Tolnai Népújság, 1990. augusztus (1. évfolyam, 101-126. szám)
1990-08-04 / 104. szám
1990. augusztus 4. TOLNATÁJ - 5 A csodatévő Orvoskút Zarándokhely Gyapán Kern János, sajnos, már csak egyedül él Pakson a Villany utcában a szép, gondozott kerttel körülvett nagy házban. Felesége alig egy hete hunyt el hosszú szenvedés után, pedig rendszeresen itta a gyapai Orvoskút gyógyító erejűnek mondott vizét.- Rákos volt, az orvosok fél évet adtak neki. Mégis két és fél évet élt az orvoskúti víz miatt. De egyszer mindenkinek meg kell halnia, nem gyógyulhat meg mindenki a csodatévő forrástól sem - mondta töretlen hittel Kern János, a római katolikus zarándokszervező, aki megszállottként óvja, védelmezi, gondozza az egykori hires zarándok- helyet, a gyapai kápolnát a mögötte levő Orvoskúttal. * A két és fél méter mély kúton nagy, kerek, faragott kőből készült fedlap, rajta egy évszám: 1884. A szájhagyomány szerint annak idején egy Meleg Mária nevű lánynak háromszor jelent meg itt a Szűzanya és 1886-ban az egyház kegyhellyé nyilvánította a kápolna mögötti forrást, ahova aztán gyakran jártak zarándokok. Több csodás gyógyulás történt az Orvoskút vize által, az utolsó 1949-ben. Egy németkéri család gyermekének testén kiütések és egyéb kétségbeejtő elváltozások keletkeztek, ha tejes vagy tojásos ételeket fogyasztott. Az orvosi kezelés eredménytelen maradt, végül egy idős asszony azt tanácsolta, hogy mossák meg a gyermek testét az Orvoskút vizével, de csak akkor, ha hisznek a Szent- háromságban. Meg is tették és a fiú egy hét múlva meggyógyult, azóta is egészséges.- Trágyával álmodni szerencsét jelent, és én azzal álmodtam az egyik éjszakán - mondta Kern János. - Aztán nem történt semmi különös egész nap, végül késő este jött a legkisebb fiúnk, és üzenetet hozott egyikzarán- doktársamtól, a sárszent- miklósi Szél Sándortól, hogy hozzam rendbe ezt az elfeledett zarándokhelyet, akkor meggyógyul a feleségem. A kút száraz volt, tele mindenféle szeméttel, ráadásul a nehéz fedlap is benne volt. Ezt csak a Paksi Állami Gazdaság egyik erőgépével tudtuk kiemelni. Nem kis munka volt a kitisztítás, de ahogy haladtam lefelé, kiderült, hogy van még benne víz. Találtam egy jó nagy, félméteres lövedéket is, csoda, hogy nem robbant fel, amikor az ásóval bökdöstem. A tűzszerészek robbantották fel, miután két héttel később elszállították.- Na szóval, sikerült végül kitisztítani a kutat, szép, Az orvoskúti kápolna, ahol a búcsúk idején misét tiszta víz volt benne. Ittuk mi tartanak is a feleségemmel és rajtunk kívül is sokan. Egyszer megjelent két fiatalember, hogy lezárják a kutat, mert a Köjál szerint fertőzött a víz. Nem hagytam. Végül abban maradtunk, hogy kiteszünk egy táblát „nem ivóvíz” felirattal. Tudomásom szerint még senkinek semmi baja nem lett ettől a víztől, pedig csecsemők is ittak belőle. Nemcsak a kutat, a kápolna környékét is rendbe hoztam, magam pótoltam ki a hiányzó lábfejű Jézus-szobrot a kápolna előtti kőker'eszten és a harangot is visszaszereztem. Az ugyanis Duna- kömlődre került időközben, mert ott épül most egy templom. De az ottani tisztelendő úr minden további nélkül Kern János az Orvoskútnál. „Addig nem nyugszom, míg újra vizet nem találok.” visszaadta, amikor kértem. A kutat április elsején újra felszentelték, lassan elterjed a hívők között a híre, egyre több zarándok keresi fel ezt a helyet és búcsút is rendezünk minden évben Szentháromság vasárnapján az Orvoskútnál. * Amikor kimentünk megnézni a csodatévő kutat, kiderült, hogy a nagy szárazság miatt nincs benne víz. - Lejjebb kell ásnom - mondta Kern János - addig nem nyugszom, míg újra vizet nem találok. Az embereknek szükségük van rá... Új harangláb is készült a visszahozott haranghoz- áa Belvárosi öreglányok Akár egy kivénhedt hajasbaba: arca kifejezéstelen, mintha porcelánból lenne, ő maga földsüket. Csak ősz hajában van valami eleven: kunkorodik ide- oda. Özvegy U. O-né, Boriska néni már régen özvegy. Sok éven át kiadta a két szoba közül a belsőt. A Vígszínház szomszédságában lakik. Másnak kerestem Pesten szállást, mikor eszembe jutott: benézek hozzá. A lépcsőház a régi. A gang is. A névtábla változott. Boriska néni neve mellé dr. N. E. nevét is kifüggesztették. Csöngetek. Előbb csend, majd halk neszezés. Mintegy három perc múlva a doktor nyit ajtót. Arca aggodalmas, vonásai rendezettek. Úgy viselkedik, mint aki haldokló hozzátartozójának viseli gondját. Kezdek aggódni.- Boriska néni él még? - kérdem gyanakodva.- Igen - hangzik a gondterhelt válasz.- Szeretnék beszélni vele.- Nem kell lakó - mondja a doktor úr szigorúan. - Megváltozott a helyzet.- Csak címeket szeretnék kérni tőle. Gyanakodva méreget, de úgy látszik, mégsem tart veszélyesnek, mert végül beenged. A lakás a régi. Boriska néni változatlanul földsüket. A rekamién ül az első szobában, egészen a támláig taszigálta a doktor úr, hogy ne tudjon szegény magától leszállni. Húsz centire a fekvőhelytől áll a doktor úr fotelje, amelyben feszült figyelemtől gyűrt arccal tölti azt a hat hónapot, ami kötelező a lakás örökléséhez.- Nem kell lakó - mondja egymás után többször is Boriska néni. - Eltartási szerződést kötöttem. Értem: szüksége volt rá, hiszen ma- ► gányos. És már csaknem magatehetetlen. Kiabálnom kell, hogy megértse, másik címet szeretnék kapni.- Egy emelettel feljebb lakik Rózács- ka. Ő nagyon kedves. Mondja, hogy én küldtem. A doktor úrnak mázsás súlyok hullnak le a szívéről, amikor kikísér. Megsajnálom: neki sem lehet könnyű a hat hónapos ügyelet, amihez talán fizetés nélküli szabadságot vett ki, vagy fölmondta az állását. Feltehetőleg ez alatt az idő alatt a feleség gürizik, meg a valószínűleg már felnőtt gyerekek - gondolom. Biztosan nagyon kell a lakás. Egy emelettel feljebb családi társalgás üti meg a fülemet. Rózácskánál ott az egész rokonság. Egy bűbájos kislány ül a gangon egy lavórban, pancsol fél tucat muskátli között. A nagy szoba ablaka nyitva, oda szólok be, hogy ki küldött és miért. Dermedt csend. Aztán az idős asz- Ä szony az előszobaajtóhoz siet. Úgy beszél, hogy akik a szobában ülnek, hallják, mit mond.- Nem kell lakó. Nekem van családom. Nem kell senki. Boriska se. Nem érdekel. Megértem: a család örökli a lakást. A belvárosit. A legbelvárosibbat. Rózácska a családra tett. Kilépek a bérház előtt kajánul rám váró kánikulába. Csaknem belehalok. És rájövök: a belvárosi öreglányok még ezt sem tehetik meg. Túl öregek ahhoz, hogy ebben a forróságban elhagyják a lakásukat. Túszként ülnek odabent leendő örököseikkel. És mindannyian ugyanarra várnak... DOMOKOS ESZTER Fotó: GOTTVALD KÁROLY _ A múlt oázisa Maradni szeretnének Elkorhadt deszkákat cipelnek, amikor először találkozunk. Másodszor a szekszárdi Bartina ABC előtt futunk össze, üres üvegekkel bajlódnak. Tizennégy-ti- zenhat évesek. Egymás szavába vágva mesélnek.- Gyere el velünk a klubunkba, megmutatjuk milyen! Béla tér 6. A Tomiszsz épületéhez tartozó pince. Bent félhomály, csupasz falak, földes padló, két vaságy.- Fiúk, ez rosszabb mint amire számítottam.- Láttad volna egy hónappal ezelőtt! Az egész belső rész fablokkokból állt. Szétszedtük, a léceket elvittük. Rengeteg szemét, olajoshordók, rozsdás vasdarabok, régi papírok, mindenféle üres üveg volt itt. Az üvegeket kimostuk és most vittük vissza a boltba. Már három hónapja, minden délután keményen dolgozunk, hogy rend legyen.- Kitől kaptátok ezt a helyiséget?- A Tomiszsz-tól. Felkerestük őket, hogy nincs hova mennünk ha össze akarunk jönni egy kis beszélgetésre, játékra. Kértük, hogy segítsenek nekünk. Azt mondták, a miénk lehet az a pince, rakjunk rendet, csináljuk meg benne a klubunkat.- Hányán vagytok?- Pontosan nem tudom. Negyvenen vagy ötvenen, főleg fiúk.- Mindenki szekszárdi?- Igen, de más-más suliból. Van köztünk ács, asztalos, gépész, villanyszerelő, bádogos, autószerelő. Van egy állat- egészségőr is, ő vigyáz a közös kutyánkra - nevetnek.- így legalább mindenhez ért valaki.- Persze. Ez jó is. Képzeld el, hogy tudtuk volna például a villanyt bevezetni, ha senki nem ért hozzá.- Ti vezettétek be a villanyt? Azt hittem az már volt.- Dehogy! Mi csináltuk. Az áramot a Tomiszsztól kapjuk, de még így is jó pár ezer forintunkba került.- Hogyan szedtétek össze rá a pénzt?- Összedobtuk. Volt aki többet adott, volt aki kevesebbet. A pénzből azonban csak villanyra futotta, pedig szerettünk volna még homokot és cementet is venni. Ki akarjuk vakolni a pincét, jó volna lebetonozni is.- Az rengetegbe fog kerülni!- Hát, pénzünk sincs az igaz. A legnagyobb gondunk most mégis más.- Mi?- Nem biztos, hogy itt maradhatunk. A Tomiszsz nagyon rendes volt hozzánk, már említettük, hogy a villanyt is tőlük kapjuk, vizet is ők adnak, de most úgy hallottuk hogy problémák merültek fel a pince használatával kapcsolatban. * Schattmann Csaba, a Tomiszsz elnöke:- 1990 januárjában a Tomiszsz egy módosított alapszabályt fogadott el. Leépítette apparátusát és a megyei tanács kezdeményezésére az úttörőszövetséggel összefogva egy alapítványt tett, Tolna Megyei Gyermek és Ifjúsági Alapítvány néven. Célja az volt, hogy a Tomiszsz ingatlanai (dombori tábor és a szekszárdi Béla tér 6. alatti épület) ne kerüljön ifjúsági felhasználáson kívül. Az alapítványt a megyei tanács végrehajtó szerve jóváhagyta. Nyár végére egy kuratórium jön létre, körülbelül huszonegy fővel. Kétharmad részét a megyében működő, bejegyzett ifjúsági szervezetek, egyharma- dát fiatalokkal foglalkozó szakemberek és a megyei tanács képviselői fogják alkotni. Ők döntenek az ingatlanok további sorsáról, így konkrétan a pincéről is. Mindenképpen ifjúsági célokra fogjuk felhasználni az ingatlanokat, de például a pincét ugyanúgy megkaphatja akár egy cserkészcsapat is, mint a fiúk.- Lehetséges tehát, hogy a srácok eny- nyi munkát feleslegesen végeztek el, és menniük kell?- Elvben igen, a gyakorlatban remélem nem kerül rá sor. Ezt csak saját nevemben tudom garantálni, de bízom abban, hogy sikerül másokat is meggyőznöm arról, hogy a fiúk valóban megérdemlik a pince használati jogát. * A fiúk szomorúak:- Nem szeretnénk elmenni innen. Eddig mindenhonnan elzavartak minket. Először a Wesselényi 3-ban voltunk. Pontosabban a lépcsőházban, de ott is csak akkor, ha esett az eső, vagy nagyon hideg volt. A földszinti lakókat megkérdeztük, hogy zavarjuk-e őket. Azt mondták, hogy nem. Érdekes módon az ötödik, hatodik emeleti lakókat viszont már zavartuk. Vagy vizet zúdítottak az emeletről a nyakunkba vagy kihívták a rendőrséget. El kellett jönnünk onnan. Sajnos bárhová mentünk, mindenhol útban voltunk. A baj az volt, hogy vagyunk, mármint, hogy ott vagyunk. * Egy idézet jut eszembe Saint Exupéry- től: „...előbb minden felnőtt gyerek volt. (De csak kevesen emlékeznek rá).” ZSÉDELY ANDREA
