Tolnai Népújság, 1990. október (1. évfolyam, 152-177. szám)
1990-10-30 / 176. szám
1990. október 30. NÉPÚJSÁG 5 t Október 23. emléke Ünnepi hangverseny az Operaházban s tisztelgő emlékezések szerte az országban 1956 októberére. Helyszíni közvetítések sora és emlékműsorok a tévében, mértéktartóan, érezhető igyekezettel, hogy a legfontosabbra figyeljenek, s minden-- ki érezhesse a sorsfordító évforduló jelentőségét. Legföljebb az kérdéses, hogy ezt az emelkedett érzést szolgálta-e a megfilmesített, derűsen léha Maupas- sant-novella vetítése, éppen 23-án, Zsombolyai János drámai filmösszeállitása és az operaházi hangverseny után. Tudjuk, a háromnapos ünnepben kell egy kis feloldódás, Maupassant pedig valóban remekíró, akinek mindig jutott valami eszébe, de más időpontot is lehetett volna választani ehhez. Az emlékező műsorok közül kétségtelenül a Vérrel és kötéllel című dokumentumfilm emelkedett ki, ami nem véletlenül kapta a filmszemle diját: Erdélyi János és Zsigmond Dezső drámai erővel elevenítette fel történelmünk egyik véres epizódját. Ami 1956. október 26-án Mosonmagyaróvárod történt, sajnos, nem példátlan a történelemben, de amiről csak olvashatunk, mint Haynau bresciai őrjöngése, most a maga valóságában áll előttünk, megtoldva az emlékezők vallomásával, aki ka túlélő szemtanú hitelességével vallanak a jóvátehetetlenről. Erdélyi János és Zsigmond Dezső bölcs belátással válogatott a bőséges anyagból, figyelmük arra is kiterjedt, hogy lélektanilag is ábrázolják hőseiket. Már az első szavak megrendítenek: családomra és a magyar népre esküszöm - kezdi az egyik túlélő, s pillanatnyi kétségünk sem lehet, hogy így beszélne akkor is, ha Isten előtt állna. Megszólalt a volt városi párttitkár, ironikus megjegyzés kíséretében, hogy ma vezérigazgató, s megszólalt az a bizonyos Dudás is, aki mint laktanyaparancsnok elrendelte a sortüzet. Szemrebbenés, nélkül mondja, hogy először a tömegből lőttek, de arról hallgat, hogy gyáván elmenekült, miközben bizonyos Gyenes nevű ávós főhadnagy, nem éppen hős katonához méltón, bebújt az ágy alá. Szembesítik az események résztvevőit, az egykori sorkatona végre szemébe mondhatja volt parancsnokának, hogy a tisztek hitványul eliszkoltak, de mindez már valóban történelem, a tényeken nem változtat senki, halottak, súlyos sebesültek, s a bosszú áldozatai, Földes Gábor, Tihanyi Árpád, Gulyás Lajos, akiket halálra ítéltek, miközben gyilkosaik kitüntetéseket kaptak. Megrendítő film. Nem bosszút sugall, hanem arra figyelmeztet, hogy nézzühk szembe megpróbáltatásokkal teli történelmünkkel. S egy megjegyzés, az ünneprontás szándéka nélkül. Az egyik ünnepi szónok megajárjdékozta Vörösmartyt egy verssorral, tőle idézve: Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. Vörösmarty nem szorul ilyen ajándékra, az Idézet Szimonidész (Kr. e. 556-468) híres verséből való, amit sokan lefordítottak, ez Ponori Thewrewk Emil átültetése. Születésnap Kétszáz éves a magyar színjátszás. Keserű gondok közepette ünnepelünk, a színház (is) válságban van, pedig van mire emlékezni: 1790. október 25-én mutatták be Kelemen Lászlóék Simái Kristóf „Igazházi, egy kegyes jó atya" című „mulatságos játékát". A tévé születésnapi műsorában Szigethy Gábor rögtönzött játékot készített, helyenként valóban szellemesen. Csak hát kockázatos felidézni a hajdani Hamiet- előadást, ami egyébként 1794-ben volt, mert ha külsőségeiben úgy-ahogy el is tudjuk képzelni az akkori színházat, fogalmunk sincs arról, milyenek voltak a színészek és milyen igénnyel ültek be a színházba a nézők. Színészről sokáig nem is beszélhetünk, a delektáns aktor vagy diátrista valójában műkedvelő volt, akit a hazafias érzés vezetett, az a bizonyos Hamlet-előadás pedig mai szemmel nézve valóban gyatra lehetett, hisz Kazinczy egy rossz német fordításból ültette át. így is sikere volt, mert az egykorú beszámoló szerint „a Társaság tökéletes megelégedésig játszotta a Hamletet”. Én inkább irodalmi és művelődéstörténeti jelentőségét emelném ki, mert mégis csak elgondolkoztató, hogy azokban a sanyarú esztendőkben eljut hozzánk Shakespeare s drámái közül épp a Hamlet szólal meg a kezdetleges magyar színpadon. CSÁNYI LÁSZLÓ Könyv: Tenyésztett emberek Farkas Vladimír: Nincs mentség (Folytatás az 1. oldalról.) Farkas Vladimír ugyanis írni nem tud. Maga és cimborái rémtetteiről azonban nem csekély ravaszsággal úgy közli a tagadhatatlan tényt, miszerint csakugyan nincs mentség, hogy ezenközben az olvasó, valahol, a lelke mélyén, legalább egy ici-picit mégis felmentse valahogy. Ez nem sikerül. Még egy hozzá hasonló kaliberű belhoni nemzetárulónak se sikerülhet, apjáról a - Farkas Mihály vezérezredessé és honvédelmi miniszterré avanzsált - néhairól. Farkas könyve nem azért érdekes, mert Rákosi, Gerő, a nagyképességű Révay, meg ki tudná felsorolni, hogy ki mindenki esetében kikről is ír. Azért, mert ez ideig - egészen biztos, hogy teljesen akaratlanul - ő rántotta le elsőként a leplet egy társaságról, melyet bajos más gyűjtőfogalom alá sorolni, mint ami a címben foglaltatott „Tenyésztett emberek”. Moszkvában tenyésztették őket, a leghalványabb sejtelmük se volt a magyar valóságról (azakkoriról), történelmi, néprajzi ismereteik a nullával se lehettek volna mérhetők. Viszont nemcsak teljesítették, hanem sokszorosán túlteljesítettek minden Moszkvából jött parancsnot. Beltenyészet volt, keresztbe-kasba sógor- ság-komaság. Maga a szerző például Béréi Andor és Andics Erzsébet veje. Tökéletes izolációban attól a néptől, amelyből éltek, villanegyedekben, állam- tehát népköltségen berendezett luxuslakásokban, csak nekik fenntartott áruházak javaiért nevetséges összegeket fizetve. Közben féltek egymástól. Aminek „haladó hagyományai” lehettek, hiszen Farkas - azaz még akkor Wolf - már moszkvai viszonylagos luxusemigrációjából is ilyesmikről ad számot. A szovjet tanácsadók szava, akikből egyre több lett, fellebbezhetetlen parancs volt. Parancsaik végrehajtói a leg- természeteseb tényként fogták fel, hogy Magyarország formai függetlensége teljes fikció. Fia Sztálintól; akiről már tudjuk, hogy a magyarság létét egyszerű „vagonkérdésnek” fogta fel; parancs érkezik hazánk önkéntes csatlakozására a Szovjetunióhoz, valamennyien hurrázva teljesítették volna. Ez esetben Magyarországról éppúgy múlt időben lehetne beszélni, mint a 30-as évek hazai, Koguto- witz Manó-féle(l) térképein még létezett Volganémet Szovjet Szocialista Köztársaságról. Farkas Vladimír, az ÁVFI lehallgató szolgálatának, majd külföldi kémszolgálatának vezetője mindenről tudott, ami a „testületen belül” történt. Napijelentéseinek adatai - a ma is élő Péter Gábor jóvoltából - minden reggel Rákosi kezében voltak. Parancsra végighallgatta Rajk vallatását, közvetett tanúja volt a testület orvosa által valószínűleg, de máig se bizonyítottan, elkövetett gyilkosságoknak és Kádár János belügyminisztersége idején sok mindennek, amiről Kádár szerette volna, ha mindenki elfeledkezik. Az a Kádár, aki Rajk László és Nagy Imre nevű elvtársai kivégzésének egyaránt szemtanúja, sőt részese volt. Ezzel érkeztünk el a rosszul megírt, de az utókor történészei által valószínűleg nagyon jól hasznosítható kordokumentum egyik leglényegesebb fejezetéhez. Vagyunk még egynéhányan ebben a hazában, akika bőrünkön tapasztaltakkal is tanúsíthatjuk, hogy Kádár (továbbá apró dögéi, azaz Apró Antal és Dögéi Imre) egy ideig mindennek örvendett miná- lunk, csak közimádatnak nem. A tömegmanipuláció csúcsteljesítményei közé tartozik az, hogy a viszonylagos konszolidáció idején miként változotta róla alkotott kép. Egy emberé, akiről jószerivel nem tudunk semmi emberit azonkívül, hogy neki is több neve volt, és szeretett, sőt tudott sakkozni. Gyurkó László róla írt könyve: Arcképvázlat történelmi háttérrel, tömény semmitmöndás. A magyar sajtóban is megjelent már Végh Antal nyilatkozata, mely szerint könyvet készül írni arról az utolsó kommunista pártvezetőről, akinek (ezt itt és most a szemtanú állítja) óriási temetése volt. Sok baja lesz vele. Kádár ugyanis - állítólag, vagy sajnos? - nem hagyott írásos nyomot maga után. Viszont „nem állt bosszút”, ami Farkasék és társaik esetében kétségtelenül igaz. Csak egyet felejtettek el a hátunk mögött lévő kor manipulátorai, azé a koré; melynek valamennyien megélői, részesei, résztvevői voltunk; és amely kezdete kezdetén több kivégzettet produkált, mint Haynau kurta rémuralma. Sokszorosan többet. Bizonyíthatóan, Farkas bizonyítja is, hogy pártutasitásra. A bűnsegédi bűnrészesek? Köztünk vannak. Az utóbbi néhány évtized közéletét akár csak újságolvasói szinten ismerők döbbent rémülettel olvashatnak kínzásokban élenjárt (bestsellereik révén máig közkedvelt) írók rémtetteiről, recski haláltábor-parancsnokságból magas vállalati állásba jutottakról, hivatásos verőlegényekröl. Nem alkalmilag megtévedtekről tehát, hanem egy hatalom, A HATALOM, adta lehetőségek holtig - tehát némi köpenyegforgatás árán - szinte máig tartó haszonélvezőiről. Tőlünk délnyugatabbra az ilyesmit maffiának szokás nevezni, és félnek tőle. Itthon is lehet... Farkas Vladimír forintban mérve drága, de kordokumentumként megfizethetetlen könyvéből ejgy valami azonban hiányzik. Vagy, ha benne van, úgy csak érintőleg szerepel. Engedtessék meg gyanítani, hogy Borenich Péter ízlése jóvoltából. Az ugyanis, hogy a párt vezetőinek egymásközti torzsalkodása, intrikája és kollektív önmészárlása tulajdonképpen belügy volt. Egy klikk, egy klán bel- ügye, mely megtéveszteni ugyan tudott, de milliókat igazán maga mellé állítani sosem. Arról talán tízszer ennyit lehetne-írni, hogy hány millió paraszti gerincet Toppantottak meg, mennyi családot dúltak föl vélt vagy valós idegen érdekekért. Magyarországon. Sárba tiporva ezzel egyebek között egy szép eszmét is, mely például a spanyol, az osztrák választásokon többségi támogatást tudott kapni, és egy olyan, demokratikus hagyományokban nem szűkölködő országnak, mint Franciaország, világszerte becsült elnököt adott. Ezzel természetesen nem a kommunizmusra (bolsevizmusra), hanem a szocializmusra gondolok. Aminek, mellékesen szólva, keresztény változatú pártjai is vannak. Szivárványokat szívesen kergető és légvárakat világszínvonalon építő közéletű hazánkban erről vagy tudomás sincs, vagy nem szokás beszélni. Az, hogy a valamivel fentebb említettek a „Nincs mentségéből kimaradtak, a szerzőnek van mentsége. Ez már nem tenyésztett emberek tollára való... ORDAS IVÁN Színházi előzetes Madonna és Mike Három évvel ezelőtt mutatták be Bécs- ben igen nagy sikerrel Bemard Schárfl darabját, melynek címe Madonna és Mike, de játszották nagy érdeklődés közepette Angliában és New Yorkban is. Most mi is láthatjuk, hiszen ma, október 30-án 19 órakor mutatja be az előadást a szekszárdi Német Színház Bohák György rendezésében. Két bécsi fiatal történetét követhetjük a színpadon, miközben föl kell fedeznünk, hogy a nyugati fiatalok problémái már nálunk is jelentkeznek: a munkanélküliség, a szociális kiszolgáltatottság, a popbálvány-imitáló, eszményszegény «Ifjúság politikai befolyásolhatósága, ugyanakkor kirekesztettsége a profitcentrikus társadalomból. A szimbolikus, lépcsőkből építkező forgó színpadkép, a kevés eszközzel, kitűnően jellemző kosztümök Stäche Éva munkáját dicsérik. Ábrahám Edit, Malicsner Péter, Kozáry Ferenc, Újlaky Károly, Sárosi Gábor és Borbély Sándor nemcsak a főszereplők kiemelkedő játékával, de az előadást egységesen sodróvá tevő csoportjátékkal is magukkal ragadják közönségüket.- Ma este szerzőt avatunk, akit még nem ismer a magyarországi közönség. A fiatal író darabja fegyvertény az újfasizmus ellen. A fiatalokhoz szóló előadásban megerősített, fiatalított szereplőgárda és új rendező lép együtt a szekszárdi publikum elé - mondta a premier küszöbén az előadás rendezője. A mai ifjúság gondjait, Madonna dalait a nem német ajkú közönség is tudja költi + M: Ábrahám Edit és Malicsner Péter vetni, amint bebizonyosodott a nyilvános főpróbán. d. e. Fotó: GOTTVALD KÁROLY » Rendező a fiatalodó társulattal Az a Cinege madár... A hétre szobatársad lesz - fogadott a hét végi szabadságolásról visszatérve hétfő reggel belgyógyász főorvos barátom. A kedves Bogár Pista bátyánk... Nem zavart engem semmi, az sem, ha nem leszek egyedül, csak vissza ne kellett volna jönnöm. Első hallásra fel sem fogtam hát, mit is mondott. Elég volt visz- szazökkenteni magam a megszokott kórházi rendbe, csendbe, szagba, fehérségbe. Azért, amíg az emeletre, ott is a kórterembe értem, az eszemig hatolt a „Bogár Pista bátyánk”. Ez a sárközi ember lesz, akit sokszor láttam megyei újságbeli fényképeken, akiről sok dicsérőt olvastam, hallottam. Ahogy beléptem, felismertem, pedig háttal ült az ágyán. Láttam, hogy már akkurátusán, kényszerű otthonossággal elrendezkedett erre az egész hétre, már hallgatta a hiteket a zsebrádióból. Na, korán eljöhetett abból a Sárközből, ha volt ideje jóval reggeli előtt már ilyen otthonosra ideszoktatni magát. Szervusz - válaszolt természetességgel a jóreggeltemre, és ilyen természetesen lettünk hamarosan barátok, jócskán felülemelkedve a betegtársi egy szobába zártság kényszerű állapotán. Rengeteg közös ismerőst találtunk, adomákkal traktáltuk egymást. Remek embert ismertem meg .benne. Alig emlegetett ritmuszavarokat, pulzust, vérnyomást. Örült, hogy itta kenyéradagját sem korlátozzák. Láthatóan, érezhetően gyógyulni akart és javult is. Egy dolog feszítette (de ezt sem engedte túlságosan magára, nehogy az esetleges csalódás megviselje); hét végén hazamehessen, mert most is, meg a jövő hét végi döntőn is a Cinege madár zsűrijében a helye. És most hívták, és felkérték! És ez nélküle, ő meg anélkül - nem fehet! Elmehetett. Hétfőn gyógyul- tabban jött vissza, és a hét végén már hazamehetett. A döntőről már nem ő .számolt be, az újságban olvastam, megnyugodva, hogy őt is említették. Három régi sióagárdi fotómat vittem neki; jobb helyük lesz nálad. Aztán egyszer gyertek ki a tanyára, csak tudassátok, hogy mikor. Feleségestől, sógoro- mékkal volt is részünk kedves vendéglátásukban, baráti szeretetükben. Ha őszszel elhullajtja a levelét, vidd el azt a kis mandulafát. Addig ne. Hazafelé Kakasd- ra bevittük Sebestyén Ádámnak az üdvözletét, meg hogy meglátogathatná. A régi szilvafát kivágtuk, mellette kiástuk az újnak, a kis mandulának a gödröt. Négy héten keresztül, hetente írtam át a naptárba; Bogár, mandula, 10 liter vörös, ki drótoz ma még nagy cseréptálat? (Olyan töltött káposztásat.) A negyedik héten a fiammal voltunk Szekszárdon. Látogassunk oda, vittünk demizsont is. Rosszul kerestem a lefordulót a tanya felé, túlszaladtunk rajta. Ne menjünk már vissza, elmegyünk haza Szálka felé, az közelebb. Na, majd legközelebb, mondtam itthon is, a feladatot meg átírtam következő hétre. Adósa maradtam. Pedig mára mandula levelei is lehullottak. Csak mint a volt betegtárs kérem hát - ha nem is engedték el ezekre a hétvégekre, azért hívják most is, ne legyen most se Cinege madár a Bogár Pista bátyánk nélkül. MÁTÉ GYULA
