Tolnai Népújság, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-26 / 22. szám

1991. január 26. NÉPÚJSÁG 11 Acsádi Rozália: Velem a sebzett ének zúgnak a csillagok át a sűrűségen végigkarcolják az éjszakát ahova ködfoltot lehel az Isten a mindenséget ott vérzik át állok az estsötétben krisztusi sebhely az arcom ki szövi meg a csendet amellyel betakarjon amellyel betakarja a halált csak a hold hajol értem földig fátyolvirágos árnyék nyomában most is eltalálnék de mit segít ez már nekem velem a sebzett ének velem a sebzett szerelem Mensáros László köszöntése Mozart-operák Magyarországon Jelenet a Don Giovanniból. Kalmár Magda és Melis György. A színész saját arcát át- meg átraj­zolják eljátszott szereparcai. A szí­nész tulajdon sorsát befonják sze­repsorai. Mensáros László mind­ezért az emberségével felel. Aki fog­lalkozásánál fogva a színészek telje­sítményeire jelzőket találni hivatott, most nem keresgél, Mensáros Lász­ló művészetét méltatván megelég­szik egy szóval: emberi. De ebben az egy szóban tág egyetemesség van, és szüntelenül törekvés a földi teljes­ségre. Valahogy azonban bele ne téved­jünk a nagy szavakba. Mensáros a költők megkülönböztetett értelmét és nyelvét használja a maga benső igényei és igéi kifejezésére. Mensá­ros nem robusztus alkat, de emberi igényessége hatalmas terhek hor­dozására alkalmas, erős szuggesz- tió sugárzik belőle. A kitörölhetetlen emlékű előadóestjeivel, aminek a Huszadik század címet adta, a zúgó történelmet és a lélek legrejtettebb halk rezdüléseit együtt szólaltatta meg. Jó színésznél többnek nem kel­lett lenn je, erre a tehetségéből bőven futotta. Ám az ő alázatos szolgálatte­vő készségéből és eget ostromló küldetéstudatából hasonlíthatatlan egyéni alkotóerő támadt. Mensáros, az előadóművész, a nagy írókkal és költőkkel, s az egyszerű hallgató­sággal lélekben társalogva, költővé lett. Mezítlábas, fáradhatatlan, szigo­rú mércéjü, de a közvetlen megértést áhító országjáró prófétává. Volt lehetősége az ország szín­házba járó közönségének, hogy a színpadokról is megismerkedjen ve­le. Pályája első öt évében a Debrece­ni Csokonai Színház tagja volt. Azak- kori igazgatójának, Téri Árpádnak fi­gyelmet és támogatást köszönhetett, s ezt idős korára sem felejtette el: kezdeményezője volt hogy Térinek szobrot emeljenek. Már szerelmes- színészi szépfiú korában is megmu­tatta jellemábrázoló tehetségének kiapadhatatlan tartalékait. Hamlet szerepe korán osztályrészéül jutott, s alakításának országos híre kelt Olyan szériát ért meg, ami vidéken egészen szokatlan. Pestről is sokan odautaztak, hogy lássák. Aztán csaknem harminc év múltán Mensá­ros visszatért hírneve bölcsőjéhez, a debreceni színház színpadára, hogy eljátssza Az ügynök halálában Willy Lomant Karrierjét méltatlanul el­szenvedett börtönbüntetések szakí­tották meg. Utána három évadra a Szolnoki Szigligeti Színházban talált otthonra, ahol mind a saját mind kö­zönsége emlékei szerint gyönyörű szerepekben vonultatta fel kivételes képességeit. Ezek közt volt Tuzen­bach a Három nővérben, Gloster a Lear királyban, Higgins a Pygmalion- ban. Mensáros László sohasem tett kü­lönbséget fővárosi és vidéki színé­szet között. Legutóbbi szezonjaiban is vidéki társulatok bemutatóinak ér­tékét növelte; utoljára nyíregyházi kollégái közt, a Móricz Zsigmond Színházban. Film- és televíziós alakí­tásai révén természetesen az ország minden zugába „eljutott”. Melyiket emeljem ki széles skálájú filmsze­replései sorából?Talán a szép Kosz- tolányi-regény, az Aranysárkány mo- ziváltozatának tragikus Novák tanár urát? vagy puritán egyszerűségében is megrázó játékát a Halálnak halála című tévéfilmben? Netán finom mo­solyé, háttérbe húzódott, s így is je­lentőségteljes írófiguráját a Butasá­gom története című vígjátékban? Pályafutása legfőbb időszakát a Madách Színházban szolgálta; ide kötődnek legsikeresebb munkái. Mi­csoda ivet futott be itt a gyönyörű An­na Frank nap/óya-előadás Péteré tői mindmáig, amikor - ki tudja hányad­szor, ismét ideális partnere, Tolnay Klári oldalán - egy önmagánál tizen­négy évvel idősebb öregurat játszik az Aranytó című színdarabban. Köz­ben néhány évre „kiiratkozott” a Ma- dáchból. Okait mivégből kellene fir­tatni, most, hogy visszatért? Mensá­ros barátsága kincs, haragja meg­szívlelendő. Erretapasztaltsága, böl­csessége, embersége a fedezet. Mélységes szeretetével és szertelen indulataival az, aki: a mi Mensáro- sunk. Munkássága különböző szaká­ban sok boldogság adatott meg neki. De sok szenvedést is el kellett visel­nie. Hat és fél évvel ezelőtt, amikor életrajzát írtam, erről ezt vallotta ne­kem:- Azért tudtam a kórházi ágyakat a műtőasztalokat aránylag jól elvisel­ni, s azért a börtöncellákat is, mert ezek alkalmat teremtettek számom­ra, hogy mint egy nyomozó, kutas­sam sorsom miértjeit Sohasem a közvetlen okot hanem a mélyebb összefüggésekben rejtezőket Nem tartottam véletlennek, hogy ilyen vagy olyan szenvedés vagy megpró­báltatás sújt Próbáltam magamban visszavezetni, hol tévedtem? Mit nem lett volna szabad tennem? Mit kellett volna másképp csinálnom? Az ön­vizsgálat kibékített magammal. És ki­békített a fájdalmaimmal... Mensáros László hatvanöt éves. Kívánjuk, őrizze békéjét önmagával, és soha többé ne érje fájdalom. És művészetével legyen még nagyon soká a miénk. Sas György Jó két évszázaddal ezelőtt Bécs- ben egy fiatal, kószálva szemlélődő, Kazinczy Ferenc nevű, még alig is­mert magyar író betévedt egy hang­versenyre, s még aznap este szenve­délyes szavakat irt naplójába: „Mo­zart az orchestert igazgatá, fortepia- nóját vervén. De az olyannyira nem testi örömek felől, mint amiket a mu­zsika ád, nem szabad szólni. Hol az a szó, mely azt fesse?” Az 1776-ban kelt naplóbejegyzés idején Mozart 30, Kazinczy 27 esztendős volt. A hazai zenetörténet-írás szerint ez a néhány sor a legelső magyar fel­jegyzés Wolfgang Amadeus Mozart­ról, az európai zeneművészet egyik legzseniálisabb alkotójáról. Ennek az állításnak ugyan némileg talán el­lentmond az a tény, hogy a Mozart- operák közül a Szöktetés a szerájból első magyarországi bemutatója Po­zsonyban egy évvel megelőzte Ka­zinczy naplóbejegyzését, de joggal feltehető az is, hogy a Pozsonyban vendégszereplő német társulat al­kalmi előadása még nemigen keltet­te fel a magyar zenetörténet érdeklő­dését Mozart iránt. Sokkal inkább volt ebben úttörő szerepe a német nyelvű színjátszásnak, amelyik ért­hető módon nálunk is terjeszteni akarta a maga értékeit. Ennek, a ma­gyar nyelvű színjátszásra gyakorolt számos, ismert bénító hatása mellett mindenesetre egyik vitathatatlan ér­deme volt, hogy többek között a né­met zenés színház értékeit is, többek között Mozart operáit viszonylag ko­rán elhozta Magyarországra. így ke­rült sor a Szöktetés említett, 1795-ös bemutatójára, mindössze egy évvel a bécsi bemutató után. Már az ugyancsak 1786-ban Bécsben bemutatott Figaró házassá­ga csak 9 esztendővel később, 1795-ben szólalt meg a pesti Német Színházban. A kor sokkal inkább kedvelte a meseszerű szerelmi törté­neteket ezt kereste, s ezt látta egye­lőre a színpadon, játszódjék bár a mese a legendásTávol-Keleten vagy a csupán képzeletbeli Éj sötét és Nappal fényes birodalmában. Mi­ként A varázsfuvola, amely az 1791 - es bécsi bemutató után szintén nem sokkal, már 1793-ban megszólalt német nyelven Budán és Pesten egyaránt. Szövegét Csokonai 1794- ben lefordítja magyarra A boszor­kánysíp címen, majd egyes részeit 1802-ben ismét közreadja Varázs­síp címmel. A mű a 19. század 20-as éveiben már a vidéki színpadok ked­velt darabja, Verseghy, Bacsányi, Pály Elek újabb és újabb fordítással jelennek meg, s Déryné éppen a Tündérsipban aratja legemlékezete­sebb sikereit 1877-ben a Nemzeti Színház, 1885 szeptemberében az Operaház is felvette műsorára, s azóta állandó repertoárdarabja a színháznak. A darabot ma Magya­rországon immár Harsányi Zsolt ve­retes fordításában hallhatjuk. A következő Mozart-bemutató 1797-ben volt Magyarországon, ek­kor a Cosi fan tutte szólalt meg, ugyancsak a pesti Német Színház­ban, ahol ugyanebben az évben a Don Giovanni is színre került. Magyar nyelven azonban az előbbi csak 1930-ban szólalt meg az Operaház­ban, az utóbbi 1826-ban Kolozsvá­rott. A Don Giovannit a budapesti Operaház csak 1885-ben mutatta be. A legjelentősebb Mozart-operák tehát láthatóan hamar ismertté váltak hazánkban, ám a bemutatók sor­rendje s az évszámok jól mutatják: miként a világon mindenütt, Magyar- országon is csak lassan ismerték fel az opera műfajának Gluck utáni, és Mozart művészetében kiteljesedő reformváltozásait. Igaz: az operalá­togató közönséget soha nem érde­kelte igazán e reformok természete, inkább csak ösztönösen érzett rá ar­ra, hogy az opera valójában Mozart­tal támadt igazi életre, hogy a színpa­di figurák nála tettek szert először határozott zenei személyiségre. Mo­zart ugyanis az első zeneszerző, aki felismerte, milyen nagy lehetőségek rejlenek az operaformában kisebb- nagyobb jellemek teremtésére, akik úgy mozognak, gondolkodnak és lé- legzenek a zenében, mint valódi em­beri lények. Ahogyan A varázsfuvola mitológiai köntösbe öltöztetett sze­replői. Érthető, ha a Figaró, a Cosi, a Don Giovanni immár minden mitoló­giától megfosztott, realisztikusabb, valóban hús-vér alakjai csak valami­vel később, az említett reformok tel­jes térhódítása után váltak a Mozart hazáján kívüli zenés színházak elfo­gadott hőseivé. Mozart legjelentő­sebb operái ma már állandó reper­toárdarabjai a magyar zenés színpa­doknak is. Operái közül utoljára 1966-ban volt magyarországi ősbe­mutató: az Idomeneo elevenedett meg a Szegedi Nemzeti Színházban, az egyéb színpadi zenék közül pedig a Gebier drámájához írt kísérőzene, a Thamos, Egyiptom királya 1971- ben a szombathelyi lseumban szólalt meg hazánkban először. És hajó né­hány nemzetközileg is kimagasló Mozart-produkció tarkította is az operajátszást a műfaj hazai történe­tében, amilyen például a Jurij Ljubi- mov rendezte legutóbbi budapesti Don Giovanni-produkció volt, azért akad adósságunk is a 200 eszten­dővel ezelőtt elhunyt zeneköltövel szemben. Nem mutatták be nálunk minded­dig egyebek közt a korai Lucio Silla című operát, ismeretlen maradta be­fejezetlen Zside, a Semiramis és né­hány színpadi kísérőzene. Szomory György L. Németh Erzsébet: Rendhagyó ima a paksi Szentlélek-templom avatására Istennel perbe sohasem voltam, csak néhanapján haragudtam megbocsátó, szép Fenségére. Kegyelmet soha nem kértem tőle. Térden előtte sosem álltam, mindig magamban kiabáltam. Úgy szóltam, most se hallja senki:- Szívemből a gonoszt te űzd ki! Kufároknak ne engedd álmom, tisztítsd meg rejtett szép világom. Kergesd a Sátánt tőlem messze, békét küldj hozzám mindörökre. Igazítsd léptem egyenesre, rá ne hágjak mérges tövisre. Magamtól kérlek, óvj meg engem! Ne engedd soha, hogy vétkezzem. A bűnt, szennyet, hogy elkerüljem Tiszta szívedre szorítsd a lelkem! - Istennel perben sohasem voltam. Nem vétkeztem a haragomban. Irgalmas, megértő szívébe bíborsugárral lángol a Béke... Balipap Ferenc: Vonaton Egymás mellett A barátommal még a gimnáziumi évek alatt, a kollégiumban lettünk bará­tok. Falusi parasztgyerekek voltunk, ugyanabból a városban riadtan csetlő- botló fajtából, csak másik faluból. Szinte ösztönösen húzódtunk egymáshoz közelebb. Neki volt egy bátyja, Geri, Gerike, így hívták. Idősebb lehetett öt-hat évvel is nálunk, így előbb lett nagyfiú, srác, meg jampi - „meg minden” -, mint mi. Ő éppen akkor, amikor már mi is nagyon-nagyon szerettünk volna. Különös va­rázsé viszony alakult ki ezért közöttünk, köztem és a barátom, és kettőnk meg Geri között, emlékezetes ízű vonzásokkal, taszításokkal. Ilyesféle volt ez a mi barátságunk, 1965-68-70 körül. Aztán: ki merre. Majd csak olykor egy-egy karácsonyi üdvözlet, vagy Ady- idézetekkel teleírt anzix „Párisból", latin bölcsességekkel Velencéből. Kis fa­nyar, elrévedő mosollyal olvasható; pár perc szép emlékre, emlékezésre in­dító. Most 91 huzatos januárjában, egy tavasz-lágyságú reggelen, jövök haza vonattal Budapestről. Álmos vagyok, nyúzott, egy csöndes, üres fülkét kere­sek hát. A bóbiskolásból Sárbogárd körül fölrezzenek. Járkálok, nyújtózok kicsit a szinte néptelen vagon folyosóján, s egyszer csak észreveszem, hogy a tőlem második fülkében Gerike alszik. Igen, ő az, megfakult hosszú hajával, tátott szájjal, oldalra billenve, húsz évvel később, nálam öt-hat évvel öregeb­ben. Sokáig nézem, mint egy távolról, régi baráttól kapott képeslapot. Gondo­lok rá, de nem keltem fel, hanem valahogy megvidámodva és csöppöt meg­keseredve is, visszaballagok az én holmijaimmal rám váró fülkébe. Amikor a falujába érünk, az ablakon át lopva figyelem a leszálló Gerikét, ahogy bizonytalan léptekkel, álmosan és fáradtan biceg az állomás felé. A lá­bán surranó, amit húszévesen olyan nagyon szerettünk volna mindannyian... Aztán lassan elindul a vonat... Lehúzom az ablakot, hogy még jobban lás­sam Gerikét, ahogy a szülei háza felé ballag a télben, ezen a napfényes falusi utcán. A szerelvény egyre gyorsul... Most veszem észre, hogy egy fiatal nő fut kétségbeesve és közben kiabál­va, hogy várjanak, intsék már le a vonatot, mert szeretne fölszállni. Legalább hetedik-nyolcadik hónapban lehet, mindkét kezét előretartva, nagy hasával erőlködve szalad az utolsó kocsi után, de a nekilódult villanyvonat sokkal gyorsabb nála. Az állomásfőnök, a hóna alá csapott menesztőtárcsával, lát­ja, hogy a várandós nő lemarad. Közömbösen elfordítja a fejét, a mellette álló társához kezd el beszélni. Mögöttük egy pillanatra fölbukkan még Gerike, az én diákkorombeli legjobb barátom hazafelé ballagó bátyja. Akit - miért? Úristen! miért??? - nyilall belém fájdalmasan, meg se szólítottam... Még látom, hogyafiatalasszonytehetetlenül lerogyva és összekuporodva sírni kezd a reménytelenül fénylő sínek között. A vonatunk pedig - szinte ne- kiszilajodva, könyörtelenül száguld tovább...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents