Tolnai Népújság, 1990. szeptember (1. évfolyam, 127-151. szám)

1990-09-27 / 149. szám

1990. szeptember 27. NÉPÚJSÁG 3 Véleményünk szerint Mikor szabad bezárni egy gyárat? Az elmúlt negyven év során a vesztesé­gesség nem fenyegette a vállalatok létét. A tartósan veszteséges, vállalatoknak elen­gedtek bizonyos költségvetés-befizetése­ket, ingyen kaptak fejlesztési forrásokat, vagy ha ez sem volt elég, dotációt, és az ár­hatóságnak kötelességei közé tartozott, hogy emelje a veszteséges ágazatok árait arra a szintre, amelyen eltűnik a veszteség. Amire nem Került sor, az a költségek csök­kentése, a termelés hatékonyságának nö­velésére való kényszerítés, a kapun belüli munkanélküliség leépítése volt. így aztán emelkedtek az árak, csökkent a költségve­tési bevétel, nőttek a kiadások, egyre rom­lott az ország nemzetközi versenyképes­sége. Például a lignitbányák Ezt a helyzetet felmérve a reformerek szinte egységesek voltak abban, hogy a veszteséges vállalatokat végre fel kell szá­molni. Erről évek óta sokat beszéltek, de ezen a téren kevés történt. Most aztán ki­szemelték az első áldozatokat. Ennek a ko­rábbinál nagyobb határozottságnak az is­meretében utaztam keresztül Zirc és Bodajk között a Bakonyon. Nem először, de mosta szokásosnál is jobban figyelve arra, hogyan néz ki egy olyan vidék, ahol veszte­séges termelés folyik. Ez a vidék korábban a Dunántúl legsze­gényebbjei közé tartozott, most jó volna, ha országosan ilyen lenne a helyzet. Az elmúlt évtizedek során, különösen az utolsóban, sokat gyarapodott az a bányászréteg, amelyik mellékkeresettel is rendelkezett. Ez nyilvánvalóvá válik, ha megnézzük, mi­lyen és mennyi ház épült az érintett kisváro­sokban és falvakban, mennyivel gyarapo­dott a személygépkocsik száma, milyen a boltok forgalma. Mindez a feltűnő javulás ott található, ahol gazdaságtalan lignitbá­nyászat folyik. Érdemes volna ezen elgon­dolkodni. Ha valaki - én a bakonyi lignitvagyon ki­termelését elleneztem, ma is elképzelhetet­lennek tartom, hogy racionális gazdaság­ban ilyenre sor kerülhessen. Ennél sokszorta jobb adottságok mellett sem vol­na szabad szenet bányászni. A gazdag or­szágokban nem is teszik. Természetesen, csinálnak helyette mást, sokkal ésszerűbb, racionálisabb célokra fordítják a tőkéjüket és a munkaerőt. De azt nem tudom, hogy szabad volna-e előbb leállítani az ilyen gazdaságtalan vállalkozásokat, mielőtt gazdaságosabbakról gondoskodunk, mi­előtt jobb munkaalkalmat teremtünk. Aki nem dolgozik - pénzbe kerül A fogyasztói társadalom előtti korsza­kokban igaz volt az, hogy a jövedelmező­ség társadalmi hasznosságot is jelentett. A jelenkorban azonban már egészen más a helyzet, nem a profit, hanem a minél maga­sabb életszínvonal a cél. Márpedig, ha így van, akkor ezek a bakonyi bányák nem vol­tak haszontalanok, ha profitot nem is, de jó­létet hoztak. Érdemes volna ezen végre az illetékeseknek is elgondolkodniuk. Vitatha­tatlanul az volna a jó megoldás, ha a vállala­tok mindegyike nemcsak magasabb bére­ket, hanem profitot is biztosítana. Arra kell törekedni, hogy az ilyen vállalatok előnyt él­vezzenek azokkal szemben, amelyek csak az egyikre képesek. Én a legrosszabb megoldásnak tartom azt, ha egy vállalatnak ugyan van nyeresége, de felháborítóan alacsony a dolgozók bére. Az a társada­lom, amelyik az ilyet megtűri, végső soron csődbe kerül. Az ilyen állapot ellen kell küz­denie a szakszervezeteknek, de a kor­mányzatnak is. Ezt szolgálja, sajnos elég tökéletlenül, a minimálbérek törvényi meg­szabása. Azt még mindenki belátja, hogy nem sza­bad a modern világban megengedni, hogy egy vállalkozásnak azért lehessen nyere­sége, mert nem fizet megfelelő béreket. Azt már nem, hogy ennél is rosszabb megol­dás az, ha az ilyen vállalat leáll, és a társa­dalom fizetheti a tisztességes munkanélkü­li-segélyt. Pedig ez a legdrágább megoldás. A költ­ségvetés elesik egy sor bevételtől, ugyanakkor kiadásai megnőnek. A modern társadalmak mindegyikére ugyanis az jellemző, hogy a vállalati költsé­gek között jelentős tétel az adó és a társa­dalombiztosítás. Ha egy vállalat ezeket nem képes maradéktalanul kifizetni, vesztesé­ges. De mi jobb a költségvetésnek és végső soron a társadalomnak is; az-e, ha egy nagyvállalat a felét még befizeti a társada­lombiztosításnak és az adónak, vagy ha semmit sem fizet be, mert megszünteti a működését? Az utóbbi esetben plusz ki­adásként jelenik meg a munkanélküli-se­gélyek összege. Én még nem találtam olyan veszteséges vállalatot, amelynek leállítása ne rontotta volna a költségvetés helyzetét. Jó volna, ha az illetékesek keres­nének ilyet, mielőtt a szanálásban dönte­nek. Egészen más a helyzet akkor, ha a leál­lított vállalatok munkásaira másutt szükség van. De még az új munkaerőigényt sem így kell kielégíteni. Egyelőre akkora a magyar gazdaságban a kapun belüli munkanél­küliség, hogy több évig kimeríthetetlen for­rás. Márpedig sokkal nagyobb társadalmi kár a nyereséges vállalatoknál megtűrni a kapun belüli munkanélküliséget, mint egész vállalatokat leállítani. Ez annál is indokoltabb, mivel a kapun belüli munka- nélküliség sokkal károsabb, mint a vesz­teséges bányászatban való foglalkoztatás. Károsabb gazdaságilag és szociális szem­pontból is. Mi az állam dolga? A modern társadalomban nem az a kormányzat feladata, hogy kijelölje a szanálásra ítélt vállalatokat, hanem az, hogy olyan versenyfeltételekről gon­doskodjon, amelyben nem lesz lehetséges a szükségesnél nagyobb létszámot al­kalmazni, amelyben a jobbak kiszorítják a gyengébbeket. Nemcsak a veszteségeket, hanem a kevésbé nyereségeseket is. Nem a vesz­teséges tőkét és munkaerőt kell kivonni a termelésből, hanem a termelésben a jobbnak kell elsorvasztania a gyengébbet. A nyugati demokráciák annak kö­szönhetik példa nélkül álló gazdasági és társadalmi sikereiket, hogy a profitsza­bályozást erőteljesen kiegészítették a társadalmi érdekek érvényesítésével. Amíg a klasszikus kapitalizmust a profitmaxima­lizálás uralta, addig a fogyasztói társa­dalmakban ennek szerepe másodlagossá vált, az elsődleges cél a jólét növelése érdekében az, hogy az állam megfelelő foglalkoztatást és kapacitáskihasználást biztosít. Az elmúlt negyven év során külső erőszakkal ránkkényszerítettek egy olyan rendszert, amely a 19. századi osztály­társadalom korrekcióját célozta meg. Csődje annál nyilvánvalóbbá vált, minél messzebb került a jelen valósága a 19. századétól. Ne essünk most meg abba a hibába, hogy a 19. század bevált gyakorlatát akarjuk restaurálni. Csak olyan gazdaság- politika vezethet célhoz, amely a jöve­delmezőséget ugyan szerephez juttatja, de az alapvető célt, a jólétet nem téveszti szem elöl. Kopátsy Sándor A főváros határában épül 1993-ban nyílik a Shopping City Budapest Ha a magyarok egy nagy beruházáson gondolkodnak, akkor emögött valószínűleg nyugati - áltálában osztrák - töke van. Az új budapesti bevásárlóközpont esetében a ka- rintiai Bauholding Rt, amely 6 milliárd schil­ling évi forgalommal Ausztria építőipari válla­lata. Az osztrák Girozentraleval és a svájci Metro kereskedelmi hálózattal kezdi meg a karintiai cég a jövő évben a „Budai park” ki­alakítását, amely Budapest nyugati részén egy monumentális bevásárlóközpont lesz. 52 hektár területet szereztünk meg, és kivá­lasztottuk a megfelelő partnereket is - mond­ta Hans Peter Haselsteiner, a Bauholding fő­nöke a Neue Kronen Zeitung munkatársá­nak. Hozzáteszi, hogy a tervezett létesítmény a budapesti autópálya közelében kétszer olyan nagy lesz, mint az ismert Bécs melletti Shop­ping City Süd. Az első szakaszban, amely kö­rülbelül 1 milliárd schillingbe kerül majd, 100 ezer négyzetméteres üzlethálózatot alakítanak ki. A nagyközönség várhatóan 1993-tól látogat­hatja majd az új bevásárlóközpontot A „Budai parkot” a Bevásárlópark Buda­pest Kft építi amelyben 30-30 százalékkal érdekelt a Bauholding, a Metro és a Girozent­rale. A maradék 10 százalék egy magyar ker­tészeti szövetkezet tulajdona, akié korábban a terület volt. A „Shopping City Budapest” üz­leteit főleg nyugati kereskedők bérlik majd. Európai minőségért az MMG-nél Erőviszonyok a volt KGST-piacon Az MMG Automatika Művek szekszárdi műszergyára 1978 óta áll közvetlen kap­csolatban csehszlovák és NDK-beli part­nerekkel. A KGST-piac meghatározó volt eddig, hiszen még ebben az évben is a gyár várható éves árbevételéből, 620-630 millió forintból, megközelítően 220 millió fo­rintot tesz ki a számítások szerint a ma még rubelelszámolású export. Kevésbé meg­határozó a mintegy 120 millió forintot kitevő tőkés exportjuk. Az elmúlt évek öröklött mechanizmusa folytán a kiviteli engedélyeket gyakran ké­séssel kapták, így volt ez az idén a második negyedéves engedély esetében is. Ez a szekszárdi gyárnak komoly raktározási problémát jelentett és érthetően a külföldi partnert is érzékenyen érintette. Jelenleg folyamatosan tudják szállítani a profiljukat adó folyadéktágulásos hőmérséklet-sza­bályozókat és -korlátozókat a megrende­lőknek, akik mosógépbe, elektromos hő­kandallóba és bojlerbe szerelik be. Különösen meghatározó az MMG szek­szárdi gyárában a „cseh export, mintegy 5 millió rubel nagyságrendet ér el. A dollárel­számolásra való áttérés a jelek szerint a csehszlovák piac megtartását nem veszé­lyezteti, hiszen a közelmúltban lezajlott bmói nemzetközi ipari vásár tapasztalata azt mutatta, hogy a szekszárdi termék ára még mindig kedvezőbb a nyugat-európai árnál. Ez annál is inkább komoly ered­mény, mivel a csehszlovákok a piaci verse­nyeztetést rendkívül szigorú feltételekhez kötik: külkereskedőik öt azonos termék gyártóinak ajánlatát vetik egybe és a leg­kedvezőbb kettőt versenyeztetik. Az NDK-ban bekövetkezett politikai és pénzügyi változás jelentősen nem érintette az egymillió rubel értékű termék kiszállítá­sát, hiszen azt a szerződés értelmében már ez év hetedik hónapja végéig teljesíteni kel­lett. Egy partnernél húzódott át a kivitel a második félévre, a szerződésben foglalt 48 ezer darab műszerből 8 ezret vettek át nyu­gatnémet márkáért, a fennmaradó mennyi­ségre akkor kerülhet sor, ha ez a műszer eleget tesz a VDE-ben, a nyugatnémet mi­nősítőintézetben a legkorszerűbb európai követelményeknek. Az MMG Automatika Művek szekszárdi gyára Kelet-Európából elsőként jelentke­zett ilyen igénnyel az Európa-hírű inté­zetnél. Bár egyoldalú szerződésfelbontás­ról van szó a német fél részéről, a szekszár­diak nem pereskednek, hiszen hosszú távon szeretnék a kapcsolatot fenntartani és remélik, hogy műszereik megfelelnek a VDE elvárásainak. Az első félévben 330 millió forintos árbe­vételből 25 milliós nyereséget könyvelhet­tek el. Ez a nyereség nem túl magas ahhoz, hogy a következő években magas színvo­nalú technológiai változtatást hajtsanak végre, ami feltétele az igényes piacon való részvételnek. A dollárelszámolású export biztos, NSZK-beli, osztrák és indiai (Maruti autógyár) cégeknek szállítanak alkatré­szeket, pneumatikus elemeket, (nanomé­tereket- kapfinger ­Az őszi BNV-n láttuk Tolna megyéből jöttünk... Vízparti fa ház a Dombfától Azt igazán nem lehet állítani, hogy az őszi BNV-t járva az ember lépten- nyomon Tolna megyei kiállítókba botlik. Éppen ellenkezőleg, nem kis fáradtságba, kutatómunkába kerül megtalálni azt a néhány céget, ame­lyek innét érkeztek, sőt ez nem is mindig sikerül. A vásárkatalógus pótjegyzéke szerint például Hargitai István szekszárdi vállafkozó a jár­műipari szabadterületen állít ki. Nos, a megnyitó napján ezt a standot nem találtuk a megjelölt helyen, és még a számitógépes vásári információ sem informált hollétéről. Megtaláltuk viszont a Dombfa Fa­ipari Kisszövetkezetet, amely egy Dombóvár típusú, 44 négyzetméte­res faházat állított ki. Szűcs János el­nök szerint nem kidobott pénz amit a BNV-re költenek, több okból is meg­éri eljönni. A Dombfa régóta hagyo­mányos kiállítója az őszi vásárnak, már akkor is itt voltak, amikor még az Unióhoz tartoztak. Itt rendszeresen találkoznak üzleti partnereikkel, az alapanyagokat szállító cégek veze­tőivel, lehetőség nyílik a piaci ten­denciák megbeszélésére, tapaszta­latcserére. A jelenlét természetesen azért is fontos, hogy a vásárlókkal ta­lálkozzanak, üzleteket kössenek és gyakran jó ötleteket is kapnak az ügyfelektől a faházak méreteinek, belső elrendezésének tekintetében. Tehát a piacfelmérés szempontjából is lényeges a részvétel. Egyébként a Dombfa nem küzd eladási gondokkal, erre az évre pél­dául már nem tudnak megrendelést felvenni, csak 1991-re. Érdekesség, hogy egy izraeli céggel tárgyalnak 50 és 75 négyzetméteres faházak szállításáról, mert a Szovjetunióból kivándorolt zsidók számára szeret­nének berendezni egy átmeneti el­helyezést biztosító tábort. Ezekből azonban havi 15-20 darab gyártá­sánál többet nem vállalhatnak, mert a hazai piacot semmiképpen sem akarják elveszteni. Aki egy szépre­ményű külföldi kapcsolat miatt felál­dozza hazai piacát, az pórul járhat, hiszen a terméket újra bevezetni, új vevőket találni itthon ma már na­gyon nehéz és költséges dolog.- áa ­Kukorica Amerikából, árpa Európából Hajón az importgabona A kormány gabonaimportra kiírt pályá­zatának jelentős részét az egyébként is ezzel foglalkozó szakkülkereskedelmi vállalat, az Agrimpex nyerte el; Vermes András vezérigazgató az MTI-nek elmon­dotta, hogy a gabonát már meg is vá­sárolták, és a kukorica az Egyesült Ál­lamokból érkezik majd hazánkba. A ha­jóra rakodás, illetve a vízi szállítás már megkezdődött és arra számítanak, hogy november vége felé beérkeznek a szállítmányok, legalábbis azok döntő része. Az import kukorica áráról jelenleg ta­lálgatások folynak. Ezzel kapcsolatban a vezérigazgató kijelentette: az Agrimpex minimális árrést alkalmaz - hozzávetőleg 1 -2 százalékot - és ez azt jelenti, hogy tonnánként 10 ezer forint alatt lesz ennek a fontos takarmánynövénynek az ára. Ez már jelenleg is viszonylag kedvező értéket jelent, hiszen a szabadpiacon sokfelé ennél többet adnak és ígérnek a kukoricáért. Az Agrimpex 139-141 dollárt adott ki a kukoricáért tonnánként - úgynevezett magyarhatár áron - és ez jelzi, hogy a vállalat valóban nem töre­kedett nagyobb haszonra, akkor, amikor 10 ezer forint alatti árról beszél. A ve­zérigazgató egyébként ezt azzal magya­rázza, hogy az Agrimpex forgalmának hozzávetőleg háromnegyed részét külföldi tőzsdeügyietek teszik ki, és így a vállalat abban a helyzetben van, hogy ezúttal el tud tekinteni a nagyobb árrés alkalmazásától az idei aszályos év ga­bonaimportjának esetében. Összesen 350 ezer tonna gabonát vásároltak meg, ennek fele a kukorica, a tétel másik felét az Európában megvásárolt árpa teszi ki, ezt szintén jó hatásfokkal használhatják fel a takarmányozásra. Az árpa ára egyébként tonnánként 80 dollár alatt volt, ez is viszonylag jó vételnek számít az euró­pai piacon. (Az árpát főleg osztrák, német, és lengyel vállalatoktól vették meg.) Vermes András elmondotta még, hogy az Agrimpexnek nagy szüksége lenne pontos adatokra az idei aszály várható következményeiről, arról, hogy végül is mennyi kukorica hiányzik a gabonamér­leg egyensúlyának biztosításához. A ter­més végső mennyiségének ismeretében kell ugyanis esetleg újabb importról in­tézkedniük, és a vezérigazgató szerint minél előbb tudják meg a tényleges szükségletet, annál kevésbé kell majd a jelenleginél magasabb áron vásárolniuk a külpiacon, lévén hogy az árak napról napra emelkednek.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents