Tolnai Népújság, 1990. június (1. évfolyam, 49-74. szám)

1990-06-04 / 51. szám

1990. június 4. NÉPÚJSÁG 3 Merre tovább magyar gazdaság? Útelágazásnál Útelágazásnál állunk, és az egyik út a gazdasági felemelke­déshez, a Nyugathoz való felzárkózáshoz vezet; a másik vi­szont a teljes lecsúszáshoz, a periférizálódáshoz, a világgaz­daságba való gyarmati jellegű munkamegosztással való szervesüléshez. Most végképp eldől, hogy a harmadik világ tagjaiként fo­gunk-e belépni a harmadik évezredbe, válságról válságra bukdácsolva, elviselhetetlen, 30-40 milliárd dollárnyi adós­ságállománnyal, állandósuló cserearányromlással; vagy egy gyorsan felzárkózó, modernizálódó országként? Ezért a mai döntéshozók felelőssége óriási! Eldől tehát, hogy egy elavult, konzervatív ágazatokra épülő gazdaságszerkezettel, nyersanyag- és energiafaló iparral, nagy súlyt képviselő kitermelőipari tevékenységgel, a csúcs- és húzóágazatok hiányával fogjuk-e jellemezni a hazai gaz­daságot kétezerben; vagy ellenkezőleg, egy korszerű struk­túrával, „szürkeállomány-igényes” csúcstechnikával, fejlett infrastruktúrával, oktatással, „kutatásiparral”, stb. Melyik útra fogunk rátérni? Megindítjuk a recski rézércver­tikum építését, a bükkábrányi ligniterőmű megvalósítását, folytatjuk a kohászat, a bányászat „fejlesztését”, „modernizá­lását"? Ha igen, akkor semmi kétség nem lehet az eredmény iránt: nem jut, nem juthat pénz a csúcs- és a húzóágazatok, az infrastruktúra, az oktatásügy, a kutatás fejlesztésére. Makroszerkezet és termékszerkezet A nemzetgazdasági szintű struktúraváltást el kell választani a vállalati szintű termékszerkezet-váltástól. Mi össze keverjük csúnyán a két fogalmat. Hogy egy példával érzékeltessem: ha a kohászat termékszerkezetet vált, és hatalmas ráfordítás­sal mondjuk átáll a rúdacélgyártásról a lemezacélgyártásra, akkor ez a kohászat számára szerkezetváltás, viszont nem­zetgazdasági szinten ez struktúrakonzerválás. Az elmúlt két évtizedben azok az országok voltak gazdasá­gilag sikeresek, amelyek a bajba jutott ágazatokat nem meg­menteni igyekeztek, hanem felszámolni! Mi ezalatt az időszak alatt százmilliárdokat áramoltattunk a kohászat, a bányászat „talpra állítására”, természetesen mindenfajta eredmény nél­kül, és az az ágazat fejlődött a legközelebb a világszínvonal­hoz, amelyikből a legtöbbet kiszivattyúztak: a magyar mező- gazdaság. Nekünk is csak egy út lehetséges: azt a gazdaságpolitikát beindítani, amely sikeres volt, és egyedül volt sikeres a válság sok régiójában. Azaz le kell építeni a konzervatív, nyers­anyag- és energiafaló, illetve az azt kiszolgáló kitermelőipari ágazatokat, és fel kell futtatni a húzó- és a csúcságazatokat. Szelektív fejlesztést! Meg kell értenünk, hogy olyan korban élünk, amikor vége a „minden vállalat fejlődjön” időszakának. Csak úgy fejlődhet­nek a jók, ha tönkre mennek, illetve jobbik esetben tervsze­rűen leépülnek a veszteségesek, a kevésbé perspektiviku­sak. Ebbe beletartozik az is, hogy a nagy, konzervatív, energia- és nyersanyagfaló dinoszauruszoknak el kell hal­niuk, hogy teret engedhessenek a kis, mozgékony elektroni­kai, bitechnológiai, informatikai, számítástechnikai emlősök­nek. Magyarországon vissza kell végre fejleszteni a kohászatot, a jelenlegi három és félmillió tonnás kapacitás kevesebb mint egyharmadára. Miután Dunaújváros van még a legkorsze­rűbben felszerelve, és a legjobb helyen, a Duna mellett, nyil­vánvaló hogy a borsodi kohászat az amely eleve felesleges. A kohászat visszafejlesztése lehetővé teszi a szén- és lig­nitbányászat jelentős csökkentését, kisebb lesz a környezet- szennyezés is. A felszabaduló erőforrásokat a magán kis- és középvállalko­zásokba kellene áramoltatni megfelelő kedvezményes hitel- mechanizmus révén. Általában véve is a nagyvállalati szektorból erőforrásokat kell átcsoportosítani a kis- és középvállalati szek­torba. Csúcságazat, húzóágazat, konzervatív ágazat Konzervatív ágazatoknak nevezzük az energia- és nyers­anyagigényes, illetve a kitermelőipari ágazatokat A klasszikus nehézipar nagy része ide tartozik. A kohászat, a bányászat, a gépgyártás, a nehéz vegyipar egy hosszú történelmi korszakban a fejlődés motorja volt, mára viszont megszűnt ez a szerepe. Ter­mészetesen konzervatív tevékenységekre továbbra is szükség van, csupán az a kérdés, hogy nemzetgazdaságban ezek az ágazatok a nemzeti jövedelem egynegyedét, egyharmadát ter­melik meg, a magyar gazdaságban viszont a 85-90 százalékát A húzóágazatok a többi ágazat termékei iránt támasztanak ke­resletet, mintegy magukkal húzzák a többieket Ilyen például a személygépkocsi-gyártás. A csúcságazatok nevükből következően a mindenkori csúcs- technikát jelenítik meg, ma ide tartozik a mikroelektronika, a szá­mítástechnika, az informatika, a biotechnológia, a finomvegy­ipar. A lényeg, hogy a húzó- és a csúcságazatoknak kell dominál­niuk a modern nemzetgazdaságban. Ma Magyarországon úgy­szólván teljesen hiányzik ez a két szféra, és szinte kizárólag a konzervatív tevékenységeket találjuk meg sajnos. Általában véve a brainigényes, a kreativitásigényes ágazatok átveszik a vezető szerepet az energia- és nyersanyagigénye­sektől. Hiányzik az átfogó stratégia Egyelőre csak tüneti kezelést látunk: ha bajban van a kohá­szat, a bányászat, akkor igyekszünk „talpra állítani”. Holott in­kább leépíteni kellene ezeket. Az egyensúlyi problémák kiéleződése miatt érvényben van egy általános gazdasági restrikció, amelynek a lényege vég­eredményben az, hogy a jók nem tudnak fejlődni, mert elvonják tülük a jövedelem nagy részét, a rosszak viszont életben tudnak maradni, mert megkapják a dotációkat, burkoltan vagy nyíltan. Ma érdemesebb bankba tenni a pénzt, vagy ingatlanba fektetni, mint termelőberuházásba fogni. Nyesegetjük az egyensúly tengerén az egyensúlyt megzavaró jéghegyek csúcsait, csak azt nem vesszük észre, hogy a jég­hegy tovább hízik a felszín alatt. Egy átfogó, hosszú távú stratégiát kellene kidolgozni, amely a magyar gazdaság szerkezetének általános modernizálására irányulna. Le kellene építeni a minimumra az energia- és nyers­anyagfaló ágazatokat, valamint a kitermelőipart, a pillanatnyi pénzügyi helyzettől függetlenül, és az így fölszabaduló erőforrá­sokat a csúcs- és a húzóágazatok fejlesztésére, az infrastruktúra modernizálására kellene fordítani. Jelentősen növelni kellene az oktatásügyre és a kutatásra fordítandó pénzt hiszen ezek foko­zott fejlesztésére éppen akkor kell áldozni, amikor egy ország bajban van. Egyszóval radikális szemléletváltásra van szükség. A magyar gazdaság válsága szerkezeti válság. A restriktiv gazdaságpoliti­ka csupán lázcsillapitásra jó, nekünk azonban az alapbajt kell kezelni, és a betegség oka az elavult gazdaságszerkezet Piaci mechanizmust tulajdonreformot erre a struktúrára ráen­gedni nem lehet mert nem fog működni. Első lépésként végre kell hajtani a szükséges operációkat, az elavult, konzervatív ága­zatok leépítését a veszteséges vállalatok felszámolását. Ezt tet­ték a legliberálisabb gazdasági elveket valló nyugati kormányok is. Ezután épülhet ki a piacgazdaság, mehet végbe a tulajdonre­form. A sorrendet felcserélni nem lehet a piac nem fogja végre­hajtani s struktúraváltást, az ugyanis nem sült galamb, ami a szánkba repül. A makroszerkezet tehát most a döntő kérdés, és amíg nem nyúlunk hozzá, addig jó magyar szokás szerint csak a felszínt kapargatjuk. GAZDAG LÁSZLÓ 4 Magyar-német-francia találkozó Bátaszéken (Folytatás az 1. oldalról.) Ennek ellenére városok, sőt, sokkal városiasabb városok, mint mifelénk nem egy. Besigheimnek például egy gimná­ziuma, két további iskolája, nagy szociá­lis otthona, sportcsarnoka, föld alatti au­tóparkolóval is ellátott sokhasznosítású művelődési központja, stadionja és für­dője van. Az orvosok száma 8, a gyógy­szertáraké 3. Hasonlóan jól ellátott Ay is. A delegációk érkezésének célja mégis a testvérvárosi, települési kapcsolatok megteremtése volt. A franciák és néme­tek között ez már 20 éves, most azt terve­zik, hogy megfelelő előtanulmányok után egyszerre kötik meg mindhárom városka között a szerződést. Ahogyan azt Werner Grau polgármes­ter mondotta:- Az ilyesmit nem szabad elkapkodni! Dominigue Lévéque Ay-ból ezt azzal egészítette ki, hogy Magyarország már megszerezte magának azt a jogot, mely­nek révén részt vehet a népek közös éle­tében. Testvérvárosi kapcsolatokról már sok-' szór írtunk lapunkban. Nyugaton ezt rendkívül komolyan veszik, és egyáltalán nem szorítkozik csak protokoll-látogatá- sok szervezésére. Ay és Besigheim pol­gárai közt már házasságok is köttettek és ha él, úgy legfeljebb csak a legidősebbek körében él a háborúk keserű hagyomá- nyiból származó „történelmi” német-, il­letve franciagyülölet. A most egymáshoz közeledő három településnek legalább a mérete rokon, amit például az ismét Chemnitzé vált Karl-Marx-Stadtról nem lehetett elmondani, lévén csak a város­nak több lakója, mint nálunk az egész megyének. Mindkét delegációban képviseltették magukat a különböző pártok, Ay eseté­ben elsősorban a szocialisták. A múlt pénteki baráti vacsorán ennek megfele­lően a tanács meghívta a közigazgatási területén működő különböző pártok kép­viselőit is. A beszélgetés több volt, mint hasznos, melynek kapcsán kiderült, hogy hírközlő szerveknek még nagyon sok tennivalója van a magyarországi vi­szonyok és változások megismertetése terén. A jó szándékú vendégek jelentős részének erről sejtelme se volt. A besigheimiek és ay-iak tegnap utaz­tak el különbuszukkal hazánkból. A kö­vetkező találkozásra a tervek szerint jú­liusban kerül sor, amikor 10 tagú csapat vesz részt Bátaszékről a Besigheimben hagyományos vidám, ifjúsági sportvetél­kedőn, természetesen francia fiatalokkal együtt ORDAS IVÁN pfln! BF y. Jr y ! «p Kölcsönmunkások a Zománcárugyárban Ingujjra vetkőzött fiatalember ül a por­tásfülkében. Talán helyettesít? Nem, nem lehet, ahhoz túlságosan berendezkedett az apró kis szobában. Egy kifelé tartó férfi mutatja be a nyitható ablakon rek­lámszatyrát. Rápaskol, forgatja, mutatja, nincs nála semmi. Mehet. Bemutatko­zunk egymásnak. - Bogos László vagyok - nyújtja felém jobbját a portás, s a néma döbbenet pillanatait, mely arcomra kiül, elnéző mosollyal nyugtázza. Ujjai helyén csupán a szépen összeforrt csonk lát­szik.- Tudja, hogy tud fázni, ami nincs is? Fáznak az ujjaim, vagyis hát az, ahogy voltak az ujjaim... - emeli meg a kezét, amiben már ott billeg a telefonkagyló. Reg­gel, amikor jöttem, akkor fázott. Pedig hideg sem volt. Nem bírom én ezt a munkát - mu­tat a szatyros ember után Bogos László. Az elveimmel nem stimmel ez össze, más em­ber szatyrában kotorászni. Targoncára ülök majd, ha megy... Kérdőn néz, talán megerősítésre vár? Biztosan menni fog, mondom neki, amit ő nagyon remél. Brikettgyári asszonyok a szalagon A telefonálásra szemüveges fiatalem­ber jön elénk a portásfülkéig. Guth Má­tyás, a zománcozó üzemrész vezetője szintén nagymányoki. így ismeri is azokat az asszonyokat, akik először három hét­tel ezelőtt jöttek a brikettgyárból hozzá­juk kölcsönmunkásként.- Munka állandóan van, így felvétel is. A nagymányoki asszonyok nagyon jól jöttek nekünk. Egy az, hogy kitűnően megértjük egymást, jól és szorgalmasan dolgoznak, nekik pedig munkalehetősé­get biztosítunk. Mindketten jól járunk. A munkarend folyamatos, a szalag ál­landóan forog, az edényt kell róla szedni, s máglyába rakni. Budai Jánosné társa Bareith Józsefné. Felváltva szedik le a to­vahaladó kocsiról a nyers, fületlen lába­sokat. Minden sorra kartonpapir kerül, s érkezik a kézi targonca, hogy új munka­fázishoz szállítja az edényt. Kesztyűs kézzel bánnak minden darabbal. Itt elő­írás a kesztyű.- A brikettgyár nem bánt magukkal kesztyűs kézzel, hiszen naponta ingáz­niuk kell, az utazás fárasztó, a két műszak sem semmi, van aki állandó éjszakást választott... Hogy érzik magu­kat?- Ez a mi bajunk, látja, ott lakom a szomszédban, a gyár mellett, és most itt dolgozom - mondja Bareith Józsefné.- Még az a jó, hogy legalább munkánk van, tudunk dolgozni, keresni. Kell is a törlesztésre, hiszen építkezünk.- Mennyit fognak itt keresni?- Azt még nem tudjuk pontosan - kap­csolódik a beszélgetésbe Budai János­né. Valószínűleg 100 százalékért alap­bért kapunk és szerencsére a Pillér Tibor 3 ezer forintot minden zománcgyári mun­kásnak megajánlott a béréhez. Dolgozni kell, élni kell, még jó hogy csak két hó­napról van szó, s utána visszakerülünk.- Bírják ezt a munkát?- Bírni kell. Először, az első héten bi­zony gyötrelmesen nehéz volt, de bele­szoktunk. A brikettgyári vizsgálatra, az ott kiala­kult helyzetre próbálom terelni a beszé­det, de Bareith Józsefné rámpirít.- Kérdezzen másról, mi erről nem nyi­latkozunk. Nem is tudunk semmit. Kér­dezzen a családomról! Kényes kérdése­ket ne nekünk tegyen fel. A mi munkánk­nak mindehhez semmi köze.- Jó, rendben. Akkor a családja...- Két gyönyörű gyermekünk van, egy fiú meg egy lány. Látja, mindjárt megy a válasz, ha jól kérdez. - Nevet. S magam­ban elismerem, tán még igaza is van. Ne­ki egy a fontos, a biztos munkalehetőség, az érte járó rendes bér. A többi legyen a nagyok gondja.- Mondják, örülnek ennek? Otthon második műszak, család, háztartás...- Nem örülünk, de jobb, mint munka nélkül. Ha leáll a termelés, a többi ember­nek is kell munkát keresni. Úgy hallottuk, az erdészetbe is mennek majd. Mi re­ménykedünk a két hónapban. Reggeliszünetben Érkezik a friss, forró lángos. Lekerül egy raklapra, s két pakolás közötti szü­netben jut egy-egy harapás belőle. Itt a reggeli ideje. „Fájront” van. Guth Mátyás tovakalauzol bennünket. A lábashegyek között a kemenceközeli elszedőkig ju­tunk. ök már reggeliznek. A hölgy, aki szalámis kenyeret majszol, azt mondja, nem mutatkozik be. Ha any- nyit írunk, hogy a védőitalos ő volt a gyár­ban, mártudni fogja mindenki (aki ismeri) kiről is van szó. Másnak pedig úgysem mondana a neve semmit.- El van keseredve?- Nem zokogok, de nem is erőltet ne­vetés. Képzelheti, százlépésnyire lakunk a Brikettől! Megszűnt, nincs tovább vé­dőitalos, hát idejöttem. Remélem, ezen is túljutunk, hiszen már három hét eltelt.- Akkor még öt hátravan?- Annyi. . Öt hét a Zománcárugyárban. Utazni sem kellemes, s van aki a családja miatt az állandó éjjelest választotta. Neki úgy jön ki valószínűleg a legjobban. Dolgoz­nak. Asszonyok, akik a családjukért, a boldogulásért képesek sok mindent vál­lalni. Nem tartják rendkívülinek az esetü­ket, mi több, még annak is örülnek, hogy van biztos munkájuk. Ami ugyan nehéz munka, de bér járt érte. Kölcsönmunká­sok, akik máshoz szoktak. A mostani munkahelyi vezetőjük egyetlen szó pa­naszt sem ejtett róluk.- Munkánk van bőven - summáz Guth Mátyás -, a hangulat jó, s jó légkörben még a nehezebb is kicsit könnyebb le­het. Valahogy megragadt a fejemben az a gondolat, amit többen is ismételgettek: csak két hónapról van szó. SZABÓ SÁNDOR Fotó: ÓTÓS RÉKA Az első hét bizony nehéz volt...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents