Tolnai Népújság, 1990. december (1. évfolyam, 204-227. szám)
1990-12-23 / 223. szám
tJ* *-»TOLNATAJ Akármerre járunk Waffenschmidt Ibolya igazgatónővel a gyönki egyesített szociális otthonban, minden épület társalgójában ott az adventi koszorú, ami a karácsonyi készülődésre, az ünnepvá- rásra utal. De az elkészített ajándékcsomagok, bennük a sál, a kesztyű, a meleg zokni, a mellény, a kis édesség, s az istentisztelet közszájon forgó időpontja, a szóbeszéd tárgyává vált ünnepi menü, a szekszárdi egészségügyi szakközépiskolás lányok kedves, megható műsora, a mentálhigiéniai csoport nap mint nap növekvő szorgalma is jelzi, ideje ünneplőbe öltöztetni a lelkeket, hiszen közeleg a karácsony. Meg is teszi ezt ki igy, ki úgy, s mikor eljön a szenteste, együtt - egy nagy családként - ünnepel gondozó és gondozott a csillogó karácsonyfánál. Ünnepelnek és emlékeznek ugyanúgy, mint ahogy ezt teszik a mindennapokon. * Özvegy Borbás Jánosné Úzdról került az otthonba, s most már a 15. „nagyon kedves” karácsonyát tölti Gyönkön.- Mindig van istentisztelet - mondja -, jön a Lackner esperes úr, aztán nagyon megható beszédet mond... Szóval nagyon szép itt az ünnep... A 84 éves asszony ezután felnyitja élete könyvét, s a nehéz gyerekéveiről, majd a 26 évi apácásko- dásról beszél. Arról, amikor a zárdában, a Mária- kongregációban mindenkinek fel kellett írni, hogy mit kér karácsonyra, és ahol kedves ünnepség után hosszú-hosszú asztaloknál költötték el a diszebédet. Szóba hozza amikor „menniük kellett” a zárdából és megemlíti azt az időt, amikor a kalocsai érsek feloldotta fogadalmukat, majd a házasságáról szól. Arról is beszél, hogy egyedül maradva állított magának karácsonyfát, s „jobb ételeket" készített az ünnepekre, no meg a keresztlányának kedveskedett. Egyedül volt, félt, ám az imádkozás és a rádióhallgatás mellett is szép volt a karácsony. Aztán a mát hozza szóba. Az egész életében dolgos asszony októberig a varrodába járt, de orbáncot kapott a lába, abba kellett hagynia az ottani munkát. Most sem tétlen azonban: kabátbélést, harisnyát javít, sző, mellette pedig rengeteget olvas.- A korábbi években jártam templomba, de már nem tudok. Minden első pénteken jön a plébános úr, meggyónunk, megáldozunk, aztán aki akar, az karácsonyra is megteheti ezt. Örülök az istentiszteletnek, s ennek az olvasólécnek - nagyítónak -, amit két éve hozott a Jézuska... * Néhány szobával odébb a hőgyészi Martin Ádám- néval találkozunk.- Jézus születésének és a családnak az ünnepe a karácsony, már amikor van család - mondja. - De én két éve itt vagyok... A legszívesebben arra az ünnepre emlékszem, amikor a gyerekek még kicsik voltak, s a férjem is élt. Ilyenkor öröm az együttlét.. Az elszálló sóhaj után a saját gyerekkorát idézi fel, azt, ahogyan a család maga készítette a szaloncukrot - 1928-ban lehetett -, mert a nyáron részesarató, télen napszámos szülőknek nem tellett efféle édességre. Megelevenedik a háború alatti „nehéz karácsony” is a fenyőfalopás kényszerével, a kenyérdarabkák „becsomagolásával”, a pattogatott kukorica füzéreivel együtt, s az, amikor a férfiak a háborúban voltak. A világégés után azonban már szebbek lettek az ünnepek, mert az iparos ember családja nem nélkülözött.- És most? - kérdezi. - Segítjük feldíszíteni a karácsonyfát és várom a Jézuskát. Itt szép a karácsony, mert szeretnek bennünket...- Készitett-e ajándékot valakinek?- Igen. Egy nővérkének, aki annyi idős, mint az unokám. Úgy is tekintem, mintha az unokám lenne. Neki vettem egy robotgépet, a férjének pedig egy kis itókát... Ebben van az örömöm... *- A betegrészlegre tartunk, ahol a 83 éves tamási Sárközi Sándorné vár. Vár és kérésünkre a legszebb, illetve a legnehezebb karácsonyt idézi fel.- Szép ünnep volt 1954-ben, ugyanis akkor mentem férjhez második alkalommal és az uramnak az első feleségétől volt két gyermeke. Nagyon szerettem őket. (Nekem nem született családom). Ma is írnak, eljönnek. Kedvesek. Igaz, én se tudok mostoha lenni... A legnehezebb ünnep?-Rettenetesen nehéz volt elviselni azt a karácsonyt, amikor magyarosítani kellett a nevünket. Azt mondták, ha a karácsony előtti nap nem szerezzük meg a magyarosítást, akkor elvisznek bennünket Oroszországba. Négyen voltunk testvérek, közülünk ketten a háborúban. Borzalmas napok. Rossz rájuk gondolni. Hogy mikor történt ez, nem tudom, de bántott, hogy a testvéreim közül az egyik Schlégl maradt, a másiknak magyarosítani kellett. Most? Most nincs panaszom - fordít az idő kerekén egyet -, így vagyunk közösségben, kaptunk egy kis pénzt, a mikulási cukorkát sem ettem még meg. Karácsonykor majd behozzák ide a magnót - látja, kórház ez -, aztán misét hallgatunk. Ha az időjárás engedi, látogatóim is jönnek Pécsről. Egyébként elimádkozgatunk majd, s az ember kéri a Jézus Krisztust, vigye el, aztán mindegy, hogy a mennyországba, vagy a pokolba dobja le... * A kis szobában hárman ülnek, egyikük hímez, a másik köt, a harmadik a semmibe néz. Amikor Waffenschmidt Ibolya igazgatónő bemutat a hímző ősz asszonynak, Nagy Istvánnénak, nevem hallatára a cifra tutyit kötő felkapja a fejét. Földim ő, akit mindenki csak Tóth Mari néniként ismer, tisztel Ér- tényben. Végigmérem, s gondolataim akaratlanul is hazakalandoznak. Az övé is, mert - mint mondja- csak néhány hete, hogy beköltözött az otthonba.- Itt van ám a fiam, a Lali bátyád is - közli. - Sajnos szomorú, hogy ide kerültünk, de így hozta a sors - sóhajt. - Hiszen tudod... Elgondolkodik. - Itt minden jó. Elkötögetek, ünnepnapokon elmegyek a templomba. Vallásos vagyok, anélkül talán már nem is élnék... Amikor még ott voltak a nővérek Értényben- a Szalkai-testvérek - a szerző -, akkor minden vasárnap áldoztam. Meg is segített a Jóisten. Kedvesnővérek! Ki ne emlékezne rájuk, hiszen ők tették a legtöbbet az emberekért szülőfalumban a jóság, a szépség, a nemes lélek érdekében. És emlékszem a fenyőillatú éjféli misékre, a csodálatosan feldíszített templomra, a gyönyörűen zengő orgonára, az álomszép karácsonyi énekekre. Elszorul a szívem, mert nem csak Mari nénémnek, nekem is hiányzik valami...- Tudod - térít vissza egy gondolattal a régi kerékvágásba -, nemsokára itt a karácsony. Elimádkozgatunk, elénekelgetünk, megtartjuk a szentestét, meg a napját, másnapját is úgy, ahogy otthon szoktuk... Háti hazamentek, akkor mondd meg az értényieknek, üdvözlöm őket és kellemes ünnepeket kívánok...- Nekem szomorú a karácsony - veszi át a szót Nagy Istvánná -, miközben ölébe teszi a kézimunkát.- Nincs már se férjem, se fiam, a família túl van Csehszlovákiában, csak a menyem meg az unokám él Mórágyon. Meglátogatnak gyakran - az unokám tud többet jönni - és ilyenkor nagyon boldog vagyok.- Jaj - sóhajt -, az volt ám a csodálatos ünnep, amikor együtt lehettünk mind a hárman. Én szorgoskodtam a konyhában, a férjem meg a fiam díszítették a karácsonyfát. Addig nem engedtek be a szobába, míg készen nem lettek vele. Na de aztán egyszer kijött a fiam és azt mondta: „Édes, drága anyám, gyere, nézd meg!” Bementem, ők elénekelték a Mennyből az angyalt, az asztalon még ott volt a szentostya, a békesség, a szeretet jelképe. Utána pedig méz és fokhagyma következett. Nem tudom, ez az utóbbi kettő mit jelentett, de őseink is így szokták - mondja.- Akkor aztán egy áhitat, egy ima következett és utána az ünnepi vacsora. Ez minden karácsonykor így ment nálunk. Amíg a fiam élt és velük laktam, addig is hasonlóan zajlott az ünnep. Most? - kérdez vissza. - Most nagyon várom az unokámat. Aztán pedig elké- zimunkázgatunk, elbeszélgetünk. Nagyon jó, hogy ilyen rendes asszony került ide közénk - állítja Mari nénémre mutatva. A férfiaknál a 83 éves nyugalmazott lelkész, Simon József nyújt kezet barátságosan. A Miszlán eltöltött szolgálatot hozza szóba először, aztán az ünnepre terelődik a beszéd.- Jézus Krisztus születése teszi a karácsonyt karácsonnyá, a kereszténység legnagyobb ünnepévé, aminek legbővebb leírását Lukács evangéliumában találhatjuk - mondja, s ezzel megindít egy egész gondolatsort, ami Jézus születésének hírüladásától a születéséig tart. Ez utóbbi eseményt így örökíti meg az írás: „Ebben az időben történt, hogy Augusztus császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze... Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. József is fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába, Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják feleségével Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. Ott-tartózko- dásuk alatt elérkezett a szülés ideje. Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik szállás. Pásztorok tanyáztak a vidéken kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték a nyájukat. Egyszere csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal megnyugtatta őket: Ne féljetek! Mert nagy örömet adok tudtul nektek és majd az egész népnek. Ma megszületett Megváltótok, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket. Egyszeriben mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsőítette az Istent ezekkel a szavakkal: Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön az Istennek tetsző embereknek”. A gondolatsor a bibliai idézet után is folytatódik, hiszen Simon Józsefnek minden karácsonykor az is hozzátartozott az ünnephez, hogy hirdesse az igét, szolgáljon. így lettek egyformák és egyformán fontosak a karácsonyok, amikor Jézus Krisztus születését kellett a középpontba állítani.- Nehéznek tűnt az ünnep a „testvérek" bejövetelével ’44-ben - tűnődik el. - Tele voltunk aggodalommal, mert nem tudtuk, mi következik.- És mi következett?- Én nem mondhatok semmi rosszat. Karácsonykor bejött két katona, s azt mondták oroszul: „Én vallásos vagyok”... Semmiféle nyugtalanságot nem tapasztaltam ezután. Faluhelyt nem éreztük a nehézséget... Utána? A Rákosi-rendszerben, s az azt követő rezsimben? Semmiféle rosszat nem tudok a múltra mondani... Hogy most mit várok a karácsonytól? A fiamék itt laknak Gyönkön, minden héten meglátogatnak, valószínű, most is velük töltöm az ünnepeket.- Én már 1986 óta bent vagyok minden ünnepen - kapcsolódik a beszélgetésbe a 81 éves, tol- nanémedi származású Pinke József, aki először jól kibeszéli magát, okosan szól a beszolgáltatás időszakáról, a földről, a mai politikusok földdel kapcsolatos „machinációiról”, terveiről, az érdekekről, s aztán csak visszatér a saját maga helyzetéhez.- Hat családom van, jártak itt látogatóban - magyarázza -, de én egyetlen alkalom kivételével nem Voltam náluk. Nem is nagyon hívnak... Itt töltöm ezt a karácsonyt is... Kaptunk egy kis pénzt, elleszünk. Egyébként én mindig úgy költöttem, hogy jusson, meg maradjon is. Úgy gondoltam, ha meghalok, akkor osztozzanak a gyerekek... Nekem mindenem megvolt - vált. - Ruhanemű, kenyér, szőlő, bor, disznót vágtunk, de itt is mindennel elégedett vágyók. Mondtam a szobatársaknak, nem tudnám otthon előállítani mindazt, amit itt adnak. Azután meg mit csinálnék egyedül? Azt kérdezi, mire gondolok szenteste a karácsonyfánál? Arra, hogy egészséget adjon a Jóisten, amíg ég a lámpám... Aztán meg arra, az anyám 85, az apám 95 éves volt, amikor meghalt, de én a gondjukat viseltem. Nem igaz, ha valaki becsülettel felneveli a gyerekét, akkor az ne tudna gondoskodni a szüleiről... Csak látná, milyen úriemberek jönnek ide látogatóba... Valóban, jó lenne megnézni és megkérdezni őket ugyanúgy, mint a 220 gondozott hozzátartozói közül azt a négyet-ötöt is, aki hazaviszi családtagját az ünnep idejére... S a többit? ÓTÓS RÉKA FELVÉTELE EKES LÁSZLÓ Karácsonyidéző
