Tolnai Népújság, 1990. július (1. évfolyam, 75-100. szám)

1990-07-10 / 82. szám

1990. július 10. KÉPÚJSÁG 5 Hírünk és hírverésünk a világban Autósiskola Vili bácsi (TUDÓSÍTÓNKTÓL) A legrosszabbra felkészülve indultam el a tavasz során községünkben induló Tolna Megyei I. Sz. Gépjárművezetőkép­ző Munkaközösség KRESZ-tanfolyamá- ra, hogy túl a KRESZ-, műszaki vizsgán, életemben először volán mögé üljek. Ve­zetni tanuló ismerőseimtől különböző rémtörténeteket hallottam, hogy az okta­tók fejbevernek, lábukba rugdosnak, csapkodnak, kiabálnak a tanulókkal. Gondoltam, hogy bukósisakban és síci­pőben igazán nem kezdhetem a nyár fo­lyamán a vezetést, így tehát igen vegyes érzelmekkel ültem be az első órámra Fü- löp Vili bácsi mellé. Fizikai képtelenség­nek tűnt, hogy egyszerre használjam a kuplungot, a gázt, az irányjelzőt és fog­jam a kormányt. De ez a szikár, őszülő, barátságos, türelmes férfi még ezt a kez­deti lámpalázat is le tudta győzetni velem. Azért az előítéletem újra feltámadt ben­nem, amikor az útkereszteződésnél so­kadszor lefojtottam a kocsit és hosszú kocsisor állt mögöttem. Dudáltak és vala­mit mondtak is. Vili bácsi a maga 170 centiméterével kiszállt mellőlem, barátságosan odament a mögöttem dudálóhoz és a következő­ket mondta: „Uram, cseréljünk helyet, én beülök a maga kocsijába, nyomom a du­dát, ön pedig üljön át és tanítsa meg a hölgyet vezetni.” Amikor már éppen ma­gabiztos kezdtem lenni, s megpróbáltam tökéletesen végrehajtani utasításait, fur­csa dolog történt velem. Balra indexel­tem, és jobbra nagy ívben kanyarodtam be. Magam se tudtam miért. Ekkor úgy gondoltam, hogy abbahagyom az egé­szet. Újra lelket öntött belém. Türelem­mel, csendesen szerettette meg velem a vezetést. ’ Hihetetlennek tűnik, pedig igy van. Hu­szonöt éve tanít felnőtt embereket autót vezetni. Nem fásult bele, nem ideges, nem kia­bál, ellenben fél város ismeri, mindenki mosolyogva, szeretettel integet, ha meg­látja, beköszönnek neki az ablakon, ő mindenki Vili bácsija. SOPONYAI MIHÁLYNÉ Valamikor a németek azt énekelték, hogy „Deutschland, Deutschland über alles!”, vagyis „Németország, Németor­szág mindenek felett!” és ezt hitték is. Mostanában már nem éneklik és remél­hetőleg nem hiszik, bár ez utóbbi nem egészen biztos. A magyar himnusz sok­kal szerényebb és tele van keserűséggel, ami a múlt és a jövendő megbűnhődését illeti. Isten áldása csakugyan ránkfért volna: - már néhány évszázaddal ennek előtte. Nem valószínű azonban, hogy a himnuszok hangvételének, agresszivitá­sának, vagy szerénységének sok köze lenne ahhoz a megítéléshez, ami egyes népeket kísér a világban. Bennünket is azon a glóbuszon, ahol nincs mindenki meggyőződve arról, hogy „Ha a Föld Isten kalapja, Magyaror­szág a bokréta rajta!”. Olykor-olykor ugyan a világ szeme elé kerülünk vala­melyik eszeveszetten hősies kalandunk­kal, melyekkel a gyorsan tovatűnő cso­dálatnál nem jutunk messzibbre és leg­feljebb csak szép szavakkal kifizetett. Bár respektált, de ugyanakkor kihasznált háttérszereplők maradunk és senki, aki tehetné, nem töri magát azért, hogy segít­sen rajtunk. Ez Rákóczi szabadsághar­cára, 48-ra éppúgy vonatkozik, mint 1956-ra. Egyes tetteinkkel nagy hírre vergődünk ugyan, de általában ismeret­lenek maradunk, aminek okát és ment­ségét nem kell az itthon élő magyarság lélekszámában keresni. A svédek, finnek, norvégok, svájciak, dánok jóval keve­sebben vannak, mint