Tolnai Népújság, 1990. szeptember (1. évfolyam, 127-151. szám)
1990-09-01 / 127. szám
1990. szeptember 1. TOLNATÁJ - 7 1 Amikor a rétre belépsz melléd szegődnek a vadvirágok megszeretnek a kósza fények s Reád csókolnak gyehenna-lángot madarak kórusa öröm-mámort harsog s a buja-zöld fákon zizeg a lét s hív a távol és beléd vési az ég tiszta nyugalmával a nyár mindenség üzenetét 2 jöhetsz felém virágok tarka csendjével patakok könnyű nyáresti neszével a szerelem meghitt óráiban jöhetsz felém mikor a táj lassan ősz elé kacsintgat már s összehúzzák magukat estelente a csodás kikericsek jöhetsz felém a késő nyár beérett jóízű gyümölcseivel s megkínálhatsz talán magaddal is miként a hajnal megkínálja gyémánt-harmattal a szomjazó szerelmes rétet... Az ezerkilencszázhatvanas évek végén a kaposvári belvárosban az egyik utcasarkon megláttam Galgóczi Erzsébetet Talán éppen 1970-ben, amikor a Nádtetős szocializmus című riportkönyve megjelent. Az az utca éppen szemben volta megyeházával. Nagyon megsértődtem. A megyei könyvtár munkatársa vagyok, ma úgy mondanám, hogy könyvtárszolga, s egy író, egy nagyon népszerű író úgy megy el előttem, hogy én nem is tudom, most éppen ebben a városban van - micsoda dolog inkognitóban erre járni. Persze nem ezért sértődtem meg, hanem azért, mert nem mehetek oda hozzá, pedig szinte már személyesen ismerem, de nem léphetek mellé, hisz milyen ostoba dolog lenne, ha most megszólítanám. Az iró nem arra való, hogy megszólítsák, arra, hogy olvassák. És nagyon sokan olvasták. Most látom, hogy a nyolcvanas években milyen sokra vitte: egymás után kínálta olvasnivalóit filmjeit regényeit drámáit Kossuth-díjjal tűntették ki, az írók szakszervezetének lett az elnöke. S alig néhány éve, már halot- taink között tartjuk számon. A Nádtetős szocializmus című 1970-es riportkönyve elé egy vele készült interjút tettek. Hogy mi szükség volt erre az „Előszó helyett”-re, sejthető: Galgóczi Erzsébet 1970-ben túl kényes látleleteket rögzít, amit a világból lát azt meg kell szelidíteni, úgymond a helyére kell tenni. Mekkora izgalom volt ezeket a tsz-ripor- tokat olvasni! Hogy egy ember megírta az ötvenes-hatvanas esztendőket úgy, ahogy megestek! S most hogy ismét belelapozok az előszó helyetti interjúba, kis csalódás azt betűznöm, hogy Galgóczi Erzsébet egyre- másra a szocializmus iránti lojalitását igyekszik kifejezni. Mert mást nem tehet. „Tóth elvtárs azt mondja” - Írja riportjában, Tóth elvtárs, a tsz-elnök, de hát e riportoknak meg is kellett jelenniük, az a legkisebb, hogy a tsz-elnök hideg-rideg elvtárs. Rettenetesen sajnálom Galgóczi Erzsébetet hogy író létére hajdan képviselőnek kellett lennie - akkor, amikor képviselőnek lenni legföljebb mikszáthi anekdota volt s hogy azt kellett nyilatkoznia az Élet és Irodalomnak kegyes csalással, kissé üres pa- tetizmussal, hogy „az író mindig az ember képviselője”. Rettenetesen irigyelhetjük, hogy majdnem hatvanéves korában volt mersze abba belevágni, hogy egy szakszervezetnek legyen az elnöke, amelynek se hatalma, se szépsége, se renoméja nincs. Ám őt ilyen fából faragták - s mélységes tisztelet vette körül. Az írók irigy, gonosz emberek - őt azonban mindegyik őszintén becsülte. Első elbeszéléskötete 1953-ban, huszonhárom éves korában jelent meg, az Egy kosár hazai. Apja kulák volt, mert valamennyivel többet szerzett a kelleténél, és paraszt volt, mert kevesebbje volt, sokkal kevesebbje annál, hogy ne csak paraszt legyen. Ezt a parasztot, az ilyeneket szelídítették aztán ezerkilencszázöt- venhat után engedelmes termelőszövetkezeti tagokká, akik a végén odáig jutotGalgóczi Erzsébet portréja tak, hogy azt mondták: „ilyen jó dolgunk még sohasem volt”. Ezt a világot ismerte a legjobban, élete végéig a falut, a paraszti sorból értelmiségivé válókat festette. S mert a Színművészeti Főiskola dramaturgiai szakára járt, mindig drámaian, a drámához értőn. A konfliktusokra járt rá a tolla riportjaiban, novelláiban, hangjátékaiban egyaránt s természetesen színműveiben is (noha igazi drámaíró sohasem vált belőle, igazi műfaja a feszült levegőjű novella). Pályája mindvégig emelkedett; legutolsó, emlékezetes könyve a Vidravas volt -, még olyan frissen él bennünk, mintha most jelent volna meg, s irója már halott. Hatvanéves lenne. GYŐRI LÁSZLÓ Mezsgyeszél és képzelet Gondolatforgácsok Csepeli István műhelyéből A „népi iparművészet” szókapcsolat legalább háromféle dolgot jelölhet; egyszer az intézményesen adományozott címet másodszor az ötvenes évek eleje óta elterjedt tevékenységi formát - ami alapján vagy odaítélik ezt a titulust vagy sem harmadszor pedig - némileg tágabban - a népi tárgyformálás valódi értelmét kutató törekvést lehet érteni alatta. Ez utóbbi út a rögösebb, mégis ezen igyekszik előbbre jutni Csepeli István fafaragó. Pályája kellőképp kacskaringós ehhez: asztalosszakmáttanult (Újpesten, 1963-ig), kőszobrászként dolgozott (Visegrádon és a Budai Várban 1967- től 3 éven át), mígnem hivatalosan is népi iparművész lett (Dunaföldváron, 1983-ban). Bár támadták, s még fogják támadni merész szemléletéért, szakmai tekintélye országosan is elvitathatatlan. *- A pásztor- és paraszthagyományok természetes közege gyakorlatilag megszűnt, e kultúra értékeit (olykor mesterségesen gyorsítva a folyamatot) sikerült eltüntetni. Pótszerként megjelentek a folklór termékek, részben idegenforgalmi értékesítésre, részben belföldi vevőknek szánt szobadíszként Ilyen körülmények közt szerencse, hogy a giccsszériák mellett olyasmi is maradt ránk, ami a népi iparművészet fogalmának még értelmet ad.-Ahogy a kulturális dózer legyalulta a földművestársadalom szokásrend- szerét ahogy szétzilálta értékrendjét s ezt az emberöltők során kikristályosodott szellemiséget feudális csöke- vénynek, azaz szocialistaellenesnek bélyegezte, úgy bizonytalanodott el a hagyományápolás mikéntje-hogyan- ja. Az előadóművészetekben érzékelhető, hogy azóta új folyamatok indultak meg - s ebben az utóbbi két évtized meghatározó eredményeket hozott -, de a tárgyi kultúrában még a tisztázásig se nagyon lehetett eljutni.- Ez annyiból érthető, hogy a népköltés vagy a zene a maga elvont kifejezési módján hamarább helyet talált a mostani szellemi életben, mint egy- egy régi használati eszköz, amelynek sajátosan konkrét megjelenéséhez már hiányoznak a kapcsolódási lehetőségek. Egyáltalán a faragásban, az agyagozásban, a szövésben, tehát a tárgyalkotásban létezik-e „szájhagyományozás”?- A parasztkultúra egyes ágait nem lehet így szeletelni; az ének, a tánc, a zene kincseit hasonló módon örökítették apáról fiúra, mint a földművestudnivalókat vagy a tárgyalkotás misztériumát A használati eszköz s a hozzá kapcsolódó szellemi tartalmak együttes megjelenítésében állt elő a szobaberendezés, a konyhafölszerelés, a ház körüli szerszámok sokadalma - ezekben tükröződött a parasztság világszemlélete is. Nyilván nem egy merev rendszer tudatos fönnmaradása volt ez, hanem az életerők szükségletei alakították így, tehát „újítások” is helyt kaphattak benne - kor- történeti összehasonlításban kimutatható a „fejlődés”. Az az organikus folyamat szakadt meg, amikor a kulturális irányítás a maga ideologisztikus megfontolásaival beletenyerelt a népművészetbe.- Érdemes lenne e gondolatkört kézzelfoghatóbban kifejteni; mondjuk székei elkészítésének példáján keresztül.- Jó pár éve állítottam össze olyan Balaton-felvidéki ülőkéket amelyeknek támláját jellegzetes, parasztbarokk motívumok töltötték ki. Visszatekintve már könnyű megállapítani, hogy ez egy olyan „átvezetés” valamelyik állomása lehetett, amikor az eredeti formából kiindulva a díszítmények másolása és a használhatóság ellentmondásba keveredett, hisz egy ilyen rücskös felület bizony kikezdi az ember hátát. Az újabban faragott székeim díszítése egyszerűsödött, bár szerkezetileg továbbra is hagyományosak. Az egyiken csak a különálló karfán sejlik föl egy kos-moti- vum, s ezenfölül a hátlap tetejét ékítettem mindössze. Hogy egy szójátékkal írjam körül: a gondolatátvételből gondolatátvitel lett. Még szemléletesebb lehet a példa a mángorlók esetében. Ma, amikora legtöbb háztartás mosógépet használ, faragóember efféle sulykolófáért csak az ismeretgyarapitás, a fortélyok elsajátítása szándékával koptatja vésőit. Mert ha falidísz lesz belőle s az „üzlet” kezd fontosabbá válni, mint a „kézmívesség”, akkor nő a kóklerkedés veszélye. Igaz, ezt szintén szokás népi iparművészeiként emlegetni, ám az én értelmezésem nyilvánvalóan más.- Gondolom, a tárgyak zsűriztetésé- nek ez lehetne az egyik célja: gátat vetni a szellemtelen tévelygésnek. Ezzel együtt föltételezhető, hogy a mind sze- mérmetlenebbül jelentkező profitéhség azokata döntési szinteket sem kerüli el, ahol egy-egy pályázati anyagról kimondják: alkalmas-e tömeggyártásra vagy sem. Ugyanis ilymódon számottevő összegek „találnak gazdára”...-Tudnék eseteket mesélni... Ezért is tartom úgy, kevesebb csapdát rejthetne a népi iparművészet, ha a vásárlókedv, a tényleges piaci kereslet mérlegelhetné az alkotók munkáit Ilymódon kiküszöbölhetőek lennének a kisebb- nagyobb maffiák mesterkedései, a művészeti ág megszabadulhatna a rögzült, olykor rákényszeritett sémáktól, s a hagyományos tárgykultúra újraelevenedhetne hétköznapjainkban. Én ilyen alapon tervezem tükröseimet, tékáimat fűszertartóimat A dunaföldvári Vármúzeumban látott kiállítása alapján az a benyomásom támadt, túlsúlyban vannak az önálló mondanivalót hordozó alkotásai és csekély számúak a ténylegesen használati tárgynak minősülő faragványai; mintha munkásságában a népi iparművészet eltolódna a kisplasztikaformálás felé. Vagy ezt csak a világ- szemlélet türelmetlen kifejezésének igénye okozza?- Egy-egy ilyen válogatás nem jellemezheti szükségszerűen az adott pályaszakaszt Kellő mélységben ismerjük-e a pásztorfaragásokat? - ez egy örökzöld kérdés, időről időre szembesülni kell vele. Ezért botlik a néző főhelyen - szinte mottóként - abba a portréba, amelyen somogyi motívumokkal szegélyezve idézem Király Zsiga emlékét. Egyfajta föltevés, hipotézis igazolásának szánom az erdélyi sorminták (a farkasfog, a félkörös viráglánc) fölvillantását; Mexikóban vagy az eszkimók hagyományaiban is ez a szerkesztési elv uralkodó, sőt az avantgárd kubizmusának is ez a geometrizmus az alapja. A Tiszta forrás l-lll. gondolati töltete már-már filozofikus értelmet kap, holott ezen csupán egy forgóró- zsajel árválkodik, s hogy épp eltűnik-e, vagy most keletkezik, az már a néző beállítottságától függ.- Ha jól értem, a régi motívumok megtanulása, a hajdan volt világszemlélet mélyreható megismerése előföl- tétele az újraértelmezésnek. Ilymódon a hagyományőrzés „ösztönszerűsége” átváltódik tudatos hagyomány- ápolássá...- ...úgy értve, hogy ennek az organikus folyamatnak a mai világba kell valahogy visszaillesztődnie, így ahány értelmezés, annyi kísérlet.- Tudatosságot, alkotói önfegyelmet föltételez az is, hogy a képzelet és a stilushűség párharcából új minőség születhessen, ez egyben az igényesség biztosítéka is. Amikor megteremtődik a mostani funkció, akkor a népi iparművészet is képes lehet kifejezni a mai kor világszemléletét- Pontosan.- A kiállításon viszont a Táltos (mint zsinegen rángatható gyermekjáték), a Folkloricus Hungaricus (a csont-csipkés szárnyú lepke) iróniája, vagy a Bartók-illusztrációk, a Magány, Az áldozat, a Szépség koldusa című domborműveinek magával ragadó hangulata bizonyíthatja, hogy ezek autonóm művek. Az a gondolat kísért engem: ezekből a tárgyaiból eltűnt pontosabban ezekbe már fölszívódott a népi iparművészet szemléletújító hatása.- Ez nem kiszámolósdi, az alkotói szándék, illetve a tárgyak szellemisége csupán a pályafejlödés egészében domborodik ki. A zsűrizésekkor épp emiatt gyűlik meg leggyakrabban a bajom, szinte évente más és más szakember mond véleményt a pályamunkáimról. Aki nem ismeri az előzményeket tanácstalanná válhat egyes műveim előtt, így a „sötétben tapogató” kifogásokat csak fönntartásokkal tudom elfogadni. Még hevesebb ellenérzéseket váltott ki, amikor sámániszti- kus elemeket használtam föl szekrények, ládák, faliképek főmotívumául. A „műítészek” nemigen gondoltak bele, hogy mindaz, amit ma népművészetként ismerünk, az mégiscsak a honfoglalás körüli kultúremlékekre rétegződött - e szerves kapcsolat tagadása meglehetősen értelmetlen... Aztán amikor a Corpus Hungaricus-ban keresztény jelképekkel hoztam összefüggésbe a pogány hitvilág szimbólumait az egyház berkeiből is korholó megjegyzések érkeztek. Tény, hogy ezen a rázósabb terepen ösvényt taposni több fáradsággal jár, ám így, az állandó s néha heves kölcsönhatás, a befogadók visszajelzései révén érzékelhető számomra; az én értelmezésemben lényegteli csomópontokat köt össze a népi iparművészet. Minden elágazás új fölismeréseket tartogat minden iránymódosítás a pontosabb magyarságtudat reményével kecsegtet: szeretem tudni, merre tartok.- Föltételezem, ön előtt sem ismeretlenek azok a vélekedések, amelyek szerint a népi iparművészet immár teljességgel marginalizálódott, a műfajt megújítani hivatott törekvések peremhelyzetbe szorultak, hisz a közgondolkodást szemernyit sem érinti, a tárgyalkotás művészete miképp befolyásolhatná az életminőséget. Nincs olyan érzés, hogy törekvéseivel egy szál egyedül maradt a mezsgyeszélen?- Elsődlegesen a „kikínlódott” kérdéseimre szeretnék válaszokat találni, függetlenül attól, mások mennyire tartják ezeket lényegesnek. E hiányok megfogalmazását csak a következetesség segíti, bár ha egyfajta szeltem- közösség végzi a nemzettudat hiátu- sainak föltárását az gyorsíthatja az előbbrejutást Meggyőződésem, hogy a kulturális tradíciókat mindazt amit Indiától a többi vidékeken át Dél-Ame- rikáig kristályos tisztaságú tapasztalattá sűrített a népemlékezet azokat a hagyományokat létfontosságú hasznosítania az utókornak. Ilyen összefüggésben nincs marginalizálódás, nincs peremhelyzet és mezsgyeszél, a képzelet aligha korlátozható. Más kérdés, hogy a meghódított szellemtartományok gyümölcse mennyire válhat a gyakorlatban az adott kor szellemi életének táplálójává. A tárgyalkotás lényege és értelme egyszeriben világossá válhat ha arra gondolunk, hogy az egyént és társadalmat egyaránt jellemzi a saját környezete, mi akad a keze ügyébe, milyen mesterséges alkotásokkal veszi körül magát mit képes megteremteni magának (s mit nem)... A honi népi iparművészet egyelőre lappangó kísérleteivel abból a tűzből csiholhat irányadó fényforrást amelynek melege a nemzeti-lelki energiatartalék, biztonsága pedig az önazonosságtudat Ez izgat engem nyughatatlanUl BANKÓ ANDRÁS Kuti Horváth György Nyári fugák Hatvanéves lenne Galgóczi Erzsébet
