Tolnai Népújság, 1990. június (1. évfolyam, 49-74. szám)
1990-06-02 / 50. szám
6 - TOLNATÁJ 1990. június 2. Miközben nálunk hovatovább az is kérdésessé válik, sikerül-e megrendezni évente a magyar filmek seregszemléjét - oly kevés és nemegyszer érdektelen a filmtermés netán újabban a televíziós rövidfilmek hagyományos mustráját, Itália történelmi kisvárosában, Veronában 21. alkalommal tartották meg a nemzetközi filmfesztivált a közelmúltban. Verona filmfesztiválja szinte semmiben sem hasonlít a nagy világeseményekhez, nem tartozik a mozisok által izgatottan várt fesztiválok közé. S ennek két alapvető oka van. Az egyik: az itteni program tematikus, tehát minden esztendőben a világ más-más országának, tájegységének szentelik a bemutatott filmek sorát. Az elmúlt két évtized alatt a megjelenés sorrendjében a következő világrészek, országok mutatkozhattak be Veronában: Afrika, Lengyelország, Kanada, Magyarország, Belgium, Svédország, Nyugat-Német- ország, a Szovjetunió, Franciaország, Spanyolország, Görögország, India, Anglia, Dánia, az Egyesült Államok, Brazília, Törökország, Észak- Európa, Japán, és az idén a két Németország. A másik: Veronában eleddig nem adtak díjakat, nem folyt tehát vad és izgatott versengés az elismerő kitüntetésekért, amely mindenkor meghatározza más fesztiválok életét. E két ok elegendő volt ahhoz, hogy a veronai nemzetközi filmfesztivál a nyugodt, csöndes, kiegyensúlyozott, de mindenkor nagyon szakszerű légkörben folyjon. Hála igazgatójának, Pietro Barzisa professzornak, aki mindenkor biztos érzékkel válogatott a világ filmterméséből, s a társadalmi, politikai, művészi szempontokat figyelembe véve határozta meg a fesztivál tartalmát. A kortárs filmművészetet tekintette elsődlegesnek, s az idén a kort még a szokásosnál is jobban megérezve, mondhatnék megelőzve döntött a két Németország, kelet és nyugat filmtermésének egymás mellé válogatása mellett. Imigyen emelve történelmi jelentőségűvé a 21. veronai filmes találkozót. Izgalmas volt látni a keletnémet és Kelet és nyugat Veronában A tanúkihallgatás, a keletnémet Günther Scholz filmje a nyugatnémet filmipar termését. A mozivászonról szóló vallomásokat a nyolcvanas évek két Németországáról, illetve azt a három keletnémet-filmet, amely rövid ideje került csak elő a filmarchívumok mélyén rejlő dobozokból. Miről beszélnek ezek a filmek? Mindenekelőtt hűen bizonyítják a német népben ma is élő elszámolási kényszert, vágyat a második világháború bűneinek tisztázására. Különösen érdekes, ahogy ez lelkiismereti kérdésként jelentkezik a harmincas éveikben járó filmművészeknél. Említhető akár Kai Wessel, akár Nico Hofmann - az ő filmjeik vállalkoztak a legélesebben arra a Veronában látottak közül, hogy szembenézzenek az apák náci Németországának bűneivel, hogy a felelősség és a vállalkozás kérdéseit kutassák. S míg a nyugatnémet filmes generációnál ez központi probléma volt, és még napjainkban is az, alig akad rá példa a keleti testvér filmes históriájában. S hogy a cenzúra, az ideológiai megkötöttségek, milyen mértékben szóltak bele a keletnémet alkotók életébe, bizonyította az a három film, amely dobozból került elő az utolsó esztendőkben: a Jönnek az oroszok cimü filmnek - Heiner Carow alkotásának - huszonegy, A kövek nyomának - Frank Beyer rendezése - huszonhárom, az Én vagyok a nyúl című tekercsnek - Kurt Maetzig a rendező - huszonöt esztendőt kellett várnia a bemutatásra. E filmek láttán pontosan lemérhető, melyek voltak azok a neuralgikus pontok, amelyek nyilvánvaló rettegést keltettek a keletnémet kulturális és politikai irányításban. Az első a háború végén északon játszódik, egy fiatal katonagyerekről, a nyugati csapatok helyett érkező szovjet katonákról szól, a második a gazdasági élet irányításának visszásságairól beszél, a harmadik egy szerelmi história mögé rejti a politikai egyet nem értést. Ám a filmek ennyi év eltelte után már nem a filmművészet erejével, inkább csak a kuriózum érdekességével szólalnak meg. Mindenesetre Verona filmtörténeti jelentőségéből mit sem von le e másik országbeli megkésettség. Épp ellenkezőleg, csak elismerő szó illetheti meg a várost és fesztiváljának igazgatóját, Pietro Barzisa profesz- szort. Hozzátéve, hogy jövőre már e fesztivál sem marad kitüntetés nélkül. Utolsó este bejelentették, a következő évtől kezdve a legjobb filmet a jeles olasz kritikusról, Stefano Reg- gianiról elnevezett díj illeti meg. RÓNA KATALIN Acsádi Rozália: Ha megcsodálnád Ha megcsodálnád, Ha lennél erős ha hallanád és látnád és törpe vihar, és alighogy elment nem bánnád azt sem, visszavárnád, hisz az sem baj, és hinnéd, óvnád, csak megcsodálnád, keresnéd, megtalálnád, csak hallanád,- talán segitene. csak látnád; A kép, a hang, a szín, körülvesz, éltet, táplál, a forma, a tiéd egészen örömmé, játékká forrna és része vagy. és nevetnél és hinnél Vigyáznod kéne őt újra abban, az ősit, amiben hinni kell. mi lesz, ha egyszer Ha megcsodálnád, megtagad? ha hallanád és látnád, Ha megcsodálnád, ha egyszer ha hallanád és látnád, hegyi patakká válnál ha kezedbe fognád és erdővé, fénnyé, úgy vigyáznád levelekké, óvnád szóval virágot hintázó szelekké és szellemeddel, és erőt éreznél kevesebb nemmel, rügybontásra több igennel, és tudnád, most szolgálnád hűen, nincs gondod másra, mintha volna mint tavaszt akarni, hitednek, vára, tornya, nyárrá válni, fenséges fénybe forrva, tarkuló ősszel s benned fenséges önmagad. sárban járni, Ha megcsodálnád, és lennél virág ha hallanád és látnád és lennél fecske, a szépet köröket Írhatnál az estre, mit úgy halmoz az élet és lennél mező pillanattá, és lennél bogár mint átlátszó ködöt és felszálló pára alkonyattá a tél, és lomha táj.- talán segitene. László-Kovács Gyula: profán vallomás szemembe vágott a kocsma cigarettafüstje mint tíz évvel ezelőtt a hosszú lábú pincémő kihozta a sört s letette a pecsétes mocskos asztalra vigyorgó bamba tekintetek mindenütt hát hova keveredtem a részeges istenit a világnak iszom a sört rágyújtok az üvegen keresztül arcod körvonalait látom s szempillád rácsát amint megakad rajta egy remegő könnycsepp akár torkomban a szó távol vagy de magunkra álmodom a csillagos eget takarónak bőrünk alá fércelem szerelmünket s egymásba kapaszkodunk konokon mint az alföldön az akácfák s gyönyörű öleden pihentetem tiz szép ujjam és lecsókolom hajadról a harmatot én holdfényszemű kedvesem odakint fölsír egy gyermek talán ellökte magától az anyja mint engem ellökött magától ez az ország s több mint negyedszázadon át hazugságban tartott ki kellene tántorognom ebből a világból ahol még az Isten is süket volt ki kellene de akkor mi lesz veled szerelmem én holdfényszemű • kedvesem Merre tart a magyar képzőművészeti élet? Kakukkfióka-szemlélet helyett szolidaritást Egy tájékoztatót tartok a kezemben a Művészeti Alap vagyonát érintő eddigi átalakításo'król. Mottója kettő is van: „Statáriumot, szükségállapotot be lehet vezetni, demokráciát nem” és „A demokrácia kiteljesedésének, megvalósulásának az egyik legnagyobb akadálya a bizalmatlanság”. Meg egy listát is megemlítenék, amely a tájékoztatóban található, a „káeftésítésről”: ez a jegyzék 45 kft-t tartalmaz... Milyen események zajlottak le a közelmúltban, amelyekből következtethetünk a Képző- Ipar- és Fotóművészeti Szakosztály - a Művészeti Alap legnépesebb taglétszámú szakosztálya - jövőjére, a Képző- és Iparművészek Szövetségének jövőbeli sorsára, a Képző- és Iparművészek Szak- szervezetének álláspontjára? - kérdem ifj. Koffán Károly festőművészt, az egyetlent a Tolna megyei képzőművészek közül, aki jelen volt az összehívott taggyűléseken.- A szakszervezet a múlt év decemberében küldöttértekezletet tartott, melyen előterjesztették az új alapszabályt és programtervezetet. Tudnunk kell, hogy ez a szakszervezet 1919-ben jött létre. Mindenhol a világon működnek szakszervezeti jellegű müvészcsoportosulások, elég, ha a francia artistacsoport tevékenységét említem, amit a tévé jóvoltából ismerünk, akik élművészekként is hajlandók a cirkuszban föllépni, hogy a bevételt a nyugdíjas és rokkant művészek támogatására fordítsák. Magyarországon a művész a társadalmi-gazdasági élet perifériáján él, ugyanis sajátos kockázatvállalással olyasmit próbál megvalósítani, amiről a társadalom nem mindig ismeri fel, hogy szüksége van rá. A művészetben nemegyszer akár elrettentő példaként is szükséges ártatlan hittel, de következetesen végigvinni valamit. A művész ilyenkor általában az emberi magatartásra ad példát, és arra, hogy az ember lehetőségei, látóköre tágítható. Nem mindig közvetlenül társadalmi elkötelezettségből születik a mű. Az újságolvasó általában a sikeres művészek soráról, alkotásaikról kap információt, akik a körülmények és adottságok szerencsés egybeesése folytán kiváltak. De ehhez a kiváláshoz szükséges az a zöm, amelyik a versenyt és a teljesítményt kikényszeríti az arra képesekből. Ezért szükséges, hogy a művészek megbecsüljék a bázist, melynek talajáról indulhatnak, a kollegalitást. Magyarországon mindez viszonylag fejletlen: a sikeres művészek általában nem foglalkoznak a szakszervezet ügyeivel, amúgy istenekként lebegnek a vizek felett. Pedig, ha meggondoljuk, hogy az utóbbi évtizedekben az állam választotta ki kegyeltjeit, miközben tönkrement a magánmecenatúra, amelyre igen nagy szükség lenne (a Magyar Nemzeti Galéria két világháború közti kortárs művészetének döntő hányada magánmecénások hagyatéka - a második világháború után viszont az egyre csökkenő vásárlóképességű állam volt az egyedüli, aki politikai érdekeknek alávetett ízlésével meghatározta, mi számit művészetnek Magyarországon), rájövünk, hogy ez a közöny az utánpótlás szempontjából kontraszelek- tiv. Vannak egész nemzedékek, műalkotások évtizednyi korszakai, amelyek hiányoznak a magyar múzeumokból: a magángyűjtő pedig ritka, akár a fehér holló. Kellő műveltség, tájékozottság és vagyoni helyzet híján nincs, és nem is volt esély arra, hogy magánemberek határozott elképzelés alapján, biztos szemmel felismert remekműveket vásároljanak otthonaik falára. A képcsarnoki ügynökök ékes rábeszélő képessége helyettesítette ezt, az új lakótelepeken részletre kínált képeikScultéty Erzsébet illusztrációja
