Tolnai Népújság, 1990. szeptember (1. évfolyam, 127-151. szám)

1990-09-04 / 129. szám

1990. szeptember 4. NÉPÚJSÁG 5 Variációk a vendéglátásra Nyugaton a helyzet változatlan! Sajnos nálunk is, pedig rólunk magyarokról az a hír járja, hogy nagyon vendégszerető nemzet vagyunk. Talán ez a családi-rokoni vendéglátásban megállja a helyét, ami az egye­beket illeti már régen kétségeim vannak, újabban pedig kifeje­zetten aggályaim. Egy hónapos Frankfurt környéki és itthoni ta­pasztalataimat megpróbáltam összevetni, korántsem azért, mert meggyőződésem, hogy a különbségek - a „rothadó kapi­talizmus” javára - nemcsak, sőt elsősorban nem az ő gazda­sági előnyeiből származnak, inkább szemléleti, emberi, szak­mai hozzáállásuk következményei. AT. Olvasó tapasztalataiban és fantáziájában bízva a helyszíneket nem nevesítettem. Szíveslátás-vendéglátás! Egy középkorú házaspár tulajdona a patikatisztaságú „Bor­pince” elnevezésű étterem, kis kerthelyiséggel, amit a befutta­tott lugas tesz hangulatossá. Az asztalokon tiszta abroszok, friss virágok a vázákban. A vendégek nagy része törzsvendég. Ez abból is kiderül, hogy kedélyesen át-át szólnak egymás aszta­lához. A felszolgáló hölgy, alig ülünk le már hozza az étlapot, közben kifejezi örömét, hogy az ő éttermüket választottuk. Már ekkor tátva marad a szám, pedig a java ezután következik. Meg­történik a rendelés, az italokat percek alatt kihozza - tele pohár­ral, hidegen - azzal a megjegyzéssel, hogy vacsoránk készülő­ben, addig is egészségünkre. A tulajdonospár hölgy tagja egyik asztaltól a másikhoz sétál­va üdvözli a vendégeket, mindenkihez van egy-két kedves szava. A mi asztalunkhoz is odaül, mosolyogva hallgatja, hogy a szószok és egyéb nem magyar gyomorba való étel közül azért sikerült fogamra valót találni. A vacsora bőséges, meleg, frissensült, a salátaadag külön lehetne egy vacsora. Ha szétpukkadok is, megeszem, gondoltam és a jutalom sem marad el. A felszolgáló mosolyogva hoz egy nagy adag fagylal­tot, csodálkozó arcomat látva hozzáteszi, a tulajdonos ajándé­ka, mert üresre ettem a tányéromat. (Mikor az asztalunknál ült, elmeséltük neki, hogy ilyen gyerekes játékkal próbálnak az unokatestvéremék pár kilót rámbűvészkedni.) Ki van zárva, hogy tönkremegy ettől a fagyitól, az viszont biztos, hogy már több ezer embernek elmeséltem. Hogy ezért csinálta. Naná! * Péntek este 10 óra. Már belenyugodtam, hogy hirtelen jött vendégemmel együtt éhen maradunk. Az egyik étteremben végre még vacsorázó vendégeket látva reménykedni kezdtünk. Hátha itt nem zár a konyha 10-kor, mint az eddig felkeresett éttermekben. Szerencsére éppen üresedett egy asztal, leül­tünk. Miután a térítőt megfordítottuk, a kókadozó virágot a sa­rokba állítottuk, egy másik asztalról átloptuk a hamutálcát, át­mentünk újra reménykedőbe. A pincér háromszor viharzott el mellettünk, negyedszerre visszaköszönt. Az italpult mögött álló hölgy nem láthatott idáig a három kiló szemfestéktől, meg egyébként sem jöhet ki onnan segíteni a pincérnek, éppen két fiúval van nagy tárgyalásban. Pénzösszegről van szó, de szerin­tem nem a napi bevételről, mármint az üzletéről. Elvagyunk. Miután a pincér rájött, hogy hiába minden, nem tágítunk, oda­jött. Már ekkor tátva maradt a szám, pedig a java ezután követ­kezett. Az étlapon lévő 16-fajta vacsorából 4-félét tudott már csak ilyen „késő éjszakai órában" ajánlani. Választottunk. Az italt kihozta fél óra múlva, langyos volt és vizezett. Legalább az az előnye megvolt, hogy félig volt a pohár. A frissensültek egy óra múlva, mire kihozta, összementek és rágósak lettek - ennyi állás után nem csoda, a saláta viszont egyértelműen vegyes volt - az összes estéről megmaradt tá­nyérból keverve - és buggyant. Ha szétpukkadok is, meg­eszem, gondoltam. Fizetés után a pincér nem marasztalt ben­nünket, miután a számla hihetetlenül magas összegéhez nem tettük hozzá az udvarias kiszolgálás és a szakácsművészet hó­dolatára szánt szokásos tízszázalékos borravalót. Szívük mindig a vásárlóké! Egy csodás szanatóriumváros. Tele üzletekkel, hangulatos cukrászdákkal, sétautakkal. Az antikvárium kirakata roskadásig tele. A régi ékszerektől a dísz- és használati tárgyakig, minden ami szemet gyönyörködtető és pénztárcát könnyítő az itt megta­lálható. Nem tudok ellenállni, hogy ne menjek be, a meleg miatt tárva-nyitva álló ajtón. Odabent a zsúfolásig megrakott üzletben egyetlen kiszolgáló. Pesze, ez nem az az üzlet ahol lépten nyo­mon vásárolnak, itt minden nagyon drága. A hölgy egy darabig hagyja, hogy egyedül bóklásszak és csodáljam a sok régi gyö­nyörűséget, aztán kedvesen megkérdezi, hogy segíthet-e vala­mit. Zavartan szabódom, hogy köszönöm, csak nézelődni sze­retnék, amennyiben megengedi, anélkül, hogy nem vásárolok. Elnézően elmosolyodott. A mosoly - mint kiderült - nem a vá­sárlás nélküli vevőnek, hanem a hiányos német nyelvtudásom­nak szólt. Karonfogott és kérte, hogy menjek vele. Az üzletnek volt egy raktárhelyisége, ahol millió áru várt eladásra. Nézelőd­jön nyugodtan, mondta és mint aki jól végezte dolgát, vissza­ment az üzletbe. Ottmaradtam a sok csodával és a nagy kérdés­sel. Sosem látott, hogy bizhat meg így egy idegenben. Mielőtt el­jöttem, úgy éreztem, „kötelességem” venni valamit. Ha másért nem, azért, hogy legyen kézzel fogható emlékem erről a kis üzletről. A sok drága antik tárgy között találtam valamit, ami ne­kem való. Egy kis porcelán elefántot, 8 márkáért. A hölgy több­rétegesen becsomagolta, ráragasztotta a bolt címkéjét és úgy nyújtotta át, olyan kedvesen, mintha egy ezermárkás régi ék­szert vásároltam volna. * Az ajándékbolt mindent kínál. Igazi hollóházi porcelánt, szép- művészeti tárgyakat, divatos pólókat, és új magyar címereket, papírból, anyagból, minden nagyságban. Az egyik eladó a pul­ton ülve telefonál, éppen valakitől számon kéri a tegnap esti ké­sést -, hogy miért nem tegnap este tette -, úgy átnéz rajtunk, mintha ott sem lennénk. A másik hölgy lázasan rakodik egyik polcról a másikra. Mi ugyanezt tesszük magunkkal, mármint egyik lábunkról a másikra állunk egy jó darabig. A pici helyiség hamar megtelik, pár perc és ez a művelet már nem is olyan egy­szerű. A telefonos számon kérés végre befejeződik, a hölgy „meglát” bennünket. A másikról még nem derült ki, hogy néma vagy csak utál bennünket. Zavarjuk a munkában, érthető! Nos, választottak már - kérdezi a telefonos türelmetlenül. Ami igaz, az igaz, időnk volt bőven. Már az utcán válaszoljuk „jópofáskodva” mert a kirakatban lévő egyik pólót szeretnénk. „Azt nem lehet - vágja ki diadalmasan - mintha örülne - nincs belőle több”. Nem baj mondjuk, nekünk ez az egy is elég. Nem tudom kinyitni a kirakatot, ha ki tudnám sem venném be, mert elrontom az összképet, meg aztán már kicsit fakult is a naptól, mondja a vevővel „szoiidaritó” eladó hangján. Legfel­jebb leértékeli, próbáljuk meggyőzni, mire közli velünk, hogy ne jópofáskodjunk, és főleg ne tartsuk fel a hasznos vevőket. Meg­adjuk magunkat. Kézfeltartással távozunk. gAS ERZSÉBET Hazugság az egész! Ellenvélemény a bogorodcsányi ügyben- Mélységesen felháborított a 168 óra című rádióműsor augusztus 11-i adása, illetve az egész kezdeményezés, amely Isaszegi Béla nevéhez fűződik - mondta Kokos Tibor szekszárdi olvasónk, aki azért keresett meg bennünket, hogy ki­fejthesse a rádióban elhangzottakkal homlokegyenest ellenkező véleményét. Arról a nagy port felvert ügyről van szó, miszerint az orenburgi gázvezeték építé­sén, közelebbről a bogorodcsányi tele­pen hosszabb ideig dolgozó magyar munkások az átlagnál jóval nagyobb arányban betegedtek meg, vagy haláloz- tak el az elmúlt tíz évben. A műsorban megszólaló szereplők úgy állították be a dolgot, hogy valamilyen titokzatos vegyi, vagy sugárszennyezés lehetett a levegő­ben vagy vízben Bogorodcsány környé­kén, amely súlyos egészségkárosodást okozott a huzamosabb ideig ott tartózko­dóknál és a természeti környezet, az álla­tok, növények is pusztultak.- Nevetséges hazugság az egész - mondta erre Kokos Tibor, akinek joggal lehet véleménye az ügyről, hiszen 1978- 79-ben egy évet ő is Bogorodcsányban dolgozott tehergépkocsi-vezetőként. - És ez nemcsak az én véleményem, mert amikor meghallgattam az adást, nyom­ban felhívtam néhány barátomat, akikkel együtt voltunk kint. Mindannyian egész­ségesek és megerősítették az én véle­ményemet. Nem tudom, hogy az Isaszegi úrnak, aki ezt az egész „Orenburg afgán­jai” mozgalmat szervezi és igyekszik mi­nél nagyobb botrányt kavarni, mi a célja, de azt tudom, hogy már úgy ment ki Bo- gorodcsányba dolgozni, hogy bőrbeteg­ség volt a kezén, amit most bizonyíték gyanánt mutogat. Az mindenesetre gya­nús, hogy az egész akció a Keresztény Nemzeti Unió égisze alatt zajlik. Az még csak rendben lenne, hogy van egy ilyen vélemény, az viszont már nincs, hogy ez egyedül jelenik meg a nyilvános­ság előtt, pánikot, felháborodást keltve, ugyanakkor nem hallgatják meg a másik fél, az egészségesek táborának vélemé­nyét. Egészen elképesztő dolgok hang­zottak el a rádióban a homályos utalá­soktól - „valami furcsa volt a levegőben” - a zavaros vizen keresztül a fészkükön elpusztult sasokig, varjútetemek töme­géig. Véleményem szerint nem lett volna szabad a nyilvánosság elé lépni ezzel a dologgal egy alapos vizsgálat nélkül, gondoljunk csak az érintettekre és hoz­zátartozóikra, akik megrémültek attól, hogy esetleg már őket is valamilyen titok­zatos kór rágja belülről, csak még nem tudnak róla. Végül elmondom, hogy én hogyan em­lékszem vissza a Bogorodcsányban töl­tött időszakra. Szép emlékeim vannak, nagyon vidám társaságunk volt, jó barát­ságok kötődtek ott, keményen dolgoz­tunk és nagyokat mulattunk. Nem voltunk bezárva, szabadidőnkben több környező településre is eljártunk moziba, szóra­kozni, a telepen vendégeket is fogadhat­tunk. Az orvosoknak nem nagyon volt dolguk, jobbára csak a nemi betegsége­ket kúrálták. A természeti környezet szebb volt mint nálunk, gyönyörű erdők­re, fenyvesekre, élő természetre emlék­szem. No persze, nem azért, mert a szov­jet természetvédelem olyan magas fokon állt volna, hanem azért, mert érintetle­nebb, civilizálatlanabb vidék volt. Hétvé­geken eljártunk kirándulni, horgászni, fürödni a közeli Bisztrica folyóba és sem­mi különöset, gyanúsat nem tapasztal­tunk. És azóta is jó egészségnek örven­dünk, legalábbis akikről tudok. Mindany- nyian meghíztunk, hiszen fantasztikusan jó volt az ellátás, ötezer kalóriás étren­dünk volt, lényegében mindenki annyit evett a jó, házias jellegű kosztból, ameny- nyit csak akart. Amire tehát én emlékszem a bogorod­csányi telepről, az ottani életünkről, az teljesen ellentmond annak, ami a rádió­ban elhangzott. Éppen ezért tartottam fontosnak, hogy én is elmondjam a véleményemet, mert az egyoldalú megközelítés félrevezeti az embereket.- áa ­Fagyásgátló a testfolyadékban Sok változó testhőmérséklet!] állatfaj egyedei a hideg napokat el­bújva, téli merevségben vészelik át, így a környezet fagypont alá süly- Jyedő hőmérséklete mellett is megőrizhetik életképességüket A vízi élőlények és a víz mélyén az iszapba fúródva telelő fajok védve vannak, mert a természetesen édesvizek ritkán fagynak be fe­nékig. így a legtöbb, iszapba fú­ródva telelő béka is megmenekül a fagyhaláltól. Számos békafaj azonban szá­razföldi életet él, az avar alatt, vagy talajba fúródva nagyobb veszély­nek van kitéve. E tartós fagynak ki­tett állatok testnedvében 3 száza­léknyi glicerin található, amely csak a hideg évszak beálltával ter­melődik és halmozódik fel a test­nedvekben. Nyáron a békáknak nincs fagyhalál elleni védettségük. Ki a tehetetlen ? Törpefák, sziklák, kavicsok Látogatóban egy bécsi bonszajkertésznél Részlet a sziklakertből Nemcsak az al-dunai, de az egész me­gye horgászai is nagy reményt fűztek ah­hoz a megállapodáshoz, ami a Gemenc horgászatával kapcsolatos. Az 1990. már­cius 28-i megállapodás teljes szövegét kö­zölte a Tolnai Népújság, amiből az is kide­rült a horgászvezetök nem minden leírttal értenek egyet Ezekről viszont lehetett vol­na tárgyalni, egyezségre jutni az eltelt idő alatt Nos, bizakodásra az alábbi részlet is okot adott (idézet a jegyzőkönyvből, illetve az újságcikkből.): „A MÉM képviselője, dr. Pintér Károly elmondta: a MÉM mindent el­követ, hogy aKVM-mel közösen kiadják azt a szabályzatot amelyben meghatározzák azokat a szélvizeket, ahol horgászat folytat­ható. Ennek az új szabályozásnak a birto­kában felkérik a vizek hasznosítóit, hogy módosítsák a halászati üzemtervet illetve az engedélyek kiadását.”- Történt-e március 28. óta érdemi vál­tozás? - kérdeztük Szegedi Lászlótól, a MOHOSZ Tolna Megyei IB titkárától.- Mi bíztunk a kormányváltásban, az új kormányban. A Földművelésügyi Minisz­tériumhoz fordultunk az ügy gyorsítása végett, hiszen már lassan két éve megy a huzavona. Nem párbeszéd ez, hanem huzavona. Kértük, amit a KVM képviselő­je ígért, váltsák be.- Hol áll az ügy?- Hogy valóban áll az ügy, az a követke­ző, nekem címzett levélből kiderül: „Kedves Szegedi úr! Tájékoztatom, hogy aGemenci Tájvédelmi Körzet szegélyvizeivel kapcso­latos javaslatukat egyeztetés keretében megküldtük a Környezetvédelmi Miniszté­rium Természetvédelmi Főosztályának. Át­iratunkban jeleztük, hogy a Földművelés- ügyi Minisztérium 1991. január 1-jétől ha­tályon kívül kívánja helyezni a MÉM vadá­szati és halászati főosztálya 60.127/3/ 1978. sz leiratát”. ...Türelmetlenek az em­berek, hiszen több mint fél év eltelt a jegy­zőkönyv aláírása óta és kiderült a keselyű- si Holt-Sió még 1991 -tői sem lesz horgász­ható. Ez megint egy olyan halogtó művelet csak most az új vezetés részéről, ami bor­zolja a kedélyeket. A horgászok januártól kezdve azonban nem veszik figyelembe sem a halogatást, sem az eddigi kiváltságokat biztosító hatá­rozatokat - és ugyanúgy, mint a rabsicok teszik - gyakorolni fogják ezeken a vizeken a horgászatot. A kérdés - sokadszor - az: kinek jó ez a halogatás? Miért van még mindig kivált­ság? Ki nem akarja megérteni az idő sza­vát? És - mint a címben - ki a tehetetlen itt és most? Miért? - él ­Az ENSZ-palota közelében, Bécs északkeleti városrészében egy apró ja­pánkert ékelődik a szomszédos házak közé. Ez Aúer-Haas úr, Bécs egyik leg­nagyobb bonszajkertészének a „birodal­ma”. A közelmúlt egyik vasárnapján a szek­szárdi bonszajklub tagjai és az érdeklő­dő családtagok, barátok látogatást te­hettek Haas úrnál. Utunk megszervezésének technikai részét a megyei művelődési központ se­gítette. Rajtunk kívül résztvevők voltak még a székesfehérvári bonszajklub tag­jai. Sóspataki Ferenc, a budapesti orszá­gos egyesület elnöke és dr. Klincsek Pál, a gödöllői kutatóintézet tudományos főmunkatársa. Ók ketten voltak a találko­zó tulajdonképpeni létrehozói, nekik kö­szönhetően tölthettünk el két órát Haas úr kertészetében és fotózhattunk. A fény­képezés egyébként biztonságtechnikai okokból tilos, nehogy a riasztóberende­zések esetlegesen látszó részei illetékte­Ezek még fiatalok - csupán 50 évesek lenek fényképeire kerüljenek. (A keri- tésdrótot átvágva loptak már el értékes növényeket.) Haas úr elmondta, hogy 12 éve foglal­kozik bonszajnövényekel, előtte faiskolát tartott fenn. Bécs éghajlata olyan, mint Budapesté. Náluk is tombol az aszály. A 35 fokos levegő a tároló asztalokon levő növények között 70 fokra melegszik fel. Az árnyékolás mellett ezért szükséges a gyakori öntözés. A feleségével együtt gondozzák a növényeket, így hosszabb időre gyakorlatilag sehová sem tudnak elmenni. A növények között nem ritkák az 50-80-100 éves példányok sem. Ezek árai elérhetik a 80 ezer schillinget is. Az átlagos - úgy 15-20 éves fák árai 600 és 1200 schilling között mozognak. Sza­porítóanyag 75-től 140 schillingig kap­ható. Megtudtuk még azt is, hogy a kerté­szet csupán karácsony és január 15. kö­zött tart zárva. A törpefák télen, lombhul­lás után is igen mutatósak. A néhány tíz négyzetméteren levő növények, koruk miatt, a szabadföldben már egy egész er­dőt alkotnának, így törpén azonban elfér­nek néhány asztalon. Az épületek melletti kertet Haas úr mintegy két és fél évvel ezelőtt alakította át japánkertté. Mondhatjuk sikerrel! A sziklákat, kavicsokat a közeli Duna-me- derből gyűjtötte össze, s mivel ez a rész a folyó eredeti öntésterülete, így ezek a kö­vek itt a tájba illők, természetes a hatá­suk. Nálunk Pesten általában az a szo­kás, hogy egyes sziklakert-építők össze­hordanak mindenféle követ, például az ott nem honos bazaltot, vörös homokkö­vet stb., és arról azt hiszik, hogy az szikla­kért. Sokan állítják, hogy a bonszajnevelés, művészet. Nem osztottam eddig e néze­tet, de ez a látogatás meggyőzött, hogy van némi igazság ebben a dologban. A jól megépített japánkertet viszont biztosan művészi alkotásnak lehet tekin­teni. STEFÁN GYÖRGY

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents