Tolnai Népújság, 1990. augusztus (1. évfolyam, 101-126. szám)

1990-08-01 / 101. szám

1990. augusztus 1. NÉPÚJSÁG 3 kínál, nem beszélve arról, hogy a Kö- nigstrassén több mint egy kilométer hosszban csak bevásárlóközpontot talál az idelátogató. Az operához tartozik a világhírű stutt­garti balett is, s hogy a végletekről is szól­junk, a Károly téren minden szombaton valódi bolhapiac kínál érdekességet. A város 1977-ben kertészeti kiállításnak adott otthont, s itt fogják megrendezni 1993-ban újra a nemzetközi kertészeti kiállítást is. Csupán érdekességként megemlíthető, hogy az egész NSZK terü­letén Baden-Württemberg tartományban isszák a legtöbb bort, s ennek megfele­lően a Neckar völgyében igen sokan fog­lalkoznak szőlővel. A város egyébként sok közlekedési problémával küzd, hiszen a Neckar völ­gyének szélessége csupán hat kilomé­ter, ami a gondforrás alapja. A város való­di turistalátványosságokkal éppúgy tud szolgálni, mint ahogy összességében ki­mondottan jólétről árulkodik. SZABÓ S. Fotó: FELSZEGI F. Egy törvénytervezet nyomában Kényszerprivatizáció Csak a bizonytalanság biztos zatlanok. Hol van ez a vagyonügynökség, a helyi információk hiányában hogyan fogja megállapítani az üzletek tényleges értékét? Ez nem könnyű kérdés, hiszen a műszaki értéknél fontosabb egy keres­kedő számára az üzleti érték. Mi lesz a leltározás után? Az eladásig zárva ma­radnak ezek az üzletek? Mi lesz a boltok­ban lévő készletek sorsa? Mi lesz a vállalati hitelekkel? Lehet, hogy a meg­maradó üzleteinken marad az összes hi­tel? Sorolhatnám még a kérdéseket.- Hány üzletet érint ez a törvényterve­zet itt a vállalatnál és milyen arányt képvi­selnek ezek a forgalomból?- Negyvenegy ilyen üzletünk van, a vállalat összes forgalmából azonban csak kis hányadot képviselnek. Éves szinten 2,5 milliárdos a forgalmunk, szá­mításaink szerint 1,9 milliárd maradna e kis üzletek nélkül. A forgalom - és a nye­reség - döntő hányadát ugyanis a na­gyobb áruházak, ABC-k hozzák. A tervezet szerint az eladásra kerülő üzletek jelenlegi vezetői elővásárlási jo­got élveznek. Gondolom, beszélgetett er­ről a témáról ilyen üzletvezetőkkel. Nekik mi a véleményük? Lelkesek?- Hát, azt nem mondhatnám. Inkább bizonytalanok, félnek a nagy kockázattól. Ök ugyanis pontosan tudják, hogy a je­lenlegi jövedelmezőség mellett nem ter­melhető ki a felvett hitelek kamata. A megvásárlás ugyanis túlnyomó részt hi­telekből történhet, hiszen kevés ember­nek vannak otthon szabadon befektethe­tő milliói. A jelenlegi 10-12 százalékos árrést kénytelenek lesznek alaposan megemelni, hogy a felszínen maradja­nak, a magasabb árakkal viszont nem biztos, hogy versenyképesek lesznek a nagyobb áruházakkal. Nyilván lesznek majd olyanok, akik nem birják a versenyt és tönkremennek. Biztos vagyok benne, hogy már az eladás körül is nehézségek lesznek, amit az is alátámaszt, hogy az utóbbi időben próbálkoztunk több üzlet bérbeadásával, de a kedvező feltételek ellenére nagyon nehezen ment, mind­össze hat üzletünk van bérleti jogvi­szonyban.- Mi lesz a vállalatnál maradó nagyobb üzletek sorsa? Tavaly volt önöknek egy részvénytársasággá alakulási kísérletük, amely a pártok ellenállásában megbu­kott. Megpróbálják újra ezekkel az üzle­tekkel?- Most is az a véleményem, hogy meg kellett volna csinálni azt az rt-t, mert ak­kor a tulajdonjog 70 százaléka a helyi kö­zösségé maradt volna, amivel aztán gaz­dálkodhatnának a leendő önkormányza­tok. így viszont a privatizálás során be­folyt pénzt elviszi a költségvetés. Próbá­lok nem gondolkodni a jövőn, most sem­mi értelme a tervezgetésnek, annyira bizonytalan minden. Szinte nem lehet semmiről döntést hozni, intézkedni, mert kiszámíthatatlan a holnap. A boltokba sem szívesen megyek, mert nem tudok mit mondani a dolgozóknak, nem tudok válaszolni a kérdéseikre. Úgy gondolom, ez a nagy bizonytalanság rossz az egész országnak, jó lenne, ha már véget érne.- áa ­(Folytatás az 1. oldalról.) A Tolna megyei helyzetre és a keres­kedelemben dolgozó gyakorlati szakem­ber ezzel kapcsolatos véleményére vol­tunk kíváncsiak, ezért kerestük meg Só­lyom Zoltánt, a Tolna Megyei Népbolt Vállalat igazgatóját.- Gondolom, a privatizációval kapcso­latos kormányzati elképzeléseket figye­lemmel kísérik, hiszen a saját sorsukról szó...- Már amennyire tudjuk. A miniszté­rium ugyanis nem tájékoztat bennünket az aktuális elképzeléseiről, a készülő tervezetekről és a véleményünkre sem kíváncsi ezzel kapcsolatban. Tehát mi is a tévéből, rádióból, újságokból értesü­lünk az újabb fejleményekről, mint bárki más.- A tervezetből azonban valószínűleg hamarosan törvény lesz, mert - mint azt Schagrin Tamás, a törvényelőkészítő bi­zottság vezetője egy tévés vitában el­mondta - sürgősen meg kell kezdeni végre a privatizálást, még akkor is, ha ez átmeneti nehézségekkel, menetközben tisztázandó problémákkal jár. Mit tudnak végül is a törvénytervezet fő vonalairól?- Hát, tényleg csak a fő vonalakat is­merjük, és rengeteg a megválaszolatlan kérdésünk. A jelenlegi koncepció szerint -amely természetesen még változhat - a 10 főnél nem nagyobb létszámú üzlete­ket a törvény hatályba lépését követő 60 napon belül komplett leltárral át kell ad­nunk a vagyonügynökségnek. A techni­kai lebonyolítás feltételei azonban tisztá­Stuttgarti pillanatképek A kilencmillió lakosú Baden-Württem­berg tartomány „fővárosa” Stuttgart, a maga 560 ezer lakosával a kilencedik legnagyobb NSZK-beli település. A stutt­garti egyetem leghíresebb tanulója Schiller volt, de az egyetemet a fiatal ér­telmiségiek szabad gondolkodásmódjá­ra való hivatkozással bezáratták. E város szülötte Hegel is, s a ma is számos tudo­mányos intézettel rendelkező Stuttgart múlt század elején alapított egyetemére jelenleg 21 ezren járnak. Messze a leghí­resebb intézete a városnak a bátran vi­lághírűnek nevezhető technikai főiskola. S ha már a hírességeknél tartunk, meg kell említeni Deimler úr nevét is, aki szin­tén a környék szülötte, és 1901 -ben ala­pította meg autógyárát, mely 1926-ban fuzionált és azóta is Deimler-Benz néven „járja” világhódító útját. A Deimler-Benz múzeum az autókedvelők szerint a világ nyolcadik csodája. A gyárból egyébként évente 600 ezer autó gördül ki a jól ismert Mercedes-emblémával. Stuttgart 3,5 kilométer hosszan elterü­lő kastélyparkja éppúgy csodálatra mél­tó, mint maga a kastély, melynek 365 szobája éppen az esztendő napjaira utal. A XIV. században épült vízibástya, Né­metország egyik legszebb tere - mely szabad fordításban az Új Kastélytér ne­vet viselhetné - mind megannyi látnivalót Utolérési törekvéseink és a kudarcok (I.) A történelmi lehetőség és kudarc százada: 1848-1948. „A történelem legfőbb tanúlsá- ga, hogy a népek és a kormányok soha semmit sem tanultak belő­le!” Wilhelm F. Hegel A magyar gazdaság az 1848-1948 közötti évszázadban elszalasztottá nagy történelmi le­hetőségét, amely a számára adó­dott, hogy bekerüljön a perifériáról a centrumba. Egyben elvesztette azt az esélyét is, hogy megkapaszkodjon és leg­alább tartani tudja eddigi pozí­cióit; azaz megkezdte sodródását a periféria szélei felé. Holott pél­dául Skandinávia ez alatt a 100 év alatt emelkedett be a perifériáról a centrumba. 1848-ban még ugyan­azon a szinten álltak, ahol mi. A nagy lehetőség Anglia ipari forradalma, gazda­sági világhatalommá válása óta a centrum - periféria ellentét, az utoléréskényszere, a lemaradott- ság érzésének nyomasztó súlya alapvető politika- és közgondolko­dás-formáló tényezője volt az eu­rópai társadalmaknak. Az 1789- es francia forradalom, 1848, az 1861-es orosz reformok, az olasz és a német egyesítési törekvések mind ezzel a problémakörrel kap­csolatosak. Magyarországon 1848 társadal­mi értelemben az 1867-es kiegye­zés pedig politikai értelemben megnyitotta a lehetőséget a gyors kapitalizáció előtt; és az ország él­ni is tudott (bár nem tudatosan) ez­zel a lehetőséggel. A beáramló külföldi tőke termé­keny talajra talált és Kelet-Európá- ban páratlan ütemű kapitalizáció vette kezdetét Magyarországon. Érdekes helyzet alakult ki; az inf­rastruktúra fejlődése megelőzte a többi ágazat fejlődését; annyira, hogy sok tekintetben még ma is él­vezzük ennek előnyeit. Az infra­struktúra egyes ágai megközelítet­ték vagy elérték a nyugat-európai átlagot:- általában a nagyvárosi infra­struktúra,- az országos vasúthálózat,- bankrendszer, pénzügyi és hi­telszféra,- közigazgatás. Az 1800-as évek elején Pest és Buda faluszerű, különálló települé­sek. A mai Széna tér neve is mutat­ja, hogy ott valamikor szénapiac működött. A millenniumra Buda­pest már európai rangú világváros, a kontinens első földalattijával, széles sugárutakkal, elsők között kiépült mentőszolgálatával, általá­nos közvilágítással, modern tőzs­depalotával, tömegesen épülő bérlakásokkal, színházakkal,' stb. Az országos vasúthálózat né­hány évtized alatt fölzárkózik Nyu- gat-Európa legfejlettebb régióihoz, van olyan év, hogy 1000 km vasút­vonal épül. A fejlődés és a fejlett­ség jeleként harapóznak el a nagy vasúti panamák, amelyeknek Ba­ross Gábor erélyes kézzel és álla­mosítással vet véget. Ugyanakkor a vidéki, falusi infra- stuktúra, valamint a közúti hálózat továbbra is „ázsiai” állapotok kö­zött vegetál. Sajátságos képet mutat az ipar is. Az 1870-es 1880-as években valóságos gründolási láz söpört végig az országon. A századfordu­lón az ipar hozzájárulása a nemzeti össztermékhez még alacsony fo­kú Nyugat-Európához képest, azonban ez az ipar erősen kon­centrálódott Budapestre és egy­két nagyvárosra; illetve gyakran az európai színvonalat megközelítő technikát és technológiát hordo­zott. A hazai malomipar például akkor magát a világszínvonalat je­lentette; az éppen hogy csak szü­lető villamosenergia-iparban a Ganz élenjáró volt, és olyan kor­szakalkotó magyar találmányok születtek, mint a transzformátor, vagy a porlasztó. A kudarc: 1920-1940. Az I. világháború megakasztotta, a Horthy-korszak pedig elsorvasz­totta ezt a fejlődési folyamatot. Nézzük a tényeket, amelyek ugye „makacs dolgok”. A beruhá­zások állománya 1920-1940 kö­zött összesen 3 százalékkal nő (nem évente, hanem összesen!), miközben a világátlag 60 százalék. Nincs érdemleges lakásépítke­zés infrastrukturális beruházás. Egy 1960-as lakásfelmérés meg­állapította, hogy az ország lakásál­lományának több mint fele a szá­zadforduló előtt épült. Egyedül a falvak villamosítása terén szület­nek maradandó eredmények 1920-1940 között. Hanyatlásnak indultak az addig prosperáló iparágak, megszűnt a magyar személygépkocsi-gyár­tás, lecsúszott az egykor világszín­vonalú malomipar; és kezdetét vet­te a magyar műszaki értelmiség tö­meges kivándorlása. A fokozódó antiszemitizmus az 1930-as évek­ben igen érzékeny érvágást idézett elő a hazai tudományos-kulturális- szellemi életben. Egyébként is rendkívül lelassult a társadalmi mobilitás. A politikai szféra megmereve­dett, az agrárszférában újra meg­szilárdultak a félfeudális viszo­nyok, és így elapadtak az eredeti ipari felhalmozás éltető nedvei. A Monarchia 1918-as széthullásával megszűnt a fejletlen gazdaság számára létfontosságú hatalmas piac, Közép-Európát állami és vámhatárok szabdalták darabok­ra, a feléledő és egymásnak feszü­lő béka-egér nacionalizmusok le­hetetlenné tettek mindenfajta re­gionális integrációs törekvést. A Horthy-rezsim életet lehelt az I. világháború előtt már végnapjait élő földesúri-nemesi uralkodó osztályba, újra visszaemelte azt a hatalomba, és újra háttérbe szorí­totta a polgári-tőkés osztályt. Meg­elevenedett egy neobarokk pa­noptikum, elég csak megnézni a korszak magyar kormányainak fo­tóit. A végeredmény ismert: Magyar- ország húsz év alatt visszacsú­szott a perifériára anélkül, hogy a centrumot elérte volna. Mindezt te­tézte a második világháborús ka­tasztrófa, a Horthy-rendszer szó szerinti „végeredménye”. Utána új korszak következik, új kudarccal, de ez már teljesen új fejezet a ma­gyar történelemben. (Folytatjuk) GAZDAG LÁSZLÓ

Next

/
Thumbnails
Contents