Tolnai Népújság, 1990. november (1. évfolyam, 178-203. szám)
1990-11-17 / 192. szám
1990. november 17. TOLNATÁJ - 5 Hófehérke, három Farkas és hét törpe Néhányan a Farkas családból Kalaznón áll a ház, amelyben Farkasék laknak. Hófehérre meszelt falai mögött harmonikus, meleg otthonban él Farkas Józsefné, akit akár Hófehérke szerepében is elképzelhet a nyájas olvasó, szoknyája körül a hét törpével, mert férjével ketten hét gyereket nevelnek, kettő sajátjuk, ötöt „készen kaptak”... A férj és a két saját gyerek a három Farkas, akik Hófehérke mosolyában osztoznak az öt, intézetből kivett újabb családtaggal. Az udvar akár egy óvódáé is lehetne. Autógumikkal körülkerített játszóhely teszi ahhoz hasonlóvá. A házban úgy sorakoznak az ágyacs- kák, akár az idézett mesében. . - Mióta hivatásos nevelőszülők? - kérdeztük a fiatal házaspártól.- Idén május 23-tól.- Hogy jutottak erre az elhatározásra?- Még össze sem házasodtunk, már akkor kitaláltuk - nevet a férj. - Nekem a szakmám cipőgyártó volt. Bonyhádon dolgoztam. Mikor összeházasodtunk, nem volt lakásunk. Ideköltöztünk a feleségem szüleihez, de innen már nem tudtam a munkahelyemre bejárni dolgozni. Kalaznó- ról nem lehet eljutni Bonyhádra reggel. Lehetetlen lett volna a két műszakot vállalni. így hát a környéken helyezkedtem el. Az állami gazdaságban dolgoztam, majd nyolc hónap után a. tejüzemben Szekszár- don.- Oda se lehetett könnyű bejárni. Hány éve határozták el, hogy intézeti gyerekeket vesznek magukhoz?- Hét éve.- Hogy sikerül ezt a hatalmas családot összefogniuk?- Kettőnknek sikerül...- Mennyi idősek a gyerekek?- Másfél, kettő és fél, három és fél, négy, öt, hat és nyolc évesek - sorolja a bájos fiatal mama.- Ezek közül a saját gyerekek hány évesek?- Három és hat.- Milyen szempontok szerint választották ki a gyerekeket?- Nem válogattunk. Akiket javasoltak, azokat fogadtuk el. Egyik közülük nagyothalló gyerek.- A másik kicsin látom a szemüve- get.- Ő tizennyolc hónapos, nagyon kis súllyal született.- A gyerekek szüleiről tudnak valamit?- Egyiket az apukája meg a nagymamája látogatja. A többit senki.- A nevelt gyerekek közt vannak testvérek?- Igen. Jánoskának még két testvére van itt.- Tehát ebben-a nagy családban több kisebb család rejlik. Hogy jönnek ki a pénzből?- Nagyon sokat nem kapunk. Családi pótlékot egy fillért nem kaptunk még a gyerekek után. Hét hónapja öt gyerekre... Most azzal biztattak, hogy már el van intézve, átutalták kifizetésre. A családi pótlék nélkül majdnem harmincezer forint jön be havonta.- Ennyi gyerekkel ez nem sok. Hogy tudják megoldani az élelmezést?- A húst nem vesszük, évente két- szer-háromszor vágunk disznót, a zöldségfélét megtermeljük.- Négy-öt disznót levágunk egy évben...- Tejet?- Azt venni kell.- Öltöztetés? Felöltöztették egyszer őket, azt pótoljuk.- Gondoljuk, hogy rengeteg háztartási munkával jár egy ekkora család ellátása.- Én szoktam főzni, az automata mosógép mindent kimos - nevet az asszonyka. A férj mindenben segít. A gyerekeket önállóságra nevelik. A fürdés úgy zajlik le, hogy a felnőtt szappanoz, a gyerek lemossa. Öltözködés: ki-ki maga veszi fel az odakészített ruhácskát, akinek nem megy, annak segítenek. A saját gyerekek is voltak látogatóban a csecsemőotthonban, az otthonbeliek is a családnál, a hét kis „törpe” nagyszerűen kijön egymással, van aki szívesebben bújik fogadott testvérkéhez a kiságyban, mint az édestestvérkéje mellé... Tamás odakíváncsiskodik a magnóhoz, figyeli, hogy forog a kazetta, fülében ott a hallókészülék. A három és fél éves Tamara most itthon maradt, náthás. Gyönyörű fekete szemében meleg szeretet és nyugalom. A járókában a legkisebb gyerek játszik. Ha nem tudnám, hogy hivatásos nevelőszülőkkel beszélgetünk, meg lennék róla győződve, hogy mindegyik édesgyerekük.- Honnan van ebben a családban ennyi szeretet? - próbálok rákérdezni ,a lényegre.- Az a helyzet, hogy az állami gondozásból kivett gyerekek addig maradnak nálunk, amíg a szüleik értük nem jönnek, ha jönnek egyáltalán. Ha nem, ha betöltik a tizennyolc évet, az állam ad segítséget, hogy elindíthassuk őket, és hát az ember segít, ameddig csak tud - mondja Farkas József. - Itt, a családban súlyban és értelmi szintben is jobban, gyorsabban fejlődnek. El vagyunk szánva arra, hogy felneveljük őket, bízunk benne, hogy a nehezedő körülmények között is támogatni fogják a nagycsaládosokat. Jó béke van itt... Mikor a papa fát vág, az összes törpe hordja. Senki se kérdi: ki evett a tányérkámból, ki ivott a pohárkám- ból?... Talán azért, mert a papától tanulják a kicsik a szeretetet, a mamától a mosolyt. A papa is tanulta valakitől gyerekkorában.- Nekem van példám - mondja büszkén. - Én magam vagyok az a példa, mert én is állami gondozásból jöttem. Engem is örökbe fogadtak hároméves koromban. Abban a családban én lettem az egyke. D. E. GOTTVALD KÁROLY Magyarok a Szovjetunió munkatáboraiban Egy könyv, amit olvasni kell Közel egy évvel ezelőtt, 1989 decemberében írta háromszázhatvan oldalas, Modern rabszolgaság című - nyomdába akkor kerülő -, könyvének előszavában Füzes Miklós: „A történeti igazságszolgáltatás - mely a veszteségekre gyógyírt jelentene - nagyon sok, a második világháborút érintő kérdésben a mai napig nem történt meg. Közéjük tartozik a polgári személyeknek a Szovjetunióba történő elhurcolásával kapcsolatos eseményfeltárás, valamint a történteknek a megítélése is. A késés a jelen sorok megírásakor 45 éves, a kérdéskör így már a második generáció tudatából is kimarad.” Az ok a kimaradásra nyilvánvaló. Ami történt az a tételes hadijog és a hadviselési etika nemzetközi érvényű szabályainak hosszan tartó tiprásával ment végbe Hincz Gyula grafikája és ennek áldozatai nemcsak azok, akik a fogoly-és munkatáborokba hurcoltatva még útközben, vagy robotba állításuk helyszínein pusztultak el. Áldozatok a fogyatkozó számú túlélők is, ajkukon a hallgatásnak azzal a pecsétjével, aminek feltörését a félelem akadályozta évtizedekig úgy, hogy a közelmúltig a túlélők családjainak egyik-másikában a szülők még gyermekeiknek se merték elmondani 1944 decembere és 1949 nyara között elszenvedett megpróbáltatásaikat. Nem a hivatalos, kezdetként csupán a civil történelem hallgatása tört meg Battonya és Nemesmedves között az elmúlt két-há- rom évben, s elsőként az ország keleti felében, ahol a malenkij robot menetszázadaiba soroláshoz a „bűnös nép" hosszan alkalmazott elvének megfelelően inkább a jóvátételi munkára szántak létszámigénye volt a perdöntő, mintsem a nemzeti hovatartozás. A törvénytelen fogolyszedők a korábban felszabadított országrészeken ugyanis még nem válogattak. A Donbasszba, Kazahsztánba és a Szovjetunió más iparvidékeire irányuló rabszállítmányokat kezdetben úgy állították össze, hogy a többséget magyarok alkották. Később kerültek az úgynevezett „hazaáruló” németek seregestől az újjáépítés munkálataira. Füzes Miklós könyve erről beszél tizenöt évnyi kutatómunka után, amit a döntődén Dél-Du- nántúlon végzett, és nem akadályoztatások nélkül. Ma sem tudni még, hogy az eltelt idő biztosította távlatok mellé mikor társul teljesnek tekinthető kutatási lehetőség. Huszonhét interjú és két naplórészletjelenti a kötetben a személyes történelmet. Egyik-másik még ma is monogrammal, ami azt jelenti, hogy a kutatóval folytatott beszélgetések időszakában is élt még a „ha túléled, hallgass!” iszonyatos parancsa. E sorok írójának keze ügyében van annak a nemzetközi történészkongreszszusnak két kötetben kiadott jegyzőkönyve, amit Budapesten tartottak 1987. március 5-6-án és aminek tárgya a 300 éves együttélés, a magyarországi németek története volt. Nagyon kevés szó esett ezen a külföld által sikeresként ünnepelt konferencián újkori történelmünk úgynevezett rázósabb kérdéseiről. Pedig akkor már szamizdatként hozzá lehetett férni olyan könyvekhez, mint amilyen Gábor Áron az Édentöl keletre; Szögletes szabadság; Évszázados emberek című munkái, melyek 1980-ban már harmadik kiadásban jelentek meg Los Angles, München, Sidney után New Yorkban. Rózsás János Keserű ifjúság című könyve 86-87-ben Münchenből indult útjára. Sára Sándor, Erdmann Gyula, Mészáros György egy-egy dokumentációs igényű munkája azonban jóval később, 1989- ben láttak napvilágot az Alföld, az Új Auróra és a Forrás című periodikákban. Az elmúlt évben jelent meg a televízióból ismert Rózsa Péter könyve is. Az idézett történészkonferencia a kitelepítésekig jutott el, ott és akkor a Modern rabszolgaság szerzője, Füzes Miklós és a kitelepítés, a kollektiv felelősségrevonás nyitva hagyott kérdéseiről beszélt úgy, hogy a nagy Testvér részéről 1987-ben még erőteljesebben érvényesülő kényszerhatásokon finoman túlmutatva, a tisztázás belpolitikai szükségszerűségéről szólt. Jó lenne tudni, hogy megdicsérték- e érte. Vélhető, hogy nem, no de akkor már Füzes Miklós a Baranya Megyei Levéltár tudományos főmunkatársaként benne volt nyakig a nemzetiségi régió vizsgálatában. Mi több, nagyjából együtt volt könyvének az az anyaga, amit a hazai forrásokból gyűjthetett. Bővizüeknek ezek a források nagyon jó indulattal se nevezhetőek. S talán nem túlzás azt állítani, hogy a lehetséges dokumentációk hiányában az a jól ismert történelemellenes meggondolás munkál váltig, ami ebben summázható. „Amiről nem beszélünk, az nincs!” Pedig hát volt és van, és szeink a munka elején tartanak csupán és nagy igazságot fogalmazott meg a pécsi Lénau-ház egyik vezetője, amikor Füzes Miklós könyvének útrabocsátásakor azt mondta, hogy a rabszolgaszedés bűnös igazságtalanságát negyvenegyné- hány év után jóvá tenni akármennyi pénzzel sem lehet. Beszélni kell róla, szabadon, az igazsághoz híven. Gyógyírt csak ez adhat, mert a lelkek sebzetteb- bek, mint gondolnánk, az idő gyógyító hatalma íme csődött mondott. S egyebek között azért is, mert amikor a nem harcoló katonaként foglyul ejtettek vagy a „csak ide a szomszédba” közmunkára eltereltek pokolbéli útjukra indultak, egy háború tépte, rombolta Európát hagytak maguk mögött. S akik túlélték, hazajöttek fekete híreket hozni az örökre otthagyot- takról? Megérkeztek elgyötörtén egy országba, amiben akkor már zúgott az a bizonyos taps, és sokan gondolhatták úgy, hogy épeszű népet hagytak itthon, mely a távollétükben lám megbolondult. Nem telt egy egész év hazatérésük örömteli napjaitól és - mit tesz az életösztön! - ezek is vastapsoltak és kórusban éltették azt, aminek törvénytelenségei elmúltukban is nyomorítóan hatnak. Füzes Miklós könyvét tulajdonképpen mindenkinek a kezébe kellene adni, aki 1944 és 49 között kezdte el túlélni a történelemnek egy önmagát többszörösen is túlélt életművét, amit J. V. Sztálin neve fémjelez. Az interjúalanyok között a Baranya megyeiek vezetnek ugyan, de amíg a megfelelő dokumentálás hiányzik, fontos minden szó, amit a túlélők elmondanak. A felszabadulásról például, ami ezreknek rabságot, további ezreknek pusztulást hozott távol a hazától. Nem tévedés, a hazától! A munkatáborok oroszhoni vidékein ugyanis a Magyarországról német anyanyelvűekként befogott jóvátételi munkásokat nem nyemciknek, hanem vengerszkiknek nevezték. Füzes Miklósnak egyébként mindössze két Tolna megyei interjúalanya van, egyikük teveli, a másikuk Kaposvárott élő hőgyészi. Utóbbi, Eibeck István, ma 63 éves, 17 éves korában nyilvánítatott „háborús bűnösnek”. Wirth Mihályné negyvennégyben 23 éves volt, ma egy híján hetven. Bács és Somogy megyeiek is vannak a történeteiket elmesélök között, ami jódolog. Ám nagyon valószínű, hogy a jóvátételi közmunkára elszállítottak számáról és arányáról közreadottakról később kiderül, hogy nem fedik a valót. Ez nem a szerző hibája. Nincs ugyanis hozzáférhető adat arról, hogy Hőgyészröl hányán kerültek a munkára rendeltek listájára. Az is vitatható, hogy Tolna megyéből csakugyan 3380 férfi és nő indult-e pokoljárásra? A civil történelem többről beszél, mint amennyiről a megőrzött hivatalos dokumentumok számai következtetni engednek. De érvényes ez a baranyai, Bács és Somogy megyei elhurcoltakra is. Nagy- mányokon sem csak 176 elhurcoltat emlegetnek. Egy valami látszik nagyon biztosnak, az, hogy a német nemzetiségű civilek büntető célzatú befogása és szétszórása döntően a háború által leginkább sújtott Dombassz bányáiba, főpróbája volt a későbbi, arányait tekintve nagyobb exodusnak, a kitelepítésnek. Az újságíró mire alapozza Füzes Miklós számunkra fontos könyvét ajánlva ezt a föl- tételezést? Mert a hazaárulás vádjával illetett hazai németség felett a lélekharangot már Debrecenben, 1944 decemberében meghúzta az ideiglenes nemzet- gyűlés. A deszignált miniszterelnök, Dál- noki Miklós Béla vezérezredes itt jelentette ki 1944. december 21-én: „Népi demokratikus országot akarunk felépíteni, mentesen a Szálasi-féle hazaárulóktól, és megtisztítva a hazaáruló németségtől (Egy hang: Ki velük, ki velük!), mely mindent lekicsinyelve ami magyar, kérkedve állott a hitlerista rablók szolgálatába és elárulta azt a Magyarországot, amely neki otthont adott amikor vándorbottal a kezében és batyuval a hátán jött be a gazdag magyar vidékre letelepedni. (Egy hang: deportálni őket!) Ugye tagadhatatlan miniszterelnöki demagógia? Amiként az is tagadhatatlan, hogy az NSZK-ba, az NDK-ba, Ausztriába kitelepítettek közül százak és százak szöktek haza kétszeri, háromszori visz- szatoloncolás után is a még nagyon bizonytalan jövőjű „gazdag magyar vidékre”, mert ahol születtek, jóval több volt számukra, mint otthon. Itt volt - itt van - a haza. így, kisbetűkkel írva, de belül a lelkekben csupa-csupa nagybetűvel. Más magyarázat a kivertek, megvertek hűségére nincs. A több mint, négy évtized gonoszul hamis politikai játszmáinak végső fervénytelenítéséhez ezért életbevágóan fontosak az olyan könyvek, mint Füzes Miklósé, aki rövidesen új könyvet ad a kezünkbe, ezúttal mára kitelepítésekről, mert azt vallja, hogy hallgatni nem szabad és semmi sem maradhat ki a soron következő nemzedékek tudatából ami megmagyarázza helyünket tágabb értelemben a világban, ázűkebben Európa részét jelentő hazánkban. LÁSZLÓ IBOLYA
