Tolnai Népújság, 1990. szeptember (1. évfolyam, 127-151. szám)

1990-09-01 / 127. szám

4 - TOLNATÁJ 1990. szeptember 1. Nekem már nem szól az iskolai csengettyű... Rohan az idő, vége a nyárnak és vele együtt a nagy vakációnak. A nyárutó napsugarai is gyengülnek, erőtlenekké válnak; fény-árnyék játékukkal kacér­kodnak, s búcsút intenek gyermeknek, felnőttnek egyaránt. A kedves madaraink is - fecskék, gó­lyák stb. - gyülekeznek, készülődnek távoli országokba, hogy áttelelve, erőt gyűjtve újra visszatérjenek. Mólóban a perzselő nyár, s az ősz már a kertek alatt lopakodik előre, hogy elfoglalja a maga helyét. Ez a változás nemcsak valaminek az elmúlása, vége, hanem egy újnak a kezdete is. A nyári sikerekkel, élmények­kel feltöltődött gyermeki lelkeket, fantá­ziájukat is felborzolja a változás; izgalom­mal várják az első becsengetést... Évtizedek távolából is újra, meg újra rabul ejt valami különös félelem, szoron­gás, görcsös kapaszkodás; hagy marad­jak még itthon, ne kelljen még elindulni. Álmaimban még néha visszatér ez a féle­lem, szorongás; attól félek, hogy mind­örökre kiszakítanak a pajtásaim köréből. Még „setét” van, csak a kakasok jelzik a reggel közeledtét, de apám már elő­húzta a szekeret; a rudat már a helyén lá­tom. Igazgatja, rendezgeti, hogy a nagy útra megfeleljen. A szekerderekát meg­tölti friss, száraz szalmával, s a végébe jut hely a szénával megtöltött pálkának. Az abrakostarisnyát az ülésdeszka alá csombolygatja, legyen a keze ügyében. A deszkát az összehajtogatott lópokróc­cal szépen bétakarja, s a felszerszámo- zott, gondosan ápolt lovat is a rúd mellé vezeti, s mindent elrendez. Apám s anyám között járkálok, mint egy ingaóra, de a nagy igyekezetben nem váltunk szót, mígnem az apám megtöri a csen­det:- „No hát Mári, te készen vagy-e, mert tüstént indulunk. Huszonegy kilameter, nem kicsi út, üdő kell, hogy meg ne kés­sünk” - sürgeti, bíztatja anyámat, aki a szegényes holmimat egy lepedőbe gyűj­tögette egybe. Hallgatom apám elszánt­ságát, határozottságát, s inkább anyám közelében keresek menedéket. Édes­anyám nem szól, teszi a dolgát; össze- csombolyogtatja a hiányos kelengyémet, de már indulhatunk is a „magos iskolá­ba”, amit egyszer már láthattam. Álmos és fáradt vagyok, zsibbadnak a tagjaim, mert alig pihentem, hiszen az előző nap is kendert fuvaroztunk Szent­tamásra, s visszafelé meg téglát hoztunk egy nagyobb építkezéshez. Az érett, szá­raz kenderkévék minden virágpora a szemembe, s az izzadt testemre hullt vissza. A tégla feladogatása a „csóré", meztelen tenyeremet „dürüszölte”, dör­zsölte pirosra. Esetenként a vérem is „ki­serkent”, kicsordult, de nem volt megál­lás; élni kellett. A hattagú család csupán a néhány hold földből nem tudott megél­ni; ezért fuvaroztunk, de filléres napszá­mos munkát is vállaltunk a közelben fek­vő nagybirtokosoknál. Nehéz életünk volt, a szegénység min­dennapos vendég volt, de mégis ebbe kapaszkodtam bele, ez volt az életfor­mánk; a „deákélet” meg nagyon távoli­nak látszott, s egyben ismeretlennek is tűnt, amivel elriasztott. Szándékom, aka­ratom ellenére mégis „bégyűjtötték”, amit a drága szüleim inkább elősegítet­ték, semhogy útját állták volna „kiszaka­dásomnak”. A betonúton kocogunk, de a gondola­taimban még otthon járok; a könnyes- szemű anyámra gondolok, az alvó test­vérekre, a pajtásaimra. Inkább téglát adagolnék, s nehéz kenderkévéket vérző tenyérrel is, csak ne kellene elmennem abba a „nagyvárosba”. Talán mégis Erős - Mózes - Vilmos bának van igaza, ami­kor a múltkorjában azt mondta az apám­nak: „Te Gergé mit akarsz evvel a gyer­mekvei, mét ereszted el magod mellől, idegenyek közé, amikor olyan bizantalan minden ebbe a zavaros üdőben? Élig hogy a kezed alá nőtt, vagyon egy kicsi segítséged! Vaj te es urat, papot, vagy jegyzőt akarsz nevelni; ezekből elegen vannak, sose fogyunk ki belőlük...” Az apám láthatóan nagy gondba esett, s vá­lasz helyett még jobban serénykedett, s csak úgy fejbiccentéseivel engem is arra ösztökélt, hogy merre, s minél gyorsab­ban adogassam a kévéket, hogy nehogy lemaradjunk a többiektől. így aztán egy­szerre is végzünk, összefogva, a kender­terűket sorba lekötözzük, mert könnyen burul, az ilyen rakomány. Vilmos bá se­gítségével a mi terűnket is leszorítottuk, amikor apám megszólal:- „Tudod Vilmos, hogy nekem sincs is- kalám, árvaként nőttél fel a többivel. Csak ászt szeretném, hogy a legnagyobb fiam több iskalát járjon, ezétt engedtem, met hitták. Mű az asszonval es eleget bu- csálódtunk, hogy mitévők legyünk, s osz- tán aszontuk magunkban, hogy menjen szerencsét próbálni” - adja meg a vá­laszt kenyerespajtásának. Amint írtam, a nyár elején már voltunk abban a magasabb iskolában, ahol ak­kor is kettesben fordultunk meg. Akkor is a kezeit szorintgattam, s talán biztatásul ő is húzott magához; egymásban keres­tünk támasztékot, bátorítást. Egymást szótlanul is biztatva mentünk el a gem- náziumig, ahol a folyosón - kisebb vára­kozás után - keresztül bétessékeltek a nagyméltóságú Bakos Tibor igazgató úr elé, aki még az apám köszönését sem ért reá fogadni. Addig álltunk az asztala előtt, amíg a papírokkal való foglalatos­kodását abbahagyta. Aztán mindkettőn­ket „szemügyre vett”, s azt kérdezte mit akarnak maguk. Az apám egy kicsit meg­szeppent, megzavarodott, élig rebesget­te ki, hogy elhoztam a gyereket béiratni a gemnáziumba... A nyár eleji béiratkozási procedura fe­lejthetetlen, mély nyomokat hagyott ben­nem, melyet az alábbiakban éltem meg:- Mondja bácsi hány hold földje van magának? - kérdezte az ülőhelyzetében is félelmetes igazgató. Rémülten kapasz­kodók apámba, kezét szorítom, s annyira félek, hogy a szemem se rebben meg.- Nekem nincs ugyan egy darabka se, met ami van az még a Horthyé, elébb ki kell fizetni. Összesen hét holdat osztot­tak a családom szerént. - válaszol apám.- Hát akkor meg minek magának a gimnázium? Eligazítom, s vigye a gyer­mekét a polgári iskolába, az jó lesz majd magának! - mondja az igazgató.- Nekem imá nem kell se gemnázium, se polgári, de münköt ide igazítottak, s hát itt es vagyunk - adja meg a választ édesapám.- Hát miért nem ezzel kezdte, miért nem mondta, hogy küldték és ki küldte magukat? - mondja csendesebben, kis­sé rezignáltan az igazgató úr.- Nem mondtam, met nem es kérdez­te az igazgató úr! - miközben a kezét ki­szabadítja a kezemből, hogy a bal kezé­ben szorongatott szőttes „tarisnyából” elévehesse a nagy papírost, amelyet az igazgató asztalára tett. Az igazgató vala­mi késfélével felvágja, bontja a kopertát, a nagy borítékot, amely teli volt egyeb pa- pirosokval. Az igazgató rendre mindegyi­ket átvizsgálta, s azt mondta az apámnak, hogy a gyermeket felvettem az ÚJVIDÉKI M. K. ÁLLAMI GIMNÁZIUM első A. osztá­lyába. Díjkedvezmény foka 4. fok. -, amely teljes ingyenességet és ugyan­ilyen elhelyezést, ellátást is biztosítanak a katolikus egyház Szent Miklós u. 1. szám alatti internátusbán... így keltem el az Úrnak 1943. esztendejében, június havának 12. napján. Közeledünk Újvidék felé, s ha vissza­gondolok a nyár eleji „elkelésemre”, már alig látok egy szikrányi reményt a meg­menekülésre; immár minden út a gimná­zium felé vezet. Talán biztatásul az apám töri meg a csendet, azzal, hogy ő is be­iratkozott az iskalábá, s a télen szeretne hat osztályról bizonyítványt is szerezni. A kitűnő bizonyítványát 1944. április 15. napján hitelesítették, amelyet ereklye­ként őrzök ma is... A Gogó, az öreg szürke lovunk - 1945 márciusában szabadítottak meg tőle pa­táinak ütemes csattogatásával, ritmusá­val együtt „dubog a szüvem es”; nem ér­zékelem a felkelő Nap sugarait, meleg si- mogatását. Egyik kezemmel az apámba, a másikkal az ülésdeszkába kapaszko­dom, s így haladunk a célunk felé. Talán úgy félúton hirtelen lassít az apám, s a lo­vat egy csárda udvarába irányítja. A lovat megsimogatja, s a szénáspálkát a rúdra akasztja, miközben az istrángot „leveti”, a kantárt kihúzza a fejéből, hogy zabla nélkül egyen egy kicsit, hogy veszély nél­kül megitathassa a kihevült szürkét. Apám nagygyorsan egy cigárt csava­rint, amit lassan szipogat, s közben „egy éveg sert” rendel magának, s engem is megkínál egy pohár szódavízzel. Hamar véget vetünk a pihenésnek, hogy ne vesztegessük az üdőt, mert apámnak ha­za is kell érnie. A szürke visszafelé igye­kezne, de apám nem tágít és ostorral te­reli a jó irányba... Mindhárman erőst megfáradva érke­zünk Újvidékre, ahol a Búza téren kere­sünk helyet magunknak. Itt kifogjuk a szürkét, s a szekerrúdja helyett apám a szekerderekához köti, s az abrakostaris­nyát húzza a fejére. Édesapám a kezem­be nyomja a szőttes tarisnyát, míg ő a vá­szonlepedőbe kötött „deák kelengyé­met” veti a hátára. Gyors, szapora léptek­kel hamar elérjük az internátust, ahol egyszerűen hátrahagy az idősebb diá­kokra, akik valami papiros alapján meg­mutatják a leendő helyemet, szekrényt, s egyebeket. Eközben apám intelmek, s búcsúzkodás nélkül távozott; magamra hagyott mint a frissen leválasztott bá­rányt. Kétségbeesésemben, ösztönsze- rűen az udvar hátsó felé futottam, ahol egy kijáraton át elértem a Búza teret, de már éppencsak láthattam hazafelé távo- lódó apámat... Sírva fakadtam, zokogtam és azt kívántam, hogy apám fogja meg a kezemet, vigyen engem magával, mértén nem akarok újvidéki diák lenni... Sírtam vi- gasztalhatatlanul, s a mellékhelyiségbe húzódtam meg, ahol állva aludtam el. Apám meleg kézszoritása még mindig kí­sért; jobban szerettem volna, ha soha el nem ereszti a kezemet. Immár régóta tudom, hogy az egykori Tóth Lajos Kálmán igazgatótanító úr mel­lett, a nálunk miséző ferences barát együtt követték el azt a „bűnt”, amelynek nyomán engem is bégyűjtötték, s deákot csináltak belőlem. Ebben az a „vendég­sereg” is játszott valamilyen szerepet, amely a tavasz folyamán szemrevételez­te az osztályunkat. Béke poraikra, s ál­dott légyen az emlékük! Az élet nem áll meg, újra itt a szeptem­ber; megnyílnak az iskolák kapui kicsik és nagyok előtt egyaránt. Ne féljetek, hi­szen mindannyiutokat egyforma szere­tettel várnak; új ismeretek, újabb él­mények együtt teszik szebbé az életet. Várom, veletek együtt várom, de még mindig kisebb bizsergéssel, de már azzal a szomorúsággal, hogy nekem már nem szól a minden gyermeket megszólító is­kolai csengettyű... Epyiogus: Előttem van a megfakult ele­mi iskolás csoportképünk. Bednár Klára tanítónk jó előre tudtul adta, hogy fény­képészjön, tehát „vetetkezünk”; minden­ki jöjjön a legszebb ruhájában, cipőben, vagy szandálban! Nézegetem a képet, azt a „bolyt”, amelyből kiszakítottak, ahonnan végül is egy régi szeptember­ben elindultam... A kép önmagáért beszél; jól látható, hogy mindahányan rongyokban, s mezít­láb vagyunk. Tehát cipőnk nem volt, míg a szandálnak még a hírét sem hallottuk! A képen fennt, jobbra szegény G. Jancsi, bújik a többiek mögé, mert egy rongyos télikabátba csavarta meztelenségét. Jól emlékszem, hogy még alsónemű sem volt rajta, s a gombtalan rongyot egy dróttal szorította össze. E sorok írója sem előkelőbb a többinél: egy már jól kinőtt, pettyes, ahogy akkor mondták „légysza­ros” bársonygúnyában és mezítláb lát­hatom önmagamat, jobb oldalon, török­ülésben... ANTAL ISTVÁN A KSZE sárkányai Növényvédelem, határszemle, légi fotózás Sike Gábor sárkányrepülő főpilóta a szekszárdi KSZE-nél. Érdekes foglalko­zás. A köztudatban az él, hogy a sárká­nyok hobbicélokat szolgáló repülő alkal­matosságok. Vajon mire használja eze­ket a KSZE?- Légi permetezésre, vagyis növény- védelemre, de szúnyogirtást is vállalunk, azonkívül végzünk légi fotózást, - videó­zást, határszemléket, utasrepültetést és repülésoktatást is - válaszol a föpilóta.- Mikor és hogyan kezdődött a KSZE- nél a sárkányozás?- Számomra hobbiként indult, néhány barátommal már 1984-ben eszünkbe ju­tott, hogy az őcsényi reptéren motoros sárkányrepülést kellene csinálni. Beirat­koztunk az ottani klubba és elkezdtük a munkát. Persze, minden kezdet nehéz, házilag készült kocsikkal és átalakított Trabant-motorokkal bajlódtunk. Később már hozzáférhetővé vált a légügyi előírá­soknak mindenben megfelelő felépít­mény és komolyabb motor is. Egy egri kisiparos készít Apolló néven kiváló sár­kányokat, amelyekhez megbízható, 53 lóerős osztrák Rotax motorokat ad. Ez már elegendő ahhoz, hogy két személyt, vagy a pilótát és komolyabb terhet emel­jen a magasba. Én már akkoriban a KSZE-nél dolgoztam, és 1987-ben felve­tődött, hogy ezeket a gépeket mezőgaz­dasági munkára fogjuk. Persze, a főnö­keinket először meg kellett győzni ennek praktikusságáról, várható gazdaságos­ságáról, hiszen minden új dolog eleinte csak viszi a pénzt.- A jelek szerint vállalták a kockázatot, hiszen több sárkányt is látok itt a hangár­ban...- Igen, összesen négy sárkányunk van, ebből kettő alkalmas permetezésre, egy kétüléses gép kint van Őcsényben oktatási célokra, egy pedig a Dunakeszin most zajló ultrakönnyű repülőgépek vi­lágbajnokságán szerepel. A permetezés gépekkel kétéves eredményes kíréslet- sorozat van mögöttünk. Egy nagykani­zsai cég fejlesztett ki speciális permete­zőberendezést a sárkányokhoz, ezekkel vizsgáltuk, hogy ilyen módszerrel meny­nyire „ül le” a szer a növényekre, mennyi az elsodródás, mennyit lélegzik be a piló­ta stb. A kísérletek befejeződtek, minden szükséges engedéllyel rendelkezünk, hogy most már igazi munkára fogjuk a sárkányokat.- Máshol is foglalkoznak ezzel az or­szágban?- Azt hiszem, úttörő szerepet vállalt a KSZE ezekkel a kísérletekkel, tudomá­som szerint rajtunk kívül egy gmk. vállalt permetezést sárkánnyal.- Melyek a módszer legfontosabb elő­nyei?- A beruházási és üzemeltetési költsé­gek nagyságrendekkel kisebbek, mint a megszokott eszközöknél. A repülőgé­pek, helikopterek árát tizmillókban mérik, egy ilyen motoros sárkány pedig kb. há­romszázezer forintba kerül, plusz a per­metezőberendezés költsége. A sárkány­nak nem kell reptér, a tábla melletti föl- dútról, legelőről is fel tud szállni, azonkí­vül keveset fogyaszt, és jóval kisebb ki­szolgáló személyzetet igényel. A helikop­teres permetezésért 20-25 ezer forintot kérnek légi óránként, mi 12 ezer forintot. Nagy előnye még, hogy a nagyüzemi táb­lák kisebb fertőzött foltjai is kezelhetőek ezzel a módszerrel, vagyis nem kell le­permetezni az egész, esetleg több száz hektáros táblát, ami szintén a gazdasá­gosságot növeli.- Mint említetted, ezek a sárkányok a permetezésen kívül másra is használha­tók. Mondanál ezekről is néhány szót?- Most éppen aktuális az aszálykárok felmérése. A levegőből egy szakember olyan információkhoz juthat, amelyeket a földön nem, vagy csak nagy nehezen szerezhetne meg. Föntről nagyon jól le­het látni, hogy egy-egy kukoricatábla mely részeit kell lesilózni és melyeket érdemes meghagyni, a friss vetéseknél jól megfigyelhetőek a sorkihagyások, vagy felfedezhető a magasból a mütrá- gyakiszórás egyenetlensége is. A határ­szemlék nagyon fontosak az agrárszak­emberek számára, ezeket kétüléses géppel végezzük. A termésbecslés meg­könnyítésére vállalkozunk légi fotózásra, videózásra, sőt hamarosan infrakamerá- val is rendelkezünk majd, az ezzel készült felvételeken még kontrasztosabban lát­szik a növényzet állapota. Légi fotózást persze nemcsak mezőgazdasági üze­mek számára végzünk, hanem más, pél­dául geodéziai, térképészeti célokra is. Utasrepültetést tulajdonképpen bárhol végezhetünk, ahol erre igény van, de ed­dig többnyire a különböző szakkiállításo­kon, bemutatókon történt ilyen. Ez egyébként szórakozásnak nem olcsó, percenként száz forintba kerül, de ha négy-öt ember összeáll, akkor már érde­mes kimenni Öcsénybe.- További fejlesztési elképzelések?- Újabb gépek, jobb technikák vannak már a világpiacon, amelyekhez termé­szetesen mi is szeretnénk hozzájutni. A további fejlesztéshez szükséges pénzt azonban most már nekünk kell kigazdál­kodnunk. A KSZE-n belül önelszámoló egységek vannak, tehát fizetnek nekünk a munkánkért, de a már említett szolgál­tatásokkal bármilyen külső cégnek, ma­gánszemélynek is állunk rendelkezésé­re, ha megfizeti. Ez már nem hobbi, ha­nem munka és üzlet.- 33 A permetezéshez előkészített sárkány A pilótát szkafander védi az egészségre ártalmas növényvédő szerektől

Next

/
Thumbnails
Contents