Tolnai Népújság, 1990. december (1. évfolyam, 204-227. szám)
1990-12-10 / 211. szám
990. december 10. \ NÉPÚJSÁG 3 % Kit nem sújt az infláció? (Folytatás az 1. oldalról.) Mari néni kapirgáló tyúkja Mari néni kimegy az udvarra, elgáncsol egy tyúkot, és máris megvan az aznapi ebéd, fütyül ő az inflációra. Megtermeli a paradicsomot, paprikát, burgonyát stb-t a kertben, érdekli is őt a közgazdászok siránkozása az inflációról. Hát, ahogy ezt az ötödik kerületben elképzelik... Mert az a csirke, az a disznó bizony nem levegővel táplálkozik, nem onnan vonja ki a nitrogént. A tojás vagy a naposcsibe, a malac bizony pénzbe kerül, mint ahogy a táp is, télen fűteni kell, de hadd ne soroljam. A paprikát, paradicsomot műtrágyázni, vegyszerezni kell, de még a kapa, az ásó is olyan áru, amelynek ára szépen követi az infláció ütemét. Ma már a háztájiban sem létezik az idillikus, archaikus mezőgazdaság, a makkosba kihajtott disznóval, a szemétdombon kapirgáló tyúkkal. A termelő nem magának termel, hanem árutermelésre szakosodott, éppenséggel megpróbálván az infláció hatását mérsékelni, ami persze akkor sem lehet sikeres próbálkozás, ha maga termeli meg a kukoricát takarmánynak. Egyszóval az infláció hatása alól a mezőgazdasági kistermelő sem vonhatja ki magát. Ugyanakkor egy hét végén maszekoló kőműves két nap alatt megkeres annyit a városban, amennyit a falusi kistermelő hónapokon át tartó munkával, rendszeres hajnali fölkeléssel stb. A háztájizónak ott a rizikó, az állat megbetegedhet, elhullhat, esetleg nem veszik át tőle időben, etetni, tartani kell még napokig, miközben zsirosodik a jószág húsa, tehát romlik a minősége. Hát ilyen inflációellenes fegyver Mari néni kapirgáló tyúkja. Az agrárszférát jobban sújtotta Bizonyított tény, hogy a mezőgazdaságot jobban sújtotta az infláció, mint a többi ágazatot. Az agrártermelés inputárai, vagyis a mezőgazdaság által felhasznált nem mezőgazdasági eredetű eszközök árai gyorsabban nőttek, mint amekkora a nemzet- gazdasági szinten számított infláció rátája volt. Vagyis éppen a vidéki lakosságot, a falusi termelőket érintette érzékenyebben az áremelkedés. Más oldalról nézve, ai. output felől, azt látjuk, hogy a mezőgazdaság jóval kevésbé tudja továbbhárítani az inflációs áremelkedés terheit, mint a többi ágazat. Egyrészt bizonyos hatósági, bürokratikus árképzési mechanizmusok, amelyek a mai napig fennállnak, másrészt a piaci helyzet tette lehetetlenné ezt a teheráthárítást. Pusztán azért, mert az élelmezési cikkek piacán Magyarországon már legalább 15 éve kínálati piac van, na nem annyira a fogyasztó szemszögéből, mint inkább a kereskedelem szemszögéből nézve. Az eladó keresi a vevőt és nem fordítva. Megjegyzendő, hogy a sokat bírált nagyüzemi mezőgazdaság a hiánygazdálkodás közepette biztosítani tudta a kínálati piacot egy úgynevezett „szocialista” országban, ami teljesen egyedülálló jelenség volt ebben a régióban. Felejtsük hát el szépen, csendesen az inflációra fittyet hányó vidéki dőzsölő népség idilli ábrándját! Legalább ne bosszantsuk az egyre lehetetlenebb helyzetbe kerülő mezőgazdasági termelőket, akik tudnának mesélni az évtizedeken keresztül megvalósított árdiszparitásról a tömegközlekedésben, az áramfogyasztásban stb. a városi és azon belül is a budapesti lakosság javára. És hasonló árdiszparitásról a mezőgazdaság által vásárolt termelőeszközök, illetve az eladott késztermék esetében. A kenyér, a tej, a hús ára évtizedekig volt „politikai kérdés", míg a traktor, a kombájn, a műtrágya ára valahogy sohasem akart azzá válni. A falusi ember nem panelban lakik, ahol dotált a központi fűtés és a gáz, neki „hozzájárulást” kell fizetnie, ha a háza előtt járdát építenek. Vajon mennyi „hozzájárulást” kellett fizetnie a Váci utca lakóinak Budapesten, amikor luxuslakásaik alatt kialakították a főváros legreprezentatívabb kirakatutcáját? Maradjunk annyiban, hogy az infláció nem minden réteget, csoportot sújt egyformán, azonban egyáltalán nem biztos, hogy ez a kérdés is „a népies-urbánus” vita dimenziójába tartozik. Vagy ha oda erőltetjük, akkor sem biztos, hogy megfelelő helyre tettük ki az előjeleket... Gazdag László (Folytatás az 1. oldalról!) Werner Mihályt az út előzményeiről kérdeztem.- A Kereszténydemokrata Néppárt holland testvérpártja vállalta az út anyagi fedezetét. Az, hogy a KDNP kezdeményezte a tanulmányutat, nem jelent semmiféle pártelkötelezettséget. Csak azért éltem a lehetőséggel, mert gyakorlati hasznot reméltem tőle. Ha máskor másik párt tesz ilyen ajánlatot, akkor azt is elfogadom, mert segítheti munkámat.- Milyen programokon vett részt?- Hollandiában tisztán öt napot töltöttünk, amely idő alatt négy városba látogattunk el, köztük Hágába, ahol előadást hallgattunk az alsóházban és a belügyminisztériumban. A többi kisváros volt, ahol az elöljárók fogadtak bennünket, és bemutatták munkájukat. Rendkívül sűrű programot bonyolítottunk le, előfordult, hogy még vacsora után is foglalkoztattak bennünket.- Miről szóltak az előadások?- Megismerkedtünk az államok szervezeti felépítésével, a városok irányításával, a tisztségviselők munkájával. A monarchikus berendezkedésnek megfelelően állami és megyei szinten megtalálhatjuk a királyi biztost. A polgármestert nem választják, hanem a városi tanács ajánlja, a belügyminiszter javasolja és a királynő nevezi ki hat évre. A képviselő-testület a város nagyságától függően 7-45 tagú lehet. Ezen belül létrehoznak (a mi egykori végrehajtó bizottságainkhoz hasonlóan) egy törvényhozó testületet, amelyet 3-5 képviselő és a polgármester alkot. Ennek feladata a rendeletek előkészítése, amit a képviselő-testület fogad el. A városi tanácsban a polgármesternek nincs szavazata, csak a törvényhozó testületben.- Mennyire sikerült bepillantani az ottani önkormányzatok mindennapjaiba?- Részletes tájékoztatást kaptunk a testületi ülések lefolyásától kezdve a költségvetés elosztásáig. Megtudhattuk, hogy gazdálkodásukhoz a pénzt 80-90 százalékban az állami költségvetésből kapják. A többit saját adóból nyerik. A lakásépítésnél figyelembe veszik az emberek anyagi helyzetét. Az olcsóbb lakásokért 2-3 évet is kell várni, de a luxusigényeket kielégítőkhöz néhány hónap alatt hozzá lehet jutni. Bepillantást nyerhettünk az apparátus munkájába is, amelynek vezetője a jegyző, akit a hivatal ajánlására a városi tanács nevez ki.- Mit tud hasznosítani munkájában a hollandiai tapasztalatokból?- Sok ötlettel hozzá tudok járulni a nálunk még csak most készülő szervezeti és működési szabályzathoz. A testületi ülések levezetéséhez is kaptunk gyakorlati tanácsokat. Az ottani tapasztalatokat azonban csak akkor lehetne igazán hasznosítani, ha a polgárosultság és az anyagi jólét hollandiai fokán állnánk. P. I. Elképzelések a közszolgálatról Feladatokhoz a struktúrát (Folytatás a 1. oldalról.)- Sajnos, már közhelyszerű, de mégis azzal kezdeném, hogy igen nehéz helyzetben kell átszerveznünk az államigazgatást, kell egy tartalmilag kiürült, hitelét és önbizalmát vesztett tanácsrendszerből modern, európai, szakértő és ember- közelibb közigazgatást létrehoznunk úgy, hogy ennek gazdasági, tárgyi, de sokszor személyi feltételei is hiányoznak, vagy legalábbis elégtelenek. Ilyen körülmények között kell menet közben jobbító szándékkal belenyúlnunk egy mechanizmusba, ráadásul a működőképesség állandó fenntartásával. Értem, és nekem az a véleményem, hogy itt az elején mindjárt szemléletváltásra is szükség van. Aztán még mire?- Elsősorban valóban egyfajta szemléletváltást kell elérnünk a gondolkodásban, tudomásul kell venni és vetetni, hogy a hivatalok vannak az állampolgárokért és nem fordítva. Ki kell munkálnunk a képviselő-testület és az apparátus optimális munkakapcsolatát, megteremtve annak biztosítékát, hogy a döntéshozatal ne mosódhasson össze a végrehajtással. (Feltételezve természetesen mindkét oldalon tenni tudó és akaró, felelősen gondolkodó szervezetet!) Tisztázni kell a jogokat és az ehhez kapcsolódó kötelességeket, megszüntetve egyúttal a felesleges átfedéseket annak érdekében, hogy a felelősség következetesen és személyre bonthatóan megállapítható legyen. Az intézmény jellegéből adódóan a jövőben is sok területe lesz az igazgatásnak, ahol nem lehet elkerülni a hatósági jogviszonyt, az alapkövetelmény azonban itt csak az emberség, korrektség, gyorsaság és a szakszerűség lehet az ügyintézésben. A polgármesteri hivatalokban - igya tamásiban is - még mindig nagy az elbizonytalanodás. Úgy gondolom, itt most struktúraigazításról is szó van, amihez kellenek emberek, jó szakemberek is...- A teljesség igénye nélkül kiragadott előző gondolatok egyfajta munkastílus- váltást igényelnek, illetve esetleges személycseréket feltételeznek. A megváltozott feladatokhoz kell a szakigazgatás struktúráját átalakítani, a hatékony és racionális és egyúttal takarékosabb gazdálkodás szigorú szem előtt tartásával. Szükségesnek tartom leszögezni, hogy mindenkit a munkája és a munkavégzés során tanúsított magatartása minősít, csak ez lehet a megítélés alapja, hiszen jelen helyzetben a közigazgatás egyetlen tisztességes, hozzáértő és jól dolgozó szakembert sem nélkülözhet.- Mindenütt azt hallani, azt lehet olvasni, hogy hiányoznak az önkormányzatok működését segítő, irányító jogszabályok, s ez jelentős gondokat okoz.- Nézd, az önkormányzati feladatokhoz igazított hivatal, a volt szakigazgatási rendszer átszervezése kapcsán még sok a bizonytalanság, a joghézag, de meggyőződésem, hogy a követelmények területén csak egyetlen végcél állítható fel, a jogszabályok maradéktalan betartása és betartatása mellett, szilárd erkölcsi alapokon álló szakszerű ügyintézés az állampolgárok, a közösség megelégedésére. A köz szolgálatával kell kiérdemelnünk a közszolgálat megbecsülését.- Köszönöm a beszélgetést.- él 1946-ban borzalmas szárazság sújtotta az országot. Egy hivatalos nyilatkozat szerint 1891 óta, vagyis több mint fél évszázad során ez volt a legnagyobb katasztrófa, amely az orosz mezőgazdaságot érte. Sokkal nagyobb területre terjedt ki, mint azok a szárazságok és viharok, amelyek 1921-ben teljesen megsemmisítették a termést a Volga-vidéken, s olyan éhínségre kárhoztattak harminchatmillió parasztot, hogy itt-ott még a kannibalizmus is felütötte a fejét. Az emberek elborzadva hallgatták ezt a bejelentést, hiszen az 1891-es szerencsétlenség - amely a cárizmus bukását is meggyorsította - azóta is kísértett a nép emlékezetében. Az 1946-os válság feltárta és elmélyítette az egész mezőgazdasági szerkezet roskatagságát. A kollektív gazdaságok majdhogynem szétestek. A parasztok inkább saját személyes parcelláikkal törődtek, mint a közösen birtokolt földekkel: magas áron adták el, amit ezeken az apró birtokokon megtermeltek, s ezzel egészítették ki a kolhozban kapott csekély fizetésüket. A háború alatt úgy dolgoztak, akár a rabszolgák, hogy életben maradjanak, ellássák a hadsereget, háborús kölcsönhöz juthassanak, s hogy élelmiszercsomagokat küldhessenek a fronton harcoló apáiknak, testvéreiknek, férjeiknek. Amikor a háború véget ért, kevés család örülhetett a falvaikba visszatérő férfiaknak. A parasztság elvesztette az ereje teljében lévő, leginkább munkaképes korosztályt, s a háború utáni első évtizedekben öregek, nyomorékok, asszonyok és gyermekek művelték meg a földeket. Ez volt Oroszország katonai győzelmének legtragikusabb oldala: húszmillió ember vesztette életét a háborúban. (A népszámlálási és más összehasonlító adatokra alapozott számítások szerint legalább harmincmillió ember halt meg; ebből a sztálini korszakban hétmilliót vallottak be, a húszmilliós szám a hruscsovi korszakkban vált publikussá.) Sztálin óvatosan eltitkolta a veszteség nagyságát: a halálos áldozatok számát hivatalosan hétmillióban adták meg. Persze minden család tudta, hogy ők és a szomszédaik valójában mennyire szenvedték meg a vérontást. Minden falu tudta, hány halottat gyászol. Sztálin csak azt tilthatta meg az embereknek, hogy összeadják ezeket a számokat. Félt, hogy ez rossz hatással lehet a nemzet erkölcsi tartására, s önmaga számára is veszélyt szimatolt: ha engedi, hogy az emberek megtudják a mészárlás valóságos méreteit, talán sokkal állhatatosadban kutatták volna azokat a körülményeket, amelyek mindezt lehetővé tették, beleértve Sztálin saját hibáit és tévedéseit is. És azt sem szerette volna, hogy háborús szövetségesei, akik most esetleg az ellenségeivé válhatnak, megtudják, valójában mennyire legyengítette és kimerítette Oroszországot a népirtó háború - még az utódai is évekig haboztak, amíg végül feltárták az adatokat: az országnak csaknem másfél évtizedig, 1959-ik kellett várnia az első, háború utáni népszámlálásra. S ekkor kiderült, hogy azokban a korosztályokban, amelyek a háború végén elmúltak tizennyolc évesek, vagyis a harcokban részt vett korosztályokban csupán harmincegymillió volt a férfi és ötvenkét- millió a nő. A túlélők között természetesen sok millió nyomorék és hadirokkant is volt, és persze sok millió öregember. Egy egész nemzedék tűnt el, s ez komor árnyékot vetett Oroszország békéjére. A nemzet megcsappant munkaerejéből kicsikarni a maximális termelő energiát: ez kellett hogy legyen az elsődleges célja bármilyen politikának, amely eltökélten meg akarta akadályozni, hogy a nemzet a saját sebein való tanácstalan töprengésbe süppedjen. A veszély nagyon is valóságos volt. Sztálin kormánya továbbra is foglalkoztatta a termelésben azoknak az asszonyoknak és serdülőknek a millióit, akiket a háború alatt vontak be az iparba, sőt újabb milliókat is mozgósítottak. A nyugati utazók, akik ellátogattak az orosz és ukrán városokba, a csaták színhelyeire, beszámoltak róla - s nemegyszer aligha jogos felháborodással -, hogy mindenféle idős asszonyokat ! láttak, akik gürcölve-görnyedezve pusz- ; ta kézzel tisztították meg az utcákat és tereket a romoktól. Ami azt illeti, az építőiparban a munkaerő csaknem egyhar- madát tették ki az asszonyok, a nekik megfelelőbb ágazatokban pedig a kétharmadát, sőt négyötödét: átlagosan a városi munkásság ötvenegy százaléka, a falusi dolgozóknak pedig ötvenhét százaléka volt asszony. A fiatalkorúak munkavégzésére vonatkozó törvényes korlátozásokat teljesen figyelmen kívül hagy-, ták. Érvényben maradt a közvetlenül a háború előtt bevezetett hosszú munkaidő - negyvennyolcórás volt a minimális munkahét -, s ugyanígy a drákói termelési fegyelem, amely lehetővé tette, hogy a munkásokat a legapróbb vétségekért koncentrációs táborba hurcolják. Csakis így lehetett elérni, hogy a béke első öt évében csaknem tizenkétmillióval növekedjen a városi dolgozók létszáma, s így 1950-ben a munkások és alkalmazottak száma nyolcmillióval több volt, mint 1940-ben. Senki sem választhatta vagy változtathatta meg szabadon a munkahelyét - a munkaerő irányításában az állam megtartotta korlátlan hatalmát. Sztálin a végsőkig kitartott a „kispolgári egyenlősdi” ellen indított kampánya mellett, sztahanovista munkaversenyre buzdított, erőltette a differenciált bérezést és a darabbéres rendszert, s mindezzel fenntartotta, sőt szélesítette a jövedelmek közötti aránytalanságokat. Sztálin halálhírét 1953. március 6-án reggel tették közzé. A hivatalos orvosi közlemények szerint hat nappal korábban agyvérzést és bénító szélütést kapott, elveszítette beszédkészségét és öntudatát. Március 4-én éjjel egy második hűdés érte a szívét és a légzőszerveit. Másnap este 9.30-kor - 73 éves korában - meghalt. (Vége.) A COMPACK Vállalat felvételre keres áruforgalmi referenst. Feladata: a környező megyékben a Compack áruk (kávé, tea, fűszerek, egyéb élelmiszerek, só, vegyi áruk) forgalmazásának elősegítése, a vevőkkel való kapcsolattartás, piackutatás, ügynöki jellegű megbízások ellátása útján. Alkalmassági feltétel: legalább középfokú szakvégzettség, 5 éves kereskedelmi szakmai gyakorlat, vállalkozókészség, saját gépkocsihasználat, telefonos lakás. Bérezés: megegyzés szerint Jelentkezni lehet: Compack Kereskedelmi és Csomagoló Vállalat személyzeti osztályán. Budapest VII., Landler Jenő u. 23-25.1078. (100) Önkormányzás holland módra Polgármester - tanulmányúton
