Tolnai Népújság, 1990. június (1. évfolyam, 49-74. szám)
1990-06-02 / 50. szám
2 - TOLNATAJ 1990. június 2. Falusi bábák- Az otthoni, a családi nevelés, a gyerek értékrendjének kialakítása mindig az adott szükebb környezet függvénye. A pedagógia mint tudomány, s a nevelés ügye a korábbi tapasztalatokra támaszkodva s az új stratégiákat is alkalmazva-elemezve épül be az adott társadalmak oktatási-nevelési koncepciójába, a fennálló hatalmi rend szemléletének függvényében. A tudomány természetesen - mint minden - az ókorban, a görögöknél is fellelhető, Szókratész s Arisztotelész is tett utalást a nevelésre vonatkozó elképzeléseiről. Folytathatnánk a sort Comeniusszal, Morus Tamással, Rous- seau-val... Mégis azt gondolom, a nevelés- tudomány avatott szakértőjével, több főiskolai jegyzet, könyv írójával dr. Komlósi Sándorral inkább a magyar pedagógia jelenéről, s lehetséges jövőjéről beszélgessünk. Ebben gyerekeink által is sokan érintettek vagyunk, ám ettől függetlenül is: senkinek nem mindegy, hogyan oktatják, képezik, nevelik az új nemzedékeket. Sokat hallottunk korábban az úgynevezett szocialista embertípusról. Milyen ez a valóságban?- A múltkor egy holland barátom is ezt kérdezte levélben, mondván, ő is hallott róla. Egy hónapja halogatom a választ a levelére, mert én sem tudom pontosan. I-1985, az új oktatási törvény megjelenése óta van elvileg a korábbinál sokkal nagyobb szabadsága pedagógusainknak. Mégis, kevés a változás. Az új művelődési miniszter, Andrásfalvy Bertalan a napokban gúzsba kötött pedagógusokról szólt- Tény, hogy hiába volt a törvény adta lehetőség, ha a tanárok nem tudtak élni vele. Miért? Mert ott voltak a helyi, az iskolai megkötöttségek, s a kontrollok, amik ennek az állítólagos szabadságnak mégis korlátokat szabtak a szűkebb pátriában.- Mégis, a politika általános elképzelései ellenére is születtek kísérletek az utóbbi évtizedekben. Ilyen volt Szentlőrinc, ahol ha úgy tetszik, sarkaiból fordították ki a megszokott világot. Kemény csata volt, míg megszületett?- Nemcsak a születése előtt, utána is meg kellett küzdeni a létéért. A megyei tanács elnöke többször meg akarta szüntetni. A helyiek, különösen a szülök részéről a falu legmagasabb képzettségű lakosa, az orvos volt a legjobban ellene. Még a betegellátást is felhasználta, hogy az iskola ellen fordítsa a hangulatot. A gyerekét elvitte, s pécsi iskolába járatta a kísérlet beindítása után. I- Mi volt ebben ennyire „ingerlő”, ellenszenves? Mi a kísérlet lényege?- A kezdetére visszatérve: az iskolai pártszervezet leszavazta. Aztán mégis megindult a kommunikáció, de közben két pedagógus otthagyta az iskolát a párttitkárral egyetemben. Jöttek helyettük mások. Maga a tantestület dolgozta ki a programot, hiszen erre nem volt sablon. Nagyon kemény önművelésre kényszerültek, ennek fejében bizonyos órakedvezményt kaptak. A gyerekeknek tankönyvük nem volt, hamar rákényszerültek a könyvtárhasználatra, az önálló ismeret- szerzésre. A módszer lényege, hogy az általános iskolás évek alatt a gyakorlatban tanulják meg az életre való felkészülést. A termelőmunka például be volt építve az órarendbe. Annak minden fázisa megjelent, a gazdálkodás egész folyamata is, az anyagbeszerzéstől a szerződéskötésen át az energiafelhasználás kalkulálásáig, s aztán az értékesítés. Közösen döntötték el azt is, hogy a nyereséget mire használják fel, feléljék-e vagy befektessék. Meg kell jegyeznem, nem véletlen, hogy éppen Szentlőrincen, e viszonylag kis helyen valósította meg a programot Gáspár László. Az itteni gyerekek java Vésze ugyanis vagy helyben vagy Pécsett általában a termelőüzemekben, téeszekben helyezkedik el az általános iskola befejezése után. Vannak természetesen olyanok is, akik gimnáziumokba, majd egyetemekre kerülnek közülük, őróluk később azt a véleményt hallottuk, hogy túlságosan nagyszájúak, túlságosan magabiztosak, s nagyon kiállnak, harcosan az igazuk mellett. Kérdés, hogy önmagában csak azért, mert valaki tanár, igaza van-e, s nem annak van-e igaza, aki több érvet tud felsorakoztatni a maga álláspontja mellett. Azt is el kell mondanom, hogy ebben a kísérleti iskolában nincs osztályozás, csupán értékelés. Az viszont folyamatos, egymást segítve, konzultálva igyekeztek segíteni a lemaradókat. A szülők felé is ez a szöveges értékelés jut el. Az osztályozást az iskola utolsó évében csupán azért vezették be, hogy szoktassák a diákokat a kinti kegyetlen világhoz. ■ - Van-e folytatása a kísértetnek?- Gáspár László szerette volna a megkezdett folyamatot egy következő lépcsőfokon, a középiskolában kiteljesíteni. Nem rajta múlott, hogy ezt a csatát már nem sikerült itt megvívnia. Most a Békés megyei Sarkadon valósítja meg a középiskolára kidolgozott koncepcióját. Végül is a legtöbb fórumon, ahol a tervét ismertette, nem nyert finoman szólva - egyértelműen támogatást. Soha nem felejtem el, egy NDK-ban rendezett konferencián is előállt a komplex program elemzésével, amitől az ottaniaknak minden haja szála az égnek állt.- Ha már kísérletekről beszélünk, úgy érzem, nem kerülhetem meg Winkler Márta nevét. A fővárosi tanítónő is több mint egy évtizede oktatja úgy a gyerekeket, ahogy ő látja jónak és az eredmények, a kiugró intelligenciájú gyerekek, akik nála nevelődtek, ezt a módszert igazolják.- Személyesen nem ismerem őt, de az óráiról, s a hospitálásokról, foglalkozásokról készült videofilmeket igen. ő olyan különleges képességekkel rendelkező pedagógus, olyan a személyisége, hogy alkalmas a gyerekek izgő-mozgó viselkedését, szertelenségét elviselni. Az ö óráin nincs helyhez kötve a gyerek, mindenki azt közli, ami épp eszébe jut, ami foglalkoztatja, miközben ö mégis tud dolgozni az anyaggal, s a figyelmes gyerekekkel. Kisgyerekekről van szó, s az önfegyelem még valóban későbbi kérdés, de azt azért felvetném, hogy a hátratett kéz, a kiabálás, az akkor szólsz, ha kérdezlek módszere hogyan és mi-, lyen eredményhez vezet.- A gyerekek egy része egyáltalán nem szeret iskolába járni, már első - második osztályban sem, amikor még csak az iskola megszerettetése lenne a cél. Ha a kislányomat várom, nemegyszer a folyosóra is kihallatszik a tanárok kiabálása, gúnyolódó megjegyzése. Úgy érzem, nem a tanulás miatt nem szeretnek iskolába járni...- Rengeteg türelem kell ahhoz, mig kialakul egy olyan légkör, ahol a tanár is, a diák is jól érzi magát. Ehhez optimizmus is kell, s a szabadság tényleges lehetősége, hogy házon belül se érezze a pedagógus megkötve a kezét. Winkler Mártához visszatérve: én nem hiszem, hogy az ő módszerét tőmegesíteni lehetne. Nem tudom, látta-e azt a filmet, ahol kollégák hospitáltak nála, s utána a megjegyzéseket... Hogy lehet ezt eltűrni?! Itt nincs fegyelem! Mindenki azt csinál, amit akar! - és így tovább. Valóban erről van szó, s a kollégák megosztottsága is érthető, mert nem képes mindenki ilyen sajátos körülmények közt tanítani, méghozzá eredményesen.- A nagy mamutiskolában elvész a gyerek- s a pedagógusszemélyiség. A kis iskolában az ember laikusként is úgy érzi, hogy több a lehetőség a kibontakozásra, az önmegvalósításra. A körzetesí- tett nagy iskolák még az utazással is terhelik a gyereket. Egyre több kezdeményezést hallani a falvakból, hogy vissza akarják állítani saját régi iskolájukat- No igen, de megvan-e még? Mert nagyon sok iskolaépületet eladtak, ha ugyan össze nem dőlt. Én 1969-ben jártam először Amerikában, ahol láttam ilyen kis falusi, osztatlan iskolákat, ahol a hat osztályt tanította egyetlen pedagógus. A szülők azt mondták, ez így van jól, itt a pedagógus szinte családtag, s nem voltak hajlandók bevinni a gyerekeket a körzeti iskolába. De kérdés, ha van is iskolaépület egy kis faluban, van-e pedagóguslakás? Könyvtár? Tudnak-e gépkocsit, adni a letelepedő tanárnak, hogy kulturálódási igényeit - amire valószínű a kis faluban nem talál megoldást - kielégítse? I- Talán a helyi önkormányzatok majd biztosítják...- Miből? A falvakból ugyanis általában eljárnak dolgozni, s az adójuk nem lakóhelyükön jelentkezik - erre nincs még megoldás. Honnan lesz a helyi önkormányzatnak annyi pénze, ami egy iskola felszereléséhez, működéséhez, fejlesztéséhez kell?- Ha elvonatkoztatunk ezektől az elemi problémáktól, amit a jövő feladata megoldani, mégis úgy vélem, hogy a kisközösségekben lesz mód az „érzelmi nevelésre”, amely manapság annyira elmarad. Nincs idő ilyesmire - mondják a pedagógusok - az induló egyházi iskolák pedig pontosan ezt hangsúlyozzák programjukban.- Úgy látom, hogy a felsőfokú tanítóképzés még mindig nem tudta azt megoldani, hogy a kikerülő fiatal ne szakos pedagógusnak, hanem általános tanítónak érezze magát, akinek a gondjaira vannak bízva a kisgyerekek. I- Erről jut eszembe a például Jugoszláviában meghonosodott iskolapszichológus, vagy iskolapedagógus rendszer.- Véleményem szerint iskolapedagógusokra lenne szükség, tehát elsősorban gyakorló pedagógusokra, szakirányú pszichológiai képzettséggel. Erre lenne jó a posztgraduális képzésben egy ilyen célzatú programot megindítani. ■ - S ez lehetetlen talán?- Bizonyára nem, de három-négyezer iskolába egy-egy iskolapedagógusi státus bevezetése nem egyszerű feladat. Azonkívül a többiek valószínű ellenérzéssel viseltetnének iránta, hiszen mintegy felügyelőként kezelnék, holott mindez a gyermekekért van.- Többféle kezdeményezésről hallani mostanában, a 12 osztályos iskolától kezdve a hatosztályos gimnáziumig, a gimnázium és párhuzamosan bizonyos szakmákra való felkészítés egyidejűségéről... Vannak-e hagyományai ezeknek a képzési formáknak nálunk?- A nyolcosztályos iskolának is van hagyománya, ezt a múlt század végétől egyes pedagóguskörök szerették volna megvalósítani. Az akkori hatalom védte a négy elemi, nyolc év gimnáziumi rendszert. Azt mondták, nem lehet tízéves korban eldönteni, hogy milyen pályára kerüljön a gyerek. Pedig csak a gimnázium adott érettségit, s az 1880-as úgynevezett képesítési törvény kimondta, hogy érettségivel milyen állásokat lehet betölteni. Ma fel akarják éleszteni a nyolcosztályos gimnáziumot. Vissza lehet térni rá, de valószínűleg nem az lesz az általános, nem ebből lesz háromszáz középiskola. Akkor lenne értelme, ha megfelelő tanári kart, s minden szükséges feltételt tudnának biztosítani. Az egyetemek jelenleg azonban csak a 14-18 évesek tanítására képeznek ki. Hogy fognak ezek a fiatal pedagógusok a tízéves, tizenegy-tizenkét-tizenhároméves gyerekek oktatásához hozzákezdeni? Hiszen éppen az az általános vélemény, hogy a serdülőkorban, amikor a gyerekeknek a legnagyobb szükségük lenne a segítségre, nem foglalkoznak velük a tanárok. Ez nem elég, ami most van, hogy lesz akkor a még kisebbekkel? Aztán kell felszerelés, könyvtár, tornaterem és még sorolhatnám. Az általános iskolának szerintem nem az a baja, hogy egységes a nyolc osztály, hanem, hogy a negyven év alatt sem teremtettük meg a feltételeit, a tanteremhiány, a képesítés nélküli pedagógusok alkalmazása, az időközben bejött erőszakos körzetesítés és így tovább. Ez a baja inkább. Valamikor a törvény által biztosítottan volt 5 százalék iskolaadó, Eötvös pedig alapelvként mondta ki, hogy az államnak kötelessége az iskolák működtetése. Ahol nem volt elég pénz, állami segélyt kérhetett az iskola, s kapott is. A felekezeti iskolák 90 százalékban ebből éltek.- Ahogy az Ön szavaiból is értettem, túlságosan racionális volt minden az oktatásban. Ahogy Ön fogalmaz: a gyerekeknek nagyon nagy deficitjük van érzelmi vonatkozásban. Hogyan lehetne ezt a hiányt pótolva, túllépni ezen a problémán? Hogy látja Ön, aki sok évtizedet töltött el a magyar neveléstudomány formálójaként, elméleti szakemberként és pedagógusként - főiskolai tanárként - mekkora az esélye az új oktatási kormányzatnak, hogy a szükséges változtatásokat megtegye, hogy közreműködjön ebben? Sokszor a fővárosban megfogalmazott törvények jól tudjuk, hogy mire vidékre, s az ország távoli csücskébe érnek, a helyi szokásokhoz módosulva kérődnek számon a gyakorlatban.- Kicsit távolról kezdem a válaszadást. Az elmúlt hetekben rendeztünk egy felolvasóülést az akadémiai bizottságban Pécsett. Szó volt az iskolaszékekről, s a holland, svéd, angol vendégek a nemzeti oktatásuk sajátosságairól, szervezeti felépítéséről is tájékoztattak bennünket Hogy mennyire tanulságos volt, nem kell mondanom. Azóta vetődött fel, hogy megszerveznénk a Pécsi Akadémiai Bizottság székházában egy találkozót, ahol a régió szakembereit, a neveléstudománnyal foglalkozókat, gyakorló pedagógusokat, iskolaigazgatókat, tanácsi szakembereket hívnánk meg s Andrásfalvy miniszter urat, aki meghallgatná őket. A találkozót nem párbeszédnek szánjuk, hanem egyoldalú tájékoztatásnak, ahol ő ténylegesen megismerkedne az oktatás különböző területein dolgozó szakemberek meglátásaival, s természetesen mindenki elmondaná, milyen problémákkal küszködik, s hogy véli ezek megoldását. Az oktatásban, iskolaügyben előrelépést én csak hosszú távon látok, hiszen az már rég kiderült, hogy reformot fölülről elindítani nem lehet. Ezeket a pedagógusok diktátumnak élik meg. A nemzeti alaptanterven belül, hogy mit, hol, s hogyan tanít meg a pedagógus, ezt kellene rábízni. Régen a bábák a tapasztalt, idősebb asszonyok közül kerültek ki, azok közül, akik egyéni adottságaik alapján önállóan segédkeztek a szülésnél, értettek a gyermekápoláshoz, a szülő nő és a csecsemők gondozásához. Az asszonyok tulajdonképpen egymástól tanulták el a szakmai fogásokat, a szülés levezetéséhez szükséges tudnivalókat, sőt az idősödő bába nem idegent, hanem a saját asz- szonylányát avatta be a mesterség titkaiba. A bábaság irigyelt, jól fizető foglalkozás volt, művelőit azonban »rosszindulatú pletyka sokfelé kikezdte. Közmondás is járta róluk: „A kecskének négy a lába, mind k.-ból lesz a bába!” A megállapítás nem igaz, hiszen a bábák jelentős többsége rendes, tisztességes, családszerető asszony volt, aki a munkában és a magánéletben egyaránt becsülettel helytállt. Kiss Lajos, az ismert néprajztudós A szegény emberek élete című művében érdekességként jegyzi fel, hogy hentesnéből és mészárosnéból nem lehetett bába, mert hússal bánt. Először 1876-ban mondta ki törvény, hogy a szülések levezetésére csak vizsgázott, képesített bábák jogosultak. Ettől az időtől kezdve cédulás bábáknak nevezték a 4-6 hetes tanfolyamot végzett, tisztiorvos előtt vizsgát tett asszonyokat, majd a szerveződő bábaképző intézetekben fokról fokra növekedett a képzési idő. Századunk első felében előbb féléves, majd egyéves kurzusokat szerveztek, s szülésznői oklevél tanúskodott a szakma elsajátításáról. 1910 körüli adat alapján az oklevél megszerzésének követelménye volt: becsületes előélet, férjezett vagy özvegyi állapot, és némi írásolvasási készség. A negyvenes években már a 6 elemi, a 4 polgári elvégzése is feltétel volt. A múlt század közepén készült kimutatás szerint Nógrád megyében Balassagyarmaton 9, Szécsényben 2, Szügyön 1 tanult bábát tartottak nyilván. 1890-től minden 1500-nál nagyobb lélekszámú községet köteleztek a megyében, hogy szülésznőt tartson. 1913-tól 800 lakosra szállítják le a határt. Érsekvadkerten feljegyezték, hogy amikor 1910 körül egy Bicskeiné nevű fiatal bába hazaérkezett a képzőből, még jó ideig azt az idős - mai szóval: képesítés nélküli - asszonyt hívták a szülések- • hez, aki korábban is a falu bábája volt, mert a szülő nőknek több bizalmuk volt a gyakorlott öregasszonyhoz. A községektől, városoktól távol eső majorokban, pusztákon, tanyákon még a századforduló után is egy-egy tapasztalt idős asszony vezette le a szülést. Több adat szól arról, hogy szándékosan későn küldtek a bábáért, s mire megérkezett, már „vánkuskában” volt az újszülött. A bába alapvető kötelessége a szülés levezetése és a gyermekágyas asszony egészségügyi ellátása volt. Ha több bába volt a településen, a leendő anya családja már a szülés előtt kiválasztotta a bábát, aki szükség esetén megvizsgálta és tanácsokkal látta el a várandós asszonyt. A szülést a bába irányította, s csak végső esetben küldött orvosért. A szülő nő körül szorgoskodó asszonyok a bába utasítása alapján segédkeztek, vigasztalták, biztatták a szülő nőt. Nehéz, komplikált szülés esetén a bába 1-2 pohár pálinkát, rumot itatott a vajúdó asszonnyal, egyes helyeken pedig a férjet is behívták a szobába. Úgy vélték, az is segít, ha a szülő nő belekapaszkodhat az urába, mert ez erőt ad neki a nehéz percekben. Volt olyan bába, akinek mosóasszonya volt. Ilyen esetben a bábaasszony csak a fürdetéssel foglalkozott, a csecsemő és az anya utáni mosást a mosónő végezte. Egyébként a csecsemő első fürdetéséhez számos népszokás kapcsolódik. Ilyen volt, hogy a menyecske anyja imakönyvben őrzött virágszirmot dobott a fürdővízbe. A piros szirom egészséget, a fehér pedig ártatlanságot, szelídséget adott az újszülöttnek. Ha a csecsemő betegen jött a világra, a bába azonnal megkeresztelte a kisbabát, nehogy keresztség nélkül haljon meg. Ez volt a bábakeresztség. Erre azért volt szükség, mert kereszteletlen gyermeket a pap nem temetett el. Másféle teendői voltak a bábának a halva született gyermekkel. Pintér Sándor 1891 -bői származó leírása kitér arra, hogy a halva született csecsemőt a bába temette el minden felekezeti ceremónia nélkül, mégpedig késő este vagy kora hajnalban. A temetés helye vidékenként változott. Volt olyan falu, amelynek a határában jelöletlen helyen temették el a gyereket, másutt viszont a nagyszülők, vagy közeli rokon sírjába tették a kis holttestet. A szülés után a legnagyobb családi esemény a keresztelő. Ezen a ceremónián is sok tennivalója volt a bábának. Számos vidéken ő ment el felkérni a keresztszülőket. A keresztelőt követő ebéden, vacsorán, családi összejövetelen hangulatkeltő szerepet is játszott. Tréfás szöveg kíséretében adományt gyűjtött. Látszólag az újszülött számára tányérozott, az összegyűlt pénzt aztán maga tette el. Szülés után legalább egy hétig, egyes vidékeken két hétig is járt a bába a szülőágyas asszonyhoz, s napjában egyszer vagy kétszer ellátta az anyát és az újszülöttet. Munkájáért pénzt vagy természetbeni juttatást, búzát, lisztet, baromfit kapott. A sokat foglalkoztatott bábák jól kerestek. Házat, földet, jelentős anyagi javakat tudtak szerezni munkájukkal, s öregségükre is jó körülmények között éltek, nem szűkölködtek. KISS GYÖRGY MIHÁLY Égbolt - kicsinyben Már évszázadokkal ezelőtt megkísérelte az ember a csillagos égbolt térbeli ábrázolását. A 17. századi európai polgár legkedveltebb szobadíszei az éggömbök és földgömbök voltak. Az éggömbök egyik fajtája a gyűrűkből összeállított armilláris gömbök legrégibb európai példányai a 14. századból származnak. Kezdetleges formájukban 5 párhuzamos gyűrűből: a világtengelyre merőleges gömbi félkörből (ekvátor), a Rák fordulójából, a Bak térítőjéből és a két poláris körből álltak. Később már az állatöveket és a nappályát is ábrázolták. Az armilláris gömbök fénykora a 17. századra esik. Ezekre a művészi kivitelezés, a mesterien cizellált minták, a mitológiai díszítőfigurák jellemzőek. Számos példányuk ötletes technikai szerkesztésről is tanúskodik, az egyes bolygókat és a Napot óraszerkezet mozgatja, tehát pályájukat az éggömb „élethűen” szemlélteti. A 17. században az olasz, német holland, valamint az angol mesterek műhelyeiből kikerülő armilláris gömbök már a kopernikuszi elméletet tükrözik. Az oxfordi Természettudományi Múzeumban egy 1675-ben Dominicus Sanctini olasz mester által készített gyűrűs égbolt látható. Ezen a Merkur és a Vénusz a Nap körül, a többi bolygó a Föld körül kering. Hyghens és Dominique Cossini felfedezése alapján pedig a Szatur- nusznak már három holdját ábrázolta. Ebben az időben a művészi kivitelezésben az olasz és a francia, technikai megoldás terén az angol mesterek tűntek ki. Az armilláris gömböknek több hátrányuk volt, nehéz volt a tartósításuk, és az égboltnak viszonylag kis részletét mutatták be. Ezért használták az elmúlt századokban előszeretettel a tömör éggömböket, amelyek részletesebben mutatták a csillagok állását. Ezek históriája a távolabbi múltba vezethető vissza. A 11. században Spanyolország muzulmán kultúrterületén arab mesterek készítették az első európai éggömböket. Ezeknél a csillagok ábrázolása még az ókori görög csillagászat teóriáit tükrözi. Mestermunkának számítanak a 12-17. századok között készült perzsa éggömbök, amelyeken 48 csillagképet és számtalan csillagot ábrázoltak. A13. században tűntek fel az első latin felírású éggömbök Európában. Ezek fehérre festett fából készültek, amelyeken a csillagokat tűszúrásokkal jelölték. Éppúgy,‘mint az armilláris gömbök, az éggló- buszok is cizellált bronztalpakon álltak, és némelyikük művészi és egyben technikai remekmű. Dr. Komlósi Sándor és Csefkó Judit a pedagógiáról
