Tolnai Népújság, 1990. május (1. évfolyam, 24-48. szám)
1990-05-12 / 32. szám
1990. május 12. TOLNATAJ - 7 Csajkovszkij emlékezete A nagy orosz romantikus zeneszerző. Pjotr Csajkovszkij, százötven éve, 1840. május hetedikén született. Nevének hallatán, azt hiszem, még a legtájékozatlanabbak, a muzsikától alig „érintettek” is kapásból, könnyedén föl tudnák sorolni jó néhány müvét így mindenekelőtt a szinte új műfajnak tekinthető táncos mesejátékait, a Hattyúk tavát, a Csipkerózsi- kát és a Diótörőt; a Rómeó és Júlia nyitányfantáziát vagy mondjuk a b-moll zongoraversenyt. Persze ezek csupán az „örökzöldek”, a slágerek. A teljes opus ugyanis művészi súlya mellett, mennyiségében is hatalmas arányú, „sorsát” tekintve pedig hosszú időn át furcsán kettős pólusú. Mert ez az életmű egyrészt világot hódító, diadalmas sikerű, amely siker a IV. szimfónia megszületésétől (1877) napjainkig szinte töretlen, másrészt a szakma, a „vájtfülűek” ellenállásától, sok esetben negatív értékítéletétől volt „kísérve”. Csajkovszkij és az orosz „Ötök” között például nagy ellentétek, meg nem értések feszültek, és csupán Cui és Rimszkij-Korszakov figyelte elfogulatlanul a zeneszerző fejlődését és fokozatosan növekvő sikerét. Századunk elején az avantgárd sodrában élő-alkotó generáció sem bánt igazságosan vele. Csajkovszkij mélyen kötődött a nyugat-európai zenéhez, harmónia-és formavilága innét bomlott ki, eredeti orosz, népi motívumokat (például a IV. szimfónia utolsó tételében) csak ott dolgozott fel, ahol igaznak és indokoltnak érezte a maga számára. Mert Csajkovszkij éppen úgy orosz, hogy dallamvilága mögött mindenütt ott izzik az orosz lélek melankóliája, a lét kisszerűségének és fenségességének egyidejűsége, és éppen ezek a felemás gesztusok a csajkovszkiji összetéveszthetetlen „jegyek”. És most, százötven évvel a születése után, mi a visszatűnődő megemlékezők már nem kell, hogy ambivalenciával tekintsünk erre az életműre. Népszerűsége, amely a laikus közönség részéről Csajkovszkij művészetét mindig is övezte, mára egyértelművé szilárdult. H. K. Csajkovszkij portréja t- ................ ....... ....................— S zobrot állítottak Konrad Lorenz emlékére A Buenos Aires-i állatkert és park egyik látogatója Konrad Lorenz No- bel-díjas etológus új szobrát nézi megpihenve a parkban tett sétája közben. A 2,4 méter magas szobrot cementből készítette Bias Gurrieri tr olasz származású argentin szobrászművész. A világhírű osztrák etológus 1903-ban született és 1989. február 28-án halt meg. * (Telefotó-MTI Külföldi Képszerkesztőség) írás közben (Miki, Matyi, Janika) A múlt olyan titokzatos, hogy legtöbbször alig tudunk mit kezdeni vele. Nem is egy múlt van, nagyobb sok, ahányszor felidézzük, mindig mást mutat, s minél távolabbi, annál sejtelmesebb fényben ragyog. Pedig már Hésziodosz azon kesergett, hogy a szörnyű ötödik rendben, a vaskorban kellett élnie, mennyivel jobb lett volna előbb vagy a távol jövőben megszületnie. Ami számára a rémületes vaskor volt, nekünk inkább tündérkert, Thulén túli táj, annyi szörnyűséget láttunk. Vágyunk szerény, közelebbi vidékeket keres, s az emlékezet beéri azzal, amit a családi legendák hitelesítenek. Mondjuk azzal, amit boldog békeidőnek hívnak, amikor mindenhonnan, még a kávésfindzsák oldaláról is a császár nézett az emberekre, mintha nem is lett volna Világos, muszka megszállás, véres megtorlás. Párizs a belle époque mámorában élt, Bécsben mindenki keringőt táncolt, eleven tollú újdondászok megírták, hogy a császár zerge- vadászatra indult, s ma már, innen, a túlsó partról nézve, azt hisszük, hogy akkor mindenki boldog volt és elégedett, mert milyen is lehetne a múlt? Ott azért még nem tartunk, hogy enyhültén beszéljünk a Rákosi-évekről, de Horthyról már hallok jó szót, pedig hát mit is gondoljunk róla? A politikust, az államférfit mindig a siker igazolja, a bukás maga alá temeti, könyörtelenül. Ez a jövőben is így lesz, az utókor nem éri be a szándékkal, a történelem visszavonhatatlan, csak a tények érdeklik, a mentőtanúkat meghallgatja és vállat von. A siker azonban a gyilkos császárból is Ferenc Jóskát csinálhat, de Horthyt senki nem fogja Mikinek becézni, ahogy Kádárt se Janikának, pedig Szántó Judit így-emlegeti visszaemlékezéseiben. A politikusokkal riktán kerülünk meghitt kapcsolatba, a hatalom bizonyos távolságtartást feltételez, ami uralkodóra és alattvalóra egyaránt kötelező, halálával pedig mindenki kiszolgáltatottá válik, védekezéseire képtelen, a túlélők hajlamuk és pillanatnyi érdekük alapján szólnak róla, büntetlenül. Az érdemeknek is van rangsora: elismerően bólogatunk, hogy valóban Kotolák bácsi volt a legjobb férj és apa, de Ferenc József esetében ezzel nem sokat törődünk, hogy közelebbi példát ne is említsek. Sanyarú korok szívesen menekülnek a múltba, ami ha nem is volt hibátlan, de úgy véljük, jobb volt, mint a jelen, s ezt már Hésziodosz is tudta. Mint mondhat akkor az, akinek Auschwitz vagy az ávó börtönfalai fogták körül életét? A módszerek azért változhatnak, Horthy börtönében Ftákosinak rádiója volt és előfizethetett az újságokra. Ezt azért írjuk csak javára. Nemrég egy tanulmányban azt olvastam, hogy Horthy és Kádár ugyanolyan csődtömeget hagyott az utókorra. A történelmi párhuzamok megtévesztők, ezzel nem is megyünk sokra, végtére dicső Mátyás királyunk óta valamennyi uralkodónk csődtömeget hagyott maga után, Ferenc József is, aki szenilis aggastyánként kiesett szerepéből, s Európa gavallérjából, a kiskocsmák Ferenc Jóskájából a háború démona lett. Horthy éppenséggel sok mindent jóvá tehetett volna. Tanúsíthatom, mert láttam, jó meg jelenésű úr volt, a sokat emlegetett snájdig katonatiszt mintaképe, de azt már nem vette észre, hogy hívei is kuncogtak, amikor fess tengerészruhájában lóra pattant, pedig olyan biztosan ülte meg paripáját, mint egy 48-as huszár. De ez volt minden, amit tudott, még a méltó bukást is megtagadta sorsa, s ha felidézem úgy látom, amint 1944 októberének vészes napjaiban, a balul sikerült proklamáció után, megalázottan futkos a feldúlt királyi palotában. Később arról panaszkodott, hogy-a benyomuló SS-ek fürdőszobájából még a szappant és a fogpépet is ellopták. A történelemben csak keveseknek jutott állandó szerep, bármelyik oldalon is álljanak: Mátyás, az igazságos, Kossuth, a szabadság hőse, Haynau vagy Rákosi pedig soha nem szabadul bűnei súlyától. A legtöbben azonban az örök jelen foglyai: a szatmári békét megkötő Károlyi Sándor, az ingatag jellemű Martinovics, a Világosra vonuló Görgey vagy a béke- szerző Deák kettős fényben áll, mert nem kell azt hinni, hogy a történelem mindig igazságos. Inkább titokzatos. Mátyás király Janus és Vitéz János érvei ellenében is tisztán áll előttünk, az agg Ferenc József végül Jóska lesz, legföljebb bizonyos dolgokról nem illik beszélni. De a becézés nem jár ki mindenkinek. Miki, Matyi, Janika? Ugyan. Valamit még megjegyeztek, a tanú jogán. A Horthy-korszak távolról sem volt olyan rossz, mint amilyennek mondták, de olyan jó sem, amilyennek ma néhá- nyan elképzelik. Szolid liberalizmusában sok volt az európai vonás, de vezető rétegéből hiányzott az állam férfiúi előrelátás, a felelősségtudat. Szépíteni felesleges, visszakívánni nem kell, letagadni butaság lenne. Tanulni viszont mindenképp lehet belőle. CSÁNYI LÁSZLÓ Diszkóban még soha nem volt Markó Iván felfedezettje _____________________Győrből Lausanne-ba táncolt _____________________ Po lgári ízléssel berendezett győri lakás könyvekkel teli szobájában ülök egy 15 éves, 45 kilós, sudártermetű kislánynyal, aki éppen olyan, mint a többi tizenéves. Ha nem tudnám, alig hinném, hogy néhány héttel ezelőtt Lausanne- ben több mint húsz országi 00 résztvevője közül a Prix de Lausanne nemzetközi balettversenyen az első díjat nyerte. A szigorú nemzetközi zsűri elnöke a Dán Királyi Balett művészeti igazgatója, Frank Anderson úr volt. Beszélgető partnerem az Állami Balettintézet növendéke: Aleszja Popova. Édesapja Kijevben kutatómérnök, Aleszja édesanyja a győri Bercsényi gimnázium tanárnője, ő és lánya is magyar állampolgár. Mit is kérdezhetnék Aleszjától először, mint azt: mikor táncolt először?- Talán 2-3 éves lehettem. Az általános iskola első osztályát Budapesten végeztem. Édesanyám valamelyik újságban olvasta, hogy Győrött, Markó Iván patro- nálásával az egyik általános iskolában balett-tagozatot létesítenek. Jelentkeztünk, és felvettek. így kezdődött. A kiváló orosz balettmestemő, Ludmilla Cserka szóvá foglalkozott velem. Emlékszem, Schubert, majd Csajkovszkij muzsikájára táncoltunk először. Elvégeztem az általános iskola nyolc osztályát Tavaly a Győrött megnyílt művészeti szakközépiskolába is beiratkoztam, ahol azonban mindössze fél esztendeig tanultam, mert felvettek az Állami Balettintézetbe.- Magam is vörösre tapsoltam a tenyeremet a Győri Balettnak azon az előadásán, amelyen te is szerepeltél. Hogyan kerültél ebbe az immáron világhírű együttesbe?- Iskolánk patronálója, ahogyan mondtam, Markó Iván volt Egyik napon kettőnket meghívott a színházba, és közölte, hogy valamelyikünk fellép majd a Győri Balett legközelebbi produkciójában. Próbák után a választás rám esett. így lettem szereplője a Mahler zenéjére, Markó Iván koreográfiájára készült Boldog lelkek című balettnek. Második szerepemet a Memento című balettben kaptam, amelyben több iskolatársam is fellépett. Ezt követte a legemlékezetesebb és eddig legkedvesebb darabom, a Prospero, amelyben 13 évesen főszerepet kaptam, Ariéit, a Aleszja három hónapig szinte minden nap 2-4 órát próbált, közben délelőtt iskolába járt. A legnagyobb öröme az volt, hogy a Prosperóban együtt szerepelhetett Markó Ivánnal, aki a „tánc nyelvén” irányította, szinte vigyázott minden lépésére. Mi a tánc nyelve? Mosolyogva azt válaszolja, hogy ezt szavakkal nem, csak tánccal lehet kifejezni, azaz érezni kell. A Diótörő zenéjére és Markó Iván koreográfiájára készült Álmok ura című balett Tükör lányával búcsúzott Aleszja Popova a Győri Balettöl, amikor természetesen Markó Iván egyetértésével az Állami Balettintézet növendéke lett Naponta, reggel hatkor a Római-parton lévő lakásából utazik a belvárosba, ahonnan este nyolc óra körül érkezik haza, és akkor még tanulnia kell. A kedvenc szórakozása a klasszikus zene hallgatása. Legjobban Beethoven hegedűversenyét kedveli. Diszkóban még soha nem volt, nem is kívánkozik oda. Szeretne bekerülni az Operaházba, de szívesen táncolna tovább a Győri Balett tagjaként is. Amikor beszélgetésünk után kilépek a tavaszi napfényben ragyogó győri utcára, Nietzsche sorai jutnak eszembe: „És legyen elveszett minden olyan napunk / amelyen legalább egyszer nem táncoltunk.” IMRE BÉLA tündért. Aleszja Popova a próbateremben
