Tolnai Népújság, 1990. szeptember (1. évfolyam, 127-151. szám)

1990-09-29 / 151. szám

1990. szeptember 29. TOLNATÁJ - 5 Vendégségben - még az NSZK-ban Táncot vittünk, könyvet hoztunk Három doboz West (Nyugat) márkájú cigarettát adott egy weesbadeni nyugat­német állampolgár a szekszárdi német nemzetiségi klub tagjainak hálája jeléül, amiért mi, magyarok megtettük az első lépést a két Németország egyesítéséért. Egy héttel ezelőtt egy NSZK-beli parko­lóban történt mindez, a klub tagjai vala­mint a szekszárdi IV. Számú Általános Iskola gyermekcsoportjának nyolc tán­cospárja épp útban voltak a Pfalz tarto­mányi Speyer felé. A parkolóban lejátszódott apró gesz­tus már jelezte, kedves fogadtatásban lesz része a csoportnak, s később való­ban tapasztalhattuk, igy történt. Speyer- ben, ahova a Duna menti svábok szövet­ségének ottani egyesülete hívta meg a szekszárdiakat a város fennállásának 2000. évfordulója alkalmából, a Pannó­nia Házban köszöntötte a vendégeket Stefan Gallo, a ház igazgatója. A gyönyö­rű környezetben álló hangulatos létesít­ményt a Speyerben élő mintegy 150 Ju­goszláviából, Romániából és Magyaror­szágról kitelepített német építette tíz éve, hogy hetente rendszeresen itt gyűljenek össze egy kis beszélgetésre, mulatságra. Az étterem falán Pécs, Eszék, Budapest, Újvidék, Pancsova és Temesvár címere, az emeleten a Bácskából, Baranyából, Tolnából magukkal vitt népviseletek, szerszámok, menekültek, fényképek, térképek, s megannyi emlék, ami az idő­sebbekkel nem engedi feledtetni, a fiata­loknak pedig megmutatja, honnan jöttek, s hogyan éltek a svábok. Négy napot töltöttek a klubtagok Spe­yerben, s miközben megismerkedhettek az ősi császárváros gyönyörű dómjával, bepillanthattak egy általános iskolában az ottani tanórák kötetlen, szabad légkö­rébe, számos barátság is szövődött. Egy- egy esti összejövetelen egymást követ­MÜAratncM mi Mans»» ScfcrfbiidíTSrtn „Murgai lány” a Pannónia Házban Vándor a speyeri dóm előtt ték a tréfás adomák, a'közös éneklések, olykor kicsorduló könnyek is. Mikor pe­dig a szekszárdi gyerekek a kis Hochsteiger testvérek, Ákos és József virtuóz harmonikakíséretével táncra per­dültek, soha nem maradt el az ütemes taps. így történt a közeli Frankenthalban is, ahova a szintén a Duna Menti Svábok Egyesülete hívta meg a magyarokat. A frankenthali fiatalokkal való közös fellé­pés előtt itt Josef Jerger, az egyesület tar­tományi elnöke is üdvözölte őket, ő is hangot adva köszönetének a határok megnyitásáért. Az út utolsó két napját Reilingenben töltötték a klubtagok. Itt részt vettek az elüzöttek szövetségének ünnepén, az úgynevezett „haza napján”, ahol több magas rangú személy mellett Gustav Wabro államtitkár, Baden Würtenberg tartomány szövetségi képviselője is be­szédet mondott. Ebben kiemelte, hogy fontos történelmi pillanatban zajlik a ta­lálkozó, hiszen néhány napon belül meg­szűnik létezni az NDK és közös hazában, egységes lesz a német nép. Ugyanakkor részesei lehetünk annak a változásnak, melynek következtében véget érhet Európa keleti és nyugati blokkra való fel- osztottsága. Gustav Wabro mindezen események elindítóiként nevezte meg a magyarokat, hiszen mint mondta, mindenki tudja, hogy a berlini fal tulajdonképpen Ma­gyarországon dőlt le. Soha nem feledjük el a magyar népnek ezt a hősi tettet - folytatta -, azt, hogy lehetővé tették az NDK-ban élő honfitársaink átmenekülé- sét az NSZK-ba. Ami persze a kezdeti öröm után számos nehézséget, gondot is hoz majd magával. A gyerekek, akik táncukkal itt is igazi sikert arattak, másnap még a Joseph- Halleban is felléptek, Helmut Müller, a város polgármestere fogadta itt a kül­döttséget, s miután kedves szavakkal megköszönte műsorukat, számos aján­dékot, nyelvtanulásukat segítő könyvet adott át nekik. . CSER ILDIKÓ A magyar gyerekek tánccal kedveskedtek vendéglátóiknak Zarándokúton Mariazellben A világútlevéllel kitágult a világ, s ha kuncog is zsebünkben a valuta - meg­alázóan kevés az 50 dollár (már akinek van) és létezik a csóróságunk -, azért aki akar, eljuthat álmai városába. Az egyik ilyen - a vallásos emberek számára - az ausztriai Mariazell, a magyarok ősi bú­csújáróhelye. Ide robognak a hét szinte minden napján az Ikarusok és ide utaz­tunk mi is, az igen népszerű, pontos, min­den igényt kielégítő szekszárdi Echo Utazási Iroda szervezésében. Mariazell már nem német város, hanem magyar - mondta a sekrestyeve- zetö, arra utalva, hogy hétvégeken nem ritka a 30-40 autóbusznyi magyar zarán­dok, s a hét más napjain is szép számmal megfordulnak ott, búcsút nyerve honfi­társaink. De vajon mi viszi ki, mi vonzza az uta­sokat az említett búcsújáróhelyre, amikor fárasztó az út, éjjel 2-kor indulnak és éjfél körül érnek haza? Vajon miért veszik egyre többen igénybe az Echo Utazási Iroda szolgáltatását - egy új autóbusszal és egy alig használattal, megbízható, gyakorlott gépkocsivezetőkkel dolgoz­nak, a helyszínre mennek az utasokért és haza is viszik őket! -, és miért van a za­rándokok mellett egyre több kiránduló? Kérdések, válaszra váró gondolatok. Egy biztos azonban, hogy nem a bevá­sárlóturizmust szolgálják ezek az utak - valahogyan megszerzett kevéske valu­tánk arra nem is nagyon elég -, sokkal inkább szolgálják a látványt, más embe­rek életének, kultúrájának a megismeré­sét és a lelki vigaszt, bensőnk ünneplőbe öltöztetését, vagy éppen a hálaadást. Ezért is hangzott fel az autóbuszban a hat szakályi asszony szájából a Hiszek egy... a Mi atyánk..., s a többi imádság, no és a sok csodálatosan szép Mária-ének, köz­tük a Boldogasszony, anyánk... Még a nem vallásos ember is érzi, érezte, érez­hette az említett ének aktualitását, mert a visszatérő refrén - Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg sze­gény magyarokról - időszerűsége vitat­hatatlan. Vitathatatlan, hisz az ínség most is nagy, és szükség van a védelemre. No, de maradjunk az utazásnál! Auszt­riában csodálatos tájon, a Mura-völgyé­ben vitt bennünket az Echo Utazási Iroda autóbusza. Szemet gyönyörködtető volt a látvány. A hömpölygő folyó két oldalán sziklás hegyek meredeztek, odalukon megkapaszkodó, égbe törő sudár fe­nyőkkel. Üdezöld legelők mellett, a ter­mészettől visszavett, megmunkált terüle­teken robogtunk. A fehér falú, barnatetős, különféle színben pompázó futómuskátlikkal díszí­tett házak láttán sokan felsóhajtottak: De jó lenne itt lakni! Minden rendezettnek tűnt, nyugalmat árasztott. Nem véletlen tehát, hogy a természet szépsége kitöröl­te az álmot a szemekből. A szekszárdi, a zombai, a szakályi utasok nem győztek betelni a szépséggel. Nem volt nehéz felfedezni az ember és a természet alkot­ta esztétikumot, s főleg nem volt nehéz azt befogadni. Jó hét órát megtettünk már a csodála­tos hegyek között, a kristálytisztán locso­gó patakok mellett, amikor először pil­lanthattuk meg egy útjelző táblán a Ma­riazell feliratot. Sokunk szíve nagyot dobbant, hiszen közel kerültünk úticé­lunkhoz, ahogy a szakályiak mondták, a Szűzanyához. E sorok írójában gyer­mekkora egyik kedvelt Mária-éneke idé- ződött fel - Máriához, drága Szűzanyá­hoz tisztelettel járulunk... -, aztán csak azt sajnálta, hogy nem hallhatta sem az úton, sem a bazilikában. Az Ikarus nyelte a kilométereket, így nemsokára megpillanthattuk - bár a kö­zépső tornyát állványok takarják -, a kül­sejében is szép bazilikát. Az Echo Utazá­si Iroda képviselője ekkor pontosította a programot, adott egy csomó jó tanácsot - ezek főleg a vásárlásra vonatkoztak -, majd ki-ki útjára indult. A templom alatti bazársorban nem volt furcsa a magyar szó, meg a sok bóvli sem. Az üzletek, ven­déglátóhelyek árait nem a mi zsebünk­höz szabták. Az úticél, a bazilika Egyre csak egy kérdés furakodott elő: mikor érjük meg, megérjük-e egyszer, hogy annyi valutával megyünk ki külföldre, amennyivel akarunk, s aztán - hogy mit ne mondjak - megengedhetünk magunknak egy éttermi ebédet az otthonról hozott ele­mózsia helyett A kérdésre sokan megfo­galmazhatták volna: unokáink sem érik meg ezt Az említett jó magyar turistaszokás után megnéztük a bazilikát. Elámultunk a cso­dálatos templombelső - freskók, szobrok, oltárképek, orgona, mellékoltárok... - lát­tán. Megálltunk a Mindszenty-emlékhely- nél, s megcsodáltuk a nemzetiszín szala­gos babérkoszorúkat a zászlókat a gyertyákat a magyar zarándokok emléke­ző, elismerő ajándékait Megtudtuk, német mellett magyarul, szlovákul, lengyelül is le­het többek között gyónni mindennap és azt, hogy egy órakor kezdődik a magyar nyelvű mise. Hamarosan ennek is elérkezett az ideje. A balatongyöröki plébános misézett, min­tegy 500 magyar hívő jelenlétében, s rövid, de igen tartalmas prédikációt hallhattunk tőle a nemzetünket óvó Boldogasszonyról. Elnéztem az imádkozó, éneklő embereket, s valami nagy-nagy nyugalmat véltem fel­fedezni rajtuk. És ez a nyugalom, ez a lelki béke még inkább látszott áldozás után. Kö­zel 300-an vették magukhoz Jézus testét... Népszerűek az Echo Utazási Iroda Ma- riazellbe vivő útjai Kakasdról, Diósberény- ből, Gyönkről, Bátaszékről, Mözsről, Si- montornyáról vittek legutóbb a plébánosok szervezésében zarándokokat, s a népsze­rűség titkát a jó szolgáltatás mellett a szép tájban, no meg a hálaadásban jelöltük meg. Az előzőeket remélem eddig már si­került bizonyítani, ám a kérdés továbbra is megmaradt: mi vonzza az embereket Ma- riazellbe? Ezt tudakoltam hazafelé néhány szakályi asszonytól.- Nézze - mondta Juhász Istvánné -, ott­hon is rendszeresen járok templomba és búcsújáróhelyekre, ide is eljöttem. Én szer­veztem a csoportot. Meggyóntam, megál­doztam, teljes búcsút akartam nyerni és köszönetét mondani a Szűzanyának, amiért segített.- Miben segítette Szűzanya?- Három hete történt, hogy a kisunokám elesett és egy üvegdarab elvágta a kezét, az ereit. Rettenetesen vérzett, nagyon sok vért veszített, szenvedett szegény. Be kel­Egy csodálatos szobor lett vinnünk Dombóvárra, a kórházba. Egész úton nagyon kértem a Szűzanyát, hogy érjünk be a gyerekkel. Meghallgatta a kérésemet és most már - hála Isten - jól van az unokám. Hallottam, hogy az Echo Utazási Iroda rendszeresen jár Mariazell- be, s elhatároztam, eljövök, megköszönöm a Szűzanyának a segítségét - Ha az ember imádkozik, akkor jó érzés, mert megkönnyebbül - kapcsolódott a be­szélgetésbe Balogh Jánosné. - Otthon sem ünnep az ünnep, a vasárnap mise nélkül.- Én már voltam egyszer Mariazellben - igy ifjú Juhász Istvánné -, de eljöttem most is, mert csodálatos a táj, a templom. Otthon megérünk majd mesélni.- Legközelebb elhozom az uramat is - állította Balogh Jánosné, - hogy neki is jus­son ebből a szépségből.- Tudja, nehéz azt megfogalmazni, hogy mit jelentett a mai nap - mondta Szekeres Józsefné. - Hit, vallás, hálaadás, búcsú­nyerés... Mind benne van. A tavasz óta ké­szültem, hogy eljövök, de eddig mindig közbejött valami. Most volt egy nyugodt, szép napom... Hiába faggattam az asszonyokat, az ér­zést nem tudták megfogalmazni. Annyira jutottunk azonban, hogy valami olyan lehet, mint sírásnál: megkönnyebbül, megtisztul az ember és hiszi azt, erőt kap a további küzdéshez, az élethez... Ha így van, akkor érdemes elutazni Ma- riazellbe. ÉKES LÁSZLÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents