Tolnai Népújság, 1991. február (2. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-02 / 28. szám
6 NÉPÚJSÁG 1991. február 2. ________________Újságírásról és egyebekről________________ N em érzed magad egy kissé nagyképűnek? __________Ordas Iván hét végi magánbeszélgetése ________ I- Meglehetősen régóta ismerjük egymást, egykorúak is vagyunk. Megengeded a tegező- dést?- Természetesen! Máskor is előfordult... Í- Szoktál beszélgetni önmagáddal?- Volt idő, amikor ez volt a beszélgetések legveszélytelenebb formája. Főleg az alkatilag kritikus szellemű és nyitott szemmel járó embereknek. De azóta is megesik, ami azt hiszem, egyáltalán nem egyedi eset és valamiféle énhasadást se kell gyanítani mögötte. így szeretném, ha sikerülne megértetned kedves olvasóiddal, hogy a látszólag mókás forma mögött korántsem rejlik tréfás tartalom. Nekünk igazán nem kell tekintettel lennünk egymás érzékenységére és remélhetőleg az őszinteségnek se leszünk híjával. Ami nem minden beszélgetésre jellemző.- Egyetértünk! Kezdjük talán a számodra leglényegesebbel. Ezt mindenféle sajtónap híján is megtehetjük, hiszen kötve hiszem, hogy valamiféle szakmai öntömjénezést kezdenél propagálni!- Ezt aligha, hiszen te tudod a legjobban, hogy egész életemben gátlásaim voltak nehézkes stílusom, olykor nagyon bonyolult mondatszerkesztésem és elkövetett magyartalanságaim miatt. De természetesen ne rólunk, akarom mondani rólam beszéljünk. Az újságírástól mostanság egész egyszerűen félek. Nem mintha visszasírnám azokat az időket, amikor a tsz-parasztságot még a répaegyelésre is a Szabad Nép hasábjain igyekeztek megtanítani. Akkor különben se voltam még újságíró. Az egyszólamúság, a központi vezérlés se hiányzik, bár nekem személy szerint ezzel csak ritkán volt bajom. Igaz, akkor annál keményebben. Azért félek az újságírástól, mert manapság egyszerre mindenki, aki az ábécét ismeri, alkalmasnak érzi magát, hogy a sajtó hasábjain fejtse ki a véleményét. Noha nem alkalmas, hanem csak lejáratja mesterségünket és a születő, mindent elárasztó, megbukó, szünetelő újságok már mindenkinek a könyökén jönnek ki... I- Lejáratja? Azt hiszed, hogy az újságírásnak valaha is különösebb nimbusza volt, netán szeretet övezte képviselőit?- Szeretet soha, hisz bajos olyasvalakit szeretni, aki mások dolgába üti az orrát. Respektus már inkább, gondolj egy Ruffy Péterre, Kristóf Attilára, vagy Földeáki Bélára... I- Nem gondolod, hogy mindez a bekövetkezett forradalmi változásokból ered és éppúgy kiforrja magát, mint a közélet?- Szeretném remélni, de egyelőre igencsak lassan forrja. Forradalmi változásokról azonban a helyedben nem beszélnék! Forradalom 1956- ban volt, akkori gépállomási munkástanácstag lévén alaposan kipróbálhattad a megtorlást. Magyarországon mostanában, szerencsére, nem volt forradalom, hanem rendszerváltozás. Egy ásataggá vált rendszert a saját reformerei bontottak le belülről, a kívülálló kevesek kétségtelenül lelkes asszisztációjá- val. Hogy kevesen voltak, az nem sértés, hanem tény. A nagyobbik fiam és én már annak idején sűrűn jártunk minden szamizdatok egyik fő forrásához, Solt Ottiliához, tudjuk, hogy kevesen voltak. A többség akkor is hallgatott, cseppet se vigasztaló, hogy ma is hallgat.. ■ - Elégedetlen a közélettel?- Joggal az és ezenkívül belefáradt. Megjegyzem, velem együtt. A parlamenti torzsalkodások, olykor piaci viták egyáltalán nem azért ellenszenvesek, mert a korábbi Országgyűléseken csak fejbólintások- hoz, vagy előre jóváhagyott, kazalnyi kéziratokból felolvasott „futó hozzászólásokhoz” szoktunk. Számomra elsősorban azért, mert mintha a képviselők feledni látszanának, hogy bár a legkülönbözőbb pártok színeiben indultak, nem a párttag választóikat, hanem valamennyi szavazó- polgárt képviselik. Akik választókerületükben megbuktak és csak listák jóvoltából kerültek be, még sokkal inkább, hiszen választókat nem mutathatnak fel, csak szavazókat... I- Olyan politikai hegyibeszédet tartottál, mintha ez lenne a mesterséged. Nem érzed magadat egy kissé nagyképűnek?- Nálad megszokottan kedves szónoki kérdés, amit valószínűleg azért találtál ki, hogy kedvezőbb színben tűntess fel az olvasó előtt. Nos, nem érzem! Persze hozzátéve, hogy sosem a Szentírást írom, vagy mondom, hanem a magam véleményét. Fenntartva a jó szándékú tévedés jogát... I - Sokszor tévedtél már?- Ezt éppen te kérded? Nagyon sokszor... sajnos! I- Abban, hogy az emberek - veled együtt - únják a politikát, nem ludas nagy kedvenced, a sajtó...?- De az! Sok területen valóban in- formációdömping van, ami maholnap mindenkinek a könyökén jön ki. Mintha a közéleti szereplők imádnák nyomtatásban látni a nevüket. Ugyanakkor nagyon sok mindent, talán a legfontosabbakat még mindig nem eléggé közérthetően írjuk meg. Gondolok a privatizációra, a forint konvertibilitására, az újabb hitelekkel törleszteni próbált adósságok csillagászati összegére. Ezt az olvasó egész egyszerűen nem érti, sót gyanítom, hogy olykor az újságíró sem. I - A megyei lapoknál...- Ám higgyük ezt, ha kellemes, én azért mégsem hiszem. A megyei lapok egyébként a hazai sajtó legstabilabb pontjai, ugyanis a szűkebb pátriája iránt a legtöbb olvasó érdeklődik és ez nagyon jól van így. Lehet negatív pozitívum, de már régóta a miénket se hallottam „Kanászkürt”- ként emlegetni... Az természetesen megint más kérdés, hogy a nyugati lapszerkesztési, bulvárszenzációs stílust nem lehet egy az egyben Magyarországra átültetni, hisz a mi olvasóink megszokták és elvárják, hogy az újságokban valami tényleges olvasnivalót találjanak. A népművelők és könyvtárosok már rég rájöhettek volna, hogy ez mennyire fontos egy olyan korban, amikor az általános olvasottság csökken. Gondoltál már arra, hogy a mi két irodalmi oldalunk, 35 ezer példánnyal és évente 52 hét végi megjelenéssel számítva 3 millió 640 ezer oldalnyi olvasmányt nyújt..? I- Gondoltam, pontosabban gondoltunk. Maholnap azonban már az újságokat se lehet megfizetni.- Akárcsak mást sem. Látod, ez aztán igazán foglalkoztatja a közvéleményt! I- És téged is? Nyomorszinten élsz?- Természetesen engem is, méghozzá naponta és természetesen nem élek nyomorszinten. Ne akarj kinevettetni, vagy felbosszantani az olvasókat. Idáig - mondjuk úgy, hogy jó középfokú értelmiségi színvonalon éltem, ami talán nem tisztességtelen. A jövőben ez százszázalékos bizonysággal hanyatlik és ezzel aligha állok egyedül az országban. Ami persze kellemetlen, de ez a korosztály, amelyhez tartozom, majd csak kibírja valahogy... I - Annyira szívós?- Minden bizonnyal igen, de azért ilyesfajta meghatározásokkal ne bosszantsuk a nálunk fiatalabbakat. Mi, a háború után, mindenesetre kipróbáltuk a nyomort. Arra az időszakra gondolok, amikor a kukoricaliszt a városokban irigyelt néptáplálék volt, a csemegék csemegéje pedig a melasszal édesített szójaliszttorta. A gyerekeinknek és unokáinknak ezekről sejtelmük sincs, amiben mi is hibásak lehetünk, akik természetszerűen különb életet kívántunk teremteni nekik, mint amilyen magunknak is osztályrészül adatott. És persze - a kevésszámú előrelátó, de szóhoz jutni nem engedett közgazdászt leszámítva - nem ismertük a látszatjólét hátterét, amivel a kölcsönökre ' alapozott „lágy” Kádár-diktatúrára gondolok. Ami a viszonylagos biztonság illúziójának talán legtökéletesebb megteremtője volt a magyar történelem során... I- Úgy gondolod, hogy most viszont a biztos bizonytalanság korát éljük?- Úgy! Meg úgy is, hogy a sok beszéd közben senki nem világosította fel ennek az országnak a lakóit a pénz diktatúrájának mibenlétéről. Ami nagyon keserves következményekkel járt, jár és alighanem jár majd még egy darabig! I - Pesszimista vagy?- Hosszú távon semmi esetre sem, hiszen elég sok mindent sikerült túlélnem, sőt minden osztályharcos politika ellenére fennmaradnom is. I - Megalkuvások árán...- Természetesen megalkuvások árán, mint mindenkinek ebben az országban, ahol mindig csak úgy sikerült politizálni, ahogy lehetett és nem ahogyan kellett volna. Ha mindenáron ragaszkodsz a definíciókhoz, akkor talán objektív idealistának tudnám nevezni magamat. I - Ami kit érdekel?- Ezért majd az felel, aki ezt az írást papírra veti, lehet, hogy senkit. Ha jól sejtem, azért próbálkoztunk ezzel a formabontó beszélgetési formával, mert fel akartuk ébreszteni az olvasó érdeklődését. Beszélgessen ő is önmagával. Ami engem illet, mindig igyekeztem úgy írni, hogy olvasóm is legyen. Soha, senkinek nem hittem, aki ennek ellenkezőjét hangoztatta, bár önelé- gültebb tollforgatókkal már előfordult. Ami nevetséges... ■ - Mitől félsz?- Jó ideig a haláltól féltem, de éveim számának szaporodásával rájöttem, hogy az elkerülhetetlent tudomásul kell venni. Félni tőle nevetséges. Most az élet, a mindennapjaink, az egymás közti érintkezés napról-napra mérhető eldurvulásától félek. Az érzelmek elsivá- rosodásától, ide értve a szexuális kapcsolatokét is. Sőt attól is, amit Európa már rég kinőtt és amiben mi, akik annyira mucsai módon igyekszünk törleszkedni ahhoz az Európához, melynek kultúrköréhez jóval több, mint 900 éve tartozunk. Az „elamerikanizálódástól”, melyért foggal-körömmel mindenki küzdeni látszik, pedig legalább annyira idegen tőlünk, mint az, aminek olyan sikerrel álltunk ellen. A „szovjetizálódásra” gondolok... I- Most úgy illene, hogy megköszönjem a beszélgetést!- Ne fáradjál vele! Én örülök, hogy megtiszteltél nem mindig élvezett bizalmaddal... ORDAS IVÁN Hölgy - Hölgyész - Högyész Högyész középkori temploma. Részlet a XIX. század elejéről való faluképről (rézkarc) i Nagyszabású községtörténeti monográfiát kaptam ajándékba. A könyv burkolóján Hőgyésznek a 18-19. század fordulójáról való rézkarca látható a középkori templommal. Szerzője Várnagy Antal, a község szülötte, jelenleg a pécsi ferenciek templomának plébánosa több évtizeden át gyűjtötte az adatokat. A két kötetre tervezett monográfia első része a helység 1277. évi okleveles említésétől az újkori Hő- gyész megszületésének pillanatáig: 1722-ig fogja át a község történetét. Högyész történetének legkorábbi emlékei az Árpád-korba visznek. E könyv megjelenéséig azt hihettük, hogy alig 300 éves múltra tekinthet ez a C. F. Mercy tábornok által betelepített német ajkú község. Ez érthető - írja a szerző hiszen a község lakosságának csak ettől az időtől kezdve lehetnek Hőgyésszel kapcsolatos emlékei, másrészt csak a betelepítéstől kezdődően van a község múltjáról bővebb forrásanyaga. A község történetének megismeréséhez a helység nevének elemzésével jutott el a szerző. Felfigyelt arra, hogy Árpád-kori településeink között szép számmal találunk foglalkozást jelölő szavakat. A korai időkben a települések lakossága különféle szolgáltatásokkal adózott urainak. A hőgyésziek a hermelin (finnugor nevén: hölgy) Claudius Florimundus Mercy (1666-1734), az újkori Högyész megalapítója vadászatával tettek eleget szolgálónépi kötelezettségüknek. A szerző bemutatja, hogy a kb. ezer szót kitevő finnugor nyelvi alaprétegből való „hölgy” szavunk állatnévi jelentése miként jutott el a német eredetű „hermelin”-ig, s „hölgyész” hogyan lett „hermelinvadász”, majd a falunak miért lett „hermelinvadász-település” értelme. A „Hölgyész”-ből valószínűleg úgy alakult ki a népiesen hangzó „Högyész”, mint a „föld”-ből a „főd”. Precíz természetföldrajzi áttekintést nyújt a könyv második fejezetében a történészként is jól ismert szerzőtárs: Tímár György. Néprajzi csemegének számít a hő- gyészi gyógynövények és a vadas- kert bemutatása. A távolabbi környezet benépesedésének tárgyalásánál a történészeket és laikusokat egyformán izgató és szívesen vitatott témát, a hajdan itt élt népek és kultúrák kontinuitásának kérdését feszegeti. Högyész esetében ugyan nem gondolhatunk a népesség folyamatos ittéléséről, nemzedékek vérszerinti folyamatosságáról, de kitűnő régészünk, Wosinsky Mór ásatási eredményei arra utalnak, hogy a falu és közvetlen környéke mindig rendelkezett olyan vonzerővel, amely egyes népcsoportokat megtelepedésre csábított. A középkori Högyész a simontornyai váruradalomhoz tartozott. Birtokosa az a Simon, aki a Sió és a Sárvíz mocsarai között lakótornyot épített, amit róla neveztek el Si- montornyának a későbbi helységgel együtt. IV. (Kun) László király 1277-ben Simonnak adományozta Högyész földjét. Igaz, ez Hő- gyész első oklevele, de a szerző a nyelvtudomány segítségével kimutatta, hogy ez a helység már évszázadok óta viselhette nevét, anélkül, hogy erről írásos emlékek árulkodnának. A helytörténeti kiadványok olvasottsága nagyrészt az írásos és népi emlékezetben föllelt külterületi helynevek (dűlők) életszerű bemutatásától is függ. A szerző szorgos adatgyűjtése nyomán megismerkedhetünk a közel 300 éves múltra tekintő földrajzi elnevezésekkel. Illusztrálásukhoz 68 fotó szolgál. A helytörténészeknek nagy szolgálatot tesz a könyv a Hő- gyész körzetében levő 15 falu és puszta múltjának rövid összefoglalásával. Külön figyelmet érdemelnek azok a könnyen kezelhető térképlapok, amelyek a mai Hőgyészt alkotó középkori falvakat, a település erdő-, hegy- és vízrajzát ábrázolják. A könyv német nyelvű ösz- szefoglalóval zárul. Meggyőződésem, hogy ez a könyv nem hiányozhat a megye múltja iránt érdeklődő olvasók könyvespolcáról. DR. SZILÁGYI MIHÁLY Högyész látképe a XVIII—XIX. század fordulójáról (rézkarc - részlet) Üdvözlet a hősöknek! Hazai történészeink mindeddig- eléggé el nem ítélhető módon meglehetősen egyoldalúan szemlélték a hadseregek egymás elleni küzdelmeit. Erre a megdöbbentő felfedezésre jutottam az elmúlt napokban, miután világossá vált előttem: az idegen érdekekért, idegen földön, elítélendő célok érdekében bevetett hadsereg is küzdhet „heroikusán” a hazáját védő ellenséggel szemben. A korábbi félrevezető - és sajnos a köz- gondolkodásban is meggyökeresedett - hamis tézisek után íme egy csokorra való példa a magyar történelemből, immár az új szemlélet jegyében. Ennek értelmében természetesen a támadó felet is megilleti az alapvetően pozitív „heroikus” minősítés, így szolgáltatva- igaz, megkésett - elégtételt a mindeddig csak negatív jelzőkkel beskatulyázott ellenség számára. 1070. A cserhalmi csata. A Magyarországra betörő kunok hősies rablóhadjáratuk folyamán falvak tucatjait égetik fel. Salamon magyar király és László herceg ellentámadásainak azonban - bár a kunok heroikusán küzdenek - képtelenek ellenállni. 1241. A muhi csata. A heroikusán küzdő mongol seregek óriási vereséget mérnek a magyar csapatokra, majd a következő évben hősiesen letiporják a dunántúli területeket. A vitézül harcoló mongolok Magyarország jó részét megsemmisítik. 1526. A mohácsi csata. A török szultán csapatai heroikusán küzdve tönkreverik II. Lajos magyar király seregét. A janicsárok ezúttal is kimagasló hősiességről tesznek tanúbizonyságot több ezer magyar lemészárlásával. 1660. A szászfenesi csata. Miután II. Rákóczi György erdélyi fejedelem csapatait a heroikusán küzdő tatár hordák fogságba ejtik, hősiesen harcoló török-tatár hadak özönlik el Erdélyt. Ekkor esik el Várad, amelyet a vitéz budai basa vesz be. 1708. A trencséni csata. Az osztrák császári csapatok hősies kitartással megfutamodásra késztetik II. Rákóczi Ferenc kuruc táborát. Az osztrák hadak merész támadása következtében a visszavonulás fejvesztett meneküléssé változik. 1849. A temesvári csata. Haynau ezredei hősies tettet véghezvíve tönkreágyúzzák a magyar csapatokat. Az osztrákok által heroikus módon ostromgyűrűbe zárt Arad vára nemsokára megadja magát. 1919. A szolnoki csata. A román királyi csapatok - miután hősiesen kiszorítják a magyar katonaságot Erdélyből - a Tiszán átkelve heroikus küzdelemben szétszórják a Tanácsköztársaság haderejét. A román katonaság ezt követően rettenthetetlen bátorságot tanúsítva bevonul Budapestre. Történelmi tallózásunkat ennél a dátumnál megszakítjuk, hiszen az ezt követő időszak „heroizmusá- ról” manapság egyre több adat lát napvilágot. Legközelebbi visszapillantásunkban azt próbáljuk bizonyítani, hogy miként sikerült az orosz hadakat - természetesen „heroikusán” - visszaverni - Sztálingrádtól Berlinig... SZERI ÁRPÁD