Tolnai Népújság, 1990. december (1. évfolyam, 204-227. szám)

1990-12-08 / 210. szám

2 - TOLNATÁJ 1990. december 8. I- Önről az a hír járja, hogy mióta dolgozik, és ennek már fél évszáza­da, azóta egy napot sem hiányzott, sőt, a szabadságát is ritkán, vagy egyáltalán nem vette ki. Igaz ez?- Részben. 1940. szeptember elsején mentem Tóth János ékszerboltjába órás- és ékszerésztanulónak, ott volt az üzlete a Korzóval szemben, a papírbolt helyén. Ötven éve, hogy a szakmában vagyok. Most, hogy nyugdíjba készülök és elő­vettük az iratokat, láttam, hogy az ötven év alatt nyolc napot voltam összesen táp­pénzen. Az igaz, hogy a szabadságomat nemigen vettem ki, inkább bejöttem dol­gozni az üzletbe. I- Ötven évig minden munkanap állni a pult mögött, kiszolgálni a vevő­ket és közben beszélni, mosolyogni. Nem unta meg?- Dehogyis! Reggel bejövök, köpeny­be, papucsba öltözöm, estig benn va­gyok. Ki sem mozdulok, még az ebéde­met is úgy hozzák ide, a bolt rabja va­gyok. I- Miért éppen ezt a szakmát vá­lasztotta?- Hát ezt meg nem tudnám mon­dani! Talán azért, mert szeretek emberek között lenni, beszélgetni, foglalkozni ve­lük, kereskedni. Ha ezt nem csinálhat­nám, meg is halnék. I- Mit kellett csinálni a „maszek vi­lágban” az inasnak meg a segédek­nek a tulajdonos üzletében?- Mindent. Órát javítani, arany éksze­reket forrasztani, szemüvegeket javítani, készíteni. I- Látszerészmunkával is foglal­koztak?- Persze, nem volt akkor külön látsze- rész, optikus, mint ma. Volt a boltban egy olvasótábla, odaállt a vevő 30 centi távol­ságra, aztán a segédek megállapították, hogy milyen üveg kell a szemüvegkeret­be. Ezenkívül árultunk mi ott mindenfélét, szíjakat, órákat, faliébresztőket, arany, ezüst ékszereket, úgy mint itt most. Nem egy órajavító műhely volt a Tóth János boltja, hanem ékszerüzlet, ahol rengeteg arany volt. Í ~ Miért szeretik a nők az ara­nyat?- Nem tudom, pedig már sokat gon­dolkodtam rajta. Valahogy vonzza őket a csillogás. Meglátják a kirakatban a lán­cokat, karkötőket, gyűrűket, aztán jön­nek be és rögtön az arany ékszerekhez mennek. De gyönyörű, sóhajtják, és ha van pénzük, ha nincs, megnézik. Jaj, csak tudnám megvenni Feri bácsi, kár, hogy nincs annyi pénzem, mondják. Én meg biztatom őket, hogy aranyoskám, nézze csak nyugodtan, aztán hátha ad otthon a mama vagy a férje mégis egy kis pénzt rá. Úgy szeretem őket, olyan drá­gák! Í- Maga most a nőket szereti, vagy a vevőket?- A női vevőket. Mert ide leginkább ők járnak vásárolni, a férfiak csak kísérőik. A nők választanak, ők nézik ki, hogy mit ve­gyenek, ők döntenek. Nincs ennél szebb, mint arannyal foglalkozni, amit az asszo­nyok szeretnek. I- Kedveskedik a nőknek, azok meg szeretik magát. Feri bácsi így, Feri bácsi úgy, mondják, kétévestől a nyolcvanévesig. Ön tud bánni a ve­vőkkel. Ezt is a Tóth órásnál tanulta? Ott is kedvesnek kellett lenni?- Ajaj, ott kellett csak igazán kedves­kedni, alaposan, szépen kiszolgálni a ve­vőt! Ha belépett valaki a boltba, máris hajlongtunk, mint a japánok. Odavezet­tük a pulthoz, leültettük, ha kért egy gyű­rűt vagy láncot, harmincat adtunk neki, megpróbálhatta mind, válogathatott, ameddig akart. A végén, ha vásárolt, ha nem, kikisértük az ajtóig, és százszor megköszöntük, hogy eljött az üzletbe. Kedveskedtünk, ahogy tudtunk, hogy jöj­jön máskor is.- Boldog békeidők, sóhajt erre a mai vásárló, aki már attól felvidulna, ha az eladó visszaköszönne. Ön sze­rint miért felejtettek el mosolyogni a kereskedők, kedveskedni a vevők­nek? Mert mindent azért nem lehet az érdekeltség hiányára, az államosí­tásra fogni, hiszen némelyik maszek üzletben is épp olyan udvariatlan a kiszolgálás, ugyanúgy nincs kedve még egyszer visszatérni vásárolni a vevőnek, mint az államiban!- Idegesebbek az emberek, meg a ke­reskedők, fáradtabbak mint régen, talán ez az oka.- Hogy idegesebbek, az rendben van, de mitől lennének fáradtabbak? Ahogy mesélte, Ön ötven éve minden reggel hatkor kel, Tolnáról jár be Szekszárdra. Negyventől negyvenki­lencig télen-nyáron kerékpáron jött, utána vonattal, hatvanöttől pedig busszal, mégsem fáradt el, nem tűnt el a mosolya. Szerintem itt inkább ar­ról van szó, hogy van aki kevésbé szereti a szakmáját, van aki jobban. Önről azt mondják, hogyha egy-két napra otthon marad, akkor a felesé­ge nem hall mást, mint azt, hogy na, most nyitják ki a lányok az üzletet, most teszik ki a kirakatba az aranyat, most mennek el ebédelni...- Az biztos, hogy itt a boltban szeretek legjobban lenni, direkt várom, hogy beér­jek, ideges vagyok, ha egy-két napig nem jöhetek. Most is otthon lehetnék, mert szeptember óta már a felmondási időmet töltöm, meg ráadásul náthás is vagyok, de ahelyett, hogy feküdnék, in­kább bejöttem, nem bírom én ki otthon.- Pedig igazán pihenhetne már egy kicsit, hiszen hatvannégy éves, meg­élte az államosítást, 1954-től az Óra- és Ékszerkereskedelmi Vállalat dol­gozója, azóta ennek a városközpont­ban lévő, 7-8 millió forintos árukész­lettel rendelkező üzletnek a vezetője. Felfejlesztette a boltot, hiszen kez­detben 600 ezer forint volt az éves forgalmuk, most van olyan nap, ün­nepek előtt, amikor egy napon for­galmaznak ennyit. A privatizáció sze­le ide is elért, beszélik, hogy az Óra- és Ékszerkereskedelmi Vállalat árul­ja az üzleteit. Azért megy éppen most nyugdíjba, mert fél, hogy „másé” lesz a bolt?- Dehogy! Bár igaz, hogy akkor mond­tam fel, amikor hallottam, hogy a vállalat átalakul részvénytársasággá vagy kft-vé. Jelenleg úgy néz ki, hogy a vállalat 104 boltjából 60-at megtartanak, köztük ezt is, mert megyeszékhelyen lévő jól menő üzlet.- Igen ám, de míg azelőtt egyedül voltak a piacon, addig most már a Skálánál is van egy arany ékszert árusító részleg. De nyit közvetlenül itt, Önök mellett egy kft. is ékszerbol­tot, sőt a Béla téren is lesz egy. Az­előtt sorban álltak az aranyékszerért, ma alig jön vevő. Nő a konkurencia, csökken a haszon, lesz, aki tönkre­megy.- Nehogy azt higgye! Régen is több ékszerüzlet volt Szekszárdon, a Tóth ék­szerészen kívül árult aranyat a Klein meg a Szász is. ■ - És mind megéltek?- Gyönyörűen! A Tóth órásnak is az egyik fia főorvos lett. Mindegyik tartott egy-két inast, három-négy segédet. Jár­tunk Pestre áruért, meg jöttek az utazók is. A főnök kiválasztotta mi kell az üzletbe, megvette, mi meg árultuk. I - Nagyobb volt az árrés, mint ma?- Nem, viszonylag kis haszonnal dol­goztunk. Háborús idők voltak, nem volt pénze a népnek, alkudott mindenki rette­netesen. Bejöttek egy bimbamóráért, ami 30 pengőbe került, aztán lealkudták 23-25 pengőre. A legrosszabb idő volt az, ma azért jobb. I- Fehér, vörös, sárga, zöld színű, 14-18 karátos, magyar, olasz, török, távol-keleti arany ékszerek. Szebb­nél szebb, csillogó aranyholmik, igé­nyes kézi munkával készült egyedi és sajtglt tömegáru, mind megannyi ér­téknövelő és -csökkentő tényező. Ha jól tudom, Ön szakértőként is tevé­kenykedett.- Igen, majd negyven évig voltam rendőrségi szakértő. Hozzám hozták a lopott, rabolt aranyat, vizsgáljam meg, hány karátos, milyen súlyú, mennyit ér. Most, hogy. nyugdíjba megyek, ez_t a szakértői tevékenységet is lemondtam. I- Egy ékszerésztől cége rekláma- ként elvárná az ember, hogy arany ékszereket viseljen. Önön még gyűrű sincs. Miért?- Nem kell nekem semmi, elképzelni sem tudom, hogy láncot, vagy gyűrűt viseljek. Egész nap arannyal foglalko­zom, ez bőven elég nekem. I- És a feleségének is elég ez, neki nem szokott ékszert vásárolni?- Soha. ■ - Jegygyűrűt se vett?- Azt igen, de azóta másra kellett a pénz, a menyemtől kapott nemrégiben egy arany fülbevalót. I- Az utóbbi időben megszaporo­dott a betörések, rablások száma. Nem félt, hogy egyszer ezt az üzletet is kirabolják?- Á, soha eszembe sem jutott, hogy ki­rabolhatnak bennünket. Egyébként is nagyon jó biztonsági berendezéseink vannak, korszerű riasztókkal, páncél- szekrényekkel vagyunk felszerelve. Aki itt dolgozik, annak nincs mitől félnie. I- Januártól nyugdíjas lesz, mit fog otthon egész nap csinálni, van valami hobbija?- Semmi. Nekem a munkám volt egy­ben a hobbim is. I - Akkor nehéz helyzetben lesz.- Ezen már én is gondolkodtam, egye­lőre nem tudom elképzelni, hogy fogom kibírni egész nap otthon! Sajnálom azo­kat a drága vevőket! Akik ismernek és hallották, hogy nyugdíjba megyek, mind azt kérdezte, Feri bácsi, mit fog otthon csinálni? Hát erre még én se tudok vála­szolni. I- Két fia van, de egyik sem lépett a nyomdokaiba, az idősebbik rádió- és tévészerelő, a fiatalabbik elektromű­szerész. Nem gondolt rá annak ide­jén, hogy kereskedőnek adja őket?- Valahogy ez föl sem merült a család­ban, mindkettőnek egész más volt az ér­deklődési területe. A menyem viszont itt dolgozik, ő a nyomdokaimba lép. A Kati­kát én vettem fel hatvankilencben tanuló­nak, itt szerette meg a szakmát. A fiam akkor a Gelkánál dolgozott, mindennap bejött hozzám, itt ismerkedtek meg. Na­gyon örültem neki, amikor hetvennégy­ben megesküdtek. Most már van három unokám, a legidősebb, a Timiké 16 éves. Hogy kértem a nyugdíjazásom, a menye­met nevezték ki üzletvezetőnek. Nagyon ügyes, ha megnézi, látja, hogy épp olyan kedves a vevőkhöz, mint én, éppúgy bánik velük. I- Ezen nem csodálkozom, hiszen avatott mestertől, Öntől tanulta a szakmát. Köszönöm a beszélgetést. Csak hiteles forrásból Apró téglák a megyetörténethez Honismereti, helytörténeti pályá­zatok rendszeres meghirdetésére Tolna megyében a művelődési osz­tály, a Hazafias Népfront és a Tolna Megyei Levéltár bábáskodásával 1970-től került sor. 1990-ben a kiírók közé a népfront helyett belépett a pe­dagógiai főiskola. Az eddig eltelt húsz év alatt évente 10-12 pályamunka érkezett a levél­tárba. Ezek közül jó néhány már nyomtatásban is megjelent a Tanul­mányok Tolna megye történetéből sorozat l-től XI. kötetében. Több olyan pályaműről tudunk, amelynek alkotója dolgozatát to­vábbfejlesztve a doktori disszertá­cióig is eljutott. A nyilvános, korha­tárhoz sem kötött pályázaton való részvétel alapvető feltétele, akár hi­vatalról, intézményről, vállalatról, üzemről, a megye egésze vagy egy területe történetének bármely kor­szakáról is szól, csak „tiszta forrás­ból” hitelt érdemlő adatokra épülő visszaemlékezésekre, irattári, levél­tári vagy személyi tulajdonban lévő, jegyzetben hivatkozott dokumentu­mokra épülhet. 1990-ben 12 pályaművet kellett elbírálni és közülük négy minősült díjazásra alkalmasnak. A többinél a lektori vélemények alapján további kutatás, kiegészítés, átszerkesztés vár a szerzőre, ha igazán nívós alko­tást akar letenni a helytörténetírás asztalára. A kajdacsi református népiskola története 1948-ig alkotója, Szeremlei Szilvia a népiskola 200 éves történetét gazdag egyházi for­rások felhasználásával írta meg. A Kántor János által korábban helytör­téneti munkaként összeállított Kaj- dacs története kiindulópontként és háttéranyagként ismert, de a szerző elsősorban nem erre, hanem eredeti forrásokra támaszkodott, amikor a református parókián vezetett emlék­könyv 1753-as bejegyzéseiből'és a múlt század végétől vezetett presbi­teri ülések jegyzőkönyveiből, a kü­lönféle témájú egyházkerületi, espe- resi körlevelekből és részben a Tol­na Megyei Levéltár őrizetében lévő Kajdaccsal kapcsolatos iratokból ál­lította összes a népiskola történetét. A szerző, maga is pedagógus, jó érzékkel tárta fel a település és taní­tója, illetve tanítói között kialakult köl­csönösséget A választott tanító megélhetést többségében nem inflá­lódó javakkal, természetbeli juttatá­sokkal biztosították. Képet kapunk a hitközség erőfeszítéseiről, amelye­ket az iskolai feltételek biztosítása, a tanfelügyelői és egyházkerületi elvá­rások teljesítése érdekében tett. A ta­nulmány gyakran krónikának, szo­ciográfiai feldolgozásnak tűnik. A szabadon áradó események sorát nem szakítja meg kommentárjaival, az olvasóra bízza az állásfoglalást, de valószínűleg élettapasztalat hiá­nya miatt sem vállalkozik minősí­tésre, bírálatra. Művét mindvégig az objektivitásra törekvés jellemzi, a dokumentumok tükrében inkább szemelvényekkel orientálja az olva­sót. A dolgozat tovább bővíthető, rész­ben a Ratio Educationis helyi megva­lósításával, részben számos község­történeti adalékkal, amely a téma egy aspektusú voltát megszünteti. Mind­ezzel a község mindennapjaiba beágyazódott, attól elválaszthatatlan református népiskola helyi szerepét, hatását még teljesebben kiemeli. A Szekszárd kulturális élete az 1920-as években című pályamű szerzője Durgonics Judit. Olyan témával foglalkozott, amelynek nincs alapos feldolgozása, amely a közel­múltig periférikus kutatási területnek számított. Csak megjegyezzük, hogy a nemrég megjelent és jelentőségé­hez képest mérsékelt publicitást ka­pott Szekszárd monográfia első kö­tete 1918-ig tárgyalja városunk törté­netét. A második kötet pedig még csak az előmunkálatok, az anyag- gyűjtés stádiumában van. Ezért kü­lön is dicséretes a helytörténeti pá­lyázatra benyújtott pályamű, hiszen fontos pillére lehet a második kötet kultúrtörténettel foglalkozó fejezeté­nek. A világos szerkezet, az adatok, tények tárgyilagos közlése, az olvas­mányosság, pontos hivatkozások, jegyzetek, mind a pályamű erényei közé tartoznak. A szerző jó érzékkel emelte ki a klebesbergi kultúrpolitika pozitív törekvéseit, szakítva a koráb­ban szinte kizárólag negatív szem­üveggel vizsgáló megközelítési módszerrel. Ugyancsak pályakezdő fiatal ké­szítette a Választások Tolna megyé­ben 1926-ban című díjazott pálya­művet. Süveges Zoltán aprólékos kutatómunkát végezve tárta fel nem­csak a szakirodalmat, de a levél­tári és sajtóanyagot is. Az ország- gyűlési képviselő-választás éve azért is érdekes mert többféle erő­próbát takar. Részben a Renczes János halála miatt megüresedett tol­nai kerület rendkívüli választását, amelyet dr. Klein Antal, aki azzal 1920-ban már kísérletezett, nyert meg. Tartalmazza aTolna megyei hét kerületben lezajlott rendes választá­sokat, amely a paksi kerületben egy pótválasztással bővült. Ugyanezen évben történt meg a felsőházi tagok­ra voksolás is, hiszen ekkortól vezet­ték be ismét a kétkamarás ország- gyűlést. Részletes képet kaptunk a választási bizottságok működéséről, a jelöltek programjairól, a választási harc menetéről, a hatóságok bizton­sági intézkedéseiről stb. Kiderült, hogy a dualizmuskori választási módszerek tovább éltek. 1926-ban is gyakori a szavazók etetése, itatása, sőt a megvesztegetésre is akad pél­da. Mivel azonban valamennyi párt követ el hasonló visszaélést, csak legfeljebb más-más kerületben, bár vannak reklamálások, de a megszer­zett mandátumok hivatalos megtá­madásáig nem jutnak el. A választá­sokon való részvétel alacsony volta részben a választók közömbösségé­vel, érdektelenségével függ össze, de az sem körültekintő szervezésre utal, hogy a mezőgazdaságból, ős­termelésből élőket a gazdasági munkák csúcsidején, a legnagyobb dologidőben kísérlik meg szavaztat­ni. A dolgozat erényeit csak növelte volna, ha a megyei eseményeket az országos helyzetbe, gróf Bethlen István kormánya konszolidációs po­litikájába beleágyazva vizsgálta volna. Hely- és gazdaságtörténeti kuta­tás szempontjából is jelentős témát választott Stróbl Terézia, aki a Tolna Megyei Gazdasági Egyesület iratai­ból eredményesen rekonstruálta a szarvasmarha-tenyésztés fejleszté­sére irányuló tevékenységet 1920 és 1929 között. Egyaránt feldolgozta az egyesület és a birtokosok eredmé­nyeit is. A Tolna Megyei Gazda­sági Egyesület szinte rákényszerí- tette tagjaira a korszerűbb, belterje- sebb állattartás megvalósítását, a le­gújabb dán és holland módszerek megismerését. / A fentiekben említett és részben a legjobbak közé nem került pálya­munkák, amelyekről itt nem szóltunk, egy-egy lépéssel közelebb visznek bennünket a majdani megyetörténet megírásához, amellyel tudományos életünk mind ez ideig adósa me­gyénk lakóinak. DR. DOBOS GYULA Kaiser Ferenc és F. Kováts Éva a kereskedői magatartásról I

Next

/
Thumbnails
Contents