Tolnai Népújság, 1990. június (1. évfolyam, 49-74. szám)

1990-06-30 / 74. szám

1990. június 30. TOLNATÁJ - 5 Töprengéseim Ki is vagyok? Kézről kézre adják az egyik állami vál­lalatnál a Magyar Közlönyből fénymásolt oldalakat - melyből azt tudhatjuk meg: mindenki kérheti és megtekintheti a sze­mélyi anyagát, kifogásokkal élhet, s ha gondolja, kiveheti a régi önéletrajzát és írhat helyette újat. íme a nagy lehetőség, hölgyeim és uraim: nem kell feltétlenül vállalnunk az egy-két évvel ezelőtti önmagunkat, ha úgy tetszik törvényesen, és kedvünk sze­rint átfesthetjük a portrénkat. Bátran be­vallhatjuk, hogy a nagypapánk nem gyári munkás, hanem tisztviselő volt, s az egy­kori zsellér ősökből faraghatunk néhány holdas kisbirtokost. Az életrajzírásnak, és -átírásnak ná­lunk hagyományai vannak. Idősebb is­merőseim mesélik, s az egyre szaporodó memoárokból is kitűnik: az ötvenes években sorozatban gyártották, illetőleg gyártatták az önéletrajzokat. Elegendő volt egy gyanús, idegenül hangzó veze­ték-, vagy keresztnév, határközeli lak­hely, nyugatra emigrált távoli rokon, oly­kor a választékosabb öltözék, vagy a csi­szolt modor, s máris lehetett írni és átírni az önéletrajzokat. Az osztályidegen ele­meket így szűrték ki az éber személyzeti­sek, bár némelyek az önéletírás műfaját oly tökélyre fejlesztették, oly változtosan fogalmazták meg kegyes hazugságaikat, hogy egyszerűen nem lehetett beléjük kötni. Az akkori, és a mostani önéletírá­sok között azonban az a különbség, hogy akkor kellett, s most pedig lehet új életraj­zot írni. Lényeges az eltérés, tudniillik most senkit nem kényszerítenek erre, hanem aki akar, magától, szabad akara­tából teszi ezt, s nem másért, csupán azért, hogy az éppen aktuális politikai ér­dekeknek megfelelően az életrajza átírá­sával is „helyzetbe hozza” önmagát. A politikai mimikri egyik válfaja ez, s meglehetősen furcsa színezetben tűnik fel a jóérzésü ember szemében, aki a Jókora meglepetést okozott a Tolna Megyei Faluszövetség nagydorogi ala­kuló ülésén az egyik hozzászóló. Közölte ugyanis, hogy a többi résztvevőtől elté­rően ő se tanácselnök, se vb-titkár, még csak nem is államigazgatási dolgozó. CSAK egyszerűen állampolgár, és azért jött el, mert reméli, ezen a fórumon majd meghallgatják, s talán még segítenek is neki. Mert eddig hiába kilincselt, kért. Le­gyintettek mondókájára, megmosolyog­ták, az, hogy feltűnési viszketegségben szenvedő nőszemély, még a legenyhébb kifejezés volt, amivel illették. Nemigen ér­tették, miért vállalja magára faluja, Já- nosmajor gondjait, miért akarja megvál­toztatni a megváltoztathatatlant, s ha nem felel meg neki, ahogy ott élni lehet, miért nem költözik el, mint sokan mások? Csakhogy ő maradni akar. A baranyai fa­luszövetség megalakulásának hírére azonnal felkereste őket, szívesen is fo­gadták, de nagy örömére most már saját megyéjében is létrejött egy ilyen unió. Öt­venhat család aláírásával (kivéve a ta­nácstagét) el is hozta Jánosmajor belé­pési nyilatkozatát. Mégis lesz vizünk- Álmodozó vagyok, .egyszemélyes el­lenzék - mondja szerény mosollyal Lász­ló Mária a szünetben. - Évek óta ostro­molom a hivatalokat, a gazdaságot, hogy mint jogi személy segítsen, mert magán­emberként sehol sem vesznek komo­lyan. Ki tudja miért, Tengelichez tarto­zunk közigazgatásilag (pedig Szedres és Nagydorog közt fekszik Jánosmajor), de a tanácselnök elzárkózik, nem ad semmi információt. Például kiszáradtak nálunk a kutak. Nem elég, hogy az emberek reg­rendszerváltozás másnapján már a sze­mélyi dossziéját követeli. Tudniillik az ilyen ember nem önálló, cselekvésre ké­pes egyéniség, hanem a mindenkori irányzathoz felzárkózó, színváltozásra bármikor kész ember, olyan, aki nem önmaga képességeinek a megvalósítá­sából, hanem a hovatartozásának a ka­mataiból kíván megélni. Márpedig, ahogy mostanában hallani, nem a pártállás, a származás, hanem a tudás és a képes­ség ma a legfőbb érdem, s aki ennek birtokában van, az előtt minden akadály elhárult, lehetősége van arra, hogy rövi- debb-hosszabb időn belül érvényesül­jön, munkájában örömet, s erkölcsi, anyagi elismerést találjon. Ilyenformán aztán meg teljesen érthe­tetlen, ha valaki egyik pártból a másikba lépdel, s persze éppen abba, amelytől jobb érvényesülést remél. Mi szükség van erre? Miért képes az ember olyan vi­haros gyorsasággal megtagadni önma­gát? Hol a tisztesség, a méltóság, az em­beri tartás? Azok a tulajdonságok, ame­lyeket még a legádázabb ellenségeiben is kénytelen elismerni az ember? Sok a kérdés, s sajnos a választ ezekre végeze­tül leegyeszerűsítették: az elmúlt negy­ven év, az a hibás. A hibákat senki sem tagadja, de hát azért jó lenne elismerni, hogy nem csupán Recsk volt és Kaszó­puszta, elszegényedő falvak és virágzó álvárosok, hanem például akiben volttá- lentum és szorgalom, függetlenül a szülei anyagi helyzetétől tanulhatott. Az egykori cselédszülők gyermeke - ha marad min­den a régiben -, nem valószínű, hogy a közgazdasági egyetemen szerzett tudá­sából lenne képes megélni, méghozzá nem is akárhogyan, s a soványka, embe­ri, erkölcsi tartást teljességgel nélkülöző lexikális tudás tetején ücsörögve ordítva szidni az elmúlt negyven esztendőt. Mert most éppen ez a divat. A mimikri, a színeváltozás magasisko­lájába nem szabad beiratkozni, tudniillik Beléptem az optimista pártba géltől estig várnak, hol a kenyérre, hol a tejre, hol a postásra, még a vizet is úgy hozzák hozzánk. Nem élet ez így. Három éve elkezdtem szervezni a vizműtársulást. Már mindennel megvoltunk, mikor Székes- fehérváron közölték velem, hogy azt csak meglévő kútra lehet szervezni. A megyei ta­nácsnál tudták, hogy mire készülök, de nem világosítottak fel. Azért mégis lesz vi­zünk. A Dalmandi Mezőgazdasági Kombi­nát saját költségére fúr egy ezer embert ki­szolgáló nyomócsőrendszerű kutat. Most, hogy változóban van a világ, folyta­tom a nyüzsgésemet. Ma is szabadnapot vettem ki a sütőipari vállalatnál, ahol SZTK- ügyintéző vagyok, hogy eljöhessek ide, de ez nem az első eset. S nemcsak azért, mert az őseim alapították Jánosmajort. Ami kü­lönben nem puszta, hanem igazi falu, a ne­vét is egybe kell írni.. itt lehet megtanulni, hogyha rendszervál­tozás van, akkor azonnal kapjuk elő a személyi adatokat. Valószínű nem va­gyok egyedüf, aki úgy döntött: nem írok új életrajzot. Nem hazudtam akkor sem, mikor írtam, s nem vagyok hajlandó ha­zudni most sem. Nem vagyok hajlandó önmagamat megtagadni senki kedvéért sem. Mint minden időszaknak: a mostani­nak is létezik egyfajta speciális szóhasz­nálata, szókincse. Néhányszor már hal­lottam a következő kifejezést: „befelé tá­gulás”. Ahogy kiveszem a szövegkörnye­zetből azt jelenti, hogy az ember nézzen magába, ismerje meg a képességeit, lel­kierejét, jellemét, egyáltalán: önmagát. Befelé tágulni, önmagunkkal szembe­nézni -, hát ezt bizony nem ártana a lehe­tő legsürgősebben megtenni. S megkér­dezni önmagunktól: voltaképpen ki is va­gyok én? Milyen nap van ma? Találkozom régi ismerősömmel, s a szokásos udvariassági pukedlik után egyszer csak elhomályosodik a tekinte­te, zavaros szemekkel rámnéz, és meg­kérdezi: milyen nap is van ma? Hétfő - fe­lelem egykedvűen, mire fogja magát és elviharzik: elfelejtette, hogy már tíz perce egy megbeszélésen kellene ülnie. Soha másra jobban nem haragszom, mint a pontatlanságra. Mert nincs annál kényelmetlenebb dolog, mint várni vala­kit, vagy valakire. Az ember már nem kezdhet új dologba, képtelen bármiben is elmélyedni, s ráadásul eközben végte­lenül hosszúnak tűnnek a másodpercek, a percek. Miközben nézek az óriás lép­tekkel távolodó ismerős után azon töp­rengek, hogy bizony előfordulhat, hogy úgy a hét közepe fele felteszi az ember a kérdést, hogy ugyan vajon milyen nap van ma, de hát azért a hét első munka­napja mégiscsak más, mint mondjuk az utolsó, a péntek, amikor már fáradt az ember. Az emberek többsége szombaton és vasárnap is éppúgy dolgozik, mint hét­köznapokon, a különbség annyi, hogy esetleg nem ugyanazt, s hogy a pihenő­Nem is kell kérdezni, Mária keserűen sorolja a múlt eseményeit, s az agilis fia­talasszony szavai nyomán megelevene­dik Jánosmajor majd egy évszázados történelme. Kicsit csapongva, előre-hát- ra szaladva időben, de annyi mindent el kell mesélni ahhoz, hogy a kívülálló meg­értse, megérezze, miért ragaszkodik va­laki egy olyan faluhoz, amelynek már se óvodája, se iskolája, se egy rendes boltja nincs. Ahol rozsda eszi a haranglábat, s meg kell gondolni, hogy hány liter vízben mosson, fürödjön az ember. Ez a Mátyás nem a király volt- Tavaly még az utcák nevét is el akar­ták venni. Körleveleket kaptunk, hogy mindenki tartózkodjon otthon, átírják a lakcímeket a személyikben. Mondván, hogy tíz éve eldöntött dologról van szó: a népességnyilvántartónál a számítógép­be így „nem fér bele” Jánosmajor. Ezen­túl elhagyják az utcaneveket, csak ház­számok lesznek, mint a pusztákon. Ezzel már igazán az emberek érzésvilágába gázoltak. Tiltakoztunk. Szerencsére le­mondtak erről a szívtelen lépésről. So­kan nem is tudják, hogy az egyetlen ut- v cánk, aminek a Szekszárd felé eső fele a Fő utca nevet viseli, a másik meg Mátyás királyét, nem is az egykori uralkodó em­lékét őrzi, hanem az egyik alapító, Tőrich Mátyás bácsiét. A falut magát meg ha­gyománytiszteletből arra a Blau János nevű zsidó birtokosra utalva keresztelték el, akinek a kúriája ma is áll, s akinek a feldarabolt birtokából vett meg egy részt a dédapám. Hogy aztán a jobb termő­földre maga után hozza a rokonságot is Györkönyből. Ez 1904-ben történt, azóta létezik Jánosmajor. A közeli Kishidja * napi munkához nem kell felöltözni, ilyen­kor megteszi a nyúlott melegítő, a flanel­ing, a kezeslábas. Szombaton reggel hat és hét óra között festékes, malteros ru­hás férfiak ülnek a kocsikban, a csomag­tartóban spárgára kötött cinvödröket, fandlikat cipelnek - szemmel láthatólag dolgozni, maszekoíni mennek, pénzt ke­resni. Öt férfiutas a kocsiban - ez öt ott­hon hagyott feleséget, jó esetben tíz gye­reket jelent. Az öt asszony valószínű dolgozik hétköznap, szombaton mind­egyikük főz, takarít, mos és vasal, s ahol kisebbek a gyerekek, nagyobb a ház, vagy többen vannak, ott a házimunkák vasárnap késő délutánig is eltarthatnak, miközben a férj természetesen vasárnap is dolgozik. A variációk kimeríthetetlenek, hét vé­gén kevés kivételtől eltérve aki él és mo­zog, és munkaképes - dolgozik. Ilyenfor­mán a napok összefolynak. Csoda-e ha nem tudjuk, milyen nap van ma? Az idős férfi búsongva ül a ház tera­szán, s fejét csóválva békétlenkedik. Nem jól van ez így - mondja - nincs idő beszélgetni, nincs időnk figyelni a másikra, mindenki ideges és rohan. Ki fognak készülni az> emberek, s akkor aztán hiába-a szép tervek. Igaza van, hogyne lenne, csak hát álljon le az em­ber, szálljon ki a szédítő forgásból akkor, amikor tudjuk, hogy önmagunkon csakis önmagunkon segíthetünk? Meg lehet tenni, de rosszabbul sem szeretne élni senki sem, mint eddig, s bár panaszkod­ni, sírni, kérni lehet, de ebből még nem lesz élelem, és cipő a gyerekeknek. Arról nem is szólva, hogy akadnak emberek, aik éhen halnak inkább, mintsem kérje­nek. Egyik este miközben a televízióban ki tudja hányadik meccset közvetítették, olvasnivalót kerestem. így akadt kezem­be Tótisz András könyve, amely a követ­kező címet viseli: Jádergyűrü - lépéses mandarinkacsarúgás. A kötet 94. oldalán a következő olvasható: „A dodzsák (ed­zőtermek) java részét iskolák, gyárak, vállalatok tartják fent, vagyis azt a szere­pet töltik be, amit nálunk egy üzemi sportklub kellene, hogy betöltsön. A dol­gozó reggel hatra elmegy a munkahelyé­1903 óta, Tengelic 1905-től. Nagyapám azt mondta, Jánosmajornak mindig vere­kednie kellett az érdekeiért, de az emberi szó valahogy többet jelentett, mint ma. Most csak a pecsétes írás számít. Sok­szor az se. Hol szól a harmonium? * Mária itt egy kicsit megáll, szomorú színt kap a hangja. Nem érti, miért kellett minden kemény munkával megszerzett értéket le­rombolni. Annak idején déd- és nagyszülei földet műveltek, állatokat neveltek itt. Két kanászt tartott a falu, kanászházat is épített nekik. Volt mázsiaház, tűzoltószertár is. Szétszedték. Most ha tűz ütne ki, talán az egész falu leégne, mire ideérnének Szek- szárdról vagy Paksról.- A lakosság két tantermes iskolát is épített pedagóguslakással, dédapám evangélikus kántortanítót hozatott az ál­lami elemi népiskolába. Lovas Boldizsár­ra magyarosított nevű nagyapám volt a kurátor, ő öltöztette a papot, ő kísérte az istentiszteleteket a saját harmóniumán. Később a hangszert is elvitték, össze­szokott közösség, homogén sváb lakos­ság élt Jánosmajorban, a szüleim, nagy­A régi bolt egyik ablaka Az alapító dédunokája Mária, az egyszemélyes ellenzék „JóiMKMMMÍor nem puszta” re, ott részt vesz egy kellemes, másfél órás? edzésen, utána fürdő és tea várja, nagyobb cégeknél reggeli is. így kezdi- reggel nyolckor a munkát. Ez az általá­nos, de vannak délutáni edzések is azok számára, akiknek így kedvezőbb. Érdemes eteqwtolkodni, miért éri meg a hatékonyságra törekvő japán vállala­toknak berendezni ezeket az edzőterme­ket. Milyen fontosnak tartják, hogy egészséges, koncentrálni tudó munkás, hivatalnok dolgozzon náluk. A japán gaz­dasági csoda emberi motívumokon is alapszik.” Hát igen, a japánok, már megint, és is­mét, csakhogy ők ott élnek, mi pedig más tájékán a világnak. Bár ami azt illeti a ke­leti kultúrából a gyógymódok egyre nép­szerűbbek nálunk, s arra szolgálnak, hogy azoktól a nyavalyáktól, amelyeket a végét nem érő hajtás közben összeszed­tünk próbáljanak megszabadítani. A munkahelyi edzés, fürdő és reggeli vala­mivel még odébb van, de addig is, míg ez bekövetkezik van egy fáradtság elleni ja­vallatom. Ha az ember már érzi, hogy kezd kimerülni, az „elem” vegyen be na­ponta egy C-vitamin pasztillát. Kipróbál­tam. Remek! Hány éves vagy? A fiú és a lány velem szemben utazik a vonaton Tolnán fel-, Nagydorogon pedig leszálltak. Helyesek, csinosak, ápoltak és jólöltözöttek, és - ismerkednek. A pi­sze orrú szeplős lány a göndör hajú fiú felé fordul, és megkérdezi: te hány éves vagy? Huszonnégy - mondja a fiú 1966 novemberében születtem. Akkor három év van közöttünk, mert én meg ’69 májusában születtem - így a lány, majd újabb kérdés következik: hány hónap köztünk a különbség? Számolni kezd: november, december, az két hónap. Újabb másik év: január, február... A lány ökölbe szorított kezéből az ujjain számol, de augusztus környé­kén összezavarodik, kezdi elölről az egé­szet, aztán újra, és újra. A fiú a lányra pis- lant, tetőtől talpig végigmustrálja, majd a tájat kezdi figyelni. Hát kisleányka ahogy nézem: ebből nem lesz semmi. Vagy mégis? D. VARGA MÁRTA A kút próbafuratását már meg is kezdték szüleim visszagzöktek ide a kitelepítés után. De a történelem, politika itt is úgy hozta: csak emlékek maradjanak az egy­kori virágzó portákból. Az öreg szőlőket elvette a téesz, a felébe erdőt ültetett, a többi bitangba ment. A két pár gyönyörű ló, *neg a csikók, amiket - mit tehetett mást - nagyapa bevitt a téeszbe már rég elpusztultak. Apám kemény ember volt, ő sehova se állt be. Mindig csak magában bízott. Mikor felvételiztem a tanárképző­be orosz-magyar szakra, megkérdezte a KISZ-titkár: hogyan akarom én közössé­gi szellemben nevelni a gyerekeket, mi­kor az apám sehova se lépett be? Nem is lehettem pedagógus. Gyógyszertári asZ- szisztens az eredeti szakmám. A fiam, akit régóta egyedül nevelek, most kato­na. Szeretném, ha ő se költözne el. Eddig én soha nem voltam Szavazni, bűvész- mutatványnak tartottam, az egészet. Most újra hinni kezdtem. Arról nem álmodom, hogy Jánosmajor Önálló legyen, de a ta­nácstagi rendszer helyett talán jobb len­ne az elöljáróság. Olyan képviselők, a'kik szivükön viselik a sorsunkat' Bízom ben­ne, hogy jóra fordulnak a dolgok. Tudok olyanokról, akik szívesén visszajönné­nek. Én is itt akarok boldogulni. Nem adom fel. Lejegyezte: CSER ILDIKÓ Fotó: ÓTÓS RÉKA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents