Tolnai Népújság, 1990. május (1. évfolyam, 24-48. szám)
1990-05-05 / 26. szám
2 - TOLNATAJ 1990. május 5. I- Iván, amikor a mostani beszélgetésünk időpontját egyeztettük, azt mondtad, hogy minden jelentős esemény az életedben 27-én történt.- Különösen emlékezetes az április 27, mert ez a házassági évfordulónk. Márfel is hívtam a nejemet. ■ - Babonás vagy?- Ha átmegy előttem egy fekete macska, attól nem riadok meg, egy kéményseprő láttán nem fogom a gombomat... nem vagyok babonás.- Azért kértem tőled ezt a beszélgetést, mert most jelent meg a Móra Ferenc Könyvkiadó gondozásában: Az elfelejtett őrnagy című történelmi dokumentumregényed. Eddigi könyveidben: Damjanich tábornok, A fekete cár, Tömöri, büszke vezér, Simonyi óbester, Hadik András, Az aradi tizenhárom, hogy ezeket soroljam csak, olyan emberi cselekedetekről szólnak, melyekben a szereplők hősökké váltak.- Ezeket, ha precízek akarunk lenni, akkor úgy fogalmazhatjuk, hogy naggyá vált kisemberekről szólnak. Teóriám az, hogy a nagy emberek jelentős része nem készül nagy embernek. Ez teljesen normális mód. Napóleon talán kivétel volt, vagy Hannibál. Deák Ferenc sem készült a haza bölcsének. Széchenyi sem a legnagyobb magyarnak. Valamennyien megtalálták egy adott pillanatban, vagy szerencsésebb esetben egy életúton keresztül azt a területet, ahol tökéletesen helyt tudtak állni. Erre mondják azt nagyképűen, hogy megvalósították magukat. Az elfelejtett őrnagyom... I - Sztankó Soma...- Igen, ő is egy átlagos ember volt, aki a szabadságharc legnagyobb fegyvercsempésze lett. Ha az ember elolvassa a naplóját, olyan középszerű gondolatok, vélemények vannak benne, amiért különösebb tapsvihart nem kellene érdemelnie: de amit tett, azért igen. I- Elkötelezettség, helytállás... mennyire tartod jellemzőnek ezeket a kisemberek életében?- Nem hiszem, hogy cáfolható lenne az a véleményem, hogy az ország előbbrevitele - mert azért minden ellenkező híresztelés ellenére haladtunk ám valamelyest - javarészt azon múlt, hogy a kisemberek tisztességgel elvégezték mindazt, amit tenniük kellett. A közelmúltban Írtam le, hogy „Nagy emberek - kis helyen”. Számtalan emberre gondolok, olyanokra, akik egy életen keresztül iskolaigazgatók voltak, de semmi elismerést, kitüntetést nem kaptak és közben fölneveltek fél falut, mindenki kedves tanítói voltak.- Az újságírás is elkötelezettség, amelyet te is, én is végzünk. Az írásokon keresztül az olvasók megrajzolnak, kialakítanak egy képet, mondjuk rólad. Nem egy hét végi beszélgetést készítettél már ezeken a hasábokon, csak a másik ojdalon ültél.- A hóhért akasztják... no, de folytasd csak! I- Arra vagyok kíváncsi, hogy te milyennek látod magad? A helytállásra is gondolhatsz!- Önmagamat nagyon nehezen elviselhető embernek látom. Fanyar humorral megáldott, objektív idealista. Szeretek eszményekben hinni, de ha valaki mindig eszményeket hangoztat, az nekem gyanús. Tessék csinálni az embernek a dolgát, ami adatott számára. Nekem szerencsére az újságírás adatott. Azt csinálom amit szeretek.- Ne állj le ilyen rövid válaszokkal, mert én úgy gondoltam könnyű dolgom lesz, hiszen annyit fogsz beszélni, hogy nekem csak hallgatnom kell. Ha szerencsésnek mondod magad, akkor azt is elbeszélhetnéd, hogyan kerültél a pályára!- Családom egy része Vas megyei. Jól ismertem Urbán Ernőt. Egy alkalommal ott állt a Népszabadság-székház sarkán, a Falusi Vasárnap szerkesztőségének kapujában és ádázul káromkodott, hogy hol szerez ő itt az aszfalton nőtt újságírók közül egyet, aki meg tudja különböztetni a zabot a rozstól. Akkor én gépállomási agronómus voltam, azt mondtam: Ernő bátyám, itt vagyok. így kezdtem külsősként irogatni 1959 szeptemberében. Később a Vas Népéhez szerződéssel vettek föl. Onnan Veszprémbe mentem, mert összevesztem a főszerkesztővel, ahol hasonló helyzetbe kerültem. Szekszárdra jöttem, itt nem vesztem össze a főszerkesztővel, de elég mélyponton voltam, és jobbnak láttam szabadfoglalkozásúként Pestre menni, 1969-ben visszajöttem Tolna megyébe. Keresztül-kasul éltem a Dunántúlon. I- Gondoltam, hogy ezt a harminc évet is ilyen gyorsan elintézed. Nem ismerek rád, szűkszavú vagy! Tudom rólad, hogy nemcsak a Dunántúlon mentél keresztül, de az országhatárokon is.- Mindig imádtam utaznj és ha lenne pénzem, ez volna a hobbim. Huszonhárom alkalommal voltam tizenegy országban. Ezt van aki soknak találja, más kevésnek. ■ - Soroljál néhányat!- Szibériától a normandiai tengerpartig, Jugoszláviától Koppenhágáig. I- Sztankó Soma is járt, kelt az országok között.- Na igen, de azok jóval veszélyesebb utazások voltak, mint az enyémek. Azt hiszem, a történelemmániám miatt érdekelnek a külhoni kirándulások. Eredetileg történelem-magyar szakos tanár akartam lenni. Sok minden történt a háború után. Nem az lettem, hanem kertészhallgató, de a történelem iránti érdeklődésem megmaradt. Mondhatom, hogy „történelmi családból” származom, mert például a „lőcsei fehér asszony” egyenesági nagynéném. Családfája mindenkinek van, csak nem mindenki ért rá összeírni. Nekünk az 1100-as évekig áll a családfánk. I - Ez büszkeséget vált ki?- Az ostobaság lenne, szégyent sem érzek, de érdeklődést a múlt iránt igen. Ezért szólnak könyveim a történelemről. Meggyőződésem, hogy azok az esztendők is éppen olyan hétköznapok voltak mint a mieink, csak észre kell venni. I- Az, hogy valakit érdekel a történelem, még nem biztos, hogy íróvá avatja.- Nem. I- Ehhez kell még olyan képzelőerő is, ami izgalmassá teheti a könyveidet. Rengeteg dokumentum felhasználásával, idézésével komoly leckét adsz az olvasónak.- A képzelöerővel én valószínűleg csehül állok. Valamennyi történelmi regényhez el kellett olvasni 30-40 forrásmunkát. Ha ezt valaki megteszi és nem áll előtte egy alak tiszta képe, akkor nem érdemes hozzáfogni az Íráshoz. A rengeteg dokumentum azért van, mert kötöm magam a hitelességhez. Ahol ez nem lehetsér ges, ott az ember elővesz élő szereplőket a környezetéből és átrakja őket a múltba. Ez trükk, de lehet gyöngeség jele is. I-Tudnád idézni a pillanatot, mikor jelent meg előtted Sztankó Soma?- Egy mellékmondat volt, az aradi tizenhárom adatainak gyűjtése közben, amit egy Urbán nevezetű történész könyvében olvastam: volt egy ismeretlen tiszt, akit kiküldtek az országvonalakon keresztül huszonhatezer fegyver becsempészésére. Megállt a lélegzetem, hogy erről nem tudok semmit. Utánanéztem. A megyei könyvtár segítségével megszereztem ennek az embernek a saját kezű önéletírását, lefénymásolta a Hadtörténeti Múzeum és kialakult egy kép. Azt, hogy ilyen volt-e a Sztankó Soma, akit megírtam, senki nem tudja megmondani. I- Nekem azért is megtetszett, mert azt írtad róla: korán fekvő, korán kelő ember volt. Rokonomnak éreztem. Dédanyámnak erre volt egy nagyon szép meghatározása: az Isten világával kel.- Valóban szép kifejezés. Elárulhatom, magam is ilyen vagyok. Tudok időre aludni. Ez állítólag nagy ritkaság.- Sztankó Soma azért is példa lehet sokunk előtt, mert ha jól számoltam, hét idegen nyelven beszélt. Manapság ez nem jellemző, mint ahogy az sem, hogy túl sokat tudnánk a történelmi eseményekről, amelyek közé te magad is elvezeted az olvasód.- Nem gondolom, hogy öncsalás, de elég szép példányszámban jelentek meg a könyveim és nem lehet kapni őket. Ez történelmi érdeklődésre is vall. Ami jó üzlet a kiadónak, nekem kevésbé, mert nem a fogyás arányában fizetik a honoráriumot, de nem esik rosszul. I- Ha már szóba hoztad a pénzt, beszéljünk róla! Soma is azért kezdte el a Hadinyelvtant írni, mert kellett neki a pénz.- Minden favágó elvárja, hogy kifizessék, akkor egy iró miért ne tarthatna rá jogot. Ez a könyv már két éve készen volt és az utolsó honoráriumát, még a beszélgetésünk pillanatáig nem kaptam meg. Van egy közhelyem - már elég öreg vagyok, hogy lehetnek ilyenek -, azt mondtam egyszer: ha a favágó akkor kapná meg a fizetését, amikor az általa kivágott fa füst formájában kiszáll a kéményen, akkor Magyarországon nem volna tüzelés. Ettől függetlenül nem panaszkodom a szerzői honoráriumért. ■ - Pontosan kifejezve ez mennyi?- ívenként köttetik a szerződés. Az én esetemben egy ív, az hatezer-ötszáz forint. A mostani egy tizíves könyv. Meg lehet saccolni, hogy az mennyi. A példányszám gyarapodásával nő a honorárium. Az első könyvemért kaptam harmincezer forintot, a Simonyi óbesterért százötvenezret. Ez így nagynak hangzik, de ha csak ebből kellene élned, és ezt az ösz- szeget három év leforgása alatt kapod meg, akkor nem is olyan csillagászati fizetés. I- Pénzzel tehát jobb nem mérni az írói munka hasznosságát. Magát az újságírást te mennyire érzed hasznósnak?- Szeretném hasznosnak tudni! Az emberekben van információ iránti igény. Ezeket, ha elég frissek, akkor szívesen veszik az olvasók. Ismereteket lehet elcsöpögtetni. Talán öncsalás, hogy az olvasóvá nevelés az újságnál kezdődik és akkor nem is olyan haszontalan a mesterségünk? I- Ezek miatt kötelezted el magad a pá- * lyával. Volt-e az évtizedek során megalkuvásban részed, amikor kompromisszumot kötöttél?- Voltak ilyenek. Ezekre nem vagyok büszke, de nem is tagadom. Pártonkivüliként mindig pártlapoknál voltam munkatárs, rovatvezető, főmunkatárs. Én különösebb terrort, elnyomást, vagy rászorítási kísérletet arra, hogy ne azt írjak, amit akarok, nem tapasztaltam. I- Az, hogy pártonkívüli voltál, az egy állásfoglalás.- Hosszú időn keresztül erősen az volt. Most párttag vagyok, ez is az. ■ - A miérteket megfogalmazod?- Nézd, a pártonkívüliség, az egy egészen egyszerű megoldás volt, mert a kutya se kívánta, hogy párttag legyek, lévén erősen osztályidegen családból származó. Nem is láttam volna sok logikát, hogy miért tolakodna a párt, hogy lépjek bele. Í- Most már pontosan kell fogalmazni, hogy miért tolakodtál volna a párthoz, az MSZMP-hez...- Igen. Most kérdezheted: miért léptem a szocialista pártba? Azt szoktam mondani, hogy fejlett érzékem van a reménytelen dolgok iránt. Félre a tréfát! Nyugaton a szocialista pártok szépen beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. Abban, hogy minél többek érdekét, minél kevesebbek sérelmére szolgálni, semmi kivetnivalót nem látok. Van még egy magánvéleményem, hogy mi, akik olyan ádázul szidjuk most a posztsztalinista, kádárista diktatúrát - ami kétségtelenül volt -, rövid időn belül meg fogjuk ismerni a pénz diktatúráját és nem biztos, hogy az jobb lesz.- Az már a különös érzékű történészek dolga, hogy eldöntsék mi, miért, mikor, hogyan történt, mert - most hadd idézzem Az elfelejtett örnagy-od beköszöntő első mondatát: - a „Nagy idők kis szemtanúi többnyire nagyon ritkán értik meg a körülöttük és velük történtek lényegét.” Ilyen időket élünk, ilyen körülmények között, melyekben lényeg: úgy dolgozzunk, hogy az utódok szívesen emlékezzenek ránk. Köszönöm a beszélgetést. Berukkoló legények | Ordas Iván és Pécsi Kiss János a hétköznapi hősökről Hagyományaink El kell menni katonának! Valamikor Tápén arra a férfira, aki nagy betegségből állt talpra, azt mondták: „Meggyógyult, mert katona is vót!” Azt a legényt, aki betegeskedett, gyanakodva figyelte az egész falu, és főleg az eladósorba jutott lányok. Mezőkövesden - mai szóhasználattal élve - a katonai szolgálatra alkalmatlan legénynek gyakran odavágták: „Eriggy, ember vagy te? Hisz katona se vótál!" A fenti példák mutatják: a falusi legények életében sorsforduló volt a katonáskodás: a sorozás, a bevonulás, valamint a hosszú évekig tartó kemény szolgálat. A katonaállítás szokásai korszakonként változtak, volt idő, amikor a drámaian nehéz szolgálat, a csábító egyenruha helyett sokan inkább a bujdosást, a betyársorsot választották. A Habsburg-birodalom seregei a 18. század elejéig fogadott zsoldos katonákból verbuválódtak. Magyarországon 1715-ben mondta ki az országgyűlés, hogy védelmi célból rendes hadsereget kell kiállítani. A döntésalapján a megyékre nagyságuk szerint rótták ki, hány újoncot kötelesek a hadseregbe küldeni. Hogy aztán miként teremtették elő a létszámot, azzal a felsőbb hatóságok már nem törődtek. v Az elmúlt századok érdekes és jelentős, versben, dalban, táncban megörökített epizódja, színfoltja volt az újoncozás, a verbuválás. Persze a vidám muzsikaszó, a látványos táncok, a vigasságok közé gyakran üröm, tragédia is vegyült: ha nem jött össze a kívánt létszám, a legényeket, az újoncokat erőszakkal szedték össze, és hurcolták el katonának. Annak dacára, hogy az általános hadkötelezettség 1868-as bevezetése után valóságos ceremónia teremtődött a sorozás, a bevonulás körül, sokan igyekeztek kibújni a katonai szolgálat terhei alól. Göcseji szokás volt például, hogy a halott ember állát rögzítő kendőből levágtak egy darabkát, a lány a sorozásra induló szeretője hajába rejtette. Az a hiedelem járta, hogy az ilyen legényre a katonaorvos nem tudja kimondani az „alkalmas” szót. Tápén azonos keresztnevű halott sírjáról füvet, gallyat, földet vettek, összefűzték, majd a lében megmosdott a legény, hogy alkalmatlannak találják. A > legfurfangosabb praktika az volt, hogy a fiúgyermeknek lánynevet adtak, hogy ne kerüljön föl a sorozandók listájára. E furcsa próbálkozások ellenére azért általában nagyon is szégyennek számított, ha a legény nem szolgálta le katonaidejét. Elterjedt szokás volt, hogy a katonáskodás előtt nemigen nősültek a legények. Csak a leszerelés, a hazatérés után. A katonaidő eljötté a legényélet befejezésének, a családalapító férfivá válás kezdetének számított. Azt tartották, hogy aki nem alkalmas katonának, az magát az életet, a munkát, a családalapítást is csak nehezen tudja vállalni. A katonaélettel kapcsolatos falusi szokásokat - a látható vidámság ellenére - nem annyira a vitézkedés öröme, a gondtalan hetykeség jellemezte, szokásceremóniájában a búcsúzás, a féltés, a megpróbáltatásokra való készülés, a visz- szavárás érzelme volt az uralkodó. Tápén a legények együtt mentek be szekéren Dorozsmára, a sorozásra. Odafelé csendben rázatták magukat a döcögős úton, hazafelé már hangosan daloltak, kalapjukon regrutapántlika lobogott. A falu kocsmájában ünnepelték meg a nagy eseményt. Akit nem vettek be katonának, az szép csendben hazaosont, nem mulatott a többiekkel. A Szeged melletti Kisteleken a múlt század végén úgy válogatták ki a regrutaszalagok színét, hogy elárulja: melyik fegyvernemhez sorozták be tulajdonosát. A legszebb, legszélesebb pántlikát a legény egyes vidékeken a választott szeretőjének ajándékozta. Amikor aztán elkövetkezett a bevonulás ideje, sok helyen regrutabált rendeznek, ahol katonadalokat muzsikálnak, dallal tánccal búcsúztatják a legényeket. A bevonulás napján szinte az egész falu kivonul az állomásra. Muzsikaszó mellett vonulnak végig a főutcán, összefogózva énekelnek, táncolnak a legények és az őket búcsúztató lányok. A katonai szolgálat hosszú volt: a mólt század második felében kemény hat esztendő, később három lett belőle. A kiszolgált katonákat nagy tisztelettel, megbecsüléssel fogadta a falu népe. Tápén, amikor hazaért az öregkatona, a ház küszöbén ezzel a dallal köszöntötte régen látott hozzátartozóit: „Eresszön be, kedves édösanyám, / Én már hazagyüttem, / Eztet a betyár három évet / Én már kitö- töttem.” Egyes helyeken szokás volt kocsmában, vidám baráti körben megünnepelni a hazatérés, a leszerelés tényét. A katonai szolgálat után a falujában aztán új élet, új feladatok várták a mundérból, „angyalbőrből” civilbe öltözött obsitos legényt. KISS GYÖRGY MIHÁLY
