Tolnai Népújság, 1990. augusztus (1. évfolyam, 101-126. szám)

1990-08-23 / 119. szám

1990. augusztus 23. ^£PÚJSÁG5 Akit a mozdony füstje megcsapott... Variációk emberbábokra és vasúti közlekedésre Szekszárdi Polgári Kör Mint arrról a Népújság már hirt adott, a régi tanácsklubból egy polgári kör léte­sítésének lehetősége „kör”vonalazódik. Az Orvosklub, a Tolna Megyei Gazdasági Szervező és Információs Egyesület, a Közalkalmazottak, a Szekszárd-Ért Klub elhatározták, hogy megteremtik az alap­ját egy olyan „kör”nek, amelyik pártpoliti­kai céloktól független, a város tevékeny polgárainak, klubjainak adna otthont. Ez a klub - törekvéseink szerint - Szekszárd város aktív polgárait tömöríte- né és ezáltal az önkormányzat kontrollja, az önkormányzati tanácsadó testületek egyes tagjainak találkozóhelye, a külön­böző célorientált bizottságok tagjainak kiválasztásához jó szakembergárdával, tekintélyes polgárokkal rendelkező bázi­sa lehetne, valamint a város gazdasági, kulturális életének fellendítésén tevé­kenykedők találkozó-és információszer­ző helye. Hitünk és akaratunk megvan az elő­zőekben vázolt célok megvalósításához, de nem akarunk „belterjessé” válni, vagy kirekeszteni olyan polgárokat, akik szí­vesen tennének a városért, szívesen hal­latnák hangjukat, mondanák el vélemé­nyüket. Kérjük ezért Szekszárd város és kör­nyéke polgárait, ismerkedjenek meg személyesen is törekvéseinkkel. Az épület, ahol a polgári kör működne, méreteit tekintve olyan, hogy további 100 főnek tudna kulturált elhelyezést biztosí­tani. 1990. augusztus 26-án (vasárnap) 18 órakor nyílt, tagfelvételi napot tartunk. Kérjük Szekszárd és környéke polgárait, jöjjenek el a Garay tér 16. sz. házban lévő - volt tanácsklubba - egy kis beszélge­tésre. (TUDÓSÍTÓNKTÓL) A kölcsönvett Moldova-könyvcí- met még kiegészíthetném a „guta” szóval is, s ha megpróbáltatásaimat csokorba szedem, nem is tekinti azt indokolatlannak a kedves olvasó. Leszögezem mindjárt az elején: a dolgok ilyetén alakulásának egyedül én vagyok az oka, mégpedig azon botor feltevésemnek áldozatul esve, hogy utazási főidényben, informáló­dás, jegyváltás után a vállalkozó szellemű utas gyorsan, egyszerűen elérheti áhított úticélját, s gond nélkül megérkezhet a Balaton-partra. Eddig a hipotézis. S íme a prózai való: Üde, vasárnapi reggel, helyszín a szekszárdi vasútállomás. Készséges tájékoztató, barátságos mosoly. Jegyváltás után elégedetten várako­zom a személyvonatra, amely 8 óra után Bátaszékig szállít. Lelkemben öröm: onnét majd a Balatonszent- györgyig közlekedő gyorsvonattal pillanatok alatt Balatonfenyvesen le­hetek, s még el is csíphetem a tör­ténésztábor nyitó, első előadását. Menetrendszerűen érkezem Báta- székre, izgatottan pillogatok körül, lesem a szerelvényeket, hiszen csak 9-10 percem lesz az átszállásra. A hangszóróból jövő hang tudatja ve­lem: a vonat megérkezett, beszállás. Nosza, rajta, csomagok és én ma­gam usgyi, fel a kocsiba! Miközben arra koncentrálok, hogy lehetőleg zökkenő- és koszfoltmen­tesen valamennyi poggyászommal együtt sikerrel magam mögött tud­jam a vonatlépcső képezte akadályt, megüti a fülem a hangszóróból jövő újabb tájékoztatás: az első két kocsi közlekedik Balatonszentgyörgyig, a többi Pécsre megy. Hirtelenjében nem látom át a helyzetet, és törek­szem a szerelvény eleje felé. S mi-' után az egyik kocsi előtt már a moz­donyt pillantorn meg, fellélegezve helyet találni igyekszem. De valami nem hagy nyugodni, s útitársaim meg is erősítenek balsejtelmemben: az itt ülők Pécsre utaznak. Nem ér­tem a dolgot, s folytonos költözködé­seim (törekvésem megtalálni azt a bizonyos első két kocsit), elég sok időbe teltek. Pánik lesz úrrá rajtam, s mire a szerelvény indul, már a lép­csőnél állok. Sikeres kényszerle­szállás. A sinek között, tehetetlen-dühösen az első, amit észlelek: egy távolodó vasúti szerelvény. A balatonszent­györgyi gyors - kapok választ kérdé­semre egy éppen arra vetődő pálya­munkástól. Megtudom tőle azt is, hogy a fél tizenkettőkor induló vonat­tal Dombóvárig juthatok. Háromne­gyed kilenc múlt. Átfutó grimaszom­ra azért még megjegyzi: „Pedig egyértelmű volt ám!” Lehet. Neki, aki betéve tudhatja a menetrendet, a vasúti játékszabályokat, és segít szétkapcsolni a kétmozdonyos sze­relvényt. Leroskadok a váróteremben, ahol csakhamar kiderül, hogy nem én va­gyok értetlen; a valóban nem egyér­telmű közlés másokat is vakvágány­ra vezetett. Keszthely nincs éppen a szomszédban (ide igyekeztek a szin­tén pórul járt utastársak), és az egy­szerűi?) odaérkezésre már semmi remény. A bátaszéki pénztárosnö segítő­kész, megértő. Először a Zalaeger­szegig közlekedő buszt ajánlja, majd vonatcsatlakozásokat egyeztet. Döntünk. Beszállok potyautasnak, s együtt, kocsival megyünk Siófokig, onnét féltizenkettő tájban van vonat Fonyódig, s onnét már csak egy ug­rás... Tizennyolc harmincra Balaton­fenyvesen lehetek! Tizenegyre Siófokon vagyunk. Jegypénztár. Sorban állás. Unott arc. Egykedvű. Rezzenéstelen. „Akkor oda innen nincs vonat” - dörren szá­jából az ékesszólás. Újabb ámulatba esem. Nem hiszek neki! Másik pénztár. Sorban állás. Arc. Unottabb. Egykedvűbb. Rezzenéste- lenebb. „Rosszul tudja” - reccsen rám. „Majd fél kettőkor”. Tudomásul vesszük. S elgondolkozom: ha Báta- széken megvárom a Dombóvárig közlekedő vonatot, Kaposváron, és a jó ég tudja, még hol, átszállók, hány csatlakozást néznek még el nekem? Ugyanis a bátaszéki pénztárosnő a fél tizenketteshez igazodott - ami nincs. Kalandos nyáréjszaka a Bala- tonparton, valamelyik vasútállomás valamelyik padján. Mi kell még a ro­mantikához?! Rémálmom elüldözöm, jegyváltás a Maestral nemzetközi gyorsra. És négytízre megérkezem Balatonfeny- vesre! Heuréka! Innét kb. 3 km-es, bokáig érő ho­moksivatagon keresztül vezet az út a Somogy megyei ifjúsági táborig. Mert a gyors Fenyves-alsón nem áll meg. Harminchat fok árnyékban. De odaérek. Fogcsikorítva. Éppenhogycsak... Este szabad program. Séta a szobatársakkal. Cél a vas­útállomás. Érdeklődni szeretnék, hogy szom­baton majd mikor...? Merre...? Hogyan...? Leírja. Köszönöm! Gyanús. Bátaszéktől Szekszárdig húsz harmincöttől huszonegy ötvenig tar­tana az út? Gyanús! Másnap este: ismerkedési est. Program: séta a vasútállomásra. Az ablaknál szőke nő. Kedves. Érdeklődni szeretnék... Kérem: szombat kivételével min­dennap van csatlakozás a Bátaszék- re tizennyolc negyvenháromkor ér­kező Balatonszentgyörgy-Szeged között közlekedő gyorshoz. Húsz harmincötkor. Zúg a fejem. Szombat kivételével... És ha csak úgy, első hallásra elhi­szem a tegnapit? Akkor Bátaszéken éjszakázom? Juszt is vasárnap utazom haza! Csak azért is! így történt. Bátaszéken száztizen- két percet, Szekszárdon a paksi buszra hetvenöt percet vártam. Döntöttem: jövőre tengeralattjáró­val megyek. De előtte egy héten ke­resztül mindennap megérdeklődöm a menetrendet. Álruhában... SZEGEDI ANIKÓ Gyűjtemény a bauxitbányászatról Kamra-pillérfejtés, mérethű makettel Ha valaki felfedezésre szánja el magát, különösen, ha kőzetek után kutat, leg­jobb ha mindjárt a feldolgozás, hasznosí­tás módozataira is részletes útmutatást ad. Különben úgy jár, mint a bauxit meg­találói, akik évtizedeken keresztül csak „kerülgették” ezt a vöröses színű anya­got, s hosszas próbálkozások után is csak haszontalan ásványnak tekintették. Legalábbis ez derül ki a bauxitbányászat történetét taglaló feljegyzésekből. Egy angol geológus ugyanis már a múlt szá­zad elején megtalálta ezt az ismeretlen kőzetet, de Berthier francia vegyész csak 1821 -ben mutatta ki benne az alumíniu­mot. Újabb évekre volt szükség ahhoz, hogy a por, majd szemcse formájú alumínium­ból az akkori francia trónörökös részére egy csörgőt barkácsoljanak, s III. Napó­leon császárt - a támogatás reményé­ben - meghagyják abban a hitében, hogy ebből az anyagból az ezüstöt he­lyettesítő fémet lehet majd előállítani. A bányászat és a alumínium kinyerése azonban a császári szponzorálás ellené­re túl drágának bizonyult, ezért a század utolsó évtizedéig kellett várni a Bayer-fé- le eljárás megszületésére, majd alkalma­zására, hogy az alumínium elindulhas­son cikcakkos, mégis világhódító útjá­ra. A vagyon a földben van Sokáig a bauxitbányászatot nem is te­kintették igazán bányászkodásnak, nap­jainkra viszont - a környezetet tartósan befolyásoló hatása miatt - támadások kereszttüzébe került. Talán ezért is tanul­ságos végigsétálni azon a tapolcai gyűj­teményen, amelyet 1981-ben nyitottak meg a századelő óta itt folytatott bá­nyászkodás történetének, tárgyi emlé­keinek bemutatására. A Magyar Alumíniumipari Múzeum ál­landó kiállításaként nyilvántartott gyűjte­ményen Fazekas Jánosné kalauzol vé­gig, miközben nem győzi hangsúlyozni, hogy a birtokukban lévő múzeumi anya­goknak csak egy töredékét képesek a négy teremben bemutatni. Ezért is nem a történetiséget választották rendező elvül, hanem a tematikusságot. A látogatók számára talán az első terem jelenti az igazi látványosságot, ahol a Föld számta­lan országából származó bauxitminták sorakoznak, közöttük a jugoszláviai lelő­helyről idekerült - kisebb ágyúgolyónak is beillő - gömbbauxit. Akár tankönyvet is lehetne írni a több száz darabos kőzetta­ni gyűjteményről, amely egy másik tárló­ban látható, pedig mint megtudjuk, az itt bányászott bauxit kisérőkőzete elsősor­ban a dolomit. Ma már az is ismert az alu­míniumról, hogy a földkéregnek mintegy 7,5 százalékát alkotja, s a 250 alumí­niumtartalmú ásvány közül Magyaror­szág éppen bauxitban a leggazdagabb. A Bakony-hegység pedig valóságos bauxitvagyont rejteget. A víz támad, de iható A természet nem adja ingyen kincseit. Tudományt, embert, technikát próbára tevő meglepetésekkel küzd a bányász­kodás ellen, s a mélyműveléses bauxit­bányászatnál egyik leghatásosabb „fegyverét”, a vizet veti be. Ezért is szán­ták a második termet a vízvédelemnek. Hatalmas grafikonon követhetjük nyo­mon a bauxitkitermelés egyre növekvő mennyiségeit együtt a kényszerűségből felszínre hozott víztömeggel. A tudomá­nyosnak szánt, többször elmérgesedő vitába való bekapcsolódás nélkül csak a tényeket idézzük: a vizszintsüllyedés leállítása előtt 250-300 méter mélyre fúrt aknákból 40 szivattyú mintegy 240 köb­méter kristálytiszta ivóvizet emelt ki per­cenként. Ez azt is jelentette, hogy például csak a nyirádi ivóvízbázisról évi 25 millió köbméter ivóvíz került a községeket, vá­rosokat összekötő vezetékrendszerbe. A számitógépes vízemelő rendszer, a nagy teljesítményű búvárszivattyúk be­mutatása után a harmadik terem az 1938-ban elkezdett „nagyüzemi" bá­nyászkodástól napjainkig tartó műszaki fejlődés szemléletes ismertetésére vál­lalkozik. A fejtés, a rakodás, a szállítás gépei munkahelyhű maketteken jelen­nek meg, így képet kaphatunk a biztosító szerkezetek változásairól, a súlyos acél- tárnoktól a ma alkalmazott, könnyebb alumíniumötvözetből készült egyedi hid­raulikus tárnokig. A hagyományok tovább élnek A bauxitbányászat történelmének do­kumentumait, a bányászéletforma válto­zásait a negyedik szobában tanulmá­nyozhatjuk. Az iratanyagok egy része a Központi Bányászati Múzeumtól, a Bako­nyi Bauxitbánya Vállalattól, igen sok ma­gángyűjtőtől származik, de a kéziszer­számokban, világítóeszközökben, díszes bányászegyenruhában több egykori, ma nyugdíjas bauxitbányász ismerheti fel munkaeszközét, személyes holmiját. A gyűjtemény kijárati folyosója a bá­nyászszolidaritást, a bányászhagyomá­nyokat eleveníti fel, hiszen végül is a bauxitosok is elismert tagjaivá váltak az emberi történelem egyik legősibb tevé­kenységét végzők szakmai közösségé­nek. így joggal tervezik, hogy ők is felele­venítik azokat a bányászhagyományo­kat, amelyeket elődeik Szent Borbála, a bányászok és a tüzérek védőszentje tisz­teletére alakítottak ki. J. F. A gazdag közetgyüjtemény egy részlete

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents