Tolnai Népújság, 1990. augusztus (1. évfolyam, 101-126. szám)
1990-08-24 / 120. szám
6 NÉPÚJSÁG 1990. augusztus 24. A történelem nem lehet a hatalom önigazolása Beszélgetés Hanák Péter akadémikussal A magyar történészek tudományos találkozója zajlott Budapesten, augusztus második felében. Jóllehet, ez már a második világtalálkozó - az elsőre 1986-ban kerülhetett sor - a négy évvel ezelőtti csak a nevében jelezte a teljességet. Az erdélyi történészek nem jöhettek el, a nyugatiak pedig nem jöttek. A mostani, várakozással kísért esemény a program szerint két nagy témakört érintett: Mátyás királyt és korát - halálának 500. évfordulója alkalmából. És ez volt az első tudományos rendezvény, ahol méltóképpen szóltak 1956- ról. A további témakör az új helyzetből adódott: kerekasztal-be- szélgetésen vitatták meg a kisebbségi magyar történetírás problémáit, feladatait. Az esemény adott alkalmat, hogy a történetírás, -oktatás időszerű kérdéseiről beszélgessünk Hanák Péter professzorral, a szervezőbizottság elnökével.- Professzor úr, a magyar történészek tudományos világtalálkozójára azért került sor, mert szükség van rá, vagy azért, mert most van rá lehetőség?- Mindkét szempont fontos. Már korábban felmerült a rendezés igénye, emlékezetem szerint az idő tájt, hogy már nem volt tabu a határokon kívül élő magyar történészekkel való kapcsolat, a Nyugaton élőket pedig nem tekintették olyan ellenségnek, akik a marxizmust tagadva fel akarják lazítani a szocialista rendszert. Erősödött a felismerés, hogy szükség lenne a magyar történészek olyan szervezetére, amely keretet ad a tudomány szempontjából fontos véleménycserének. Én nem helyezkedem arra az álláspontra, hogy a magyar nemzeti történetírásnak csak Budapest lehet a központi feldolgozóhelye. Tudjuk, kitűnő központok működnek Pécsett és Debrecenben is. Továbbá nagy élvezettel olvasom a kolozsvári, marosvásárhelyi kollégák munkáit is, mert olyan szempontokat tárnak fel, amelyek nélkül nem lehet általánosítani. Itt említem meg, hogy a mai történetírásnak egy ágazata - elsősorban a francia iskola nyomán - rendkívül fontosnak tartja a mikrokutatásokat. Ugyanakkor nagy szükség van az amerikai, a német, az angol látásmódra is; megemlítem egyik kollégánk példáját, aki az ír kérdést összevetette a magyar nemzetiségi kérdéssel, az ir parlamentarizmust a magyarral. Összegezve tehát, a történettudománynak számolnia kell a vidék, a régió, illetve a magyar kisebbség történészeinek munkájával. Ami pedig a kérdés második részét illeti, úgy vélem, a lehetőség most jött el, hiszen még két éve sem gondolhattuk, hogy 25-30 erdélyi magyar történészt fogadjunk.- Akár a közelmúltból Is számos példát sorolhatnánk arra, hogy a politikai hatalom a maga igazolását kereste a történelemben. Hogy mítoszokat gyártottak, eseményeket és személyeket rekesztettek ki, illetve emeltek föl túlzóan. Ugyanakkor idetartozónak érzem, hogy ez a sajátos múltértelmezés azzal párosult, hogy az állampolgárok hiányos történelmi és nemzettudattal léptek az életbe. <Jn hogyan látja, lehet e a történészeknek szerepe ma abban, hogy a hatalom ne csupán az önigazolást keresse-lássa a nemzet múltjában? Közelebb állunk az európai értékrendhez- Én mindenekelőtt abban látom a mai, nagy lehetőséget, hogy nincs egyetlen uralkodó felfogás, amely kötelezően meghatározná, hogy mit kell gondolni, vélni a történelemről. Többféle elgondolás lehetséges, győzzenek a dokumentumokra alapozott érvek. Továbbá abban látom a lehetőséget, hogy most újat kezdünk, s remélem, szakítani tudunk a két világháború közti korszak elfogult nacionalizmusával, a mérgező jobboldali nézetekkel és szakítani tudunk az erőltetett, egyoldalú marxista- leninista történelemfelfogással. S ez azt jelenti - én remélem -, hogy a mai politikai vezetőréteg megpróbál valaminő józan, tárgyilagos utat járni. Reményemet a tények is táplálják: a kormányban, a kormánypártokban szaktörténészek töltenek be miniszteri posztokat. A parlament elnöke is történész. De az ellenzék vezetői között is nagy számban vannak filozófusok, történészek. Mindezek alapján reménykedem, hogy a politikusokban több belátás lesz az iránt, hogy a történelmet nem lehet példatárként használni, nem lehet kirángatni belőle ezt-azt, mint a múzeumi tárlókból. A tanulságokat a történelem folyamatából kell levdhni. Mert igenis van olyan tanulság, hogy - például - Magyarországnak nem egy irányban elkötelezett kül- és gazdaságpolitikát kell folytatni. Nekünk sokoldalú tájékozottságra van szükségünk. Ezért bízom abban is, hogy a vezető politikusok nem csatlakoznak a különálló magyar út szemléletéhez. Szembeszállnak azzal a véleménynyel, hogy egyenlő távolságra vagyunk mind a nyugati liberalizmustól, mind a szovjet kommunizmustól. Nem vagyunk egyenlő távolságra! Minden hibája, gazdasági különbözősége ellenére közelebb állunk az európai értékrendhez, a keresztényliberális, demokratikus piacgazdasághoz, az egyént megbecsülő rendszerhez, a szabad vállalkozás bátorításához. Úgy látom, a vezető politikai körökben van hajlandóság a történelem reális szemléletére.- Napirenden van-e a történelem tanításának kérdése? Vagyis azoknak a fehér foltoknak az eltüntetése, melyeket az általános iskola, a középiskola hagyott, s amelyek oly látványos módon bukkantak elő még a felvételi vizsgákon is. Ezt a változást mi módon lehetne siettetni? Gazdagabb, színesebb történelemtanítást- Nem vagyok igazán kompetens oktatási kérdésekben és ilyen téma nincs a mostani világtalálkozó napirendjén. De bizonyossággal mondhatom, hogy a következő, 1993 körül esedékes tanácskozásnak ez lesz az egyik témája. Egyébként az a véleményem, hogy nagyon erős változásra van szükség a történelem tanításában mind tartalmilag, mind módszertanilag. Ami a tartalmat illeti, ha nagyon jóindulatú akarok lenni, akkor azt mondom, hogy 1918-19-től újra kell írni az egész történelmünket, hiszen a kommunista párt vezető szerepének, a kommunista eszmék dicsőitésénak felfogása teljesen eltorzította a képet. De még inkább eltorzult az 1945 utáni időszak történetírása. A megelőző korok esetében is sok a teendő. Csak egyet említek: a magyar társadalom és a kormányok nemzetiségi politikájának elemzését. Végtére is az a kormány, amely sajtópert indított, mert olyasmit írtak, amely ellentétes az ő véleményével, egészen más, mint Sztálin, vagy Ceau- sescu rendszere, amely viszont lágerekbe zárta a kritikusait. Aztán: többet kellene foglalkozni az egyház- és vallástörténettel, a gondolkodás történetével. Úgy tudom, hogy a középiskolai történelem- könyvek első, gyors átdolgozása lezárult. Tehát a tananyag nem az lesz, ami eddig volt, ezt a tankönyvíró történészek személye is biztosítja. A megoldás azonban csak az lehet, hogy pályázatot írnak ki a magyar történelmi tankönyvek újraírására és a legjobb egy-két munkát fogadják el, esetleg úgy hogy kombinálják. Persze, ez önmagában nem elég. Én a metódusban is hibát látok. Tételeket tanítanak, vaskos marxista definíciókat az alapról és a felépítményről, a gazdaság primátusáról, az osztályharcról. Ezeket más módon kell érinteni; a történelem legyen színesebb, emberekről, egyénekről, csoportokról szóljon. Adjon több érzelmet, szellemi kötődést. Nem tartom szerencsésnek a bevágandó tételeket sem. Newton törvényeit be kell vágni, a relativitás elméletének matematikáját csak egyféleképpen lehet felmondani, de a történelemben ismerni kell a különböző véleményeket is, és szerintem az a jó tanár, aki arra is módot talál, hogy ezekkel is megismerteti a diákjait. K. E. Bízni kell a népben A lakosság beruházási döntéseiről Hígtrágya és környezetvédelem Erdőhalál az NDK-ban. Elpusztult fák merednek az égre egy 160 ezer férőhelyes sertéshizlalda mellett. Az elmúlt három évben a trágyalé egy 3500 hektáros erdőben a fenyőfák 60 százalékát károsította. (MTI Külföldi Képszerkesztőség) Nyolc év igazán nem nagy idő a gazdaságtörténetben, mégis megvalósulhatnak a gazdaságtörténész számára is jelentős változások. Ilyennek tartom az alábbiakat: A 80-as években kiegyensúlyozottan fejlődő Egyesült Államokban a nagyvállalati szektor vagyonának az értéke a nemzeti jövedelem százalékában kifejezve 1980-88 között 95 százalékról 74 százalékra csökkent. Ezzel ellentétes irányban, de hasonló mértékben változott a háztartások vagyona, amin belül a lakás a legnagyobb tétel. Csökken a termelővagyon, nő a családi vagyon A fenti számok azt jelentik, hogy a társadalom növekvő gazdagságán belül jelentős mértékben, közel negyedével csökkent a szorosabb értelemben vett termelővagyon, és ugyanilyen mértékben nőtt a lakosság személyi tulajdona. Ezt a jelenséget azért tarthatjuk joggal történelminek, mert a megelőző 200 évben az ellenkező tendencia érvényesült, a termelőjelle- gű nagyvállalati vagyon növekedett. Ennek a növekedésétől függött a gazdaság növekedése. Most ez a tendencia gyors fordulatot vett. Lehetne a fordulatot még egy sor más adattal is jellemezni. Ezek közül a közvélemény számára is a leginkább belátható az, hogy már ötven éve nő az infrastruktúrában realizálódott vagyon a termelőhöz viszonyítva. Ezen belül is a legdinamikusabb növekedés az oktatási és az egészségügyi infrastruktúra területén történik. Mindebből levonható a következtetés: a termeléscentrikus társadalmat két évszázados viharos sikere után felváltotta a fogyasztáscentrikus, talán jobban kifejezve a változás lényegét: embercentrikus társadalom, amelyet még a korábbinál is gyorsabb fejlődés jellemez. Az ilyen nagy történelmi változások a tudatban mindig késve jelentkeznek. Leginkább késik a felismerés a szakmai körökben. Márpedig a fejlődés erős fékje lehet, ha a szakma okos tanácsaira hallgató vezetés, nem ismerve a kora tendenciáit, a régi irányba való haladást erőlteti. Különösen így van ez nálunk, ahol a sztálinista gazdaságpolitika negyven éven keresztül a klasszikus kapitalizmusnál is sokkal szélsőségesebb termeléscentrikus politikát kényszeritett ki, erőszakkal is elnyomva az ellentétes irányú spontán törekvéseket. Az volt a gazdaságpolitikai koncepció, hogy előbb fel kell építeni a fejlett termelői vagyont, aztán majd sor kerülhet az ebből fakadó jólétre. Addig azonban a fogyasztás luxuskiadás, ami csökkenti a termelővagyon gyarapítását. Az embert a termeléssel szemben háttérbe állító politika alapján vezetett gazdaság azonban gyorsuló ütemben lemaradt az embert a gazdasággal szemben előnyben részesítő gazdasági gyakorlatot folytatók mögött. Alacsony bérekkel a talpra állásért? Eddig állításom szakmai körökben sem vitatható. Ezért illogikus az elmúlt évek azon gazdaságpolitikai gyakorlata, amely a múlt hibáinak korrekciója érdekében mindenekelőtt a fogyasztást kívánta a beszűkült termeléshez igazítani, amely nem a lakosság ki nem használt erőforrásainak mozgósítását, hanem minél több külföldi tőke becsábítgatását helyezte előtérbe. Az alacsony béreket és a nyugdíjakat könyörtelenül csökkentették, hogy a gazdaság talpra állhasson. Mennyivel egészségesebb volt az elmúlt évtized gazdaságfejlődési stratégiája ott, ahol a közvélemény akarata érvényesült! Ahogy szegényedett a kormány, a lakosság jelentős része úgy nézett mellékes jövedelmi források után. Nem akart modern műhelyeket - hiszen reménytelen is lett volna hanem elkezdett termelni azzal, ami rendelkezésére állt. Kiderült, hogy a szorgalom és lelkiismeret mellett ezek az elmaradott, szegényes technikai feltételek is nagyobb jövedelmeket biztosíthatnak, mint amekkorák a modernül felszerelt nagyvállalatoknál elérhető bérek. A lakosság beruházási döntései még bölcsebbek voltak. A jövedelméből jelentős arányt befektetésekre fordított. Elsősorban családi házat épített. Ezen túl is bátran fektetett be nemtermelő ingatlanokba. Az egyszerű emberek tudták, hogy nem szabad a hivatott okosok tanácsát megfogadniuk, akik azt tanácsolták, hogy ne a saját másod- gazdaságukban dolgozzanak sokat, hanem a nagyvállalati, intézményi munkahelyen; ne lakást, nyaralót építsenek, hanem tegyék, a pénzüket a bankba; ne gépkocsit, hűtőszekrényt, számítógépet vásároljanak, hanem nagyvállalati értékpapírokat. Mi lenne a helyzet, ha a közvélemény a szakmabeliek „okos" tanácsaira hallgatott volna? Aligha vitathatja bárki, hogy sokkal rosz- szabb. Ez egy optimista ország Aki látni akarja, mi a magyar nép gazdasági stratégiája, az járjon többet az országban. Még a nálunk sokkal gazdagabb nyugatiak számára is fergeteges, ahogyan a falvakban és a városok családi házas övezeteiben építkeznek. Ök azt mondják mindig, hogy nálunk dinamikus a gazdaság. Meglepődnek viszont azon, hogy az illetékesek válságról beszélnek. Egy nép optimizmusát elsősorban azon lehet mérni, mekkora távlatra tervez, dolgozik. Ha egy nép elszórja, amit keres, indokolt félteni. Ha egy nép munkaszüneti napjain, ünnepein, szabadsága alatt, hivatalos munkája után házat épít, ha külföldi utazási lehetőségét arra használja fel, hogy beruházzon, akkor a jövője biztosított, legfeljebb a vezetése még nem nőtt fel hozzá. Ajánlás: Ha egy nép történelmi sorsfordulóhoz érkezhetett, ne csak a pillanatnyi gondokkal foglalkozzunk, hanem bátran nézzünk előre, győződjünk meg, merre tart a világ, s főleg azok, akiket követni akarunk. Amikor a nép unokáinak épít kertes családi házat, a kormányzatnak sincs oka a kapkodásra. K.S. A mezőgazdasági termények iránti fokozott igény következtében hazánkban 1960 és 1980 között a műtrágya-felhasználás az ötszörösére nőtt. Ezzel párhuzamosan hagytak fel az istállótrágya okszerű felhasználásával, hiszen annak hatóanyag-tartalma (nitrogén- foszfor-kálium) jóval kisebb, mint a műtrágyáké, másrészt kijuttatása sokkal költségesebb. Ugyanakkor az állattenyésztésben képződő trágyát elméletileg is csak a növénytermelés képes „hatástalanítani”, hiszen a megsemmisítése lehetetlen. A hatvanas évek végén terjedtek el a hatalmas kapacitású, akkor korszerűnek mondott, koncentrált állattartó telepek. Egy-egy átlagos méretű telepen 25-25 ezer sertést vagy 400-1000 szarvasmarhát nevelnek, de külföldön 100-200 ezer sertéstelep is előfordul. Ezeknek nemcsak az állattartási, takarmányozási rendszerük tér el a hagyományostól, hanem szinte valameny- nyi sertéstelepnek a trágyaeltávo- lítási rendszere is. Almozás helyett az állatok ürülékét és vizeletét vízzel hígítva vezetik ki az istállókból: így keletkezik a hígtrágya. S bár a hígtrágya tényleges mennyiségét nem mérik, a különböző becslésekből sejthető, hogy hazánkban évente mintegy 25-30 millió köbméter hígtrágya keletkezik. A koncentrált telepek többsége megfelelő hígtrágyakezelő és -elhelyező, illetve -hasznosító telep nélkül épült meg. Az építtetők ugyanis - tévesen - arra számítottak, hogy a növénytermesztők az almos trágyához hasonlóan szívesen fogadják, beillesztik a táplálékláncba a hígtrágyát is. Csakhogy közben már felfutott a műtrágyatermelés, a gazdaságok ennek a kijuttatására rendezkedtek be, s a növénytermesztő a nitrogén- foszfor-k'álium visszapótlásával olcsóbban tudta megoldani a tápanyagellátást, mint hígtrágyával. Márpedig az állandóan termelődő, felhalmozódó kezeletlen hígtrágya nagy veszélyt jelent a talajra, a felszíni és a felszín alatti vizékre és a levegőre is. Egy 5000 férőhelyes sertéstelepen keletkező hígtrágya szervesanyag-terhelése 30 ezer lakosú város szennyvízkibocsátásával azonos. Mit lehet hát tenni? Kísérletek bizonyítják, hogy nyárfás ültetvényeken sok hígtrágya helyezhető el. Az eljárás egyszerű: nincsenek agronómiái kötöttségek, beruházási és üzemeltetési költsége kicsi. Hátránya, hogy a tápanyagok jelentős része lebomlik, nem hasznosul és jelentős területeket von ki a mezőgazdasági művelés alól. Kidolgozták már azt a megoldást is, hogy a tápanyagokat szilárd formában kivonják a hígtrágyából. Ez a hígtrágyakezelési technológia fizikai-kémiai és biológiai lépésekből áll. Sajnos, a költségek nem teszik lehetővé széles körű elterjedését. Szóba jöhet még a biogázfejlesztés, azonban - főleg a gazdaságossági számítások miatt - egyelőre ez sem jelent tömeges perspektívát. A megoldatlan hígtrágyakezelés miatt pedig pusztul a környezet, a természet.
