Tolnai Népújság, 1991. január (2. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-12 / 10. szám
1991. január 12. NÉPÚJSÁG 5 Úgy tűnik, hogy csend és béke lebeg a vizek közé zárt föld felett, s csak sötétedés után villánnak föl a szegénység lidérclángjai a cselédsor ablakaiban. Mert körben semmi, semmi. Csak a hajdani kastély, meg az elhagyott istállók. Az alig észlelhető pára mint szigetelőgyűrű fogja körül ezt az egyfedélköz- pontú isten háta mögötti világot, elzárva a jelentől. A jövőtől méginkább. Szelíd világ ez a szegénységvilág, még a kutyák is békés türelemmel nézegetik az idegent. Legfeljebb farkukat csóválják. Vagy szolgálnak. Szolgálnak, mint a hajdan itt lakó emberek. De aki ma itt él, annak nincs kit, nincs mit szolgálni. Nincs itt munka. Dolgozni el kell járni, itt csak vegetálni lehet, mint a havatlan, langyos télben a cselédsor körül szétterülő fűnek, aminek azon kívül, hogy zöld, ugyan mi más értelme lehetne, ha nincsen jószág, ami lelegelje... * Bal szélen Gyulai János lakik a feleségével, Róza nénivel. Épp fát hoznak kosárban. Előzőleg Alsóvárszegpusztán laktak, a Szemző István birtokán, szintén cselédlakásban, ott nevelték fel a négy gyermeküket. Az a cselédlakás kicsit jobb volt, mint ez - mondja Róza néni.- János bácsi mit dolgozott?- Harminchárom évig állattenyésztésben voltam.- Nyugdíjas?- Tíz éve.- Sosem sikerült ennyi munkával összehozni egy házat?- Sosem.- Miért?- Mert olyan volt az életünk. A család. Egyiket mikor hoztuk a kórházból, a másikat vittük.- A lányom huszonkilenc éves volt, mikor meghalt - mondja a felesége. A konyhában meleg van. Viaszosvászon az asztalon, két lábos a sparherten, tisztaság. Az egy szobába innen lehet bemenni. A hibátlan fényezésü szekrény tetején hatalmas, celofánba burkolt ajándékkosár. A gyerekek hozták Róza-napra. Mikor Komlóról, Faddról, Gerjenből eljönnek az unokák, mind a nyolc, ebből kapnak valami finomat.- A nyugdíj mellett nem dolgoznak?- Jó is volna, ha volna munka, de nincs. Motoszkálnánk. így meg ... csak azért vagyunk itt, hogy itt legyünk - sóhajtja Róza néni. - Csak az uram kap nyugdíjat. Kenyeret, cigarettát mi veszünk Tolnán, a többit a gyerekek hozzák. * A Paksi Mezőgazdasági Kombinát Tolnaszigeti Kerületének cselédsorában Gyulaiék se voltam gonosz, ha szólnak, jó, ha nem, nem, én már idős vagyok ahhoz, hogy akárkinek is gazsuláljak. Segíteni nagyon nem tudtak rajtam a gyerekek. Megvagyok én itt, csak ne kéne gyalogolni. Az az egy már nehéz. * Szelíd szegények. Van, aki a pusztát szereti. Van, aki a földet. Van, aki a vadludakat. És van, akit a gyerekei. A kutyák farkcsóválva követnek, mikor elbúcsúzunk. A fűben is játszik egyikük. Egy macskával. Nem bánt itt senki senkit. Csak az embert a szegénység. Alagsori Magyarország... Vajon hány rétege van egy népnek, ami úgyszintén nem egyéb, mint egy-egy fedél alatt élő hatalmas családsor? Van fővárosi Magyarország és vidéki Magyarország? És alagsori - vidéki alatti Magyarország? Van dolgozó és munkanélküli, van gazdag és szegény, van családos és magányos Magyarország? Hiszen mindezekből tevődik össze... A juhok istállója előtt már igen régen lóg egy árva birkabőr. Ki a gazdája - nem a bőrnek, a bőr gazdájának, a mezőgazdaságnak? Az öregek már nem tudnak privatizálni, legfeljebb a salátát... Míg lefotózza jelenünk legavatottabb történésze, a fotóriporter a birkabőrt, egyik szelíd kísérőnk ráteszi jóváhagyó kutyanévjegyét a, kocsi kerekére. Hitelesítendő a dokumentumot. * Eddig tartott a gondolatmenet a családsorról a cselédsoron. Ha engednők beindulni az írói fantáziát, fölvetődhetne az a kérdés is: vajon nem következik-e el a cselédsor a családsoron képlet is? De nem engedjük. * Inkább az eget nézzük. Alig satírozzák a vízszintesen sejlő felhők. A vízen vadkacsák úsznak. Úgy tesz a természet, mintha minden a régi volna, mintha mi sem változott volna, és mi is úgy teszünk, mintha egy hétköznapon egy pusztán jártunk volna. Csak azt nem tudjuk, hogy a múltban, a jelenben, vagy a jövőben. Úgy teszünk, mintha a politika ma is politika volna, nem történelem. Mintha a szociográfia ma is szociográfia volna, nem politika. Mintha a szegénység ma is szegénység volna, nem perspektíva. Úgy teszünk, mintha mi készülnénk Európába - és nem a világ valamire, ami a pusztában is érzékelhető. Lehet, hogy fel sem fogjuk: ha időben gondolkodunk, ebben a pillanatban ugyanolyan dokumentumértéke van egy tolnaszigeti riportnak, mint egy genfinek... Mindaz, amit hallottunk, nem panasz volt. Ténymegállapítás. Indulatmentes. Ami félelmetesebb, mint a leghisztérikusabb panaszkodás. Nem az indulattól kell félni, hanem a tényéktől. Amiken a félelem nem segít, és ami ellen nincs védekezés. A tényekkel egyet lehet tenni: szembenézni velük. Amíg nem néztünk szembe, nincs tovább. * Mikor elhagyjuk Tolnaszigetet, szembe találkozunk egy tolókocsival. Öregasszony ül benne. Mi egészséges lábunkkal négy szolid keréken gurulunk. Ha neki nem, akkor kinek engedtetik meg, hogy tehetetlen legyen? DOMOKOS ESZTER GOTTVALD KÁROLY Családsor a cselédsoron mellett Adorjánék laknak, a fiuk katona. Nincsenek otthon. A Magyari-„portán” is hiába keressük a magányos lakót, mondják, most halt meg az édesanyja. A következő cselédlakás lakatlan. Totterweich Mihály, felesége és gyermeke sincs odahaza. Újabb üres cse- lédlakás. Aztán megint csak hiába zörgetünk. Ignácz István öttagú családjával él a következő szoba-konyhában. Ignáczné a kútnak támaszkodik.- Jobb lenne bent lakni Tolnán - mondja. - Messze vagyunk mindentől. A víz se olyan, amilyennek lennie kéne.- Hol lakott azelőtt?- Őcsényben. A bátyám lakott Tolnaszigeten, a férjem idejött dolgozni a malacokhoz. Most traktoros Gerjenben. Nem akartunk albérletre költeni.- Jó hely ez a gyerekeknek?- Vizesek, büdösek a falak. Ezt a cselédsort kétszer is elöntötte az árvíz. Régen szép volt a puszta, de most... Odanézzenek, most bontották le az öreg házát, még a téglát se érdemes megvenni, szétporlik - mutat a téglahalomra.- Van valamilyen kilátásuk jobb körülmények közé kerülni?- Az embernek nincs annyi készpénze, száz-kétszázezer forintja, hogy be tudjon menni a faluba venni egy házat.- És mi a baj a vizzel?- Egy jó kút van, a többi olajos. Egyet befedtek. Azt se tudjuk, miért. * Ignáczék fia, a hatodikos István verébre pa- rittyázik. Tolnára jár iskolába. A parittyázás- ban a tizenhárom éves Kabulai Károly a társa. Kémlelik az eget. Pendül a kő a cselédsor melletti fészer tetején, odafönn vadludak szállnak.- Dél fele mennek. Jön a hideg. A hintán nagy csizmában hosszú hajt} kislány száll, pusztatündér, haja úszik a levegőben, mögötte öccse áll nevetve, kis virgonc pusztai manó, hajtja, hajtja a hintát, az egyetlen ingát, amely ebben a dimenziótlan világban az időt méri. * Priger Józsefné, Julis néni a kúttal szemben lakik, ’88 júniusában költözött a szoba- konyhás cselédlakásba. De 1945 óta itt él a pusztán. Egy fedél alatt „Idős vagyok ahhoz, hogy gazsuláljak...”- Az a két nagyobb épület a Knefély-kas- tély, meg a Heizler-tanya. A birtok kettőjüké volt, a csibeház melletti híd választotta el a két részt. A birtok Bogyiszlóig ért. Ekkora volt a birodalom, melynek roncsain állunk.- Negyvenöt óta lakok itt, járom az utat. Mert előbb a Knefély-pusztán laktunk, de kiüldöztek onnan. A Heizleréknél szolgáltam négy évig, de onnan is tovább vezetett az út. Nyolcvannégy éves. Huszonnégy éve özvegy. Összesen öt gyereket nevelt, özvegyen maradt férje három árváját, meg a közös fiút, lányt. Egy meghalt közülük. Most itt van egyedül, 130 forint bért fizet a cselédlakásért, nyugdija 4800 forint.- Úgy szerettem volna Tolnán kapni egy kis lakást - mondja de nem volt másik kezes a fiam mellé... Volt egy kis kertem, most is ellátom magamat mindenféle veteménnyel, mert szeretem a földet. A konyhányi előkertben virít januárban a saláta. A zöldpetrezselyem cifrázza körülötte a télitől elütő színvilágot. Tévéje nincs, elromlott a költözködéskor. Az antennáját összetörték. A cselédsorral szemközt reménytelen el- hagyatottságban állnak az üres istállók. Csak elöl vannak birkák. A többi üres - mondja Julis néni. A szegénység lidércfényeivel a szegénység vakablakai néznek farkasszemet.- Ne higgyék, hogy tehetetlen vagyok. Tizenöt éves koromban már nagybandában arattam. Meg voltam cséplőgépen. A szüleim meghaltak, beálltam cselédnek, én magam kistafíroztam magam, aztán kivettem egy szoba-konyhát. Mikor a fiaim katonák voltak, én küldtem csomagot, a nevelt gyerekeimhez
