Tolnai Népújság, 1990. június (1. évfolyam, 49-74. szám)
1990-06-16 / 62. szám
6 - TOLNATÁJ 1990. június 16. Csanády János: Valami dal... Piros málna a Hargita alatt, tűző nap-égette vérbogyó: lesz-e szüret, lesz-e szüret véralvasztott hegyek alatt? Vagy kivágják fekete vesszeid, lesarabolják gyógyír-magadat, s a hegyek alatt medicinádból írmag se marad. Távoli föld fia, titkon, messze visszavágyok a rokon fenyvesekbe, s valami dal, valami régi dal csodát ígérve dünnyög a fülembe. Takács Béla illusztrációja írás közben (A haragvó Illyés) 1974. július 1-jén a Magvető igazgatója képmutató levél kíséretében egy róla készült könyv kefelevonatát küldte el, nem is neki, hanem feleségének, Flóra asz- szonynak. „Föl kellett állnom, olyan harag öntött el" - írja Illyés a levél elolvasása után, majd két hét múlva, július 5-én: „Iszonyú nap. Elolvastam F. I. már kiszedett könyvét.” Nem sokkal alább, még mindig ezen a napon: „Fölhívott, fejembe szaladt a vér, úgy kiáltottam rá végül, hogy ez rágalomhalmaz. Hogy merte ezt nyomdába adni?” A könyv mégis megjelent, de a rágalomhalmaz, ahogy Illyés nevezte, nem keltett olyan botrányt, mint várni lehetett volna. Semmi botrányt nem okozott, az irodalom átnézett felette, azóta sem emlegetik. Illyés sistergő mondataihoz mégis van szavam, sorait olvasva lelkifurdalást is érzek, mert ez a bizonyos F. I. annak idején nálam is járt. Nem is akárhogy. Előbb a városi tanács elnökét kereste fel, bemutatta megbízóleveleit, melyek nyilván meggyőzőek voltak, mert az elnök egyik kulturális munkatársát adta melléje kísérőül. így jutottak el hozzám, hárman, F. /., a tanácsi úr és egy segéd, aki F. I. magnetofonját cipelte. Rövid bemutatkozás után a lényegre tért: Illyésről akar könyvet írni, ehhez kéri segítségemet. Minden jót kívántam a merész vállalkozáshoz s azt tanácsoltam, merüljön el Illyés munkáiban, ezekben - versben és prózában - mindent megtalál, amit írójuk szükségnek tartott elmondani magáról. Ezzel azonban nem érte be. Erélyesen rámszólt, tudja, titkok birtokában vagyok, tehát ne hallgassak el semmit, s közben intett segédjének, hogy kapcsolja be a magnót. Mindenek előtt azt kértem, kapcsolják ki a gépet, bár semmi olyant nem mondhatok, amit később szégyellnem, netán letagadnom kellene. F. I. meglehetősen testes nő volt, valósággal betöltötte a Népújság szűk szerkesztőségi szobáját. Most mintha egész testsúlyával rám nehezedett volna, szinte fenyegetően mondta:- Maga sok mindent tud s el is fogja mondani nekem! Erőszakossága annyira meghökkentett, hogy elnevettem magam:- De végtére mit akar? Dicsérjem prózáját vagy elemezzem néhány versét? A terjedelmes F. I. erre megenyhült, s incselkedve mondta, mintha kamaszos tréfáról, országos diákcsínyről lenne szó:- Valami pikánsát meséljen az életről. Tudja? - és csettintett is az ujjával. Megtörténik, hogy nem hiszek a fülemnek, a szavak ilyenkor botladozva jutnak el agyamba, Időre van szükségem, hogy felfogjam jelentésüket. Most is ez történt. Hosszú idő után szólaltam meg, ekkor már emelt hangon, indulatosan, ami nem szokásom. Közöltem vele, nincs mit mondanom, hagyja el a szobát. Később elfelejtettem az egészet, s annak sem tulajdonítottam jelentőséget, hogy a könyv - Illyés naplója szerint 1974- ben - megjelent, feltűnés nélkül, nekem kezembe se került. Most Illyés naplójegyzeteit olvasva éles körvonalakkal rajzolódik ki előttem a jelenet, még F. I. mozdulata is, ahogy távozóban sértődötten bevágta az ajtót. Eddig nem is lenne baj, végtére mindenkinek joga, hogy megpróbálja felderíteni egy életmű forrásvidékét, vektorait, csak az a kérdés, milyen eszközökkel dolgozik. F. I. pletykákat keresett mint kiderült, talált is. De amit hóbortnak, indiszkrét kíváncsiságnak gondoltam, talán több volt ennél: F. I. mintha „magasabb” megbízással indult volna kalózútjára, amit azután így összehordott, ki is adták, jóllehet súlyosan sértette azt, amit személyiségi jognak nevezünk. Illyés a mű nyomdai levonatát kapta meg, tehát bevégzett tények elé állították s legfeljebb formálisan tiltakozhatott. Ha így van, akkor F. I. biztos fedezékben tudhatta magát, s mára könyv megjelenése előtt - Illyés írja - jelentős summa pénzt vett fel. A történet darabjait összerakva csak arra gondolható, hogy voltak, akikF. I. révén lejáratni, rossz hírbe keverni akarták Illyést, ami végül azért nem sikerült, mert a könyv rossz, az irodalom nem vett róla tudomást, pedig a szerző nyilván forrásértékűnek szánta. S most lépek be én ebbe a baljós történetbe, ami Illyés Gyulának annyi izgalmat, álmatlan éjszakákat okozott. Mert megtehettem, sőt meg kellett volna tennem, hogy néhány sorban figyelmeztetem, valami készül ellene, pletykák után szimatol valaki, áltanúkat keres, ki tudja, minő szándékból. Nem vettem komolyan, Illyés is azt írja a szerzőről, „eszelős”. De mentség-e ez? Ezt is olvasom a naplóban: „Ha meghalok, bárki bármi os- tobaságzuhatagot közölhet rólunk, kiadhat könyvet csupa hazugságból is. Elvben megtörténhet az életünkben is. ” Ebben az esetben a valóságban is megtörtént, s kérdés, megtörténik-e, ha idejében vészjeleket adok? Valamit elmulasztottam, s ezen többé nem tudok változtatni, s ez tanulságul szolgálhat másoknak is. Abban viszont nem hiszek, hogy az író halála után műve és személye szabad préda, kalózzsákmány, „ostobaságzuha- tagok” kiszolgáltatottja. Ha tanulságul nem is, figyelmeztetésül talán szolgálhat ez is. CSÁNYI LÁSZLÓ A művészet: hatalom? Bán Zsuzsa: A b é k e á r a Úgy múlt el az este, ahogyan a többi. Ahogyan elmúlhat egész napos munka után. Joli félben sütött krumplit csinált vacsorára. Hallotta valahol ezt a receptet, és kipróbálta egyszer, mindenki nagyon megszerette A krumplit lesikálta, héjastól félbe vágta, és egy kiolajozott tepsiben a vágott felükkel lefelé megsütötte. Akkor volt készen, ha az alja pirosra sült, a domború felső oldalába pedig ha villát bökött, az úgy ment bele, mint a vajba. És éppen vajjal volt a legfinomabb. Ahogy megsült, kiszedte, mindenkinek a tányérjába. Egy üvegtálkában vajat tett az asztal közepére, meg sót. Evés közben mindenki annyit vett a krumplijához, amennyit akart. Citromos teával fogyasztották. Olcsó és gyors vacsora volt, és az sem elhanyagolható szempont, hogy mindenki szerette. Vacsora után megnézték az esti filmet, aztán fáradtan lefeküdtek. Joli egy gyors puszit nyomott a férje orrára, ezzel egyben mindent meg is magyarázott, és amint az oldalára fordult, nyakáig húzta a takarót, nyomban el is aludt. Álmodott össze-vissza mindenfélét, amíg egyszer- csak azt álmodta, hogy huzat van. Még jobban magára húzta a takarót, de a huzatot akkor is érezte. Erre felébredt. Valami megváltozott. A szoba sötét volt, a lakásban csend volt, mégis, mintha hiányzott volna valami. Vagy valaki. Átnyúlt a szomszéd ágyra, Lajos felé. A párnán semmi. A takaró lapos. De akkor már felült. Felkapcsolta a kislámpát az éjjeliszekrényen és körülnézett. Egyedül volta szobában. Lajos ágya üres. A takaró szépen visszahajtva. Rosszul lett talán, és kiment a fürdőszobába? Joli kikecmergett az ágyból, megborzongott, amíg a papucsát kereste. Furcsa, hogy mindenhol olyan sötét van. Az előszobában, a konyhában, és a fürdőszoba is sötét, üres.- Még ilyet nem értem... - mondta Joli félhangosan, és felkapcsolta a villanyt a konyhában. - Hová ment ilyenkor ez az ember? És miért nem szólt? Valahogy egészen kiment az álom a szeméből. Megnézte az óráját, éjjel kettőt mutatott. Kint csak a hold világított, sötétek voltak a házak ablakai. Kihalt volt az utca, nem jártak buszok, de autók sem. Akár mint valami űrbéli, halott város. Hová lehet ilyenkor menni? Joli még zavarodott volt a felkelés után. Úgy érezte, visszafeküdni mégsem tud már. Babrálgatott a kávéfőzővel, és rendezni akarta a gondolatait. Telefonjuk nincs, ha valaki elhívta volna, biztosan felébred az ajtócsengő hangjára. Amíg a kávé főtt, kinyitotta az ablakot, és kihajolt az őszi éjszaka ködös hűvösségébe. Meg is bánta, mert úgy átjárta a hideg, hogy libabör lett az egész teste. Becsukta az ablakot, és magára vette gyorsan a bolyhos fürdőköpenyét. Jól keresztültekerte magán, és szorosra kötötte az övét, így kezdett megint felmelegedni valahogy. Közben végre megérezte a kicsöpögő kávé illatát. Csészét vett elő, odakészítette a cukrot, és kitöltött magának egy duplát. Jólesett a kávé melege, de mialatt itta, kezdett tisztábban gondolkodni, és megképzett előtte a szomszéd házból való szőke nő, akivel Lajos az utóbbi időben olyan sokat beszélgetett. Valahogy úgy adódott, hogy hazajövet, elmenet mindig összetalálkoztak, az a szőke nő meg a Lajos. És az is nagyon érdekes, hogy mindig annyi megbeszélnivalójuk volt. Joli megitta a kávét. Éppen azon gondolkodott, hogy talán nekiáll zoknikat stoppolni, amikor váratlanul nagy fáradság jött rá. Éppen a kávé után. Amikor most kellett volna még jobban felébrednie. Fél három volt. Hatkor meg úgyis fel kell kelnie. Attól fáradt el annyira, hogy eszébe jutott az a szőke nő. Olyan húsz évvel fiatalabb nála. Egyedül él. Talán elvált. Gyereke nincs. Esténként biztosan nem olyan fáradt, mint ő, talán magányos, és szerencséjére mindig akadnak Lajosok. Joli bevánszorgott a hálószobába, ledobta magáról az átmelegedett fürdőköpenyt, és visszafeküdt az ágyba. A kislámpát eloltotta, aztán nyomban elaludt megint. Most nem álmodott semmit. Az ébresztőóra csörgésére viszont úgy ugrott fel, olyan ijedten, hogy még a szívverése is elállt. Ráadásul ki szobrozott az ajtóban csíkos fürdőköpenyben, mosolyogva, mint a Lajos! Na, te kis lustaság! - mondta kedvesen.- Én már megfőztem a reggeli kávét is, gyere, idd meg!- Igen? - bújt elő a takaró alól Joli. - Ilyen korán felébredtél? (Le sem feküdtél, te disznó!) Kiment a konyhába, megitta a reggeli kávéját, amit az áldozatos lelkületű Lajos már hajnalban megfőzött. És még szóljon az ember egy rossz szót, amikor ilyen aranyos férje van!- Na, milyen? - kérdezte a férfi, és örült, hogy így átverte Jolit.- Finom - mondta az asszony, és közben nem tudta még, hogyan is kezdje. Az ilyenkor szükséges családi jelenetet. Negyed hét volt. Még tízórait kell csomagolni a gyerekeknek, még le kell zuhanyozni, bekrémezni az arcát, mert úgy nézhet ki, mint egy lerondított kilométerkő... Rájött, hogy nincsen idő a jelenetre. És ha elkezdi, szíve szerint mit kellene mondania? Azt, hogy menj vissza ahhoz a szőke nőhöz, többet látni se akarlak! Aztán a gyerekek keresni kezdik az apjukat. Hiányozni fog nekik. Rosszul felelnek az iskolában. Anyagi gondjaik lesznek. És már fél hét van, nincs idő a totojázásra. Joli bement a fürdőszobába zuhanyozni. A rápermetező víz alatt senki sem látta volna meg, hogy közben folynak a könnyei is. Bekrémezte az arcát, tízórait készített, rendbe rakta az ágyakat, és elindultak. A gyerekek az iskolába, ő és Lajos meg dolgozni.- Milyen fáradtnak látszol szívem - mondta Lajos szánakozva. Joli úgy kezdte a munkahelyén, hogy amint beért, rohant a mosdóba, mert hánynia kellett az idegességtől. Egész nap alig tudott legyűrni néhány falatot. Munka után elment a fodrászhoz. Ki- szőkíttette a haját. Megpróbált úgy kinézni, mint az a szőke nő. Az eredmény bizonytalan volt, mert a hajszín azonossága a húsz év korkülönbséget nem tüntette el. Mégis. Joli felvette a harcot. Öt úgy nevelték, hogy a családi béke mindennél fontosabb. Akármi történik, az a fontos, hogy ne tudja meg senki. Az a fontos, hogy a látszat fentmaradjon. Mert ez így illik. Joli jól megtanulta a leckét. Soha senki nem tudta meg, még a gyerekek sem, hogy az apjuk éjszakánként kinek az ágyában alszik. Legfeljebb annyit látott mindenki, hogy Joli tíz évvel idősebbnek látszott önmagánál, hogy közben gyomorfekéllyel műtötték, és hogy valamiért fiatalosabban öltözött a koránál. Ami nagyon nem állt jól neki. Joli tudta egyedül, hogy a családi békének ára van. Lehet, hogy nagyobb ára, mirjf amennyit az a béke megér, de ha valaki kifizeti, az végül is az ő baja... A tudós Békés István kutatásai szerint „a tudás: hatalom” szállóige némi alappal bibliai szövegből eredeztethető, majd többek között Francis Baconon keresztül jutott el a múlt század hetvenes éveinek elején a német munkásmozgalom egyik neves ideológusához, Wilhelm Liebknechthez, legalábbis ekkor használta a nyilvánosság előtt ezt a szólást, majd az első világháború kezdetén érkezett hozzánk. Hogy azután jeles karriert csináljon az utóbbi négy évtized Magyarországán (is). Tagadhatatlan, hogy 1945 után valóságos - bár fölülről kezdeményezett - népmozgalommá vált a tanulás. Munkások, parasztok ezreit emelték ki a munkapad vagy az eke mellől, néha akaratuk ellenére, s csináltak belőlük Íróasztali embert. Hírhedtek voltak a „gyorstalpaló” képzési formák. Ma már nem kérdéses, hogy e korszak mennyiségi bűvölete igencsak szerény minőségi teljesítményt hozott. Öncéllá - „hatalmi kérdéssé” - vált a két háború közötti időszak ügyintézőinek, értelmiségi polgárainak félreszorítása. Maga az értelmiségi megjelölés csúfabb bélyeg volt a származási kategóriák működtetése idején, mint - mondjuk - a tisztázatlan tartalmú „alkalmazott”. (Megerősíthetik ezt mindazok, akik az ötvenes évek elején számtalan önéletrajzuk valamelyikét fogalmazva, az előnyösebb önbesorolás esélyeit latolgatták.) S csakugyan hatalom volt a tudás az elmúlt négy évtizedben? Talán inkább fordított viszony érvényesült: jobbára valamely hatalmi pozíció birtokában kellett vagy illett utóbb megszereznie kinek-kinek a legitimáló végzettséget, magyarán: a papírt. Mert egészében véve, bizony, értelmiségellenes, az „intellektulkok” iránt bizalmatlan és fensőbbséges volt a magát a szocializmus építőjeként megnevező társadalom. S vajon a szellemi alkotó munka egy másik területén, a művészetben hogyan áll ez a hatalmi mozzanat? A művészet: hatalom jelszavát nem hirdette a most leváltott rendszer, bár - valamelyest gyakorlattá tette. Nem elsőként A hatalom - az ókori, a reneszánsz, a barokk stb. - mindig is szívesen vette körül magát művészekkel. Mindig is vágyott arra, hogy megörökittesse magát versben, olajfestményen, szobor formájában, mozgóképen, közvetlen vagy áttételes megrendelést adva a szolgálatra jelentkező, netán kiválasztott művésznek. Hiszen a művészet leg- többnyire költséges dolog, megélni belőle csak (gazdag) pártfogó mecénáltjaként lehetséges, s a hatalom emberei mindig egyszersmind az adott társadalom gazdagjai voltak. S cserébe a művész is kapott bizonyos kiváltságokat, tehát hatalmi tényezővé vált (például oly módon, hogy a hatalom közvetlen szolgájaként hivatalos presztízs tekintetében kollégái fölé nőtt; megnyilvánult ez a kitüntetésektől az üdültetésig, az egészségügyi szolgáltatásokig). MajorTamás, ez a roppantul „hatalomfogékony” (bár ettől még kitűnő) művész gondos vizsgálódások nyomán beszélt arról szakmai körökben, hogy Shakespeare drámáinak egyes utalásai csak akkor érthetők, ha az elhangzó családnevek valamely korabeli viselőjét is odaképzeljük a nézőtérre. Hatalom erőterében mozgott tehát Shakespeare; függvénye és bizonyos értelemben maga is tényezője volt a hatalomnak. Ugyanígy Moliére - vagy Bulgakov. Ami nem mond ellent olykori végletes kiszolgáltatottságuknak, sőt megalázásuknak. A hetvenes évek második felében jelképpé vált művészeink körében (színháziak, filmesek tanácskozásain) „Gyula pápa” mint a hatalom értelmes, művészetszerető és -pártoló képviselője. „Gyula pápák” iránt áhítoztak a közelmúlt magyar művészei közül sokan. Egy kis biztonságos megkötöttségért Akkoriban, egészen az MSZMP fölszámolásáig, egyetlen párt vezetőinek kegyét keresték (akik keresték), manapság többpárti s így fáradságosabb fölajánlkozásoknak, alkukísérleteknek lehetünk tanúi. (Bár e folyamatok ritkábban zajlanak a nyilvánosság előtt.) Hát igen, ha a művész a „többiek” rovására szerez különleges jogosítványokat a hízelgés s a kemény bírálat együttes jogát akarja birtokolni, abból csak felemás és el- maszatolt dolgok származhatnak. Szakítani kellene ezzel a tovább élni hajlamos szemlélettel és gyakorlattal. A politikus politizáljon, a művész művészkedjék. „Találkozzanak” ők ketten a nézőtéren, a koncertteremben vagy az olvasólámpa meghitt fényénél, lapok zizegése közepette. Ilyen értelemben még akár meg is engedhetnék: legyen hatalom a művészet! Legyen hatalma rajtunk, a lelkűnkön, a személyiségünkön, a gondolatainkon, az érzéseinken! Épüljön bele egész valónkba, váljék életformánk részévé! Csak hát azt is hozzá kellene tenni: kizárólag a jó művészet érdemli meg ezt a „hatalmi" pozíciót nem pedig a silányság, a giccs, a pótlék, a valódi értéket kiszorító, az ízlés hajszálcsőrendszerét eldugaszoló dilettantizmus. Ám ez már egy másik lapra tartozik. KÖHÁTI ZSOLT
