Tolnai Népújság, 1990. október (1. évfolyam, 152-177. szám)
1990-10-13 / 163. szám
I. évfolyam, 28. szám 1990. október 13. A centralizálási törekvések, a hatvanas évek helytelen településkoncepciója Börzsönyt, ezt a Bonyhádtól alig 3 kilométerre fekvő kis falut is éppúgy kihalásra ítélte, mint Ladományt, vagy Zsibriket. A környezethez ragaszkodó sváb őslakosságot kitelepítették. Az általános iskola előbb alsótagozatra redukálódott, majd megszűnt. A falu ásott kutainak vize lassan elnitrátosodott, új házra építési engedélyt évtizedekig nem adtak. Az újonnan betelepülők mégis ragaszkodtak a kis községhez. Szerepe volt ebben bizonyára az időben megépült műútnak éppúgy, mint a munkahelyeket kínáló város közelségének. így aztán Börzsöny nem néptelenedett el, nem lépett „sorstársai” nyomdokába. *- Negyvenhattól lakunk itt, Erdélyből jöttünk át. A férjem eredetileg kispesti születésű volt, miattam költözött oda, de nem szívelték a románok, ezért jöttünk át ide - mondja Vági Sándorné, aki úgy véli, hogy a falu egyik legrosszabb szalmatetős házát adták nekik annak idején. - Hogy mit kaptunk mi? Semmit, még egy malacot sem. Három lakó volt ebben a rossz kis házban előttünk, azok már mindent kitakarítottak, mire mi beköltöztünk - jelenti ki.- Hogy mi hiányzik ebben a faluban? Egyik másik járda, az nagyon kéne - mutat a lassan sárba süppedő járólapokra. - Szép ez a falu, én el nem mennék innen - teszi még hozzá. - Ha levágják ezt a szárat - mutat az út túloldalán húzódó kukoricásra -, ellátni a völgybe, messzire. Olyankor kiállók a kapuba, s csak nézek. * Az idegenek láttán lassan gyülekeznek a szomszédok. Bár még nem idős ember Csobot Lázár, mégis nyolc gyereke, huszonhárom unokája van.- Akkor jöjjenek, amikor itt az egész család, annyian vagyunk, hogy nem férünk rá a képre - neveti el magát. Az öreg Lázár tréfás ember hírében áll, a ház előtti kispadon üldögélve mindig mond valami kacagtatót az arra haladó menyecskéknek, hadd teljen az idő könnyebben. Csoboték Mucsfáról költöztek 1966-ban Börzsönybe.- Gondoltuk, itt könnyebben megleszünk a sok gyerekkel, mert közelebb van munkahely - mondja a felesége. - Ötvenötezerért vettük ezt a házat, minden két gyereknek jutott egy szoba. Azóta sokat alakítottunk rajta, átraktuk a tetőt, falaztunk, fürdőszobát csináltunk. Ez utóbbira igazán másfél év óta van szükség, mióta vezetékes ivóvizet kapott a falu. Igaz, hogy portánként 30 ezer forintot kellett fizetni, de az emberek szerint megérte. Pár éve, hogy feloldották az építési tilalmat, azóta sok fiatal épít, kell az iható víz. Csoboték kertjében egyik lányuk építkezett.- Azért építettünk az anyuék telkén, mert az ingyen volt. Egyébként is itt akkora telkek vannak, hogy minden ház mellett elférne még egy - mondja a lány, a 41 éves Gazda Attiláné. Ók Bonyhád központjában lévő házukat adták el, s költöztek vissza a faluba. Hogy miért, arra a következőket válaszolta.- A férjem tsz-tag, szeretjük a földet, az állatokat, itt lehet gazdálkodni, Bonyhádon nem. A három gyerek először örült, de most már, hogy nagyobbak, mondogatják, mégis jobb lenne a városban, mert közelebb a diszkó.- Ezt írja meg, mert ez a legnagyobb baj, hogy nincs itt diszkó - bizonygatja a nagymama, Csobot Lázárné is. - Elvették a kultúrházat, pedig a nép építette! Az áfésznak kellett a varrodának, de nem jött be az üzlet, most áll üresen, bezárva. Pedig kellene diszkó nagyon, mert akkor nem járnának el a fiatalok - ismétli meg unokái nevében még egyszer a panaszt, majd sorolja, hogy melyik gyereke hol lakik.- Erzsi itt van mellettünk, Mari Alsó-Börzsönyben lakik, Lázi fiam fönnt a bolttal szemben, Gáspár lent a szerpentin végén, de az már a városhoz Életre ítélt falu tartozik. Másik két fiam, Pál meg Zoltán Bonyhádon, Anna lányom Izményben, Veronka Mázán. * Óvoda, iskola a 70-es évek elejétől nincs a faluban. A kicsiket busz viszi reggel fél hétkor a városba, délután őt óra mire hazaérnek. Alsó-Börzsönyben a fedett buszvárót elbontották, azóta a szabad ég alatt várakoznak esőben, napsütésben a kicsinyek.- A tanács szedette szét a várót, mert azt mondták, hogy a gyerekek tönkretették, de ez nem igaz - szól a méreg az asszonyokból. - Amikor volt az a nagy nyári vihar, az vitte le a palatetőt, még most is ott van a gazban. Az Erzsi, a Székely Istvánné bent volt a tanácsnál emiatt, de hiába. Mit érdekli magát, hogy van-e váró vagy nincs, mikor nem jár be Bonyhádra dolgozni, kérdezték tőle. Két iskolás gyereke van az Erzsinek, de meg se hallgatták. Jobb volt, amikor a gyerekek itt jártak iskolába, de ennek már évek óta vége. Huszonkét évig volt a falu tanítója Nagy Istvánné.- Negyvenkilencben helyeztek ide, mint állami tanítót - mondja a ma 76 éves, ősz hajú asszony. - Régi börzsönyi őslakos? A férjem idevalósi volt, de ő januárban meghalt. A régiekből már csak a Mül- leréket, meg a Kasznár Jánosnét tudnám említeni. A többiek máshonnan idetelepült emberek, felvidékiek, erdélyiek, Gyergyóból, Déváról. Amikor ide kerültem az alsó-fölső tagozatban 90 gyerek volt, nagycsaládosok laktak itt, a 7-8 gyerek sem volt ritkaság. Ketten voltunk pedagógusok, a tanításon kívül rendeztünk előadásokat, kulturális műsorokat. Próbáltunk kedvet csinálni az embereknek, hogy jöjjenek, ne maradjon üresen az iskola. Hogy nyugdíjba mentem, pár évre rá megszűnt az iskola. Mondják az emberek, hogy az első új ház Börzsönyben, ami épült, az a „tanító néniéké” volt. Hetvenkettőben, amikor még építési tilalom volt, költöztek be Nagy Istvánék a régi parasztház helyére épített újba. Talán az ő példájukon buzdultak fel mások is, gondolván, ha a tanítónő nem költözik el, talán nekik is érdemes maradniuk.- Építési engedélyt mi sem kaptunk, de a tanácstitkár hallgatólagosan beleegyezett a dologba, így az ügyintézők sem szóltak semmit - mondja Irén néni. Az engedékenységhez valószínűleg hozzájárult az is, hogy így a szolgálati lakásból kiköltöző, nyugdíjba vonuló pedagógusnak nem kellett lakást biztosítani Bonyhádon. Nagy Istvánné most, hogy meghalt a férje, árulja a házát, tavasszal rokonai közelébe, Sopronba szeretne költözni. * Krónikák tanulsága szerint Börzsöny település helyén 200 éve még nem volt más, csak erdő meg két ház, az egyik az erdészé, a másik a Váncsa-féCsobot Lázár, háta mögött lányáék épülő, új háza le csárda. Amikor a XVIII. század végén jöttek a sváb telepesek, „könnyű” dolguk volt, előttük erdő, hátuk mögött rengeteg, volt építő-, tüzelőanyag bőven. A szorgos kezek az erdőség helyén hamarosan virágzó mezőgazdaságot teremtettek. A falut szántóföldek, szőlőskertek övezték. Az 58 éves Müller Jakab sok mindent tud, akár a falu egyszemélyes levéltárosa is lehetne, annyi régi okmányt őrizget. A nagy becsben tartott fadobozból egymás után kerülnek elő a megsárgult iratok. Az egyik a falu földbirtokos családjának, a Perczelnek tönkremenését „igazolja”. Az 1899-ből származó írásban azt rögzítették, hogy melyik börzsönyi lakos mennyi földet vett meg az árverésre került nagybirtokból. Aztán egy fizetési meghagyás 650 forintról, amit a Bonyhádi Magyar Királyi Adóhivatal küldött a címzettnek 1895-ben. De itt található az az okmány is, ami igazolja, hogy a Müller Jakabék által lakott Börzsöny 16. szám alatti házat és a hozzá tartozó szántót 1877. július hó 4-én a házigazda nagyapja megvette Heilman Jánostól és nejétől, Schüfer Margaréthától 800 koronáért. A palackzöld színű papíron 50 krajcáros illetékbélyeg, vörös pecsétviasz, valamint a Királyi Törvényszék pecsétje mellett „Börzsöny kisközség” feliratú bélyegző látható.- Akkor külön bélyegzője is volt ennek a falunak - sóhajt Müller Jakab, majd a félreértések elkerülése végett tüstént kijelenti; - ebben a mai világban is hazudni kell, mert azt kell mondanom, hogy Bonyhádon születtem, pedig az nem igaz, mert itt Börzsönyben, ennek a háznak a középső szobájában láttam meg a napvilágot. Müller Jakab ragaszkodik a faluhoz, pedig nem itt nőtt föl, hanem Decsen. Ide, a nagyapai házba 1944-ben költözött vissza a család. Talán ennek is köszönhették, meg magyar nemzetiségű édesanyjának, hogy ök elkerülték a kitelepítést.- Svábok laktak itt azelőtt minden házban - mondja -, magyar beszéd csak akkor hangzott, amikor bejöttek az oroszok. Akkor mindenki így akart beszélni, senki nem szólt németül. Az itteni emberek beszéltek magyarul is az anyanyelvűk mellett. A szomszédban a Kaufmann János bácsi lakott, aki érettségizett ember volt, de paraszti munkát végzett, és úgy beszélt magyarul, mint bárki más. Én például németül nem tudok, anyám csak magyarul beszélt Az őslakosok közül hat család kivételével mindenkit kitelepítettek, kellettek a házak, itt voltak már a betelepítettek. A régiek közül már csak egy asszony él, aki tud németül. Hogy minek akkor a falu határában a Börzsöny- Persching kétnyelvű felirat? Ki tudja. Müller Jakab biztosan nem, mint ahogy a falu többi, csak magyarul beszélő lakója sem. Lehet hogy a kétnyelvű helységnévtábla felállításával valakik, valahol úgy vélték, teljesítik a törvényben előírt nemzetiségi politikát * A falu egyetlen, sváb nemzetiségű őslakója nem szívesen nyilatkozik. Minek a múltat bolygatni, kérdi keserűen, utalva arra, hogy bár ők maradhattak, mivel apósa még időben magyarosította a család nevét, de német nemzetiségük miatt mégis kétszer kellett kiköltözniük házukból.- Fönt az út mellett, a faluban laktunk 1948-ban, mikor jöttek a felvidékiek, ideraktak bennünket Alsó-Börzsönybe, a tanyára. Az a kár, tudja, hogy nem vittek el bennünket is, mert akik itt nyomorultul, napszámból éltek, azok ott kint most urak, azután csak röhögnek rajtunk, ha hazajönnek - hangzanak a keserű szavak. - Jó, elhiszem, hogy először nehéz volt nekik ott, de nekünk sem volt könnyebb itt. A betelepülőknek sem, azok is dolgoznak, kínlódnak velünk együtt. Van itt fönn, a ház mögött egy darab föld, benne szőlő, kukorica, azt műveljük. Valamikor nem így nézett ki a határ, mint most, körös-körül mindenhol szőlő volt, de a kitelepítések után mind kipusztult, nem volt, aki művelje. Most csak bozót, gaz, meg kóró van a hegyoldalban. Hogy miért nem költöztünk be Bonyhádra? Miből? Egyedül neveltem a lányaimat, itt otthonunk, ennivalónk volt, örültünk, hogy tudtunk maradni. * Az utóbbi időben nő a Bonyhádcól Börzsönybe visszaköltözők, itt építkező családok száma. A 36 éves Kasler Jánost is a gazdálkodás csábította ide tíz éve. Három éve úgy gondolta, a maga ura lesz, azóta magángazdálkodó. Előbb a Pannónia Tsz- től bérelt épületben hizlalt disznókat, 11 hónap alatt 700 hízót adott le. Csinálta az egész család, éjjel-nappal.- Még a legkisebb gyerekem, a tízéves is be volt állva a jószág mellé - mondja a szőke, bajszos fiatalember munkáját, a kukoricaszár-vágást félbehagyva. - Költöztek ki az emberek falura, mi is, mert úgy gondoltuk, itt könnyebb, de ha így megy tovább, visszamegyünk - jelenti ki. - A bérhizlalást már abbahagytam, mert nem éri meg, most 30 disznóm, négy anyakocám és négy bikám van a háznál. Fejleszteni kellene a jószágállományt, de hogyan? Egy hold saját földem van, másfelet a tsz-től bériek, de nem terem annyi takarmány, amennyi kellene. A kukoricám a szárazság miatt nem lesz elég, még 100-120 mázsát kellene venni, mert egy bika 17 mázsa szemestakarmányt is megeszik. Most vettem szénát, majd 30 ezer forintba került, pedig én mentem begyűjteni. Vettem egy rossz, régi traktort 60 ezerért, mert az egy gazdaságba kell. Földet is kellene vennem, hogy több takarmányt termeljek, de bizonytalan a helyzet, nem merek belevágni. Amikor elkezdtem a bikahízlalást még 90 forintért vették át, most meg 70-et beszélnek kilójáért. Hogy lehet így előre kalkulálni?- A parasztot nem becsüli senki, most még rosz- szabb, mint volt - kontráz a szárvágásban segítő édesapja.- Szeretem a paraszti munkát, de ha így megy tovább, elmegyek egy gyárba - jelenti ki a magán- gazdálkodó. * A megélhetés manapság falun, városon egyaránt nehéz. A vidéki életforma sok munkával jár, de van, aki vállalja, Börzsönyben újabb házhelyeket adtak el, a kis település életre ítéltetett. F. KOVÁTS ÉVA „Szép ez a falu, én el nem mennék innen” - mondja Végi Sándorné
