Tolnai Népújság, 1990. augusztus (1. évfolyam, 101-126. szám)

1990-08-25 / 121. szám

2 - TOLNATAJ

1990. augusztus 25.

Régi önkormányzatok...- Regöfyben így döntöttek I- Mielőtt a Kossuth utca 3-ba betértem, öt járókelőt kérdeztem meg, hol van WHzl Károly műhelye? Mind tudta, hogy ott, ahol a háza. Nem a közismeretség lepett meg, hanem a szívélyességük. Mitől népszerű?- Talán az életkorom... Ritka az olyan ember aki 91 évesen dolgozik olyan szakmában, amit az se mondhat könnyűnek, aki sose járt géplakatos műhelyben. Aztán meg... sokan tudják, hogy kétszer kellett újrakezdenem, fölszerelnem a műhelyemet.

Í- Elégedett embernek látom. Ugye nem csal a látszat?- De, egy kicsit. Akkor lehetnék boldog, ha élne még a feleségem és a kisebbik lányom, de ők elmentek. Engem meg konzervál, éltet a munka. Hetvenkét éves voltam, amikor nyugdíjba mentem, nem sokkal utána kiváltottam megint az ipar- engedélyt.- Úgy mondják, most 62 esztendős fia is a vasasszakmát választotta, csakhogy ő Pécsett szerzett valamikor 47 körül gépésztechnikusi, majd elektrotechnikusi képesítési Kicsit miatta is ennyire jól fölszerelt a Witzl- műhely?- Hát... ha a fiam kedvvel, erővel bírja, folytathatná éppen az ipart, mert ne vegye dicsekvésnek, Hőgyészen van becsülete a Witzl névnek. Gyarapítóm is ezt, csak az egészségem szolgáljon úgy, mint most.

I- Kopogjuk le gyorsan, hogy remekül néz ki. Amikor elém sietett azt gondoltam, hogy engem szépen rászedtek, mert ez az ember nem lehet több 70-75 évesnél.- Ajaj, jó is lenne, ha csak annyi lennék! Hát még ha mondjuk huszonöt! Nem azért, mintha akármit is másként csinálnék. Egyedüli kívánságom az lenne, hogy a kezem maradjon a régi, mert ez volt mindig az én vagyonom. Akkor is, amikor Sopronkőhidán, Vácon, meg Mária- nosztrán voltam olyan rabkenyéren fegyverrejtegetésért, amit álmomban se követtem el. Fegyver? Csúzlim se volt, de a főbírói hivataltól megvásároltam néha azt a vashulladékot, amit a rabsicoktól elkobzott fegyverek megsemmisítéséből származott. Ez a hulladék volt az alapja a statáriális eljárásnak Pécsen, ahova vittek. Sokat segített a börtönsorsomon, hogy jól megtanultam a szakmát, így a kiszabott tízből a letöltött hat év nem volt annyira üres. Vagy erről nem beszélhetünk?- Hogyne beszélhetnénk, amikor ez is része az életútjának! Ötvenéves volt, amikor hálisten nem halálra, „csak” tíz évre ítélték. A községnek bírója volt 1940 és 1949 között, de elnöke az ipartestületnek, meg a szociáldemokrata pártnak is. Érdeklik még a közügyek, politizál most is?- Azt már nem! Ha kíváncsiak a véleményemre, felelek, ahogy Pozsgay Imrének is feleltem amikor nálunk járt. Csalódtam a pártoskodásban, főként a saját pártomban. Tudja mikor? Amikor jobboldalinak címezve kizártak engem, aki munkáséletem kezdetétől szociáldemokrata voltam. Most már tudjuk miért verték szét ezt a pártot, az is köztudott, hogy a hatszázezer szocdemből miért csak kétszázezer felelt meg az MDP-nek az egyesüléskor. A nyakasabbakat úgy takarították el az útból, meg még cifrábban, ahogy engem. Még az is bekerült a vádiratomba, hogy templomba járok és hogy akadályozom Hőgyészen a kommunista párt kibontakozását. A fenét! Én haza se jöttem volna Budapestről, még annak idején, ha a kommün bukását követően egyhavi fogvatartás után, tizenkilencben ki nem tiltanak. Nagyon jó helyem volt az albertfalvai repülő- és gépgyárban, ahol nem csak szociáldemokrata lettem, hanem tizenkilenc évesen már csoportvezető is.

I- Hogyan került Budapestre, hiszen itt tanult a szakmát és vígan megélhetett volna, ahogyan a község több száz iparosa, kis- és nagykereskedője is megélt?!- Nézze, célként nekem csak a megélhetés soha se volt elég. Tizenhét évesen, kezemben a munkakönyvemmel úgy gondoltam, hogy tudok mindent, amit

egy géplakatosinas faluhelyen megtanulhat. Ez kevés volt, fejlődni akartam. Ezért mentem föl 1916-ban Pestre apám után, aki asztalosként egy Váci úti gyárban volt úgynevezett hadimunkán. Bevitt oda, de nekem nem tetszett a 30 filléres órabér, mert még egy mozira se futotta belőle. Kapóra jött, amikor egy barátom szólt, hogy fölvétel van Albertfalván. Kimentem, fölvettek egy colos fiúval, aki akkor már hároméves segéd volt, én meg féléves. Na, ő mindjárt kapott nyolcvan fillér órabért, én meg csak hetvenet. Le- sírt a szaktársról, hogy háromszor körüldolgozom mire elkészül valamivel. Beszóltam hát, hogy én is érek annyit, mint ő.

I- Gondolom, nem aratott sikert ezzel a magabiztos önértékeléssel...- Hát, akkor nem ölelt keblére a művezető, csak jól megnézett magának és egyre magamon éreztem a figyelmét. Két hét múlva aztán én is megkaptam a nyolcvan fillért és az nem volt akármi. Teljesítménybérben dolgoztunk, az alapra rá lehetett verni 100-150 százalékot is, méghozzá fehér köpenyben!

I- Ezek szerint, ha nem ártja bele magát a politikába fiatalon, az életút nem kunkorodik vissza a szülőfalujába.- Nem bizony. Azzal volt szerencsém, hogy kiskorú voltam. Úgy mondták, átnevelhető. Ezért érték be a Pestről való kitiltással. Na, akkor rövid időre visszamentem dolgozni a mesteremhez, aki jó géplakatos volt, de nekem nem tetszett a könnyelműsége. Ha elment valamit beszerezni, ami sürgősen, munkához kellett és betévedt egy kocsmába, végig beszélgette, iszogatta a napot. Gazdát váltottam. A mester akkor lett megint főnököm, amikor apósom is. Huszonkettőben ugyanis elvettem három lánya közül a nekem legszebbet. De hát... a mester apósként se változott. Ezért szántam rá magamat az önállósodásra másfél év múlva, amikor volt már egy kislányunk.

Í- Biztosan voltak, akik jósolgatták, hogy nem lesz sima a választott út.- Nem is volt az ijesztés alaptalan. A szoba-konyhát, műhelyt bérelni kellett, a szerszámokat, eszközöket mind beszerezni, de nem féltem. Szerettem dolgozni, megfogtam minden munkát és nyomban látni is akartam az eredményét. Egymás után mindenbe belevágtam amitől azt reméltem, hogy előrébb visz. Egyik kölcsönt vissza se fizettem, már szükségem volt a másikra.

I- Nem lett volna sokkal könnyebb, ha az édesapja mesterségét választja? Családi háttérrel nem lett volna olyan nehéz a saját lábára állni!- Nem hiába töltöttem három évet a pécsi ciszterek gimnáziumában, ahonnan azért hoztak haza, mert az iskoláztatást anyagilag nem bírták a szüleim. Nem csak néztem bele a világba. Láttam, hogy az asztalosoknak ahhoz, hogy megéljenek, gazdálkodniok is kell, én meg soha nem szerettem a paraszti munkát. A gépek érdekeltek, fa helyett a vas. Na, ajánlkoztam is jobb híján a Brauer Jakab vaskereskedőhöz inasnak, de egy tőle szabaduló fiú azt mondta, akasszam föl inkább magamat, mert a tulaj trógermun- kára használja az inasokat. Akkor jött, hogy kutat javított a közelünkben a Kal- lenberger mester. Odaálltam, néztem. Tetszett a munka és kértem, hogy vegyen maga mellé inasnak. Fölvett. Rá három évre - ennek éppen 74 esztendeje - szabadultam.- Elindult tehát a nulláról és olyan szilárd egzisztenciát teremtett, any- nyira módos lett, hogy a távollétében kuláknak minősített Witzl Károly műhelye, háza, cséplőgépe bőven adott államosítanivalót azoknak akik ezt a munkát végezték.- Elég nagy és jóvátehetetlen gyalázat ez, mert nem más emberek megnyúzá- sából jutottam egyről a kettőre. Rengeteget dolgoztam és ahogy már szóba került, kölcsön jött kölcsön.után, ha lépést akartam tartani a haladással. Az első cséplőgépem gőzüzemű volt, azt huszonnégyben vettem és három évig fizettem miatta a kölcsönt. Amikor traktorra álltam át, annak az ára már tizenöt évre adott kinyögnivalót.

Í- Milyenek voltak akkor a hitelfeltételek?- Rózsásnak nem nevezném, mert ugye kértem a takaréktól ezer pengőt, kézbe kaptam nyolcszázat, a többit előre levonták kamatként. Megadtam én mindennek az árát, amim csak volt. Ezt a több mint százéves házat egy szóda- gyártással is foglalkozó zsidó kereskedőtől vásároltam, törlesztésre. Tudja, hogy négyszáznál több zsidó kis- és nagykereskedő élt itt amikor még Hő- gyész Bonyhád és Paks mellett kisipari, kereskedelmi központ volt? Évek óta bíró voltam már, amikor jött a deportálás. Sok volt az elhurcoltak között, akikért kicsordult búcsúzáskor a könnyem. Húsz vala- hányan élték csak túl a népirtást, itt egy sincs már az életben maradottak közül.

I- Szókimondó ember a hire szerint, én is ilyennek ismertem meg. Mit szóltak zsidó üzleti kapcsolataihoz a hatalomra készülő, majd jutó nyilasok?- Igyekeztem velük kerülni az ütközést, de csak megfenyegettek, hogy tartsam a számat, mert elvisznek a barátaim után. Átszaladtam egy fröccsre ide a kocsmába a Horthy-kiugrás hírének hallatán, és nem néztem körül amikor azt mondtam, hogy éppen ideje volt, a németek ugyanis elvesztették a háborút.

I- Szóval a bíró nem volt elég nagy ember ahhoz, hog a hivatala megvédje. Hogyan lett egyáltalán bíró? Akarta ezt a tisztséget?- Soha. De azzal jöttek hozzám az iparostestület vezetői, hogy azt szeretnék, ha annyi paraszt bíró után személyemben iparos kerülne a bírói székbe. Nem kellett megbánnom, hogy elvállaltam. Kilenc évig felügyeltem a községgazdálkodást, foglalkoztam a polgárok apró- cseprő panaszaival, a társadalmi élettel. Az államigazgatást kézben tartó főjegyzővel jól megfértem. Közben űztem az ipart. Föl is kopott volna a család álla, ha nem így teszek, mivel négyszáz pengő volt a bíró évi fizetsége.

I- Idők folyamán biztos nyomára jött kiknek volt akkora szálka a.szemében, hogy begyűjtették az ÁVH- val...- Nem volt nehéz a földerítés, de soha se hajtott bosszúvágy. Most is úgy látom, hogy a Rákosi-féle rossz politika rontotta meg az embereket és azok, akik eljöttek Pécsre hamisan tanúskodni ellenem, a megmaradás, érvényesülés reményében tették. Nekem egy valami fáj máig. Az, hogy az államosítási tortúrát a feleségem egyedül állta ki és ez se volt elég. El is ítélték egy évi fölfüggesztett börtönre, mert nem ajánlotta föl az állami gazdaságnak azt a vasanyagot, amit az államosítok kihagytak a vagyonleltárból. Szegénykém tönkrement, mire én ’56 februárjában megkaptam az amnesztiát, fél év múlva pedig a rehabilitációt. De az a hat év még mindig hiányzik, amit börtönben dolgoztam végig. Jól jönne pedig, meg jogos is a nyugdíjalapomhoz, mert ötezer forint a nyugdíjam és ki tudja meddig tudok dolgozni.

I- Mit lehetett kezdeni, amikor hazaszabadult? Félelmek között élt az ország és az emberek, ha a szívük diktálta volna is a segítségadást, mozdulni nem nagyon mertek.- Én harmincvalahány inast neveltem, még az a Trick Ferenc is nálam tanulta a szakmát, aki ötvenhétben az állami gazdaságból került a tanácselnöki székbe. Nem ő - mert ő nagy pártember volt -, egy másik tanítványom javasolta, hogy menjek munkáért az állami gazdaságba. Nehezen vett föl az igazgató. Nem sejtette, hogy a forradalomkor én leszek az, ai nem engedem meglincselni. Csodálkozva köszönte. Másfél évig maradtam a gazdaságban, aztán újra kiváltottam az ipart, hogy megint egy hét alatt keressem meg azt, amiért ott egy hónapig dolgoztattak. Talán már a koromnál fogva is lassan tértem magamhoz, de azért most sincs olyan munka amit ne tudnék elvégezni. Különben a családnak dolgozom sokat, ezzel segítem a gyerekeket. Nagy hajtás nélkül persze, mert szeretnék száz évig élni.

I- Adja Isten, hogy ugyanitt, ugyanígy beszélgethessünk kilenc év múlva!

Önkormányzati törvény Magyarországon először az 1870. évi XLII. te. formájában született meg. A közösségek azonban már jóval korábban is kormányozták önmagukat.

A faluközösségek legfejlettebb múltjával hazánkban Erdélyország büszkélkedhetett.

Székely példák

1780. november 4-én Árkos község 12 tagú „hitese” maga elé citálta Veres Mózest, aki a ráeső útszakasz közmunkában történő helyreállításában részt venni nem volt hajlandó. Ezért „24 pénzeket fizessen”.

Egy mai Köjált is örömmel tölthetne el ugyanezen község következő határozata:

„Lemhényi Tamás dögöt vontatván a falu patakján keresztül, egy magyar forinton elmarasztaltatott.” Ami nem lehetett ritkaság, hiszen: „Tapasztaltatik az is, hogy sok illetlen dolgok esnek a faluban. Némelyek gazt, szemetet hánynak a falu patakjába, úgy az utcákra is. (Akár csak napjainkban. O. I.) Mások dögöt vontatnak illetlen helyre, azért az is tilta- tik. Valaki többé azt cselekszi, egy-egy magyar forintot fizessen.”

Négy esztendővel később ugyanitt Da- ragits János méregbe gurult, vagyis „agyarkodni kezdett”, szidta a falu hiteseit, sőt botját se volt rest földhöz vágni.

Amiért is

....megítéltetett, hogy a falunak

m

egírt törvénye szerént egy magyar forint birságon elmaradjon, mégis többször azt ne cselekedje”.

Időben közelebb

A már említett 1870. XLII. te. a törvényhatósági bizottságokról megállapította, hogy azok működése tételes törvénybe nem ütközhet. A bizottság tagjainak felét a legnagyobb adófizetők adták, ez a funkció majdnem, hogy örökletes volt. Másik felét választották, méghozzá 3. évenként 6 esztendőre, igy elvben biztosítékot adva némi rotációra.

A megyei levéltár összegyűjtött ezzel kapcsolatban minden fellelhető adatot.

A választhatósághoz az illetőségen kívül 2 évi helyben lakás, közterhek viselése és az kellett, hogy az illető önmaga eltartására képes legyen, továbbá ne álljon bűnvádi eljárás alatt. A községi jegyzőket és körjegyzőket (ezek az eddigi gyakorlatunk szerint a vb-titkárok, illetve a közös tanácsok vb-titkárainak megfelelői) élethossziglanra választották.

Ami a közeljövőben aligha lesz így.

A megyei levéltárban polcok sora őrzi a községi képviselőtestületek, többnyire mintaszerű pontossággal vezetett jegyzőkönyveit. Ezek közül mi Regöly község néhány évi közigazgatási krónikáiban tallóztunk.

Regölyben így döntöttek

Az 1931. évi 20. sz. bejegyzés szerint elhatározták, hogy újra élesztik az I. világháború előtt már létezett artézikúttársaságot, lévén a falu kútjainak 90 százaléka egészségre ártalmas. A közigazgatás malmai akkor se őrölhettek túl gyorsan, mert az 1934. évi 64. sz. jegyzőkönyv még mindig ezzel foglalkozott, sőt 1936/15. sz. alatt úgy döntöttek, hogy a kútfúráshoz államsegélyt kérnek.

Molnár János főjegyző, Szabó Pál bíró, Gábor József és Dobos Antal jegyzőkönyv-hitelesítők 1931/21. szám alatt igazolták azt a képviselőtestületi döntést, mely szerint házhely szerint mindenki egy napszámra köteles a községi dűlőu- tak rendbentartása érdekében.

Ma se rossz példa.

1931-ben már benne voltunk a gazda- * sági válságban. Éppen ezért december 12-én az ellátatlanok segítségére 50 mázsa búzát szavaztak meg, mázsánként 6 pengős áron. Erre Regölynek nem volt elég pénze, így a Tamási Hitelbank Rt-től vettek fel kölcsönt 5 százalékos kamatra. '

Mintha a kamatok változtak volna azóta...

A pénzintézetekkel egyébként is kapcsolatban maradt a falu. „Községi tőkepénzek gyümölcsöző kihelyezésére" 1932-ben tettek lépéseket.

A Regölyt ugyan sűrűn látogató, de mégis csak idegen, szívesen megtudná, hogy mi lett napjainkig a sorsa a Reiger Péter által 1932-ben 527 pengő és 77 fillérért emelt, 12 négyzetméter(l) alapterületű „húscsarnoknak”. Ezt azért kellett felhúzni, mert a korábbit a főszolgabíró egészségügyi okokból bezáratta.

Az 1933. évi 14. sz. bejegyzés szerint Balassa József napszámos, újdombóvári lakos azért válthatta meg 5 pengő és 94 fillérért letelepedési engedélyét, mert fiatal volt, munkaképes és derék ember hírében állt. A képviselőtestület azonban korántsem döntött mindig ilyen kedvezően. Például Kovács Józsefnek 55 éves korában, 1934-ben (20. sz. jkv.) jutott eszébe illetőségi bizonyítványt kérni, azzal, hogy ő Oroszországból megjött állítólagos hadifogoly. Ezt ugyan megkapta, de a letelepedési engedélyt már nem, mert se vagyont, se két érte jótálló kezest nem tudott felmutatni. A község vezetőinek emlékezete még több mint két évtized után is jól működött, amit így fogalmaztak meg:

„Hazatérése nem kívánatos, mert kivándorlása előtt is itthon kóborlásból és csavargásból élt, magatartásával a hatóságoknak állandó és sok gondot okozott.”

Állítólagos hadifogságát se hitték el, hisz 1910 és 1912 között sok környékbeli cigány vándorolt ki éppen a cári Oroszországba. (Amiről alig hiszem, hogy sokan tudnak. O. I.)

A jegyzőkönyvek tanúbizonysága szerint sok volt az egyhangú „igen" szavazás. Mégsem egészen úgy, mint a legközelebbi múltban. A jegyző például 1933- ban hiába javasolt Sperai János plébánosnak 600 pengő letelepedési segélyt, csak ellenszavazatokat kapott. A képviselőtestület úgy vélekedett, hogy a pap a bátyjával, annak háza népével, bútoraival és jószágaival jött ide. Honnan tudják, hogy mindezekből kié micsoda és miért fizessenek ők a pap testvérének? Ugyanígy leszavazták a járási főszolgabíró „intencióját”, aki 5 éven át 300-300 pengőt kívánt a tűzoltók posztóruházatának beszerzésére. Erről úgy döntöttek, hogy „a gazdasági viszonyok javulásának idejére halasztjuk”.

Elfogadták viszont (1934. év 54. sz.) a rendszeres iskolamulasztók szüleire kirótt bánatpénzeket, ami ismét szolgál némi tanulságul az utókornak.

Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) tagadhatatlanul kitűnő szervezet volt és ezt a regölyi honatyák se vitatták. A belépési javaslattal azonban a jegyző és a bíró 16 szavazat ellenében mégis magára maradt ugyanebben az évben, mert a községi képviselőtestület „a község lakosságának mai súlyos anyagi helyzete mellett másként nem határozhatott”.

A máig álló I. világháborús hősi emlékmű Rözge László szobrászművész alkotása. Erre 1935-ben 1660 pengőt áldozott Regöly.

Végül néhány sor a máig fontos funkciót betöltő mezőőrökről. 1936/47. sz. alatt létszámukat 3-ról 4-re emelték. Minden általuk óvott hold után 1 kiló búza, 1 kiló nemestengeri és 6 fillér volt a javadalmazásuk. Az alábbi kikötéssel:

„Minden kártérítési igény nélkül azonnali hatállyal elbocsájthatók a szolgálatteljesítés közben tanúsított visszaélés, megbízhatatlanság és hanyagság, ismételt részegeskedés és botrányt okozó viselet miatt.”

Az „ismételt” szó kiemelése tőlem származik. Azt gyanítva, hogy a pohár fenekének alkalmi megtekintése nem számított bűnnek...

ORDAS IVÁN

Witzl Károly és László Ibolya köz- és magándolgokrjól