Tolnai Népújság, 1990. november (1. évfolyam, 178-203. szám)
1990-11-10 / 186. szám
4 - TOLNATÁJ 1990. november 10. Józsi bá’ - a citerás P I 1 r Dúsa Lajos: A nénike szobája A szoba északkeletre nézett, ablakában zöld műanyag redőnyök szabályozták a fényt. A nénike szobájának nem volt külön bejárata, csak a fürdőszobán át, vagy a másik szobán keresztül lehetett megközelíteni. A bejárás a másik szobán bajos volt, ott túl drága és kényes szőnyegek és bútorok voltak, porcelánok, csipkék, nippek. Állítólag a szekrényekben aranyak, valuták és betétkönyvek rejtőzködtek. Oda nem volt jó bemenni sem. Túlzsúfoltan rideg volt az ebédlő is. Az álantik bútorok nem egy belvárosi szűk lakáshoz készültek, így ki is szorítottak belőle minden mozgási lehetőséget. Az sem lehetett a nénike birodalma, hiszen ott mindenre vigyázni kellett, nehogy valami elmozduljon a pontosan kimért helyéről. A hamutartóba nem lehetett hamuzni, a telefont sem volt ajánlatos használni. így a fűthetetlen fürdőszobán kellett átjárni, de megérte. A tér egyszerre világos és tágas lett, s meglepte a látogatót az otthoniét bizonyossága. Pedig a nénike szobájában sémi különös nem volt. A főfalat piros-fehér gyermekbútorok uralták emlékeztetve arra az időre, amikor legalább a gyermekbútorok kaptak árkedvezményt. A nénike nem volt buzgó magyar, de azt tudta, hogy a piros kiegészítő színe a zöld. Zöld térítőkét - nem harsányakat - tett hát az ágyra, az ülőkékre, a fotelre. Zöldeket fekete apró mintákkal. A nénike a fotelben szeretett legjobban üldögélni, amely kicsit kilógott a szoba szögletes piros-fehérjei közül. A fia egyszer ebben tolta el hozzá az unokáját a város esti csúcs- forgalmában. A kis hároméves nagyon élvezte a foteltaxit, hozott a nagymamának egy egész fotelnyi nevetést. A görgős fotel kényelmes volt, shaa nénike elbóbiskolt, az sem volt baj, hiszen a két könyöklő megtartotta. A nénike lakása eredetileg csak az övé volt, de a jó rokon lassan a szobába szorította vissza. Szívósan, feltartóztathatatlanul terjeszkedett. A jó rokon tulajdonképpen nem volt barátságtalan. A pénzével jogot szerzett, azt érvényesítette apránként. Nem volt rosszabb, mint egy hivatali könyvelő. Kiszámította, hogy mire tarthat igényt, s csak azt érvényesítette. Azt viszont könyörtelenül. A nénike visszaszorult saját lakásából saját szobájába. A szobán belüli gyarmatosítás önzetlen ajándékozással kezdődött, egy guruló asztalkával, aztán folytatódott a rökamié- val, a műanyag redőnnyel. Egyre több nipp lett a nénike szobájában. A jó rokon tevékeny volt és élelmes. Az ebédkiosztásból hazahozta a maradékot, a kávé főzésből a hasznot, felgazosodott kertjét is sikerült r eladni a hódolójának. A nénike nem ette meg az üzemi maradékot, amúgy is keveset evett. Csak azt szerette volna, hogy kapcsolják be a konvektort, ha hideg van. Még ennél is jobban szerette volna, ha nem hagyják magára, legalább hétvégeken nem. Ebből is látszik, hogy a nénike telhetetlen volt, hiszen valójában azt akarta, hogy szeressék. Ilyen pont azonban nem szerepelt az eltartási szerződésben. A szobájában halt meg, a nevetős fotelben. Egyedül volt. Amikor felkötötték az állát, akkor is mosolygott, hiszen a szekrényében mindig volt a vendégeknek egy kis ropogtatnivaló, sőt itóka is. A halottszállítók is kényelmesen elfértek nála, csak az előszobában akadt egy kis probléma a szűkre apasztott tér miatt. A szoba nem sokáig maradt a néniké szobája. Az osztozásnál az is kiderült, hogy itt már tulajdonképpen semmi nem volt a nénikéé. Az oszto- zók szinte vidámak voltak, egyikük fel is kiáltott viccesen.- Kinek kell egy műfogsor? Egy ajtó véglegesen bezárult mögöttem. De vajon mitől is volt olyan barátságos a nénike szobája? A titok nyitja, alighanem, maga a nénike volt. Ám ki kíváncsi itt a nénikékre?- Egy falun élő embernek lehet-e életpályája a zenélés?- Most már igen! Én sem úgy kezdtem, hogy egyik napról a másikra kikiáltottam magam zenésznek, - mondja Szabó József - hanem valamikor nagyon régen táncosa voltam a szekszárdi néptáncegyüttesnek, és Szabadi Mihály bácsi vezénylete alatt tanulgattam a lépéseket, a figurákat. Közben „becsületes” foglalkozást is találtam magamnak: esztergályos lettem. S mint katona annak is hasznát vettem, amit magamtól tanultam, a magam szórakoztatására. Szerveztem hát egy néhány fős zenekart Közben a tánc- együttes zenekara olyan helyzetbe került, hogy végül táncos volt, de zenész egy szál sem! E kényszerhelyzet vagy talán a véletlen sodort abba az irányba, hogy itt is lett egy kis zenekarom, s a táncosoknak húztuk a talp- alávalót! Majd egy kétéves tanfolyamon vált legálissá, és dokumentum igazolja, hogy... Akkor kezdődtek a bonyodalmak, amikor a munkahelyemre egyre sűrűbben vittem a kikérőket Mint esztergályosnak teljesítenem is kellett hogy a fizetésem meglegyen. így már reggel hatra jártam dolgozni, hogy délután a próbára odaérjek. Éreztem, hogy ez sokáig, ebben a tempóban nem mehet. Ekkor lett életpályámmá, hivatásommá az, amit a magam szórakoztatására tanultam, amit másoktól ellestem, - s ma mint profi folytatom nagy szeretettel. Teljesen a zenére, a népi zenére, a citerazenére álltam át- Mégis, mint szabadúszó citerásnak, mi adja a kenyeret?- Zenekarommal 79-től kísérem a Bartina táncegyüttest A szekszárdi Gyermekek Házában 80-tól dolgozom, a szedresi iskolában 85-től. A megyében nagyon kevés együttesnek van zenekara, így az alsónyéki, a duna- földvári és az őcsényi együtteseket is mi kísérjük. Az utánpótlással sincs gond. A gyermekzenekarokból „kiöregedett” értelmes, ügyes, aktívan dolgozó citerásokat viszem tovább. Itt már vonós és pengetős hangszereken is tanulhatnak. A szedresiek közül nagyon jó: az Erdélyesi Jani, Széles Peti és Bakos Béla. A szekszárdiak közül Kovács Viki és Hajdú Ildikó mint prim hegedűsök egészen kiválóak.- Szűkítsük le a kört a szedresi iskolára. Hogyan, mikor indultál itt?- Éppen öt évvel ezelőtt verbuválódott a zenekar. Kezdetben csak tizenöt gyerek érdeklődött, most két csoportom van. Mindjárt segítőkre is találtunk, a helyi kisiparosok három profi citerát vettek ajándékba. Valójában minden évben megújul a zenekar, mert a végzősök mennek, az újak meg jönnek. Az első bemutatkozásunk - annak idején - Hőgyészen volt, 68-ban. Messze a megyei színvonal fölött muzsikáltak a gyerekek. És jöttek sorba: a megyei kulturális szemlén (’88) a megyéből csak a szedresi csoport jutott tovább. Az országos döntőn Gödöllőn huszonegy csoport közül mi voltunk a zárószám. Ekkor rádiófelvétel is készült. Teljesen új zenei blokkal mutatkoztunk be a Cinegemadár év eleji vetélkedőjén, s ezt is mi nyertük.- Mi a repertoár?- Főleg Tolna megyei dalokból állítjukösz- sze a műsort, de szeretjük a szatmári dalcsokrot is, valamint a bogyiszlóit és a sárközit A gyerekeknek nagyon kedves a Lucázás, vagy a hangulatos Boros-nóták.- Ügy tudom, hogy hívásra szívesen mentek házhoz.- Évente 15-20 fellépésünk van, de sokszor még több is. Szerepeltünk már a duna- földvári szüreti napokon, szoboravatáson, kiállítások megnyitóján, a szekszárdi szüreti napokon, öregek napján, anyák napi műsorokban, a vízügyi nyugdíjasok ünnepén, az * erdélyi menekültek megsegítéséért rendezett esten, a fehér bot napja alkalmával, a Bőrdíszműben, s a Patexnél...- Most van egy újabb lehetőség...- ...lehetőség a megmérettetéshez! így legalább látjuk azt hogy mi milyen színvonalon állunk, s merre mennek a többiek. Ennek a rendezvénynek, elképzelésnek nagyon hosz- szú a címe: „Szövetkezeti pávakörök és népzenei együttesek IV. országos találkozója”. A kiválasztott legjobb tizenöt citerással már készülünk is rá. Patrónusunk, támogatónk pedig a Szekszárd-Sárköz és Vidéke Áfész. Dombóváron lesz a területi döntő, - s bizom benne, hogy továbbjutunk. Kopognak az ajtón. Megérkeztek a szedresi iskola haladó citerásai. Négy órakor kezdik, majd valamikor végzik.. Szabó József, a gyerekek Józsi bá’-ja ad néhány utasítást majd elhangzik az egy...két.. Szüret után lévén, a boros nótákból összeállított blokk van soron... KONRÁD LÁSZLÓ Bombariadó „Ide nem lehet bejönni, itten bombariadó van!” - sikít hisztérikusan egy középkorú takarítónő, berohan az iskola kapuján, becsapja az ajtót, kulcsra zárja, és eltűnik. Lélek se ki, se be nem mehet. „A gyerekért jöttek? A gyerekeket levitték a gyermekek házába, ott keressék”, - mondja egy hölgy a buszmegállóból. A szekszárdi Egészségügyi Szakközépiskola és Kollégium, már másodszor került veszélyhelyzetbe. Október közepén felgyújtották a biológiatermet, s így az egész iskolát át kellett festeni. A festők még dolgoztak, amikor először egy női, majd egy férfi hang közölte a tűzoltósággal, illetve a rendőrséggel, hogy bombát helyeztek el az épületben. A telefonálók kilétét a hét közepéig, még nem sikerült a rendőrségnek kiderítenie. A rendőrségnél nincsenek lezárt ügyek, így hát reménykedjünk, hogy egyszer előkerül a két telefonáló valamelyike, hisz ha egyetlen dologról már ketten tudnak, nem valószínű, hogy az idők végeztéig titokban is marad. Szeretnék én azért beszélgetni velük. Szeretném megkérdezni egyáltalán hogy jutott az eszükbe ez a szörnyű, idétlen, buta és primitív játék, kiket akartak megfélemlíteni, és miért, miféle sötét indulatok rejtőznek bennük, és honnan fakadnak azok, gondoltak-e arra, hogy több száz gyereket, kisdiákokat és középiskolásokat olyan stresszhelyzetbe kényszerítettek, aminek a nyoma talán egész életükre kihat? Gondoltak-e arra, milyen érzés lehet egy kamaszlánynak szabadidőruhában, kezében pokróccal átvirrasztani egy éjszakát, mikor minden a valóságnál jóval nagyobbnak, valószínűtlenebbnek látszik, mikor egy apró reccsenés hatalmas robajnak hallatszik, kíváncsi lennék arra, hogy félt-e már életében az anonim telefonáló fiú és lány, s ha igen mitől? Az életben sok mindent nem szabad, sem lopni, sem pedig embert ölni, mégis megteszik sokan. Bűnhődnek is érte, vagy mert valamelyik „Ház"-ba zárják őket, vagy ha nem, tételezzük föl, hogy az esetek többségében gyötri őket a lelkiismeretük. Egy valamit azonban nagyon nem szabad: gyereket egy életre megfélemlíteni, tehetetlen romlatlan és jóhiszemű gyereket eszközül fölhasználni bármilyen aljas szándék megvalósításában, arról nem is beszélve, hogy a telefonálónak fogalma sincs arról, hogy ha nincs is bomba az épületben akkor olymódon kell eljárni, mintha valóban lenne, s hogy ez mekkora gépezetet igényel, és mozgat, s hogy bizony pénzbe is kerül, nem, is kevésbe. Nem múlik el nap, hogy ne jutna eszembe a biológiaterem koromtól iszamlós padsora, a tehetetlenségtől idegesen kapkodó tanár, s a rendőrök, akik minden oldalról próbálják megközelíteni, felderíteni az ügyet, a „hang” azonban egyelőre nem felel a sok-sok kérdésre. Pedig jó lenne, ha megszólalna, egész bizonyos vagyok abban, hogy utólag fölmérné tettének a következményét, s tanulságul szolgálna mindazoknak, akiknek a lelkében bármiféle bosszúvágy lapul. Megbántanak, megsértenek, megaláznak bennünket nagyon, de nagyon sokszor még olyanok is, akiktől megértést, mi több: szeretetet reméltünk. Megbántjuk mi is meggondolatlanul, talán éppen azokat, akiket szeretünk. Vívódik ilyenkor az ember magában, füstölög, sőt arra is gondol, hogyan csíphetne vissza, de aztán ahogy telik az idő, csillapodik a harag, s bölcsen belátjuk: mégiscsak jobb a békesség. A lehető legostobább fenyegetőzési mód ami az utóbbi időben csak szaporodni látszik ez az iskolai bombariadóztatás. Tisztelt hölgyem, és uram, javaslom, hogy egy szép csendes téli estén menjen oda a nagypapához vagy a nagymamához, és kérdezze meg tőle mit érzett, mikor a Töprengéseim második világháborúban megszakította adását a rádió, s megszólalt a bemondó: „Figyelem, figyelem!” Baja, Bácska légiveszély!” Rolni Zsebekből, pénztárcákból, persellyé előléptetett söröskonzervdobozból előkerült egy csomó aprópénz: tízfilléresek, húsz-, ötvenfilléresek. Mit lehet kezdeni ennyi apróval? Rolnizni, vagyis kerek összeget kiszámolni az aprópénzből, ezt henger alakban lefektetni és papírba csomagolni. Rolnizni kész tudomány, az ember ha ügyetlenke, folyton összedől a henger, és kicsúszik a papírból az apró. Mégis muszáj valahogy összeszedni: az ember nem állíthat be a boltba fél zacskó pénzzel, leállna a sor, a pénztárosnő pedig jobb esetben csúnyán nézne ránk. Pedig hát hó végén csak-csak előkerül az apró, úgyhogy nem árt, ha kézügyess'égfejlesztő gyakorlatokat végzünk a rolnizás szakszerű művelésének érdekében. „Hó végén nagyon sokan fizetnek aprópénzzel” - mondja a falusi boltosnő. S nemcsak nyugdíjasok és kismamák, hanem kétkeresős családok is. Minthogy majdnem mindent nálam vásárolnak, tudom, hogy nem költenek fölösleges, luxus, vagy élvezeti cikkekre, egyszerűen húszadika körül elfogy a pénzük, s fizetés előtti napokon fillérre kiszámolva hozzák a tejre és kenyérre valót, amit néhány üveg visszaváltásával egészítenek ki”. Igen, tudom, láttam. Nemrég Hőgyészen a remekül ellátott sarki boltban, ahol egy barna orkánkabátos néni vézna, görbe mutatóujját emelte a boltosnő orra elé: „egy ujjnyi párizsit kérek”. S láttam a hosszú sor közepén az apró, síró kislányt, csokoládétojást követelt az anyjától, aki pirosló nyakkal csitította a gyereket: „Egy tojás 75 forint, s vinni kellene a bátyusnak is. Érted? Nem lehet”. Nem értette szegény, csak sírt, és toporzékolt tovább. Legjobban mégiscsak azokat sajnálom, akiknek önhibájukon kívül nincs aprópénzük sem a hónap végén, ök többnyire kisnyugdíjasok, az egyik például azt mondta nemrég: csak akkor eszem, ha éhes vagyok, mert már rég krumplira sem igen jut. Apropó krumpli! A héten szerdán kora reggel a falurádióban hallhattuk a burgonya dicséretét, miszerint most csupán 55 kilogramm az egy főre jutó burgonyafogyasztás, noha a háború előttenneka duplája volt. Egyébként is a krumpli egészséges, mert nincs benne zsír, ráadásul ha megsütjük a renben, és a kezünkbe vesszük, még melegít is. Nem árt bizony a jó tanács. Ki tudja mikor érünk meg olyan telet, mikor forró vizes palackhoz, vagy meleg téglához szorítjuk a talpunkat lefekvés után, s csak az orrunk látszik ki a szemünkbe húzott kendő és bojtos sapka alól. John Kenneth Galbraith, a ma élő legnevesebb közgazdász ugyanis a következőket irta egy New York-i lapban: „Az átmeneti állapotban lévő országokba áramló tanácsok második fő vonása az, hogy a nélkülözést, a munka- nélküliséget, az inflációt és drasztikusan csökkenő élet- színvonalat időlegesen elfogadják, sőt még hasznosnak is tartják. A terápia lényegi elemének tekintik ugyanis, hogy a munkanélküliség és az éhezés egy új, magasabb szintű munakerkölcs kiformálódását segíti elő.” Reméljük, hogy nem tart sokáig, míg betegségünkből felgyógyulunk, s talpra tudunk állni. És reméljük, hogy egyszer majd kevesebb nyugdíjas és munkanélküli áll majd sorba az ingyenkonyha előtt az egy tál leveskéért... Szórakozás Szombaton délelőtt tíz óra tájban bementünk a falusi maszek presszóba. Öt-hat férfi ült szemközt, kevertet, vegyes gyümölcspálinkát, sört ittak, cigarettáztak, és az élményeiket mesélték. ...és tudod amikor beleszúrt ide a lá bamba, fogtam a nitrósüveget, és ráöntöttem a fejére. Szétfolyt rajt a barna nitró, az orvos, aki kijött nem tudta megkülönböztetni, hogy hol kezdődik a nitró, és hol a vér!” Az iddogáló társaság ekkor hangos hahotára fakadt. Jó kis sztori, hát nem? D. VARGA MÁRTA A szedresi iskola citerásai
