Tolnai Népújság, 1990. július (1. évfolyam, 75-100. szám)
1990-07-21 / 92. szám
6 NÉPÚJSÁG 1990. július 21. Sztálin elvtárs ajándéka Katasztrófaleltár a román gazdaságban Honnan a legszebb Varsó látképe? A kultúra palotájának negyvenedik emeletéről. Miért? Mert onnan nem látni a kultúra palotáját. Ez a régi lengyel vicc fejezi ki a legtömörebben azt a közutálatot, amelyet a varsóiak városuk talán legjellegzetesebb épülete iránt táplálnak. Harmincöt évvel ezelőtt, július 22-én adták át ezt a fantasztikus épületmonstrumot, mint Sztálin elvtárs ajándékát a lengyel népnek. Nem mondhatni, hogy egyedülállójelenség ez a palota, hiszen hat ikertestvére ékesíti Moszkvát. Tervezője mindegyiknek Lev Rudnyev, híres szovjet építész volt, aki tulajdonképpen az Empire State Building modellje alapján alkotta ezeknek az épületeknek terveit. Az építést 1952. május 3-án kezdték el, és a tempóra jellemző, hogy 3 év alatt felépítették. Ugyancsak e tempónak volt köszönhető, hogy a munkák során 14 munkás vesztette életét, valamennyien szovjet állampolgárok, ugyanis munkások ezreit hozták a Szovjetunióból, a lenEzt olvastuk gyelek csak besegítettek az építkezésen. A kultúra és tudomány palotája 3,3 hektáron terül el, 40 millió téglát használtak fel falaihoz, vízvezeték-hálózata 27 kilométer hosszú, 150 kilométernyi az elektromos hálózat. A tetején elhelyezett tv-antennával együtt 230,7 méter magas. Háromezer-kettőszáznyolcvannyolc helyiség található benne, 42 emelete van a föld felett és két emelete a föld alatt. Any- nyi villanyáramot fogyaszt, mint egy 100 ezer lakosú város. Átadása óta az öngyilkosok és a biztonsági szervek kedvence volt ez az épület. Varsóban máig emlékeznek arra a fiatal párra, akik kéz a kézben ugrottak le a rettenetes magasságból, mert nem lehettek egymáséi. Ami a biztonsági szolgálatot illeti, a kultúra és tudomány palotájában dolgozóknak, mintegy ezer embernek, az ötvenes években megtiltották, hogy bárkinek is elárulják, hol dolgoznak, és az éber őrök egy alkalommal még Bierutot, a lengyel pártvezért sem engedték be, mert nem volt nála belépési engedély. A lengyelek szívesen megszabadulnának az épülettől, de nem tudnak. Mint kiderült, a hordfalak tízszeres teherbírásra képesek, az építkezésre felhasznált acélelemek pedig egy, a világháborúban a lengel partoknál elsüllyesztett német csatahajó páncéljából készültek. Hongkongi építészek egy csoportja javaslatot készített a palota külső képének átformálására, de e terv végrehajtása hihetetlen összegbe kerülne. Most jelentkezett megváltóként egy lengyel származású amerikai milliomos, aki már alá is írta a szándéknyilatkozatot a varsói tanáccsal, hogy létesítsenek vegyes vállalatot az épület hasznosítására - a felújítás után Sztálin ajándéka a kultúra és a tudomány helyett a nagytőke palotája lenne, a Kelet-Európábán működő világcégek regionális központja. BARABÁS T. JÁNOS (Varsó) Megdöbbentő adatokat hozott nyilvánosságra a román gazdaság állapotáról az ottani statisztikai hivatal korábban szigorúan titkos adatai alapján a Romania Libera című lap. A nemzeti vagyonnak aggasztóan nagy része lepusztult, elavult, közgazda- sági értelemben nullára írható. Különösen a tudományos kutatásban és az infrastruktúrában katasztrofális az eszközök állapota. Mindennek következménye, hogy ma Romániában egy vasúti utazás beláthatatlan végű kaland, s a tudományos kutatóhelyek nagy részén eszközök hiányában áll a munka. A beruházások az eszelősen magas felhalmozási hányad következtében látványos számokkal jellemezhetők, ám ezek olyan aránytalanságokhoz vezettek, amelyek önmagukban megbénítják az ország gazdaságát. A nyersanyagtartalékokat kimerítették, az energiagazdálkodás nincs összhangban a rohamosan emelkedő villamosenergia-fogyasztás- sal. Az elmúlt egy évtizedben Románia vitathatatlanul Európa legszegényebb országa lett. Ráadásul további gazdasági csődhelyzetek sorozatát sejtető belső aránytalanságok terhelik az amúgy is alig működő országot. A beruházások ötven százalékát fordították az iparra, ennek következtében az egészségügy, az oktatás, a szolgáltatás, az infrastruktúra, a lakásépítés szinte reménytelen helyzetbe került. Erre a területre sok-sok éven át alig a felét-harmadát költötték annak, amekkora hányadot ezek a beruházások a fejlett országokban kapnak. A gazdasági megalománia szörnyszülöttei: a mára működésképtelen kohászati és vegyipari kombinátok, a Duna- Fekete-tenger, Bukarest-Duna csatorna, a bukaresti közigazgatási központ. A legtöbb nagy beruházás soha egy fillér hasznot sem hozott: a Duna-Fekete-ten- ger csatorna, a mai napig hatalmas költségvetési támogtással tud csak működni. A világgazdasági folyamatoktól való teljes elszakadást jelzi, hogy az energiaigényes ágazatok arányukban is egyre többet, ma már az egész ipar energiafelhasználásának több mint felét fogyasztják el, ugyanakkor az ipar termelési értékének alig egyötödét adják. A slati- nai alumíniumipari vállalat például tavaly annyi villanyáramot használt el, mint Románia egész lakossága! Az export-import összefüggések is szinte minden ésszerűséget nélkülöznek. A nehézipar számára szinte minden nyersanyagot importálni kell, ugyanakkor a hazai gyártmányú fogyasztási cikkek csaknem nyolcvan(l) százalékát folyamatosan külföldön adták el. Élelmiszerekből is egyre kevesebbet kap a lakosság, tavaly egy lakosra 10,4 kg hús, 10,9 kg hústermék, 1 kg húskonzerv, 2,3 kg hal, 23,4 liter tej, 8,6 liter étolaj jutott - nagyrészt jegyre. Ezek a mennyiségek körülbelül egynegyedét teszik ki a fejlett országok egy főre eső fogyasztásának. A román mezőgazdaságban túlzás nélkül lehet állítani: ma csaknem középkori állapotok uralkodnak. A növénytermesztésben az európai termésátlagok alig felét, az állattenyésztésben egynegyedét produkálják. Románia a lakásépítésben, a tartós fogyasztási cikkekkel való ellátásban, az orvosok arányát tekintve az európai lista végén áll. Ha lehet, még ennél is súlyosabb a demográfiai helyzet. A születések száma aránylag magas, de a csecsemőhalandóság kirívóan rossz egészségügyi életminőségű állapotokat jelez. A halálozási arányok az európai átlag két-há- romszorosát teszik ki, egy japán nyolc és fél évvel él tovább átlagosan egy román állampolgárnál. Mindezek olyan súlyos teherként nehezednek az országra, hogy még egy gyors politikai konszolidáció után is évtizedekben kellene azt az időt mérni, amíg a ma Európa perifériájára szorult román gazdaság talpra állítható. A jelek szerint lassan a fejlett országok elemzői is ráébrednek milyen történelmi léptékű feladat előtt állnak a volt szocialista országok, amikor a tüzből vizet, a tervből piacot kell csinálniuk. Az utóbbi időben az eufórikus hangot mind több lapban váltja fel némi aggodalom: képes lesz-e egyáltalán Kelet-Európa átjutni a tű fokán? A The Economist egyenesen úgy fogalmaz, hogy nem lehet hibáztatni a privatizálástól rettegő kormányokat, hiszen csaknem a semmibe ugranak most a vezetésük alatt álló volt szocialista országok. „Gondoljuk csak meg, milyen merésznek tűntek Thatcher asszony kiárusításai. Most ezt a merészséget szorozzuk be vagy százzal.” Azaz erre mifelénk, Kelet-Európábán az állami tulajdon működőképessé tételéhez nem egyszerűen gazdát kell annak találni, hanem szinte a semmiből kell megteremteni az ehhez szükséges bank- és elszámolási rendszert, ingatlan- és tőkepiacot. Az Economist szerint a politikai kockázatok óriásiak. A privatizálás elkerülhetetlenül a gazdaság újraelosztását fogja jelenteni, sok alkalom nyílik a korrupcióra, az értékes gyárak elkótyavetyélésére külföldieknek, azaz számtalan veszély leselkedik az új demokráciákra. Ám a lap szerint a legnagyobb veszély a nem cselekvés. Ugyanis a piacgazdasági reformok kelet-európai sorsa azt igazolja, hogy az igazi magántulajdon nélkül végkifejlet nem lehet más mint az infláció és a gazdaságátalakítás csődje. Nekünk különösen sok keserű tapasztalatunk van arra, hogy a kormányok nem tudnak a nagyvállalati nyomásnak ellenállni és a végtelenségig támogatják a veszteséges termelést. Az Economist szerint ebben a roppant kényes helyzetben három szempontot kell szem előtt tartaniuk a kelet-európai kormányoknak. Először is igazi versenyt kell terémteniük, tehát nincs értelme, hogy az állami monopóliumokat magánmonopóliumokká alakítsák. Ezeket a nagyvállalatokat az eladás előtt fel kell bontani, és a kereskedelmet teljesen szabaddá kell tenni az import számára. A másik szempont a tisztesség elve - véli az angol közgazda- sági lap. A kormányoknak módot kell rá találni, hogy minél többen vásárolhassanak termelőüzemeket, ahol lehet, ott nyílt versenytárgyalásokat kell hirdetni, és különösen ösztönözni kell a kisberuházásokat. Mindehhez a hátteret az adhatja, ha - miként nálunk már megtörtént - privatizálási ügynökséget hoznak létre, amely az állam érdekeit képviseli, védi a gyárak eladásakor. A harmadik szempont a gyorsaság, amely nélkül kudarcra van ítélve minden átalakulási kísérlet. Mindez persze ellentmondásba kerülhet és minden bizonnyal kerül is a tisztesség elvével, hiszen ha gyorsan kell valamit végrehajtani, nincs sok lehetőség a vevők közötti válogatásra. A The Economist szerint a volt szocialista országok most olyan döntéseket kénytelenek hozni, amelyek hosszú évtizedekre meghatározzák népeik sorsát. p t Jövedelem és infláció A fal füle Ha a hidegháború emlékművet kapna, ezt sem megtervezni, sem felépíteni nem kellene, mert máris áll: a moszkvai amerikai nagykövetség. A Washington Post szerint „nyolcemeletes mikrofon az amerikai titkok középpontjában, 300 millió dolláros hangszóró, amely a CIA suttogásait felerősíti a KGB kíváncsi hallgatói számára. Isten hozta a látogatót a moszkvai amerikai nagykövetségen! Azonban jó, ha tudja, hogy a nap 24 órájából 24 órában hallgatják az épület bármely helyiségében, természetesen a WC-ben is.” Az elmúlt évek során többször is a világlapok első oldalán szereplő szenzáció azért lett téma ismét, mert az amerikai lap interjút készített a KGB volt őrnagyával, aki a hétpecsétes titkot - szovjet fedőnevén a Denevérszárny akciót - miután Nyugatra szökött, részleteiben is fölfedte. Sejmov őrnagy elmondta, hogy a szovjet építők nagyon precíz munkát végeztek, „ahol egyetlen rejtett mikrofon is elég lett volna, oda legalább ötöt, tízet, vagy akár húszat is elhelyeztek.” Ezek a mikrofonok olyan parányi elemekből kaptak energiát, amelyek a hangon kívül, kétségtelenül az optimizmust is táplálták: mintegy száz esztendő múlva merültek volna ki. Ennyi idő ugyanis elegendőnek látszott, hogy eldőljön a küzdelem a szocializmus és a kapitalizmus között - így Sejmov. Tény, hogy nem az elemek merültek ki. A Szovjetunióban 41 millió fő, a lakosság 14,5 százaléka él a létminimum alatt. Tavaly a létminimum havi 78 rubel volt. A lakosság jövedelme ugyanakkor gyorsabban nő, mint az áruk és a szolgáltatások mennyisége. A kiegyensúlyozatlanság 10-11 százalékos, ugyanannyi, mint az infláció. Tehát a pénz nem sok, s akinek van, azé is egyre kevesebbet ér. Ismerős probléma. S hogy néz ki a i, társadalmi-vagyoni piramis” a Szovjetunióban? Egyre inkább a szegénység irányába mutat. A lakosság közel 62 százalékának a jövedelme kevés, vagyis 150 rubelnél kevesebb. 31 százalékának 150-250 rubel közötti jövedelme van, és csupán 7 százaléknak jut 250 rubelnél több havonta. A fogyasztási szerkezet szempontjából az első csoport kevéssé ellátott, a második közepesen ellátott, a harmadik pedig jómódú. Mihail Gorjacsev közgazdász alább következő eszmefuttatása - a probléma megoldására tett javaslataival - beleesik abba a gondolatkörbe, amely nálunk is sokakat izgat. S meglehet, hogy az a jegyrendszer, amire ő gondol, ott nem is volna olyan rossz. Nézzük hát magyar szemmel az APN cikkíróját. Gorjacsev úgy véli, hogy olyan társadalmi kompenzációs rendszert kell kidolgozni - méghozzá hamar -, amelyik pótolja a lakosság veszteségeit. Elsősorban az élelemről, a lakásról és a ruháról van szó. Törvényben kellene meghatározni az egy főre eső minimális jövedelmet. Gondoskodni kellene úgynevezett természetes kompenzációról is. Azonnal meg kellene kezdeni a társadalmi kompenzációs rendszer kidolgozását. Küszöbön áll ugyanis egy alapvető szovjet árreform, amely az árak többszörös emelkedésével jár majd együtt. Tehát a jövedelmek emeléséről van szó? Az elképzelés vonzónak tűnik. Ha a bérek általános növelése mellett döntenek, ez önmagában is inflációgerjesztő tényező lesz, s azt is jelenti, hogy az adott év inflációs szintjét automatikusan átviszik a következőre. Látható, hogy a bérek növelését korlátozottan kell végrehajtani. Csupán a lakosság alacsony jövedelmű rétegeire kell kiterjednie, vagyis a nyugdíjasokra, az egyetemi hallgatókra, a sokgyermekes családokra, a rokkantakra, a munkanélküliekre. A lakosság valamennyi rétegét érintő bérnövekedés céljából mindenféle korlátozást meg kell szüntetni, beleértve a másodállásokra vonatkozó szigorításokat is. A kiskeresetűek fizetését növelni kell, de hogyan? Ha a minimális bér gyorsan megközelíti a közepes béreket, akkor a jövedelemnövelést egyre szélesebb körben mégiscsak végre kell hajtani, vagyis egyre több rétegnek a jövedelmét is kell növelni. Ha ezt az utat választják, alapul a „minimális fogyasztói kosarat” kell venni, amelyben a legminimálisabb szükségleteket kielégítő termékek vannak. A kenyér és a péksütemény, a makaróni, a hús, a kolbász. Hivatalos adatok szerint az alacsony jövedelmű családokban a családi költségvetés felét a táplálkozási költségek teszik ki. Az erre fordított összeget meg kell kétszerezni. Ez adja meg azt az értéknagyságot, amely meghatározza az alapvető életszükségletek kielégítését. De más társadalmi kompenzáló eszközökre is szükség van. Az egyik ilyen forma az ingyenes élelmiszerjegy és más jegy lehet. Az alacsony jövedelműek jegyet kapnak, s az állami kereskedelemben élelmiszer- cikkhez juthatnak. Ez lehet egy külön üzlethálózat, vagy valamilyen áruelosztó. A programot országos, köztársasági és helyi költségvetésből kellene finanszírozni. Az alacsony jövedelműek támogatására szolgáló rendszer létrehozásában nagy szerepet játszhatnak a társadalmi és önkéntes szervek és jótékonysági szervezetek. A nyugdíjba vonulók társadalmi kompenzációs eszköze lehet a takarékpénztárnál - nyugdíjas takarék- betét formájában - gyűjtött összeg is. Csak a nyugdíjkorhatár elérésekor, vagy a munkaképesség elvesztésekor lehet felhasználni. A betétek tartósak, a kamatokat az infláció mértékének megfelelően kell megállapítani. Mindenki maga döntheti el, nyit-e ilyen számlát vagy sem, s azon mikor, milyen összeget helyez el. Társadalmi kompenzáló eszközként használhatók fel a vállalati eszközök, melyekből a vállalat nyugdíjkiegészítést adhat volt dolgozóinak, támogathatja a sokgyermekes családokat, az ösztöndíjasokat stb. Ezeket a kifizetéseket adómentessé kell tenni. Káosz a szerelőcsarnokban Az NDK-ban a Volkswagennek sem könnyű. Elkeseredve nyilatkoznak a nyugatnémet szakemberek: itt semmi sem sikerül. Az NDK-beli Zwickautól néhány kilométerre, Mosel településen vagyunk, ahol egy új autógyárban egymás után gördülnek majd le a futószalagról a VW-Polok és a VW-motorral felszerelt Trabantok. A nyugatnémet autókonszern 5 milliárd márkát akar beruházni, s ez lesz a legnagyobb volumenű német-német vállalkozás. A VW-gyárnak kell megmutatnia, hogy az NDK-ban a központi tervgazdálkodás által tönretett iparág ismét fellendül - nyugati tőke segítségével. A keletnémet dolgozók egyébként az NSZK-beli Wolfsburgban ismerkedtek a nyugatnémet munkaintenzitással: ők szerelték 3 héten keresztül ä VW-Polokba az ablakokat, az üléseket, a fényszórókat és a tankot, majd a komplett motort. Wolfsburgban gyorsan alkalmazkodtak a munkakörülményekhez, az NDK-beli üzemben azonban már más a helyzet. A nyugatnémet főmérnök csendesen csak annyit jegyez meg: „aki a vánszorgáshoz szokott, az nem tud hirtelen ügetni". Az NDK-beli VW-gyárban egyelőre csak összeszerelik a Pólókat - s ez így megy majd 1993-ig. Addig felépítik ugyanis a présgyárat, a karosszériaműhelyt, valamint a fényezőegységet is. 1993-ig Wolfsburgból szállítják át a Polo fő darabjait, 1994-től az NDK-beli Moselban évente 250000 WV-Polot állítanak majd elő. Erre az évre ehhez képest nagyon szerények a kilátások: októbertől naponta 50 Polo hagyja el a futószalagot. Moselben a problémák egyelőre abból adódnak, hogy egy „fedél” alatt léteznek még a központi tervutasításos rendszer maradványai, illetve a piacgazdaság csírái. E kettő megléte egyelőre csak egy valamihez vezet - mégpedig a totális káoszhoz. A Volkswagen nehézkes indulása az NDK-ban már sejtetni engedi, hogy mennyi türelemre lesz szükség az igazi piacgazdasági mentalitás meghonosításához a későbbi egységes Németország keleti felén. Hogyan adjuk el Ke let-Európát?
