Tolnai Népújság, 1990. október (1. évfolyam, 152-177. szám)

1990-10-04 / 155. szám

1990. október 4. NÉPÚJSÁG 5 Osztályidegenek voltunk Magyarországon... (2.) Nem rendőrségi ügy. „Tudomásul kell vennünk, hogy népi demokráciában élünk, s el kell fogad­nunk játékszabályait, melyek egyéb­ként sok előnnyel járnak: - a Nyugattal szemben is. Ez persze nem vigasz an­nak számára, aki megsérül általuk.” (Déry Tibor - Hegyi Bélához, 1974. augusztus 12.) Sosem sikerült minőségi megkülön­böztetést tennem aközött, ha valakiket fajtájuk, másokat pedig származásuk miatt hurcoltak meg. Előbbiek esetében a zsidókra gondolok, utóbbiaknál a ma­gamfajta származásúakra. Győrben máig élő nagynéném, özv. dr. Berzsenyi Ádámné néhai férje jogász volt, így való­színűleg másoknál alaposabb jogi isme­retei miatt is kellemetlenebbül érintette, amikor Kemenessömjénböl pusztán a neve miatt elhurcolták és mondvacsinált jogcímen öt évig tartották börtönben. Ugyanabból a faluból, ahol ö állíttatott - máig létező - kőpiramist egy talán nem egészen ismeretlen nevű elődjének. A rajta lévő emléktábla szövege: „E helyen állott vén cseresznyefa árnyékában irta halhatatlan ódáit Berzsenyi Dániel.” Jó­val halála után már rehabilitálták, de va­lamilyen furcsa okból csak három évi szenvedését honorálják napjainkban is csekélyke nyugdijkiegészítéssel az öz­vegyének. A másik kettőt ajándékba ül­te... Ezt is beleértve egyébként nem szen­vedtünk túl sokat. A kitelepítéseket pél­dául, ma se tudom miért, de megúsztuk. Én akkor Pusztavámon szolgáltam a ha­zát és kispuskaversenyen abban a biztos tudatban lőttem ki egy eltávozást ma­gamnak, hogy budai lakásunkban nagyanyámnak és anyámnak már csak hűlt helyét találom. Nem így történt. Vagy adminisztrációs hiba folytán, vagy mert én éppen katona voltam, de lehet, hogy a házmesterék jóvoltából akik, amint min­denütt, az ÁVH kénytelen informátorai voltak és felmenőimről nem szolgáltattak terhelő adatokat. A gyerekeikkel egyéb­ként együtt nőttem fel a Budafoki út 10/A számú bérház udvarán. A mellettünk lévő lakásból dr. Hertelendy Jenő, a házból pedig még fél tucat család került a Horto- bágyra. Köztük Dedinszky László is, aki­nek Edina lánya ma Hollandiában ismert magyar költőnő... Az, hogy valaki osztályidegennek mi­nősült, egyébként nemcsak neki, felme­nőinek és leszármazottainak jelentett ter­het, hanem az országnak pénzben való­színűleg soha fel nem mérhető vesztesé­get is. Avatott tollú szociológusok és ag­rárszakemberek egyszer kideríthetnék, hogy a szocialistának vélt magyar mező- gazdaság - nem megteremtésében, ha­nem működőképessé tételében - mek­kora szerepet játszottak félreállitott, ál­landó gyanúsításoknak kitett, alrendű pozíciókba szorított keszthelyi, vagy ma­gyaróvári végzettségű régi szakembe­rek. Akiknek nem akadt más bűnük, mint az, hogy segédtiszt, intéző, netán főinté- zö beosztásban szolgáltak egykor volt uradalmakban. Tapasztalatból állíthatom, hogy ha va­lakinek a csizmás lábát, vagy akár csak a tenyerét gumibotozzák, az meglehetősen kellemetlen érzés. Sokkal idegőrlőbb azonban, ha évtizedekre szorítják má­sodosztályú állampolgári sorba. Fizeté­seknél, elbocsátásoknál, káderezések- nél, ritkán előforduló előléptetéseknél egyaránt szüntelen éreztetve vele, hogy érezze kitüntetésnek, amiért egyáltalán életben hagyják. A káderezés és önélet­rajzírás mindennapi életünk szerves ré­sze volt. Előbbi persze úgy, hogy szenve­dő alanyaiként élvezhettük örömeit. So­ha senki nem tudja már megmondani, hogy hosszú évtizedeken át mekkora lét­számú és nem közönségesen fizetett ember töltötte azzal az életét, hogy az or­szágban keresztbe kasba leveleket kül­dözgetett, valakinek valakijéről, többnyi­re teljesen felesleges információkat kitu­dakolandó. Ezek aztán dossziékba és káderesi páncélszekrények mélyébe ke­rültek. Viszonylag nem túl régen ugyan született egy rendelet, hogy ezeknek a szig. biz. dossziéknak a tartalmát leg­alább az érdekeltekkel meg kell ismertet­ni, de ami engem illet, ez nyugdíjaztatá­somig sosem történt meg. így olyan infor­mációkkal, „jellemzésekkel”, többnyire vádakkal a hátunk mögött éltünk és ezek alapján döntöttek sorsunk felett, melye­ket sosem ismerhettünk meg, tehát nem is védekezhettünk ellenük. Egy karakán kivételről mindenesetre tudok, méghozzá a saját családomból. Anyám, aki az V. Sz. Autójavító Vállalat al­rendű üzemirnokaként egy nagy csarnok üveges szegletében morzsolta éveit, a harminc egynéhányadik káderezésnél dühbe gurult. A „Tulajdonképpen milyen származá­sú is, Nóra néni?” kérdésre odavágta: „Öntudatos osztályidegen!” Soha többet nem káderezték, a vállalat törzsgárdistá­jaként vonult nyugdíjba. Éppúgy a „régi rendszer” (ez az én életemben még a Horthy-rendszert je­lentette, most a közelmúltira kell gondol­ni) kiszolgálójaként, mint egynéhány mil­liónyian, tehát valamennyien ebben az országban. Minden köpenyegforgatás nélkül azonban, ami talán éppen nap­jainkban szolgálhatna példaként. Ugyan­is valahogy úgy okoskodtunk, hogy Ma­gyarországon nem lehet olyan módon politizálni, ahogy kellene, így meg kell al­kudni azzal, ahogyan lehet. A túlélés filo­zófiája ez? Talán, egyébként maholnap 1100 éve eszerint hagyjuk, hogy mások alakítgas­sák a mi történelmünket, itt a Kárpát-me­dencében. Túlnyomórészt megmaradtunk, sőt fennmaradtunk és kiböjtöltük az időt, amire az „osztályidegen” kifejezés eltűnt a történelem süllyesztőjében. Ez szép emberi teljesítmény volt, nyu­godtan lehetünk büszkék rá. Közben pe­dig valamikori oatályunk végérvénye­sen megszűnt. Amiért nem kár. (Vége.) ORDAS IVÁN Mifelénk most nemcsak mezőgazda- sági okokból örülnek a lakók annak, hogy az időjárás hűvösebbre, esősebbre fordult. Zegernyésebb körülmények közt tán lohad a randalírozó kedve annak a tucatnyi szekszárdi fiatalnak, akik hosz- szú idő óta éjfélig tartó orditozással, viho­gással, a magányos hazatérők közül a fiatalabbak molesztálásával ütik el bizo­nyára nem drága idejüket. Tartózkodá­suk megkönnyítésére a Mészáros Lázár utca 5. és 7. szám közötti játszótérről né­hány padot hordtak össze. A padok körül csikkek és eldobott lyukszalagok töme­ge. Utóbbiak rózsaszínűek, talán ez kel­tette fel a figyelmüket. (TUDÓSÍTÓNKTÓL) A székesfehérvári Volán-sporttelepen a közelmúltban tizenkét Volán vállalat önkéntes tűzoltói feszítettek szigorú glé- dában. Az öt éve alapított Vértes-kupáért „mérkőztek” meg egymással. Saslics Elemér, a Volán vállalatok központjának vezérigazgatója megnyitó beszéde után kezdődött a minden ízében katonás fe­gyelmet kívánó BM-versenykiírásban szigorúan meghatározott szabályok sze­rinti vetélkedés. A csapatok egyenként, gyors egymásutánban rajtoltak. A má­sodperc tört része is számított, mérték a század másodperceket is. Tehát minél gyorsabb volt á kéz, annál kevesebb volt a másodperc. A Gemenc Volán ifjú önkéntesei fan­tasztikus időt jegyeztek, ami természete­sen csak az úgynevezett szakmai ber­kekben mond valamit: 116,8 mp. Ebből a staféta 72, a szerelés pedig 44,8 másod­Senkinek semmi kifogása nem lehet az ellen, ha a nekik való szórakozóhelyeket szinte teljesen nélkülöző városban az if­júság társasági életet kíván élni. Az ellen se, ha mindezt szabad téren. Hangerejü­ket azonban a környéken lakók tanúsít­hatják. A megyei rendőrök már nem, mert a kapitányságnak épp az innenső oldala üres, tatarozzák. Mindez azonban - be­leértve a trágárságokat, italozást, mo­lesztálási is - nem biztos, hogy rendőri ügy. Elsősorban azokra a szülőkre tar­tozna, akik oda se figyelnek, ha cseme­téik éjfél előtt még nincsenek otthon... O. I. perc alatt történt meg. Ezzel a fantaszti­kus eredménnyel az idei évben immár harmadik alkalommal nyerték el a dicső­séget jelentő kupát. A bírók, az értékelők, a versenybizott­ság tagjai mind igazán hozzáértő embe­rek voltak: a fehérvári tűzoltó-parancs­nokság tisztjei. Fegyelemben, pontos­ságban nem volt hiány. Mi lehet a szek­szárdi fiúk sorozatos győzelmének titka? Fiatalok, sportosak egytől egyig. (Egyéb­ként főleg autószerelők, a Gemenc Volán Vállalat szekszárdi üzemigazgatóságá­nál.) A fő rugó azonban a sportszeretet, a győzni akarás. A hazatérés után Horváth György üzemigazgató meleg szavakkal köszönte meg a vállalat jó hírét öregbítő ered­ményt, s e mellett pénzjutalomban része­sítette a 10 ifjú önkéntes tűzoltót.- déné ­Önkéntes tűzoltók versenye A Vértes-kupa ismét Szekszárdé Öcsi időben megtudta... (TUDÓSÍTÓNKTÓL) A kis községben a vasárnapi szó­rakozás egyéb híján a kocsmázás és a kéthetenkénti futballmeccs. A legutóbbi mérkőzés után Jani bácsi, a vezérszurkoló a győzelem megünnep­lésére s rekedt torkának „generálozásá­ra” betér (több drukkerrel együtt) az „apák boltjába". Vele van nyolcéves uno­kája, Öcsi is. (Mint mindig.) Köszönés, parolázás a már bent tar­tózkodó, iszogató haverokkal, majd a pulthoz lépnek:- Mit tölthetek Jani bá’? - kérdi a kocsmáros.- Egy sört legyen szíves - szól a válasz.- Üdítőt adhatok? - kérdez ismét a kocsmáros.- Kösz, nem kérünk - motyogja az öregúr, s nyúl a korsóban gusztán habzó italért. Felemeli a fény felé. Vizsgálgatja, nézegeti, aztán hirtelen mozdulattal a kisfiú kezébe nyomja.- Igyál bátran - bíztatja a meglepő­dött srácot. Öcsi belekóstol a „habba”, elhúzza száját, s adná vissza a korsót...- Kortyolj... kortyolj! - biztatja újra a nagyapja.- Pfuj, ez nagyon rossza! Nem kell! - tiltakozik az unoka.- Igyál csak, az anyád hétszázát! Tudd meg időben, mit szenved a férfi nép, mire hármat-négyet „bedob” ebből a keserű löttyből! - „füstölög” Jani bácsi. Közben hamiskásan kacsingat a cim­borák, no és a pult irányába. HUNYADI ISTVÁN A Tolna Megyei Temetkezési Vállalat tisztelettel értesíti a megye lakóit, hogy 1990. október 1-jétől • beköltözött az új irodaházába, Szekszárdi, Alkony u. 1. szám alá. (Az alsóvárosi temető ravatalozója melletti új épület.) Bő áruválasztékkal, hatóságilag ellenőrzött fix árakkal és éjjel-nappali folyamatos ügyelet fenntartásával állunk a megye lakosságának szolgála tára. Éjjel-nappali telefonszámunk: 74-11-763 A talponálló füstös sarkában két férfi koccintott, majd egy hajtásra kiitták a pálinkát és azonnal utánaküldtek egy sört.- Gyerünk, Willi. Annál jobb, minél előbb megtudjuk, hogyan is működik. Negyed óra múlva Willi Unger és Hans Maas egy előkelő villa bejáratánál állt és csöngetett.- Mindjárt jövök - mondta egy idős női hang. - Végtére is, egy öregasszony már nem gyorsvonat. Matatás hallatszott, majd kulcszörgés, aztán kinyílt az ajtó. Erna Kaluschke, a város legragyogóbb ékszerboltjának tu­lajdonosa rövidlátón pislogott.- Tessék. Maas bizalomkeltő mosollyal mutatta kutyája csillogó bilétáját, Unger pedig lezser mozdulattal húzta elő a focipálya lejárt belépési engedélyét.- Bűnügyi rendőrség. Bejöhetnénk egy pillanatra?- Óh! - Az idős hölgy meghátrált. - Milyen izgalmas. A rendőrség. Talán el­követtem valamit?- Rutinlátogatás, asszonyom. Rabló­banda garázdálkodik a környéken és mi azt vizsgáljuk, hogy a lakók kellően biz- tositották-e magukat.- Meghiszem azt! - ujjongott Ka­luschke asszony. - Itt minden ablak előtt erős a rács és hogy a bejárati ajtó mennyire megbízható, ezt maguk is lát­hatják.- Csakugyan - állapította meg Unger és Maasra pillantott, aki éppen azzal foglalatoskodott, hogy feltűnés nélkül kihúzza a kulcsot és puha gittben rögzít­se a formáját. Unger ismét a hölgyhöz fordult.- Kitűnő, Kaluschke asszony. Maga miatt nem kell aggódnunk. De aztán jól zárja be az ajtót! Gondolom, néha el­távozik, vagy hem?- Természetesen. Annyira még nem Peter Michael: Pénteki mise rozsdásodtam be, bár nyolcvan leszek hamarosan. Minden pénteken este mi­sére megyek a Szent György-templom- ba, felügyelő úr. Ezt sohasem mulasz­tom el.- Nem is kellene elmulasztania - mondta Unger és kezet nyújtott. - Sze­retnénk, ha mindenki olyan jól vigyázna az értékeire, mint ön. A viszontlátásra.- A viszontlátásra uraim. Erna Kaluschke barátságosan moso­lyogva becsukta utánuk az ajtót. Maas, az utcára érve így szólt:- Már csak azt kell megtudnunk, hogy hány órakor kezdődik a pénteki mise. Pénteken este, nyolc előtt Unger és Maas, az utca egyik nagy vadgesztenye- fájának árnyékából figyelte Erna Ka­luschke villáját. Amint meggyulladt az udvari lámpa, Maas megkönnyebbülten fellélegzett.- Hála Istennek. Már azt hittem, hogy az öregasszony ma este kihagyja a mi­sét. Vigyázat, jön. Kaluschke asszony gondosan be­csukta a kertajtót és lassan elindult a gengszterekkel ellentétes irányba. Az­tán eltűnt a sarok mögött. A két fickó tü­relmetlenülvárta, hogy az időre működő lámpa kialudjon, aztán átsiettek az úttes­ten. Unger óvatos volt, bár ebben az idő­ben senki sem járt arra. így azt sem lát­ták, amikor a bejárathoz értek. Maas a zárba illesztette a kulcsot és vigyorgott.- Mint az eredeti - mondta büszkén és kinyitotta az ajtót. A házban sötét volt.- Az ember még a kezét sem láthatja az orra előtt - mondta Maas.- Nincs is az orrod előtt - kacarászott Unger. - Majd lámpát gyújtok.- Felesleges! - csattant váratlanul egy idegen hang. - Majd mi. - Vakító fény borította be a szobát és a két betörő aka­ratlanul is a szeme elé tartotta a kezét Amint visszanyerték látóképességüket, a rendőrök gyűrűjében láthatták magu­kat.- Ez nem igaz! Hogyan kerülnek ide? - kérdezte hitetlenkedve Maas.- Az ajtón keresztül. - A háttérben egy civil ruhás férfi állt, majd a betörők felé indult. - Oh, hát ezek az én régi ismerő­seim, Unger és Maas! Már vártunk ben­neteket, fiúk.- Felügyelő úr, honnan tudta, hogy...- ...hogy be akartok jönni? - szakította félbe cinikusan a felügyelő. - Természe­tesen a ház úrnőjétől. A felügyelő kiszólt az ajtón.- Bejöhet, Kaluschke asszony. Most már rövidesen hidegre tesszük a két „kollégánkat". Maas és Unger elképedve nézett, amint az idős'hölgy emelt fővel, ám megvetően elment mellettük.- Minek néztek engem, uraim?!- Dehát honnan tudták? Úgy értem, hogyan vette észre, hogy hamis igazol­ványokat mutattunk?- Ha ezzel azt akarja mondani, hogy a szemem már nem jó, igaza van. Valamit azonban én is tudok. Azt, hogy az igazi rendőrök nem isznak, amikor szolgálat­ban vannak. Maguk pedig olyan szagot árasztottak, mint két bajor söröslegény, amikor megjelentek nálam. Felügyelő úr, elszállíttatna a templom­ba? Már így is elmulasztottam a szent­beszéd felét...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents