Tolnai Népújság, 1990. július (1. évfolyam, 75-100. szám)

1990-07-20 / 91. szám

1990. július 20. &PÚJSAG3 A megyei tanács vb tárgyalta (Folytatás az 1. oldalról.) Ezt követően arról határozott a végrehaj­tó bizottság, hogy 1990. augusztus 17-én 9 órára összehívja a megyei tanács ülését, amelynek napirendjére nem csak soros tennivalókat, hanem ünnepi megemléke­zést is javasolnak: méltatni kívánják állam­alapító királyunk, Szent István tevékenysé­gét és az új kenyér jelentőségét Mivel a megyei tanács testületé valószfnűleg akkor ül össze utoljára, meghívják a tanácstagok közvetlen hozzátartozóit is az egyébként nyilvános ülésre. Várhatóan tájékoztató Mitől van infláció? hangzik majd el a megyei tanács és szervei 1985-1990 közötti tevékenységéről, ja­vaslatot terjesztenek elő az állami támoga­tási tartalék felhasználására és tárgyalnak a tengelici oktatási és továbbképző köz­pont épületének hasznosításáról. A megyei tanács végrehajtó bizottsága tegnapi ülésén hozzájárult ahhoz, hogy Kisszékelyt üdülőhellyé nyilvánítsa a helyi tanács. E lépéstől az üdülési igények növe­kedését, az ingatlanforgalom fellendülését az üdülők és a helybéliek ellátásának javu­lását várják. Meg kell fékezni, de nem mindenáron Jelenleg aligha van súlyosabb gazda­sági gondunk, mint az infláció megféke­zése. A 30 százalékos áremelkedés olyan helyzetet teremt, amely mellett már állandóan ott van az árak végzetes elsza­badulásának a veszélye. Nem engedhet­jük tehát meg magunknak, hogy köny- nyelműek legyünk. Ennek tudatában is az volt az utóbbi időkben a legnagyobb félelem, hogy olyan politikai erők kerül­nek hatalomra, amelyek az infláció meg­állításáért bármi árat hajlandóak lenné­nek megfizetni. A pénzromlás világjelenség Az inflációval ugyanis még mindig úgy van a közgazdaság-tudomány, mint a szélsőjobb és a szélsőbal ideológusai voltak és vannak a demokráciával: csak a hibáit látják. Sok nemzet tragédiája származott abból, hogy a demokrácia hi­báiból arra következtetett még a közvéle­mény többsége is, hogy a demokrácia rossz, amit egy kitalált sokkal jobbal ér­demes helyettesíteni. Szerencsére ma már ezen túl vagyunk. A közvélemény előtt is világossá vált, hogy a demokrá­ciának is vannak hibái, de minden más rendszernek még több hibája van. Az inf­lációról is egyelőre csak azt hirdetik a szakmán belül, hogy kártékony. A terv- gazdaságnak is kiemelt céljai között sze­repelt az infláció teljes kiküszöbölése. Az mára már kiderült, hogy a tervgazdaság nem versenyképes a piacgazdasággal, de az még nem, hogy az inflációmentes gazdaság önmagában működésképte­len. Pedig a tények ezt bizonyítják. A gazdasági fejlődés azóta gyors, amióta a pénz romlik, amióta az árak ten­denciaszerűen emelkednek. A gyakorlat szerint csak az vethető fel elméletileg, hogy mekkora az az infláció, ami mellett a hibái kisebbek, mint erényei. De elméleti­leg ez sem tisztázható. Nincs semmiféle tapasztalati bizonyíték arra, hogy a ki­sebb infláció mellett gyorsabb lenne a gazdasági növekedés. De a fordítottja sem igaz. Az inflációval járó hátrányok közismer­tek, nem is kell felsorolni azokat. De van­nak előnyei is. A modern társadalom csak abban az esetben képes megoldani a struktúra-átrendezést a munkaerő át­csoportosítását, ha az árak emelkednek, ha lehetővé válik, hogy szükség esetén a reálkamat negatív is lehet, hogy a vállala­tok akkor is képesek legyenek tovább­működni, ha a nyereségük csak fiktív. Mindennek az a technikai feltétele, hogy a pénz szükség szerint szaporítható le­gyen. Itt most nincs lehetőségem arra, hogy ezen állításomat részletesen bizo­nyítsam. Elégedjünk meg azzal, hogy ko­runkban mindenütt van infláció, minden­ütt fedezeténél gyorsabban szaporítják a pénzt, sehol nincs árupénz. Márpedig egy ilyen kivételt nem ismerő világjelen­ség mögött objektív okoknak kell meghú­zódniuk. Inkább 20-30 százalékos munkanélküliséget? Mindezt azért írom le, mert szükséges­nek tartom, hogy az inflációban ne olyan pestist lássunk, amelyet mindenáron ki kell pusztítani. Az ugyan senkinek nem jut eszébe, hogy el kellene érni, hogy ne legyen egyáltalán infláció. Annál több hí­ve van annak, hogy a jelenlegi inflációt bármi áron lényegesen csökkenteni kell. Ezzel a bármi árral van nekem bajom. Vé­leményem szerint csak olyan áron sza­bad mérsékelni az inflációt, amely mellett az előnyök nagyobbak, mint a megféke­zéssel járó hátrányok. Hivatkozom a len­gyel példára. Ott az inflációt úgy fékezték meg, hogy jó harmadával csökkent a ter­melés, tehát szükségszerűen az életszín­vonal is. Ekkora árat nem tartok megen­gedhetőnek. De azokat az országokat sem irigylem, amelyekben 20-30 száza­lékos munkanélküliséggel fizetnek a ki­sebb inflációért. Jó volna, ha Keynest jobban tanulmá­nyoznánk. Ö volt az első, aki felismerte, hogy a társadalom számára fontosabb a krónikus és nagymértékű munkanélkü­liség elkerülése, mint az árak stabilitása, hogy jobb a kapacitások túlzott ki­használása, mint azok harmadának le­állítása. Nem vitatom, hogy a teljes foglalkozta­tottság, vagy az összes kapacitás teljes kihasználása is nagyon rossz, ezt sem szabad sokáig megtűrni. De a másik vég­letet sem. Mivel nálunkjelenleg nagyon alacsony a kapacitások kihasználása és aránylag már nagyon magas a munkanélküliség, a kapacitások leállítása, a munkások tö­meges elküldése csak növelné gazdasá­gi nehézségeinket. Az, hogy a kapaci­tások jelenleg nincsenek kihasználva, általánosan elismert tény. A munkanél­küliség magas foka azonban bizonyí­tásra szorul. Ez csak akkor derül ki, ha el­fogadjuk, hogy a gazdaság kezelése szempontjából a kapun belüli munka- nélküliség nem különbözik attól, hogy az kapun kívülivé válik. Mi olyan gazdaságot örököltünk, amelyik a felesleges munkaerőnek nem munkanélküli-se­gélyt folyósít, hanem munkaviszonyt biz­tosít. Márpedig ezt az eldugott munkanélkü­liséget kell először nyílttá tenni, csak az­tán kerülhet sor a veszteségesen terme­lők elbocsátására. Gondoljunk a lengyelekre! A kapun belüli munkanélküli és a vesz­teségesen termelő között óriási különb­ség van. Az előbbinek semmi haszna sincs, sőt ottléte károkat okoz. Ezzel szemben a veszteségesen terme­lő ugyan nem termel annyit, hogy abból a bére, a bérjáruléka, az adó ráeső része és a berendezések amortizációja teljes egészében megtérüljön. De te­kintettel arra, hogy a modern társa­dalomban a fenti költségek akkor is jelentkeznek, ha a munkást elküldik, nem a kívánatosnál kevesebb értéket létreho­zókat kell elsősorban elküldeni, hanem azokat, akik semmi értéket nem hoznak létre. Ezeket azonban nem lehet a veszteséges vállalatok kollektíváival azo­nosítani. Tehát az infláció mérséklése csak olyan eszközökkel engedhető meg, ame­lyek nem járnak több kárral, mint haszonnal. A kereslet és a kínálat közötti egyen­súly javítása érdekében egy olyan gaz­daságban, mint a mienk jelenleg, első­sorban a termelésnövelő forrásokat kell feltárni, a kapun belüli munkanélkülisé­get nyílttá tenni. Még messze vagyunk attól, hogy már veszteséges vállalatok leállításával kel­lene foglalkoznunk. Egyelőre ugyanis még azt sem tudjuk biztosan, hogy melyik vállalat volna veszteséges akkor is, ha megbízható volna a vállalati mérleg, s annak eredmé­nye valóban a népgazdasági hatékony­ságot mutatná. KOPÁTSY SÁNDOR „Nagy kalandom plebejuséknál” Pártperpatvar néppárti módra KiSZ4agok som voftak, mégis „kriptokom munisták” ■■- Legközelebb csak akkor lépek be valamilyen pártba, ha er­re térdenállva kérnek a tanácsháza nagytermében. Pál József­nek a Paksi Állami Gazdaság igazgatójának a szavait hallgatva az újságíró elképzeli a jelenetet, s arra gondol: milyen nagysze­rű téma lenne mindez lapunkban. Az igazgató ironikus hangvé­tele mögül azonban - bár csak telefonon sikerült beszélni vele - kiérződik egyfajta lemondó, csendes belenyugvás, amit a következő kijelentése is megerősít: - Igyekszem egy életre kívül maradni a politikán, s az elpocsékolt fölös időt a munká­ban visszanyerni. Ekkor viszont az újságíró kérdezhetne vissza ironikusan: ép­pen most, amikor Pál József a Néppártból történő kizáratása után, avagy azzal egyidejűleg több esetben is megkapta a „zöldbáró” jelzőt? Mert mi is lehetne manapság Magyarorszá­gon egy téeszelnűk, vagy egy állami gazdasági igazgató, ha nem pont „zöldbáró”? Ám a telefonos beszélgetés nem erre, ha­nem a néppárti kizáratásra vonatkozott. Pál Józsefet ugyanis megtagadta saját pártjának vezetősége, elnöksége, bár ismere­tes, hogy az állami gazdaság igazgatója az országgyűlési vá­lasztásokon a paksi kerület képviselőjelöltjeként indult, méghozzá éppen néppárti színekben. Annak a pártnak a színei­ben, mely a választási kampány idejében tanúsított visszafogott tiszteletet keltő stílusával - a kerszténydemokratákkal együtt - joggal pályázhatna a fair play díjra, mármint ha ilyesmi létezne a politikában. A Magyar Néppárt mellőzte a másutt oly gyakori harsányságot, fellengzős magatartást, szitkozódást, nagyhan­gú fenyegetőzést, ökőlrázást, nem kívánt az egyébként népsze­rű, de a pillanatnyi előnyökre apelláló harcos antikommunista, antibolsevista szerepében tetszelegni. Ezért is kelthetett némi feltűnést, sőt jelen sorok írójában visszatetszést a párt június végi nagy budapesti küldöttközgyűlésének „elemzése”. Ennek értelmében „a bolsevizmus fellegvára különböző személyeket, sőt szervezett csoportokat lopott be a Magyar Néppártba, akik­nek romboló munkája lehetetlenné tette a tisztességes erők működését”. S azon nyomban ki is tessékelték soraikból „a nem odavalókat, az idegen célokat szolgálókat és a pártot bomlasz- tókat”. így jutott erre a sorsra Pál József is, akiről ugyan nem tudni, hogy melyik csoportba tartozik, de szerinte a „lebolsevi- kozás” legalábbis különös. - Ez a vád ért, engem, akit annak idején nem vett fel az MSZMP. Úgy tűnik, ma az az erény, ha va­laki korában börtönben ült, még ha köztörvényesként is. Persze, talán jobb is, hogy így történt. Az őszinteséget sehol sem viselik el. Ha megtalálnám a tagkönyvemet, legszívesebben visszakül- deném a párt elnökének, Fekete Gyula írónak, legutóbbi könyv­eimének az idézésével: „Süket a meztelen király.” Az igazgató ezen utóbbi megjegyzése nem teszi kétségessé, hogy komoly kifogások merültek fel a néppárti vezetőséggel, vagy legalábbis annak egy ré­szével szemben. Ezt erősíti meg másik beszélgetőpartnerem, dr. Say István is, a szekszárdi Babits Mihály művelődési központ igazgatója, aki ugyancsak „kárvallott”, mivel neve szintén szerepel a néppárti „bé­listán”. Ami persze egy újabb jókora meglepetés, mivel köztudomású, hogy dr. Say István oroszlánrészt vállalt a párt megyei szervezésében. A komikus „bolsevikgyanú" árnyékát elhessegetve („A leggondosabb vizsgálódások ellenére még egy egyszerű KISZ-tagsággal sem szol­gálhattunk, sem Pál József barátom, sem jómagam”) a kizárás valós okait kutatjuk - Csak találgatni tudok én is - tálja szét kezeit dr. Say István. - Ebben a pártban is szunnyadtak különböző feszültségek, s lehet, hogy jobban jártunk volna, ha ezeket még idejében érzékeltet­jük Az országgyűlési választások után nálunk is megkezdődött az egymásra mutogatás, a bűnbak keresés Nem akarok senkit sem megsérteni, de az országgyűlési közvetítéseket látva a Néppártból - a gyengébb képességűek a nagyobb indulatúak közül - bizonyára so­kan gondolták úgy, hogy ők is ott ülhetnének ha ez a választás sikerül. Úgy érzem, hogy ezek az emberek most felszabadítják magukból az indulatokat - Ez egy olyan cirkusz, amiben nem óhajtunk részt venni - jelenti ki határozottan a művelődési központ igazgatója, majd kizáratá­sa körülményeit részletezi, ami legalább olyan abszurd, minta „kripto- kommunizmus” vádja - Levélben szólítottak fel, hogy tékozló fiúként kérjek bocsánatot a súlyos politikai eltévelyedésemért, illetve nyilat­kozzam arról, hogy nem kívánok a párt jövőbeni tevékenységében semmiféle szerepet vállalni. A másik eshetőség az volt, hogy önként dalolva hagyjuk ott a pártot mert ha ezt nem tesszük, akkor a június végi néppárti kongresszus ákezdeményezi a kizárásunkat Különös módon máig nem kaptunk értesítést a kizárásról, mert a kongresszus­ra ezek után természetesen nem mentünk el. Dr. Say István - értékel­ve a történteket - úgy gondolja, hogy a kongresszuson nevet változta­tó Magyar Néppárt-Nemzeti Parasztpártnak már nem tagja, bár a hozzá közel álló egykori néppártból nem lépett ki, s a nézetein sem változtatott Független, szabad, az önkormányzatban gondolkodó és azért tenni kész embernek tartja magát S hogy mi lesz a Néppárt me­gyei szervezetével? Sejtjeire hullik, ahogyan azt a művelődési központ igazgatója jósolja, vagy más végzet vár az egyébként jobb sorsra ér­demes szervezetre? Mindenesetre a pártra vonatkozó megyei iratok ott fekszenek dr. Say István páncélszekrényében, bár azon gondolko­dik, hogy azokat - miként az a múlt relikviáihoz illik - átviszi a megyei levéltárba. Ezt követően pedig - ha lesz rá ideje - megírja visszaemlé­kezéseit „Nagy kalandom plebejuséknál” címmel. Hogy ne csak az or­szágos elnöknek legyen irodalmi haszna ebből az ügyből. Szeri Árpád 16 keréken a Kárpátiéval (5.) Távolságok és bírság Domsa István főszakácsi minőségében a „Res­taurant Kamion” előtt.. Köveiből reggel fél 6-kor indultunk és két órával később, a reggeliszünet megállása közben életemben először sikerült egy Rá­ba kamion visszapillantó tükrében megbo­rotválkoznom. Táplálkozási szüneteink, melyek az „Ede” oldalában rejlő éléstár le­hajtható ajtaja és egy kétlángú turista gáz­főző felhasználásával zajlottak, többnyire óriási feltűnést keltettek. Konzervekkel és más földi javakkal bőségesen el lévén látva, ismerve a helyi üzletek árukínálatát, némi érthető irigységtől se menteset. Breszt előtt átértünk Bjelorusziába, azaz Fehéroroszországba. Egy magyar­nak eléggé nehéz megértenie, hogy ugyanazon országon belül több köztár­saság határát is átlépi, melyeket dísze­sen jelölnek, de szerencsére külön-kü- lön vám- és határőrségek nincsenek. Legalábbis egyelőre... Az útmenti táblákon azonban errefelé pontosan jelzik a fehér- és nagyorosz kiejtési különbséget. így például NOVO- GUROVSZK párhuzamosan NEVAGU- REVSZK-ként is szerepel. Szerencsére a helyén, ellentétben Minszk-kel, melynek a térkép szerint utunk jobb oldalán kelle­ne feküdnie, de balra van. Orsától pedig nem 225, hanem 255 kilométerre. Gép­kocsivezetők figyelmébe! A térképek csak nagyvonalú irányjelzők, melyeknek tanácsos mérsékelten hinni. Az út egyébként, mely a határmenti Breszttől Moszkvába vezet, az eddigiekkel szem­ben mesés. Ezért a címbeli utalás meg- táltosodásunkra, hiszen az igazán nem versenyautózásra tervezett kamionnal utunk ötödik napján estig 844 kilométert sikerült megtennünk. Estefelé felüdülé­sül az ilyenkor errefelé még nagyon jól fogható Petőfi rádiót hallgattuk. Az országút mentén egymást érő áru­soktól egyébként nem vettünk erdei sza­mócát mivel csak vödrös tételekben árul­ták. 8 kiló, vödörrel együtt, igaz ugyan, hogy csak 10 rubel, de mit kezdjen egy vödör er­dei gyümölccsel az, akinek jövet-menet összesen csak 20 rubelje van a szovjetu- nióbeli dorbézolásra...? Az az eredeti tervem, hogy fogyatékos fotográfiai képességeimet majd helyben vásárolt képes levelezőlapokkal egészí­tem ki, dugába dőlt Korábban, Sztrijben, ilyen érdeklődésemért úgy néztek rám, mintha hasadóanyagot kívántam volna vásárolni. A többi nagy városból pedig körgyűrűre terelik a kamionokat, ami bár nálunk is igy lenne. Postának és képes­lapnak tehát közelébe se kerültem. Ötödik napunk teljesítményben sokat hozott ugyan, de élményben eleinte ke­veset. A Breszttől induló utat jórészt a moszkvai olimpia tiszteletére építették. Települést alig érint így emberközelbe kerülni szinte lehetetlen volt. Nem szá­mítva azt a pillanatot, amikor az I. osztályú út minden átmenet nélkül véget ért és a lejtő lendülete, meg 16 tonnás terhűnk a II. osztályún még rövid időre túlsodort bennünket a 60 km/óra sebességen. Dosnicánál, magyar idő szerint 16.20- kor, ismét a lesben álló rendőrök karjai közé futottunk. A sebességet automati­kusan regisztráló tachográf 70 km-es adatával nem lehetett vitatkozni. Követke­zett az alku a 10 rubeles bírságról. Mivel az itt valutának számító 3 csomag rágógumit kevesellték, megváltunk utolsó üveg vod­kánktól. Tüstént szent és mosolygós lett a béke, Domsa barátom pedig az amolyan „Hallja kend!”-ből előlépett „Tavaris lstván!”-ná. Sőt arra is figyelmeztettek, hogy 2 kilo­méterrel odébb újabb poszt les prédára, vigyázzunk a bő­rünkre. Vigyáztunk is... A környező települések lété­re utaló feliratok (Velikije Luki, vagy akár maga Breszt, Orsa és Vityebszk) felidézték a II. vi­lágháború nagy csatáinak emlékét, sőt a Berezina hídja magát Napóleonét is. Kéttagú brigádunk kárpátiás képvise­lőjének ez maga volt az eleven történelmi atlasz. Ennyi kilo­méter vezetés közben azon­ban felesleges, sőt veszélyes, és nem is szabad történelmet tanulni. Újságírást viszont lehet és kell. Olvasóink bizonyára felfi­gyeltek arra, hogy négy évtized kötelező ájult hódolata után ez az írás nem szűkölködik eny­hén kaján, bíráló megjegyzé­sekben. Minden folytatás a helyszínen, naponta készült csak az utolsó simításokat vé­geztem el itthon. Azzal a feltett szándékkal, hogy a megisme­rést - ám legyen ez közeledés is - nem az áhítat, hanem a tények köz­kinccsé tétele szolgálja. Az itteni ténye­ket ugyanis nem ismerjük, elhallgattuk, vagy ferdítettük. Nincs undorítóbb, mint a köpenyegforgatás, a korábbi dicshimnu­szok áthangszerelése pocskondiázásra. Itt nem ez, hanem személyesen, a hely­színen megismertek regisztrálása törté­nik. A magam módján persze, de ebbe már belejöttem. Az olvasó majd minden folytatás végén döntse el, hogy úgy-e, amiként képzelte... A napot egyébként este fél 9-kor Vi- tyebszknél egy defektes kerék cseréje, majd egy újabb, ezúttal pozitív kaland zárta. Az országúton nem tanácsos egy kamionnak magányosan éjszakáznia, ezért többnyire önvédelmi falkákba me­nekülnek a különböző pihenőkön. Fal- kánk nem lévén, a kivilágított Dubisi-i őrszoba mellett kértünk és kaptunk me­nedéket Sőt elbűvölő kedvességgel, még egy pohár tejet is... ORDAS IVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents