Tolnai Népújság, 1990. augusztus (1. évfolyam, 101-126. szám)
1990-08-03 / 103. szám
6 NÉPÚJSÁG 1990. augusztus 3. Ajkai bányászati múzeum Az egykori aknaház az aknatoronnyal. Homlokzatán az 1909-es bányaszerencsétlenség áldozatainak nevével. A feljegyzések szerint Mária Terézia 1766-ban rendeletileg 100 arany jutalmat engedélyezett annak, aki fa helyett szenet használt a vasolvasztáshoz, s ha valaki kutatás közben vagy véletlenül széntelepre lelt, 24 arany ütötte a markát. Lett is foganatja, hiszen néhány év alatt 17 bejelentést regisztráltak. Ennek ellenére majd száz év telt el a magyarországi vasútépítések kezdetéig, amíg az ipari célú szén- termelés és -felhasználás erőteljesebben megindult. Ajka közelében a Csinger patak völgyében 1865- ben bukkantak jó minőségű, kréta korú szénképződményre, s mivel a budapest-grazi vasútvonal egyik leágazása ezt a területet is érintette, no meg Ajkán létesült a már szénfűtésú üveggyár, a felvevő piac szinte kielégíthetetlennek tűnt. Aknák sorát mélyítették, köztük 1900-ban az Ármin aknát, amely az itteni bányászkodásnak emléket állító múzeum alapkőletételeként is felfogható. A kellemes kirándulókörnyezetben megbúvó bányászati múzeum egyik kalauza Vidíts János nyugdíjas villanyszerelő, akinek a nagyapja németajkú bányászként, messze földről települt erre a vidékre, hogy később a fia, majd az unokája is e máig sem könnyű és veszélytelen föld alatti munkával keresse meg a kenyérrevalót. Az Ármin aknát valószínűleg nemcsak 90 éves kora miatt hagyták meg eredeti állapotában, hanem az 1909-ben bekövetkezett tragédia mementójaként is; amikor 55 bányász lelte halálát egyetlen nap alatt. Az akna fölé emelt épületben látható az 1904-1959-ig működött Schlick-féle ikerdugattyús aknaszállító gőzgép, s egy másik, egy- hengeres gőzgép, amely 1300 méter hosszú külszíni költélpályát hajtott, még kenderkötéllel. A múzeum azonban nem csak a helyi bányászkodás emlékeit őrzi, a fali vitrinekben megismerhetjük a bá- nyavilágitás, a bányamentő felszerelések sok évszázados történetét is. A szomszédos kovácsműhelyben lévő szerszámok viszont azt az időt jelzik, amikor még az Ármin aknában is lóvontatással szállították a szenet és a különböző anyagokat. A fehérre meszelt épületek között az elmúlt évtizedek kiszolgált bányagépei láthatók szigorúan szakosított rendben. A mélyfúró és aknamélyítő eszközök után a nagy teljesítményű, a föld alatti munkához elengedhetetlen vízemelö szivattyúk, majd a szállítóeszközök, jövesztő-rakodógépek, maróhengerek, szén- gyaluk alkotják e mozdulatlan gépskanzent. A több mint százdarabos gyűjtemény egy része az úrkuti, várpalotai, nógrádi, tatabányai bányákban töltötte le szolgálati idejét A bányászati múzeumba látogató évi 10-20 ezer érdeklődő szívesen sétál végig a mesterségesen kilakított 53 méter hosszú bemutató tárón, ahol „élethűen” szimulálva mutatják be a különböző vágat- biztosító anyagokat, eszközöket, a bányabeli fúrás, robbantás régi és új módszereit. Ez utóbbiakat ter- mészeteen csak modellezve. Különleges élményt kínál a kirándulóknak a múzeum közelében, az egykori bányamentő épületében létrehozott, az ajkai bányák első éveiben itt dolgozó Hantken Miksa geológus emlékének tisztelgő ásvány- és őslénytár. Egykori bányászok, magángyűjtők adták össze azt a páratlanul gazdag, a természettudományos ismeretterjesztést szolgáló kőzet- és kristályvilágot, amely a földtörténet évmillióinak lenyomatait tárja elénk. A mozdulatlan gépek, az elmúlt korok dokumentumai csak közvetetten szólnak a bányászok mindennapos, a természet nehezen kiszámítható erőivel vívott küzdelméről. Talán ezért is vált hagyománnyá, hogy évtizedek óta ez az elcsendesedett völgy a bányásznapi találkozók színhelye, ahol egy kívülállónak talán szokatlan, sötétre pácolt tölgyfából készült emlékmű utal az ajkai bányaszerencsétlenségek áldozataira. A sokáig vitatott emlékmű ősi bányászati tárgyak, az olajmécses és a tra- pézácsolat stilizált és torzított elemeinek aszimmetrikus halmazából áll. Szomorú felkiáltójelként figyelmeztetve arra, hogy a föld és az ember harcából nem mindig ez utóbbi kerül ki győztesen. J. F. Bányagépek az aknaudvaron Több mint 160 éven át, a 18. század közepétől az első világháború elejéig működött a budai Várnegyedben, a Tárnok utca 18-ban az első budavári patika. Épülete ma gyógyszerésztörténeti múzeumnak ad otthont. A török hódoltság után felszabadult Budán Bősinger Ferenc Ignác gyógyszerész nyitotta meg az első patikát 1687-ben, a mai Dísz téren. Az alapító, aki többször is ellátta a budai polgármesteri hivatalt, patikáját az „Arany Egyszarvúhoz” címezte. Később a gyógyszertár a Tárnok utca 16-os házba költözött, s új tulajdonost kapott Hinger János személyében. Ő keresztelte át a patikát 1740-ben „Arany Sas”-ra, névadása maradandónak bizonyult. Néhány évvel később költözött végleges helyére, a szomszédos épületbe a gyógyszertár. Rangját jelezte, hogy a „városi” cím viselésére is jogot kapott, cégtábláját Buda címere díszítette. A bejárat felett most is ott díszeleg a cégér, ám falai között ma a gyógyszerészet fejlődését bemutató kiállítás látható. Kevéssé ismert, hogy az „Apotheca” a középkorban raktárt, később árusító bódét jelentett. Bármilyen hihetetlen, akkoriban a patikában a különféle növényi, állati és ásványi szerek mellett cukorkészítményeket, szeszes italokat, és sok egyéb, szatócsboltba illő árut is kapni lehetett. Erre utal a patikus egykori elnevezése: speciárus, azaz fűszeres. Csak a reneszánsz korban tűnt fel a már többnyire gyógyszereket árusító igazi patika. A gyógyszertárak egészen a 19. század közepéig tartottak cukrozott gyümölcsöket, szörpöket, és úgynevezett „aqua vitae”-ket, különböző szeszes italokat Európában az első polgári patikát Roger szicíliai király alapította Nápolyban 1140-ben. A 18. századtól kezdve a szerzetesrendek kórházi patikái mellett egyre több polgári gyógyszertár létesült. Magyarországon 1244-től törvény szabályozta a gyógyszerészek jogait. Az orvoslás és a gyógyszerészet különválásához évszázadokra volt szükség. A nápolyi egyetem orvosi karán 1224-ben II. Frigyes szétválasztotta az orvosi és a gyógyszerészi tevékenységet. Ezt követően alakult ki Európában a gyógyszerészek rendje és a gyógyszertár intézménye. A gyógyszerkészítés már nefti kizárólag az orvos-gyógyszerész feladata volt. Speciális képzettséggel rendelkező „stationariusok”, felesküdött gyógyszerészek működtek Itáliában és Közép-Európában, akik készítményeiket meghatározott áron adták el. A gyógyszerek helyes elkészítését gyógyszerkönyvek írták le, az elsőt 1546-ban adták ki. Magyarországon az első „gyógyszereskönyv” Ruland János Dávid műve volt 1644-ben. A Helytartótanács által jóváhagyott önálló magyar gyógyszerárszabványt Torkos Justus János pozsonyi orvos készítette 1754-ben. A gyógyszerészek a gyógyszerkészítés és a gyógyszerkereskedelem mellett - az orvoshiány miatt - századokon át gyógyító, illetve tanácsadó szerepet is elláttak. A17. században Magyarországon mindössze 27 patika működött. A hiányt nem pótolták a házi patikák, patikaládák, vagy a Felvidékről érkező vándor „olejkárok” gyógyfüvei. Mária Terézia rendelete javított a helyzeten, hatására gyarapodtak a gyógyszertárak: 1747-ben 48, a 18. század végén már 193 patika működött. Előbb a szerzetesrendek, főként a jezsuiták, alapítottak korszerű gyógyszertárakat, majd 1770 után számos polgári tulajdonban lévő patika nyílt meg. A múzeumban kiállított anyag segítségével nyomon követhetjük a gyógyszerészet fejlődését a mai gyógyszertár kialakulását Bepillanthatunk a gyógyszerkészi- tés műhelyébe, az üveg és fajansz patikaedények titokzatos világába. Gy. K. Az Arany Sas Patikamúzeum egyik kiállítási terme A patikatörténet érdekességei Kőkorszaki szobor Kiásott város 1868-ban az észak-spanyolországi Santander közelében nagy kiterjedésű barlangot fedeztek fel, az Altamira-barlangot, amelyben rendkívül érdekes falfestményeket találtak. Sokáig vitatták a festmények eredetét, míg 1902-ben eldőlt a tudományos vita: a festményeket a kőkorszaki ember festette. Időközben Francia- és Spanyolországban más barlangokból is kerültek elő falfestmények, faragott kőszobrocskák, agyagfigurák és díszített kőszerszámok, ugyanebből a korból. Máig Európából és Ázsiából több mint tízezer kökor- szakbeli művészeti emlék került elő. A lelőhelyek többsége Franciaország, Spanyolország, Olaszország, Portugália, a Szovjetunió és Mongólia területén van. Ezeket a rajzokat, festményeket és szobrokat vizsgálva megállapították, hogy tartalmukban, felfogásukban és technikájukban nagyon változatosak. A mai ismereteink szerint tízezer, de lehet, hogy negyvenezer évesek ezek a műalkotások, amelyeket különböző tudományágak szempontjából vizsgáltak meg. Például francia zoológusok a falfestményeken ábrázolt ősállatok különféle formaváltozataiból a szarvasmarha háziállattá válásának folyamatát igyekeznek felfedni. NSZK-beli vegyészek a kőkori festmények festékanyagának elemzésével a kémiai technológia legelső lépéseire kívánnak fényt deríteni. A legérdekesebb e műalkotásoknak a művészet oldaláról való megközelítése, hiszen az ember esztétikai felfogása mindenkor tükrözi a saját korát. Vannak, akik úgy vélekednek, hogy a mai művészetnek a ma emberére tett hatása - igaz, nagyon gyengén - azt a varázslatszerű hatást tükrözi, amely az őskori embert megragadta, ha a festett képeket nézte. Ismét mások a kőkorszak művészete mögött valamiféle isteni kinyilatkozásnak a tényét sejtik, amely - úgymond - az akkori embert művészi alkotásra ihlette, sőt vannak, akik ezeket a képeket és szobrocskákat valamilyen ősi egyistenhit bizonyítékának tekintik. Mindebben azonban nyilvánvalóan sok a túlzás és a tévedés. Ha e régi műalkotások egy része számunkra érthetetlen, annak az a legfőbb oka, hogy többnyire töredékes maradványokról van szó, olyan képekről, szobrokról, amelyeknek nagyobbik fele hiányzik. A századforduló táján az a felfogás terjedt el, hogy e műalkotások egy részével a valóságot igyekeztek ábrázolni, más részük pedig a képzelet szüleménye. Francia kutatók a kőkori művészet fejlődését a gyermekrajzok természetes fejlődési folyamatával próbálták párhuzamba állítani: a gyermek is először a valóságban megismert tárgyakat vagy eseményeket ábrázolja, és csak később rajzol képzeletből. A kőkori ember határozottan fejlett művészete körülbelül tízezer évvel ezelőtt véglegesen megszűnt. Erre is többféle elmélet van, de az biztos, hogy összefügghet az életforma megváltozásával. Dél-Európában ez időben pontosan egybeesik a földművelés megjelenésével. Pompeji - a Nápolyi-öböl és az itáliai ég kéksége között, zöld kertek koszorújában - csillogó falaival és oszlopaival derűs elragadtatást kelt a turistákban. E hallatlanul értékes tudományos és kulturális kincsnek, e gyönyörködtető és izgalmas érdekes kirándulóhelynek létét azonban szörnyű katasztrófának „köszönhetjük”. A város lakói, akiknek emlékét annyira közvetlenül őrzik a romok, s akik közül a feliratok révén sokat név szerint is ismerünk, 79. augusztus 24-én reggel a Vezúv kitörésére ébredtek, s akik nem tudtak elmenekülni, keserves halállal pusztultak el az utcákon és a házakban. Pompeji nevét többször szárnyra kapta a világsajtó, például akkor, amikor megtaláltak 13 egykori szerencsétlen lakost: a halál pillanatában megmerevedett testeket szinte teljes valóságukban, a magukkal vitt tárgyakkal és ruhájuk nyomaival. A ma látható testek azonban nem valóságosak - csak formájuk a régi, anyaguk közönséges gipsz. Felvetődik a kérdés: hogyan lehetett az 1900 éves tetemeket így „rekonstruálni”? Az eltemetett város kiásása 1748-tól 1861 -ig folyt úgy, hogy szinte több kárt okoztak, mint hasznot: teljesen szakszerűtlenül. Akkor végre megfelelő ember, Giuseppe Fiorelli vette kezébe az ásatások vezetését. Nevéhez fűződik a romváros pontos területi beosztása, feltérképezése, a munka tervszerű és rendszeres folytatása, valamint a leletek megfelelő megőrzése és feljegyzése. Fiorelli fedezte fel Pompeji elpusztult lakóinak azokat a maradványait, amelyek mindaddig teljesen elkerülték az ásatók figyelmét. Fiorelli rájött arra, hogy a vulkáni lerakódás felső rétegeiben, vagyis az iszapként megszilárdult vulkáni porrétegben üregek vannak, amelyek úgy keletkeztek, hogy a sűrű iszaptömeg körülvette a beléje került testeket, majd nemsokára cementként megszilárdult. S míg a szerves anyagú emberi testek idővel elporladtak, az üreg pontosan megőrizte formájukat. Ha az ásatást végzők kellő gonddal jártak el, nem rombolták szét az üregek falát, hanem a nyíláson folyékony gipszet öntöttek bele, amely néhány nap alatt megkötve újra testet adott az elpusztult lényeknek. Ezzel a módszerrel sikerült Fiorellinek és utódainak sok pompeji lakos testét olyan alakban visszavarázsolniuk, ahogyan haláluk pillanatában megmerevedtek. Nemcsak embereket sikerült ezzel az eljárással gipszbe önteni, hanem állatokat is, amelyeknek a haláltusában görcsbe merevedett teste nem kevésbé sziv- szoritó látvány. Ennek a finom ásatási módszernek köszönhető, hogy a feltárt pompeji házak kertjében meghatározhatták az egykori növényeket is, és igy pontosan olyan növényekkel ültették be a házak környékét, mint amilyenek a Vezúv kitörésének pillanatában ott zöldelltek. EREDETI OLASZ MODELLEK! Olasz anyagok felhasználásával, kárpitozott ülőgarnitúrák gyártását kezdte meg, kis szériában a Szekszárdi Bútoripari Vállalat A világelső olasz forma- és színvilág az ön lakásába kerülhet. Exkluzív kivitel, szuper kényelem, mérsékelt árak. Előzetes szövetválasztással megvásárolhatók, illetve megrendelhetők a vállalat mintaboltjában Szekszárd, Epreskert u. 5. (19| Turistaséta a Vezúv lábánál fekvő városmúzeumban (MTI Külföldi Képszerkesztőség)