mi, mégis ismerteb­bek. Nemrégiben egyik kedves barátom holland fiataloknak magyarázta, hogy Debrecenben megtalálhatják nagy ten­gerészük, De Ruyter admirális szobrát, aki magyar lelkész gályarabokat váltott ki a szomorú fogságból. Sejtelmük se volt róla. Anyám és nővére, nagyon sokakkal együtt, az I. világháború után az egészsé­gét köszönhette a hollandok gyermek­táplálási akciójának. Ók elfelejtették. És mi? A külföldet sűrűn járóknak az már- már mindennapi bosszúság, hogy művelt nyugatiak is milyen könnyűszerrel cse­rélik össze Budapestet Bukaresttel, mely utóbbi ugyan állítólag a második legna­gyobb magyar város, de a kettő mégsem ugyanaz. A minap emlékeztünk meg Trianon im­már 70 éves és valószínűleg még nagyon sokáig tartó traumájáról. Amit melléke­sen annak a sokat emlegetett Nyugatnak köszönhettünk, melynek védőbástyája szerepét játszottuk a törökkel szemben. Ugyanezt, ugyanígy, alig valamivel keve­sebb joggal, a lengyelek is elmondják magukról. Trianon traumájából érzelmi­leg érthetően, de önerőből soha meg nem valósíthatóan következett az irre­dentizmus és revizionizmus, mely a ko­rombelieket évtizedeken át elkísérte és ami ki tudja mennyi időre állított szembe bennünket szomszédainkkal. Akiknek a hírverése egyébként jó volt, míg a miénk önsajnáltató, siránkozó módszerekkel dolgozott és ellenszenvet keltett. Egy olyan ország szeretett hivatkozni a ma­gyar vitézségre és az éji homályban késő régi dicsőségre, mely Mátyás király óta ugyan számtalan csatát nyert, de vala­mennyi háborúját elvesztette.(Ha egy kis történelmi érdeklődésük van, ezt a ve­lünk közös szövetségi rendszerbe lépő hatalmaknak is észre kellett volna ven­niük, egészen a távolabbi, vagy éppen legközelebbi múltig.) A 30-as években a közismert MÁV jel­zéssel külföldön futó vagonokról szokás volt mondani, hogy a magyarok még itt is sajnáltatják magukat, lévén ez a „Mein armes Vaterland” (= szegény hazám) rövidítése. Nemrég hírt adtunk arról, hogy a báta- széki tanács francia és nyugatnémet kisvárosok küldöttségeivel tanácskozott. Azt természetesen ők is tudták, hogy Ma­gyarország - az állampárt önlebontása révén - történelmi fordulóponthoz érke­zett. A Horn Gyula személyéhez kötődő nagy tettet, a vasfüggöny eltűntét, való­színűleg jó ideig nem feledik Nyugaton. (Meddig?) De, ami a hazai részleteket il­leti, a jó szándékú érdeklődőknek szinte semmiről nem volt semmilyen sejtelme sem. Az igencsak leszerepelt Grósz Ká­roly külföldön sokat forgott személye, így neve, maradt meg emlékezetükben. Azt már csodálkozdva fogadták, hogy hitbéli meggyőződéséért mifelénk régóta nem ér hátrány senkit. Ugyanők, nálunk közepes községnyi­nek számító városok vezetői, halomszám hozták lakhelyükről az azok múltját és je­lenét egyaránt felölelő, szép, jó kiállítású propagandaanyagot. Szekszárd, vagy éppen a megye mi­lyen hasonlót tud az asztalra tenni? Illyés Gyula és Sauvageot professzor jóvoltából Franciaországban úgy-ahogy van valamilyen híre irodalmunknak. De tulajdonképpen mit csinálnak a magyar külképviseletek sajtó- és kultu­rális attaséi? Legutóbbi választásainkra joggal va­gyunk büszkék. A tényeket külföldön azonban mintha valamivel kritikusabban ítélnék meg, mint idehaza. A Profil 1990. évi 4-es száma válogatott sajtószemlét közöl a választásokról. A Die Zeit riporte­re például észrevette azt, amiről idehaza egyvégtében hallgatunk, ahelyett, hogy elemeznénk. Az ugyanis, hogy „a 7,8 millió választó egyharmada otthon maradt. Egy újoncok számára túlságosan agyafúrt választási törvény... nehezebb feladat elé állította őket, mint a meglehetősen igénytelen vá­lasztási propaganda.” A kommunistasággal aligha vádolható Stuttgarter Zeitung szerint „a magyarok­nak hiányozni fog az egykori kommunis­ta Németh és Horn szakértelme és nem­zetközi hírneve.” Évszám áradoztunk a balatoni szállodalánc felépültén, a ko­rábbi semmihez mérten kétségtelenül joggal. A Frankfurter Allgemeine Zeitung ápri­lis 17-i véleménye: „Nem sok értelme van a Balatonon idegenforgalmi projek­tumokat létesíteni, amelyek minden te­kintetben megfelelnek az emelkedettebb nyugati igényeknek, de amelyeket válto­zatlanul az olcsó szocialista idegenfor­galom stílusában kezelnek.” Még nagyon sokáig lehetne a példák számát szaporítani és folytatni ezt az eszemfuttatást. Melynek az kívánt a lényege lenni, hogy hírünk a világban nem olyan, ami­lyet megérdemelhetnénk. Mindennek pedig jórészt hírverésünk hiányosságaiban kereshető az oka. Ordas Iván Egy tettenérés tanulságos története Kaland az Ibolya utcában így utólag visszagondolva felmerül bennem, hogy talán másként kellett vol­na cselekednem. A „Mi lett volna, ha...” kérdésnek persze már nincs sok értel­me, és végül is viszonylag szerencsésen megúsztam a dolgot. Az történt ugyanis, hogy feltörték a ko­csimat és rajtakaptam a tetteseket. Feleségemmel vendégségben voltunk a barátainknál Szekszárdon, fönt a Kál­vária oldalában, az Ibolya utcában. Az ut­ca végén lévő kis parkolóban hagytuk a kocsit és gyalog mentünk az onnét talán 50 méternyire lakó vendéglátóinkhoz. Beszélgetés közben alaposan megéhez­tünk, ám kiderült, hogy nincs otthon elég kenyér, így elhatároztuk, hogy leugrunka Tartsayra és hozunk tőlünk. Ez volt a sze­rencsénk. Ebből is látszik, hogy enni nemcsak jó, de nagyon hasznos is lehet. Valamivel tíz óra után sétáltunk bará­tommal beszélgetva az autó felé és csak akkor vettük észre, hogy valami nem stimmel, amikor már majdnem- odaér­tünk.- Te, nem a ti kocsitokat babrálják ott valakik?- De - mondtam, miután megdöbben­ve láttam, hogy a bal oldali ajtók nyitva, ég a belső világítás, egy illető a vezető­ülésben ül félig lehajolva, ketten pedig a kocsi mellett állnak. Talán itt meg kellett volna állnunk, még mielőtt észrevesznek bennünket, alaposan átgondolni a helyzetet és csak azután cselekedni. Például visszamenni a lakásba és kihívni a rendőrséget. De nem ezt tettük, hanem - meggondolatlanul, ösztönös reak­cióval - azonnal odasiettünk az autó­hoz.- Gyerekek, nem zavar benneteket, hogy az én kocsimban turkáltok? - vagy valami ilyesmit kérdeztem tőlük első ijedtségemben. Ök persze nem válaszol­tak, a bent ülő egyén kiszállt, majd mind­hárman a Kálváriára vezető lépcsősor fe­lé araszoltak. Egyikük valamit még ledo­bott nagy csörrenéssel az autó mellé. A kulcscsomóm volt. Ezúton is köszönöm az illetőnek, ha netalántán olvas újságot. Én természetesen nem őket figyeltem, hanem rögtön beültem a kocsiba és kö­rülnéztem. Mi hiányzik? Az irataim - mert az összesét a kesztyűtartóban hagytam - megvoltak, a rádiómagnó is a helyén, a kazetták azonban hiányoztak a boxból. Kiszálltam és utánuk szóltam.- A kazettáimat azért visszaadhatná­tok!- Felejtsd el, haver! - jött a válasz a fél­homályos lépcsőről, majd eltűntek a sze­münk elől. Az eszünkbe sem jutott, hogy utánuk menjünk. Hat kazetta miatt nem lett volna értelme megveretni - esetleg megkéseltetni - magunkat a sötét hegy­oldalban. Tegyek bejelentést a rendőrségen? Gondolkodtam ezen, de végül elvetettem az ötletet. Hat kazetta annyit sem ér, hogy ezért fél napot a rendőrségen töltsék, ráadásul a megkerülés esélye is szinte a nullával egyenlő. Tudom, ez állampolgári kötelességem lenne, de azt hiszem, nem sokat tudnék segíteni a bűnüldöző szer­veknek, mert képtelen lennék személy­leírást adni a tettesekről. Halljuk, olvassuk nap mint nap, hogy a bűnözés erőteljesen emelkedik. Persze más dolog ezt az újságban olvasni, és más személyesen megtapasztalni... Azt hiszem, felszereltetek egy riasztót a ko­csimra.- árki ­Védd magad! A társadalmi tulajdonról Szemenszedett igazság „Amikor együtt a család, ki­adós ebédet eszünk. Ilyenkor pontosan tudom az esti műsort: a nappaliban szomorúan gubbasz­tok, hogy nem vacsorázhatok.” Sophia Loren, színművésznő * „Elvenni azt a nőt, akit szeretsz, és ő is szeret téged, nos ezt úgy is lehet mondani, hogy fogadást kötni arról, hogy ki hagyja abba hamarabb.” Alfred Capus, publicista * „Egy vállalatot háromféle mó­don lehet tönkretenni. Nőkkel - ez a legkellemesebb; szerencse- játékokkal - ez a leggyorsabb; számítógéppel - ez a legbizto­sabb.” Oswald Dreyer, közgazda * „Unalmasan csordogáló törté­netben semmi sem olyan üdítő hatású, mint egy váratlan halott.” Peter Greyer, író * „Az emberekről alkotott leg­jobb vélemény bizonyára az el­kényeztetett állatoktól származ­hatna.” Ft. Gorzelski, etológus * „Folyton azt hallom, hogy meny­nyire imádnak az emberek. Én et­től félek. Nagyobb baj ugyanis, hogy lassan hinni is kezdem, amit mondanak rólam." Catherine Deneuve, színésznő Az idei esztendő eddig eltelt időszaká­ban - csak a megyeközpont területét figyelembe véve - megközelítően negy­ven százalékkal emelkedett az ismertté vált bűncselekmények száma. Ezen belül is kifejezetten nőtt a vagyon elleni bűn- cselekmények száma... * Egy éve történt, hogy egy nyár eleji éj­szaka, ismeretlen tettesek bemásztak a tengelici termelőszövetkezet sertéstele­pére, és 70 darab választási malacot el­loptak. Az ellopott állatok értéke 170 ezer forint volt. A szekszárdi műszergyári udvaron el­helyezett színesfémhulladékot több al­kalommal megdézsmálták az idén ápri­lisban. A fosztogatók több mázsányi szí­nesfémhulladékot vittek el, melynek ér­téke több mint 50 ezer forint volt. * A nyomozás során azt tapasztalta a rendőrség, hogy a gazdálkodóegységek vagy csak nagyon felületesen védik, óv­ják értékeiket, vagy egyáltalán nem te­szik azt. A példaként felhozott történetek közül az elsőben, a tengelici téesz major­jában ugyan két éjjeliőrt is alkalmaztak, akik békésen szúnyókáltak, amíg a ma- laclopók ügyködtek. A másik példa, a müszergyári viszont éppen ennek ellen­kezője, ugyanis a gyári rendészet figye­lőszolgálatot szervezett és tettenérték a színesfémhulladékot lopkodókat, akik el­len vádat is emeltek. * Egyértelmű tanúlságként látszik, hogy a portai éjszakai ügyeleti szolgálatokba nem előnyös időskorú, beteges embere­ket beosztani és alkalmazni. A kerítések állapotára is érdemes nagyobb gondot fordítani, és nem utolsó szempont az sem, hogy ilyen helyen, nagy telepek esetén előnyös őrkutyákat tartani. Az időnkénti, saját házunk táján megtartott revíziós leltárok is segíthetik az értékvé­delmet.-szabó-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents