Tolnai Népújság, 1990. augusztus (1. évfolyam, 101-126. szám)
1990-08-04 / 104. szám
1990. augusztus 4. TOLNATAJ - 7 László-Kovács Gyula: mint garabonciás szél kavargatja a homokot szél pásztor szél a búza szőkén hajlik szélén pipacsok mint hadifoglyok masíroznak kezük tarkójukra kulcsolva szél nomád szél akácosokon átsüvítő dűlők puszták fölött táncoló csontokat országokat betemető szél te szél jaj te szél leszegem fejem s mint garabonciás bandukolok évek óta talpam nyomán a por szájamig száll két hű kezem kedvesem testére simogat könnyű álmot pedig gyönyörű hajam sörényes hajam hulló csillagok pora ezüstözi fehér vászon ingujjam győztes szellő lobogtatja s mint örömujjongás mint egy kegyetlenül tiszta ének izzik föl bennem: te szél haj te szél puszták csavargója Nyárban Takács Béla rajza Acsádi Rozália: Etűdök László-Kovács Gyula: mint garabonciás cfmü versére szél kavargatja a homokot és ahogy az erdőből kiérve hirtelen az arcomba vág, ez az erő leteper szinte egészen a földig, befedi szememet és számat, gyerekkezem ujjai között átcsorog, lehull a földre és szétterül, szétterül, szétterül, aztán ez a szél végigfut a négyháznyi utcán, amely inkább erdőbe épült tanyavilág, amely inkább ibolyaerdő, mint utca, inkább a május orgonáinak hazája: a szél végigfut ezen az utcán, a rönkfakerités résein betekint és a szederfák lombjai között leveleket riogat, majd hirtelen végigrándul az ereszig kinyúló ágon és nyomában a tompa fény is átlibben a falevelek másik oldalára; onnan befut a fészer alá, szénaillatot szakít ki magával és a szürke háztetők fölé emeli, akár a szőkeszlnü út porát pásztor szél vigyáz a szétiramló apró bárányfelhők foltnyi bodorságára és továbbtereli őket, helyetadva a kékes alkonyatnak, mert lenyugvóban a nappal s az összeterelt csend holnap reggelig pihen a mezők fölött és akkor majd a búza szőkén hajlik ismét és aligzöld, ízelt szárain végigsimít a keleti fény, a kalászok végén megállapodik s ettől a pontokbasürűsödött sziporkafénytől megszelídül a délelőtt és aligmozduló ringással dajkálja az életet a szőke búzatábla szélén pipacsok jaj, azok a tüzet idéző apró tündérlányok, azok a zászlólobogássá lendülő égő fények, szépséges táncukban is harcot idéznek, földreboruló lángokat, tüzet, sortüzeket, a végigfutó szél sortüzeit, ahogy a hajlékony vékony szárakat lekaszálja és felegyenesíti; ha egészen lehasalok a földre, egybeolvadva a május sustorgó lüktetésével - ebből a távolságból nézve - ez a lehajló-felegyenesedő mozgás a tündérlányok tűztáncához is hasonlíthat, de láthatom bármi másnak is, talán igy is: mint hadifoglyok masíroznak kezük tarkójukra kulcsolva és én inkább elfordítom a fejemet erről a képről -, hogy ne töltse be egész telkemet ma is a századot végigzokogó gyász, a Radnótiért síró, a zsidó-kisfiúkat-elsi- rató gyász, a szerelmüket-soha-vissza- nem-látó-húszéves-katonahalottakat- elsirató, a tehervagonok-palotájára-le- roskadt-vígasztalhatatlanokat-elsirató, az otthonmaradott-kislrtszemű-asszonyokat-elsirató gyász, Európa gyásza - ezért inkább felnézek egész a fák csúcsáig, hogy mozdul-e már leveleiken a könnyetletörlő szél a patakot fodrosra rajzoló, a víztócsák szélét szürkéskék színnel bevonó, az arcomat felemelő, simogatni tudó, vigasztalni tudó, szeretni tudó, hűséggel kisérő, rétek, mezők, erdők, irtások, kökénybokrok, ezüstnyárfák és vérfüvek barátja nomád szél a szabadontáncoló, a szilaj ménesek vágtáját kísérő szél, a határtalan puszták ismerője akácosokon átsüvítő színeket kavaró, leveleket kipördítő, fehér szirmokat letépő erejével bárhova elérő, síró, sivító, bánatosjajdulású, tomboló dűlők puszták fölött táncoló viharos kékségig felszáguldó s a védtelen, sápadt földig leomló, eget felemelő, sötétbeöltöző, didergetőérintésű, fékevesztett, megzabolázhatatlan, bánatát egetakaró táncba ölő csontokat országokat betemető szél a gyászolnitudó, a vörösresírtszemű hontalan árva, aki úgy tud elmenni a bánattól letarolt falvak mellett, hogy kamillaszirmokat szór gyógyíthatatlan sebeikre, a gyertyafényben hajladozó, a földreboruló, virágok magányához letérdelő, a hatalmaserejű szél te szél te, akit hiába is keresnének az üvegházakban pompássá színesedett szegfűszálak, te, akit értő kézzel is hiába próbálnának festménnyé festeni, mert mozdulatlanságra nem kárhoztathat senki, te, akit hiába próbálnak aprócska vitorlák vásznaiba fogni, mert pompásabb hajók fölé kívánkozol jaj te szél mióta is ismerjük egymást leszegem fejem akár a földig, olyan konoksággal, mert nincs miért égig emelni, üres az ég, Istennélküli, fénytelen és üres a szívem is, Istennélküli fénytelen; és teszegett fejjel botladozom végi az éveket s mint garabonciás bandukolok évek óta akit megnéznek maguknak az emberek, s akitől kicsit félnek is talán, de lehet, hogy más miatt nem engednek tovább a házuk tornácánál és igy aztán elég sok magyarázkodásba kerül egyetlen pohár tiszta víz is, pedig forró a nyár és menni kell tovább talpam nyomán a por szájamig száll mert végeláthatatlan ennek az útnak a pora, szürke és felhőkönnyűségű, go- molygó, könnyen felszáll egészen a galambdúcok négyszőgnyi nyílásáig, felszáll a padlások félrehúzott cserepéig és fel a gémeskút ferdén pihenő ágasáig, fel, egyre nagyobb gomolygással és egyre sötétebb erővel, fel, fel, fel két hű kezem kedvesem testére simogat könnyű álmot mert ez a legtöbb, amivel megajándékozható az ember: a simogató hűség és a hűséges simogatás, az álombaringató, hazát teremtő, oltalmas, felemelő, végtelentitkú simogatás; ez a legtöbb, ez a visszanem- vonható, ez a megsemmisithetetlen, a megmaradó, ez az a béke, amely szeretetté mívesíti a megáldott szerelmet pedig gyönyörű hajam sörényes hajam hulló csillagok pora ezüstözi és ez már az augusztusi csillaghullás, a nyárvégi, amikor még forrófuvallatúak az éjszakák és a tücsökhang egészen álmainkig kísér, izzó nyárvége van, amely végeláthatatlannak és időtlennek tűnik s amely magában hordozza az összes letűnt fényt: az első márciusi simogatót, az április szeszélyes fel-fel lobbanását, május felragyogó aranyszíneit és június nyárrá csillapodását s a júliusi fényeket, a búzává érő meleget és a vizparti kvarchomok szikrázó fényeit; lávává izzik tőlük a nyár és hullócsillagokkal játszanak az éjszakák, s az úton fehér vászon ingujjam győztes szellő lobogtatja hát lengesse csak, zúgjon keresztül rajtam, ha széllé érleli majd az idő, mert itt a meghalt árvalányhajak között csak így tehet gyászolni, fehérben, mint a lőcsei asszonyok, fehérbeq, és felemelt fejjel, méltóan a puszta titkaihoz, legyőzve a félelmet legyőzve a hitetlenséget azzal a győző akarattal, amellyefez a szellő meglengeti az útjábakerülő világot s mint örömujjongás mint egy kegyetlenül tiszta ének izzik föl bennem: te szél, haj te szél te vagy, aki győzhet még ebben az elhalványulásban, ebben az ezüstfényű parázsos gyászban te győzhetsz egyedül, mert nincsen más elemi erő rajtad kívül, amely az ibolyás erdőkön átfutó út porát a hegytetőkig emelhetné és életresimogatná a halott árvalányhajakat; te győzhetsz egyedül, mert mindent tudsz erről a földről, mert megrészegült táncaidban megérintetted a határtalan kékséget is már, te győzhetsz egyedül, te ismerheted egyedül a varázsos titkokat puszták csavargója Ernst Lajos neve azok előtt sem ismeretlen, akik kevésbé járatosak a művészettörténetben, hiszen a róla elnevezett múzeum kiállításai kapcsán, szinte naponta hallhatunk róla különböző műsorismertetésekben. E múzeumot 1912-ben alapította. Ő maga 1872-ben született. Művészeti író és műgyűjtő volt. Műgyűjtő. Napjainkban e fogalom kevésbé ismert abban a klasszikus értelemben, ami sajátos érték- teremtésre elkötelezett életprogrammal is párosul. Bár lehetne kiállítások sorát idézni, melyek cáfolják az iménti állítást, de ezek a tárlatok - magán- gyűjtemények anyagaiból - alig évtizednyi múltra néznek vissza a korábbi évtizedek hallgatása után. Szekszárdon a Művészetek Háza 22. kiállításáSzabó Vladimir: A szekrény titka 1930-as évekig (ő 1937-ben hunyt el) a magyar művészarcképeket, önarcképeket. Hosszú névsor következhetnék itt, hogy a szekszárdi tárlaton kikkel találkozhat a látogató, de ettől tekintsünk el és a legnépszerűbbek, legismertebbek neve legyen csalogató a kiállítás megtekintésére, íme: Munkácsy Mihály, Barabás Miklós, Szinyei Merse Pál, Glatz Oszkár, Mednyánszky László, Rudnay Gyula, Nagy István, Rippl-Rónai József, Gu- lácsy Lajos, aztán az ismert művész- csoport képviseletében Czigány Dezső, Kernstok Károly, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos, aztán Aba Novák Vilmos... A Művészetek Háza jelenlegi kiállításának egy része az említett önarc- képgyüjtemény. Másik felében dr. Barabás Miklós franciául dedikált önarcképe A 22. kiállítás a szekszárdi Művészetek Házában Hommage á Ernst Lajos Megtekinthető szeptember 23-ig Virág Péter gyűjtőmunkájának eredményéből kapunk ízelítőt. Ebből is a legismertebb neveket említsük: Hincz Gyula, Doma- novszky Endre, Miháltz Pál, Szabó Vladimir, Tóth Menyhért, Ruzicskay György, Mattioni Eszter, Klie Zoltán. Az expresszív megoldású olajképek, szimbolikus tartalmat hordozó csendéletek és tájképek gazdag anyagát dr. Benedek Katalin művészettörténész válogatta és rendezte egységet teremtő egésszé Szekszárdon a Művészetek Házában. Az érdeklődő közönség szeptember 23-ig tekintheti meg. nak katalógusából megtudhatjuk, hogy egy fiatal orvos, dr. Virág Péter szenvedélyének köszönhető, hogy egy rendkívüli, a maga nemében páratlan kiállításnak lehetünk tanúi itt Tolna megye székhelyén. Aligha van művész, aki az önmegismerés útján ne ülne tükör elé és ne rajzolná vagy festené meg önmaga arcképét, önportréját. Aki csupán a Szekszárdon bemutatott önarcképet szemléli, látnia kell, milyen mélységes tisztelet lappang a művészet iránt egy gyűjtőben. Ernst Lajos megkülönböztetett figyelmet fordított a magyar képző- művészeti életre és kuriozitásként válogatta a XVII. század végétől az Munkácsy Mihály ifjú korában így látta önmagát Holló László: Szent János DKJ-GK
