Tolnai Népújság, 1990. augusztus (1. évfolyam, 101-126. szám)
1990-08-11 / 110. szám
1990. augusztus 11. tolnatAj - 7 Mindennapi verseink A versekbe beleíródott minden. Lélek és élet, évezredek és csillagmiriádok; véges elszegődéseink és végtelen képleteink. Csend... Nagy csend kell hozzájuk. Hogy megnyíljanak és bennünk kongassanak szóharangjaik. Olykor tüzet és vizet, forrón és jegesen, olykor csak, mint az érintőhang, egy-egy kondulás legyen, akárha az élő lelkiismeret, a szerelem, a halál kérné a magáét. Csend kell. Üresen ne zúgjon el egyetlen szó sem. A költészet könyörögve ad ma is. Ebben a kötetben - Szép versek ’89 - is. Amit egyszer unokáink tanulni, elemezni fognak, már visszavonhatatlan sorokban állnak e lapokon: sok-sok magyarul - nekünk, értünk, hozzánk - írt szó. Most zakatolnak és lassan ringanak, vernek és tűrnek, hisznek és hátat fordítanak, bíznak és konstatálnak, naprakészek és védtelenek, lélegeznek és irgalmasak. Szavak, gondolatok. Sorompók közé szorítva, de egy nyelven. RUSKÓ N. JUDIT Bán Zsuzsa: — Piacnapon- Tollasat veszeeek, használt dunyhát párnát, hááázhoz megyeeek.. A kántálás idegesrtően hasít a piac általános zsongásába, legfeljebb úgy lehet kibírni, ha távolabb kerül tőle az ember. A tető alatti padok a piac sűrűje, hétről hétre ugyanazok az arcok, ugyanazok a szájak és hangok hagymát tojást, paprikát paradicsomot virágot kínálnak. Nem hagyják hogy az áru önmagáért beszéljen, hívogatják marasztalják a padjuk előtt sodródó tömeget.- Újhagymát vegyen, nézze ezt a cseresznyét, vigyen egy kis borsót babot, zöldséget!!! Egy sem mondja, hogy csak ennyi, vagy annyi ' az ára, az mindig a legvégén derűi ki, amikor már megfogták a vevőt. Valahogy egyik sem azzal dicsekszik, hogy mibe kerül. Pedig az igazi vonzerő az volna, még ha a végén kiderül, hogy nem is járt olyan jól a vevő. Ha megtetszik valami, és megáll itt valaki, aztán sor kerül a termék árára is, azt mondják: „Ja kérem, ezért meg kell ám dolgozni!” Úgy mondják annak a városinak, mint akiről fel lehet tételezni, hogy az nem dolgozik Mit tudja az, mi a munka? De enni bezzeg szeretne... Ez az egy szerencséjük egyébként, mert ha nem szeretne enni, eladhatnák egymásnak az árujukat. Sült kolbász és lacipecsenye illata a friss zöldségek illatával keveredik szinte részegitően hat a friss nyári reggelben. A műsoroskazetta-árus felől meg „zeng az ének”, jó kis lakodalmasok magyartalan szövegekkel, de körülállják mert olyan mulatós hangulatuk van. Legalább így mulasson az ember, hogy ingyen meghallgatja. Öreg néni ledobált zöldségleveleket gyűjt egy koszlott szatyorba, ügyet sem vetnek rá. Biztosan nyugdíjas. Egy másik csak úgy táskából árul néhány tojást, kis csokor margarétákat szégyenlősen. Nincs még gyakorlata, keveset szól, inkább a szemével kérlel: vegye meg már valaki! Lehet esetenként a helyi, más indíttatású érdekekkel nem esnek egybe. A „társadalma- sodó” műemlékvédelem fogalmában hordozott tartalom nem egészen veszélytelen. Az igaz, hogy a társadalomnak minden szinten részt kell vennie a műemlékvédelemben, döntő jelentőségű a helyi iniciatíva és az öntevékenység. Valóban nem lehet csak egy távoli központ feladata, amely személytelenül, jól-rosszul a társadalom avára, de részvétele nélkül küzd a közös tincsek megtartásáért. De: úgy már nem értelmezhető ez a társadalmasítás, ahogyan arról például a tisz- es mesterségek sorát kényszerű, „össz- íépi barkácsolás” szintjére degradáló magánlakás-építés gyakorlata során tapasz- álatokat szerezhettünk. A helyi közösségek település- és műemlékvédő csoportosulásaival való szoros igyüttmüködés teremtheti meg csak a hivatalos szervezet valóban eredményes működésének a feltételeit, megsokszorozva hatékonyságát. Hogyan értelmezzük a kialakuló új helyeiben népi építészetünk örökségét, mi- yen felfogással viszonyuljon hozzá a nűemlékvédelem? Népi építészetünk ennmaradt gazdag tárháza egy hajdan sgységes népi kultúra bizonyítéka. A népi :ultúra egységes életformát, viselkedést, morált determináló teljessége ma már gyértelműen a múlté. A gyökeres életmód- és szemléletváltozás már visszafor- líthatatlan folyamat Az építészet alkotásai nnek az egykor egységes kultúrának a iroduktumai. A né(Ji építészet emlékanya- a sajnos adottságainál, anyaghasználatáéi fogva sérülékeny, a pusztulásnak érőén kitett, ráadásul még talán sokáig szá- íolni kell atulajdonosok ellenérzéseivel is. A népi építészet örökségét struktúrális gységében, együtteseikben kell vizsgálni, em elégedhetünk meg az egyes kiválasz- )tt épületek kiemelt védelmével. Szerény, bár tiszteletre méltó eredmény z, hogy a korábbi - a múlt tudatos elsöpvagy két tyúkja szegénynek otthon a hátsóudvarban, kapirgálnak egy régi mosódézsába ültetett, rózsaszín virágú leánderbokor alatt. Egy ágyás margaréta a konyhaablak előtt, ezekből árul itt szegény. A tojást megenné ő is, de kenyérre is kell a pénz, villanyszámlára, orvosságra. Színes kendős asszonyok tyúkokra, libára alkudnak, nem kell sietniük, ráérnek. Messziről is idehallatszik a tollasasszony boszszantó kántálása: - Házhoz megyeeek! Mit csinál a régi, redves toliakkal? Azt ő tudja a legjobban, mindenesetre nem szorul rá, hogy kenyeret kérjen. Mindenki úgy él, ahogy tud. Ha élhetetlen, vessen magára! ÜrÄ szatyorral végül is senki nem hagyja ott a piacot előbb-utóbb el- csábul valahol, és hazafelé cipekedve azt bizonygatja magának, hogy jól vásárolt... Amíg az első zöldségbolt kirakata elé nem ér a városban, és meg nem látja, hogy ugyanaz a cseresznye, amit a táskájában cipel negyvenért, itt harmincöt forint. Nagy kár volt, hogy meglátta, mert lelohad a kedve, de nemsokára megint csak felderül. Mert azért a piac az más. Megtelítődik az ember látvánnyal, hangokkal, illatokkal, valahogy jobb kedvre hangolódik közben, és az illúzió végig megmarad, hogy amit ott vásárolt, az sokkal frissebb, mint a boltban. A piacnak, mint minden nyílt téri vásárnak, hangulata, levegője van, amit sok városi üzletről nem lehet elmondani. Akkor is, ha váratlanul elered az eső, mint most is, amikor a sátrak fóliatetejét zörögve verdesi a szél. A vásárlók megfogyatkoznak hirtelen, az árusok kapkodva mentik az árut, ha olyan, hogy árt neki az eső. Egy hórihorgas férfi, viharkabátban, kicsi sátor alatt árul leleményes háztartási eszközöket. Az eső rácsorog, és azt mondja maga elé zsörtölődve:- Most már azt sem tudom, az orrom folyik, vagy ez az eső... • rését célul kitűző - gyakorlat keretei között meg lehetett őrizni egyedi emlékként megtartott, többnyire falumúzeumnak kialakított „tájházakat”. Ezeket is többnyire néhány lelkes múzeumi, műemléki szakember hozta létre egy-egy megyei tanácsi „megszállottal” együttműködve. Másfajta, de szintén nem az eredeti struktúrát mentő megoldásként jött létre a skanzenmozgalom. Ez egyfajta megoldása a dokumentálásnak, múzeum, nem életteli, természetes település. Valószínűleg valóban indokolt a pusztulás folyamatai ellen tehetetlen helyzetben az efféle értékmentés, de ez nem jelenti az igazán jó megoldást. Az igazán méltó válasz a kérdésre az, hogy ha a helyszínen, együtteseiben őrizzük meg az értékeket úgy, hogy az a mai élet számára is alkalmas komfortos keretet adjon. Ezzel a gondolattal Európa-szerte fellendültek a falufelújítási mozgalmak, melynek ma már hazai megerősödését tapasztalhatjuk. Igen fontosnak tartom, hogy a falufelújítási mozgalom a falusi élet teljes körű rehabilitációját tűzze ki céljául, beleértve a közösségek anyagi-erkölcsi megerősödését, az infrastrukturális fejlesztését a közösségi épületek kialakítását a közterületek rangos fejlesztést, az épületek felújítását korszerűsítését és környezetet funkcionálisan és érzelmileg gazdagító elemek, úgymint útszéli keresztek, szobrok, kálváriák gondozását valamint a templomok, kastélyok, kúriák méltó használatát A védelem - legyen akár műemlékről szó - mindig valamiféle tiltást gátat is jelent. Akkor érhetünk el komoly és tiszteletre méltó eredményeket európai színvonalon, ha ez a tiltás a közösségek általános kulturális és morális közegéből természetszerűen fakad. A védelem, a megtartás vonatkozzon egyrészt az emlék materiális valóságának és rendszerének egységére, valamint új érték létrehozásakor az elődök szellemiségének, gondolkodásmódjának továbbvitelére. JÉKELY ZSOLT A szépség követe Reich Károlyra emlékezünk * Pillangó Születésének napját - minden bizonynyal - számon tartja feleségén, Demjén Zsuzsán kívül, szülőfaluja, Balatonszemes is. Ez a dátum: 1922. augusztus 8. Életre szóló, meghatározó élményt jelentett számára a bognár mesterséget művelő dédapa, nagyapa, apa kétkezi munkálkodása, a falu hétköznapi és ünnepi szokása, rendje. A kérdés: mi legyen a gyermek Reich Károlyból, természetesen szülte volna válaszát, hogy bognár, ám sosem volt e mesterség a család gazdasági helyzetének túl biztos bástyája. Reich Károly édesanyja karádi lány volt, így az anyai nagyszülőkhöz került, ahol a helyi Hangya szövetkezetben kereskedőinas lett. Történt, hogy Karád nagy ünnepre készült. Reich Károly csomagolópapírra rajzolt, népviseletbe öltözött emberalakokkal díszítette boltjuk kirakatát. Látva ezt a Hangya Szövetkezet Budapestről érkezett képviselője, nyomban továbbtanulásra biztatta a fiút és oly módon segítette, hogy beíratta az iparrajz iskolába, mondván, szükségeltetik képzett kirakatrendező a szövetkezetnek... eltörött szénrúd a barátságot, szerelmet, házastársi kapcsolatot, amiben az egyik fél, a másikat segítve, biztatva, erővel felruházva a kulisszák mögött maradt. Reich Károlyt nem csupán a balatoni, somogyi faluban, a dunántúli tájak között szerették, de illusztrációi kedvesek voltak, maradtak az ország határain belül és kívül élő magyarság körében. Életében minden elismerő, akkor hivatalosnak számító kitüntetést megkapott - a Munkácsy-dijtól a Kossuth-dljig - amit hazánkban a mesterséget, művészetet legmagasabb fokon mivelők kaphattak. „Szeretem szép mesterségemet, a nekem mindig örömet adót, mely élteti a hitet bennem, hogy kapott képességemmel jó ügyet szolgálok..." - olvasható egyik vallomásában. Jó ügyet szolgált, a szépség követe volt, az egyszerű tiszta szavak, megrajzolt, önmagukhoz visszatérő vonalak hű mestere. Emberek, állatok, növények sorsa, világa villog fekete-fehér és színes lapjain, kartonjain - 1988. január 7-től - emlékező gyertyalángként immár. DECSI KISS JÁNOS Tanulás, az élettel való ismerkedés, aztán a háború következett. Ekkor a főiskolás zászlóaljjal vonultatták be őt is, de mire a harcok színterére értek, vége lett a háborúnak. Egyetlen epizódot említ Demjén Zsuzsa (találkozásunkkor) a hazatérés napjaiból: egy gazdátlan ló történetét, amelyikkel Reich Károly érkezett az országhatárhoz és amit ott nyomban el is vettek tőle. Lovak szerelmese volt, bár sosem élt sportos, vagy állattenyésztő életformát. Azt viszont leplezetlenül vallotta, hogy a falun töltött évtizedek előnyben részeltették őt - az állatok anatómiai rajzolásakor - a városi kortársaival szemben. Az iparművészeti főiskolán töltött évek alatt ismerkedett meg feleségével, Demjén Zsuzsával. E találkozás pillanata az özvegyben ma is elevenen él. Látja a felvételizők között sétáló - akkor már az idősebb tanulók évfolyamába tartozó Reich Károlyt, amint odalép az eltörött rajzszénrúd- dal bíbelődő Demjén Zsuzsához és amint somogyi legényhez illik, segítségül kínálja zsebkését. Elegendő ennyi! Egy életre megteremtette az 42 éves, 78 filmben játszott, tévéjátékokban és színpadon is voltak emlékezetes alakításai. Aztán otthagyta a Nemzeti Színházat...- Igen. 1989 szeptemberében felmondtam, tizenegy év után. Nagyon nehezen viseltem el, hogy nem kaptam olyan feladatokat, olyan szerepeket, mint amilyeneket ígértek.- Most melyik színházban van?- Egyikben sem. Egyelőre nem is kívánok színházhoz szerződni. Tévézem, rádiózom, vidéki fellépéseim vannak, szavalok, énekelek... És azt is elárulhatom, jól működő üzleti vállalkozásokba kezdtem. De természetesen a színészettel nem hagyok fel.- Könnyen felmondott?- Nem könnyen mondtam fel. Nagyon megfontoltam. Bár az túlzás, hogy lelki válságba kerültem volna... Én egyébként soha nem éltem sértett, elégedetlen hangulatban. Persze értek bőven sérelmek. De ezt a pályát nem lehet sértődötten csinálni! Abba belepusztul az ember... Nem hordok magamban tüskéket! De meg kell, hogy mondjam magának, engem egy szó nélkül elengedtek a Nemzetiből, semmit nem kérdeztek, nem tartóztattak...- Amikor huszonéves voltam, én voltam Magyarországon a fiatal titán, a munkáshős, a történelmi hős, az ügyeletes „szépfiú”, akit nem lehetett levakarni a filmvászonról, a tévéből; a vízcsapból is Oszter Sándor folyt... Aztán, ahogy az lenni szokott, újabb generációk, újabb arcok jöttek, mások mentek. És bár azt mondják, hogy a színész sokszor kortalan, de az biztos - az én példám is bizonyítja -, hogy egy huszonéves színészt jobban-többet foglalkoztatnak, mint egy negyvenest... Valahogy úgy van ez, hogy a mindenkori újrakezdési ambíciókhoz jobban „passzol” egy új arc, egy új színész, mintha azzal új lendületet venne egy életpálya, egy életszemlélet. Ez nem ritkán be is jön. Úgyhogy én végül is nem azt akarom mondani, hogy nekem most valamiféle generációs háborús érzetem van. Sőt, én ezt az egészet nagyon is normális dolognak tartom az életben. A baj csak az, amit én sérelmezek (és nemcsak én), hogy nálunk az elosztások általában nem szoktak igazságosak, nem szoktak sikeresek lenni... EÖRY ÉVA Oszter Sándor új életet kezd Dombtetőn
