Tolnai Népújság, 1990. május (1. évfolyam, 24-48. szám)

1990-05-21 / 39. szám

6 - TOLNATÁJ 1990. május 21. Marssal társalkodó literátus génius írók, költők az első vonalban tokát alig elviselő változásokat él át, áttekinteni - hát még írói as­pektusból! - szinte lehetetlen. Több egy év alatt a változás, mint év­tizedek alatt addig. És hol vannak a művek? Érdekes módon a kö­zépnemzedék ír, akiket valamilyen hozzánk ragaszkodó ösztön miatt még mindig fiataloknak nevezünk, ők külföldön is érvényesül­nek. Igaz, közben felfedezzük a nyugati (emigráns) irodalom érté­kes alkotásait és szerzőit, a hiányzó aktuális és hazai irodalom he­lyett tehát ők olvashatók, revelációként és legfőképp hiánypótlásul. De hol vannak az aktuális szépírók és kortárs művek? Az alkotók - Böll egykori kifejezésével - háborúban vannak, ügyeletes tisztként vagy frontharcosként, míg a főhadiszállás - az ellenség megté­vesztésére - különböző pártok nevét viseli. A vezérkarokban ott ül­nek a szépirók, ki törzsfőnökként, ki első adjutánsként ki szóvivő­ként (bocsánat: haditudósítóként), s ropognak a rendszer ereszté­kei. Ennyi nekifeszült szellemi energia nyomán nem is csoda. Az ol­vasók közben könyv formájú művek helyett a napi sajtó híradásait tanulmányozzák, mert ott gyakrabban találkoznak irodalmi ked­venceikkel, nyilatkozataikból pedig - most kevesebb flancos átté­tellel - ugyanazt tapasztalják, mint műveikben korábban. Ki esz- széisztikusabban, ki direktebben fogalmazza meg célkitűzéseiket, hiszen most már valamennyien valahol mozgalmuk nevében nyi­latkoznak, nem magányos farkasok többé. Színezi a képet, hogy társmüvészetek képviselői is bekapcsolódnak az általános felin­dulásba, ki képviselő, ki reklámfilmhős lesz. Az írók pedig bizonyára gyűjtik következő műveik nyersanyagát. Jó lett volna színpadon látni a rövid átmenet néhány forró pillanatá­nak művészi megörökítését, hisz a drámát az irodalomtudomány is a legaktuálisabb műfajtnak tartja, Id. még görög dráma és közön­ségének kapcsolata. Az írók bizonnyal politikusok lesznek - átme­netileg, mert nálunk régen volt példa arra, hogy szakmabeli foglal­kozzon a szakma (terület, ágazat) speciális gondjaival. Minden­esetre meglepne, ha valamilyen dőre elfogódottság nyomán (nyu­gati ihletésű kormányprogramok) itthon is iróember lenne például a kulturális tárca gazdája. Ki hallott már ilyet? Vagy mondjuk a köz- társasági elnök tisztét szellemileg minőségi ember töltené be, jól reprezentálva odakünn is az európaiság felé irányt vett magyarsá­got. (Bár erre egyszer történt halovány kísérlet a közelmúltban is, aztán gyorsan félbemaradt.) Mit szólnának a szomszédok?! S visz- szatérve közíróink politikaviselt élményeire: most kicsit felvették a kihívásul eléjük vetett kesztyűt is, hiszen politikusok eddig is írtak jó-rossz memoárokat, melyekre - sajnos - mindig nagyobb a ke­reslet a pikantériák okán, mint a nívós irodalomra. Most majd íróink írják azokat is, saját politikai memoárjaikként, legalább igényesebb emlékeket olvashatunk. Avagy volt egyszer egy csendes forrada­lom? Nem lepődnék meg, ha az új parlament párnás széksoraiban vi­szontláthatnánk a nem képviselői választásokon bekerült illusztris irodalmárokat, akiket a bölcs pártok neveztek bizottságok és mi­niszteri posztok jelöltjeiként magas tisztségbe, de hát nem lehet, mert oda csak listák révén lehet bejutni. Minden bizonnyal új stá­tusszimbólummá avanzsál az a tény, melyik párt hány művészem­bert tudott reprezentánsává megnyerni. Jókai is, Mikszáth is reme­kül „elvolt” képviselői élményeivel, s gazdag írói tárházat jelentett számukra az ottani közélet. Egyetlen aggályom maradt csupán: ha az új parlament valóban heti két alkalommal fog főállású képviselői közreműködésével ülésezni s nem gyermeteg dolgokról, mikor marad idejük a legjobbként közéjük került alkotóknak alkotni? Merthogy ez lesz a nagy dilemma, aligha kétséges. És nem irigylem alkotóinkat, de sajnálom a bennük maradó lehetőséget, a túlhor­dott műveket. Remélem, azért nem lesz túl sok vér és Kaiser- Schnitt DRESCHER J. ATTILA írás közben (Vendég Hattersheimből) A potsdami határozat félmillió német kitelepítéséről rendelkezett, a magyar kormány azon­ban a kollektív bűnösség elvén alapuló értelmetlen döntést nem hajtotta végre. 1947 végéig 177 ezer német anyanyelvűt telepítettek ki, ezek az amerikai megszál­lási övezetbe kerültek, majd a következő év tavaszáig még 50 ezret vittek el, ezeket már a szovjet zónába, 133 ezer kitelepí­tésre ítélt német azonban-a szülőföldjén maradhatott. Ezek statisztikai adatok, de a számok mögött emberi sorsok árnya komorlik, jóvátehetetlenül. Mit visz magával, akit ártatlanul elűznek falujából, szülőföldjéről, hazájából? Szegé­nyes motyóján kívül a fájdalmat, megbán- tottsága tudatát s talán az elégtételt is, hogy ezután csak ő bocsáthat meg. De ez sem ilyen egyszerű, mert kinek is bocsáthatja meg azt, amit nem tud elfelejteni? Miközben e sorokat írom, a hírek egy­mást kergetik. A világon jelenleg 15 millió ember menekül bolyong, olvasom vala­melyik lapban, az osztrák tévé képein iz­gatott burgenlandi lakosok saját nyugal­mukat féltik a román áradattól, mert mi­ben hihetnének azok, akiknek életét évti­zedek óta a rettegés kormányozza, s már a holtaknak sem adatik meg az örök nyu­galom békessége. A tévé rémséges ké­peket mutat, hogy miként dúltak fel 39 sírt egy franciaországi zsidó temetőben. Mi még ma is szemlesütve beszélünk Ti- szaeszlárról, mintha részünk lenne ben­ne, Szálasiról, Rákosiról, mert a világ nem azonos mértékkel mér, a franciák is megrendezték a maguk Dreyfuss-perét, volt Pétain marsalljuk, s talán nem a jól- neveltség hiányá, ha ide írom, hogy még a 60-as években is a végtére nem jelen­téktelen Aragon szörnyű klapanciáit for­dították a franciául tanuló magyar gimna­zisták, s verséből megtudhatták, a szo­cialista világban (dans le monde socia- liste) az a csodálatos, hogy a munka di­csőség, bátorság és hősiesség dolga, s ha valaki ezt kevesellné, dicsőség is, hogy a többiről hallgassunk. Folytatnám, minden kis nép torkig van megcsalattatása rosszízű emlékeivel, a kisebbségek pedig, a világ egyhatodán mindenképpen, most szeretnék benyúj­tani a számlát az elnyomásért, meghur­coltatásért, hallottaikért. Ha így folytatjuk, soha nem érünk a végére, én pedig már beérném azzal is, ha a sikkasztó pénztá­rostól elvennék végre a kasszakulcsot. Az igazság is így kívánja, a közös érdek is. De annak nincs értelme, hogy régi, esetleg évszázados bűnöket egymáson toroljunk meg. Ha nem éppen évezrede­ket. A századforduló éveiben az egyik napilap azzal próbálta szítani az antisze­mitizmust, hogy a zsidók ölték meg Krisz­tus urunkat, pedig bizonyítani sem kel­lett, hogy szegény Kohn bácsi a Golgota közelében sem járt. De jól tudjuk, a gyű­lölet nem érveket keres, még csak az el­lenvéleményre sem kiváncsi. Érvei csak a jó szándéknak vannak, mint annak az asszonynak is, akiről a minap olvastam a Tolnai Népújságban. Éva Bachusnak hívják, Hattersheim- ben él, amit a térképen sem találok. 1946-ban telepítették ki Szálkáról, ahova most visszatért, könyveket hozott az is­kolának, melybe kislányként talán maga is járt. A könyvek között van saját munká­ja is, a falujának története. Nem ismerem Éva Bachust, azt sem tu­dom, könyve visszaemlékezés-e vagy tu­dós munka, amihez források tömegét kel­lett forgatnia, hogy hitelesen megírja egy Tolna megyei kis település történetét. Szál­ka a történelemben nem játszott különö­sebb szerepet, történelme inkább a könyv szerzőjének van, akinek e föld „ringatá böl­csőjét”, hogy a költővel szóljak, de azután az a föld, amit otthonának hitt, elűzte, hűtlen mostohaként. S most visszatért, hogy jóvá tegye azt, amit kisgyerek korában ellene követtek el. Voltaképp a történelmet kell jó­vátenni, miként valamennyiünknek. Atörté- nelem mindig nagy sémákban gondolko­zik, királyok alakítják, hadvezérek, ördögi sugallatra hallgató diktátorok, akik mindig azt hiszik, hogy értük történik minden. Pe­dig csak velük, de legtöbbször ellenükre. A többit felesleges ide írnom, mindenki tudja. A nagy történelmi díszletek között emberek élnek és reménykednek, akik nem akarnak hősök lenni. S néha csakany- nyi történik, hogy a hajdani száműzött visz- szatér szülőfalujába s azt mondja, itthon vagyok. Az újság hűségesen beszámol ró­la, mi pedig tudjuk, hogy a megértés és megbocsátás is a világtörténelem része. Csak éppen hinnünk kell egymásban és a hűségben. CSÁNYI LÁSZLÓ Amikor e sorokat papírra vetem, még nem minden dőlt el, avagy még nem dőlt el minden a magyar politikai élet nagyszerűnek ígér­kező új hullámában, legalábbis ami a személyi kérdéseket illeti. Ami biztosnak látszik: minden várakozást és minden logikát felül­múlt a szellem, jelesül az irodalom embereinek súlya, szerepválla­lása és szerephez jutása benne. Volt már ilyen. Volt, hogy az álmo­dozó tűnt győzedelmes félnek a konyhaszagú megszokás és politi­kai tapasztalat ellenében. S volt, hogy idővel mégiscsak a hűvös­kiszámítható, hadd fogalmazom így: racionális kalandorság kurzu­sa vette át a kormánypálcát, mert a politika hagyományosan és tör­vényszerűen romlott, nem fér meg benne etika és boldogításvágy a korlátokra hivatkozás és feltételek közé szorítottság rossz szelle­mével. Most újra megpróbáljuk. Megpróbáljuk? A mérleglevonás szándéka nélkül fókuszba gyűjtve a közelmúlt történéseit, s kizárólag a szépírói nyomdokon haladókra összpon­tosítva, úgy látjuk ma is, hogy már a zászlóbontáskor, a demokrácia bölcsője körül ott bábáskodott a ma politikai szerephez is jutók je­lentékeny hányada. Ez akkor még nem volt ennyire feltűnő, hisz az ellenzéki szerep sosem állt rosszul a közíróknak, különösen nem akkor, amikor ezer esélyű szilenciumok súlya alatt még pótcselek­vésféle ösztönnek vagy egyenesen létküzdelemnek számíthatott a szellemi mozgalomba való tömörülés. Demokratikus hagyományai mindig is voltaké népnek, melyektől újra elindulva lehetett egység­be szerveződni, talán még nem is a hatalom valamikori megszerzé­sének vágyával, az esélyre való ráérzéstől ösztökélve. Az akkor még fényév távolságra látszhatott. Fényjelek ugyan, ritkán, mintha szaporodni látszottak volna. Az író addig is élesre tölti tollát, s ki­buggyantja tollhegyén a titkos jeligéket - melyeket vagy értenek, vagy nem értenek, s ha mégis értenek, talán csak - így a hatalom - kevesen értenek, tehát kisebb a baj, ha nincs nagy „felhajtás” a do­log körül, aztán mégis borul a türelem kosara, elbillen a kényes egyensúly - jöhet a szó áristoma. Sokan - a történelem és az iroda­lom fura grimaszaként - csak akkor figyelnek fel az ominózus írá­sokra, amikor már nem olvashatók. De akkortól válnak keresett ol­vasmánnyá, majd közüggyé. Így történik ez rendesen a tiltott tár­gyak és élvezetek meg írások listájával. A hatalom habozása majd hübrisze sokszorosára növeli a különben alacsony példányszám­ból törvényszerűen következő kis hatásfokot. Kopognak a másola­tot gyártó írógépek, surrognak a gyorsmásolók kidobott lapjai. Közben külföldről is nyugtalanító hírek érkeznek, közvetlen szomszédságunkban többfelé és régtől felszaporodó problémák­ra keresi a megoldást magyar és nem magyar, a történelmi sorskö­zösség belátásából építkező európai gondolkodású szellemiség. A szociográfia ugyan régtől tudósított hivatalosan elhallgatott vagy lenyelt tényekről, de most eme áttételes műfajt jelentő változat mel­lett direktebb Írások is napvilágot látnak. Itt a sajtószabadság, lap- alapítási hullám indul el, mely új műhelyeket és új alkalmakat teremt a gondolatok megfogalmazásához. Soha ennyi sajtótermék nem jelent meg Magyarországon, ennyi ízlés és vélemény nem csapott össze, egyesek szerint az ízlésterror határán jártunk. S a politikum­ban még csak rajzolódtak a mind határozottabbá váló erővonalak. Itt már nem lehetett hátraarcot csináltatni, visszavonulót fújatni, itt a dolgok a nehézségi erő lendületével folytak, pörögtek egymás után. Szervezeti események után némi átrendeződés következett be az írótársadalom hivatalos életében, új arcok nem, csak új nevek támadnak elő a háttérből, ismert nevek. Van, hogy politikus válik íróvá, de gyakoribb a fordítottja: íróember válik politikussá, sőt újabb változat - politológussá. S előfordul, hogy valaki kettős vál­tást hajt végre, hosszasan kacérkodva mindkét változattal. De köz­ben mintha megcsappanna a müvek sora. A politika gyors éstávla­Kutak Ilona: Az utolsó harcsa A hajnal vizet megcsillantó első derengése már a csónakban találta az öreget. A Holt-Duna egyik csendes, mozdulatlan tükrű ágában ült és morogva tett-vett. Kedvetlen volt. Nem úgy indult a horgászat, ahogy előző nap - mikor az iszapos part mellett megfigyelte egy nagy hal mozgását - elképzelte. Magával akar­ta hozni az unokáját, de az este diszkóban volt, későn éjjel ért haza, így nem keltette fel. A menye meg zsörtölődött az ő korai kelése és a horgászás miatt, szükség lett volna rá otthon valami miatt. Nem is figyel oda miért, csak azt hallotta ki a szavakból, hogy szokás szerint a fiúval és vele van baja, hogy rájuk soha nem lehet számítani. Pedig meg kellene azt érteni, hogy ez a gyerek most kezdi az életet, legénykedik már, hát ugye eljár ide-oda. Ő ugyan bálba járt annak idején, a fene tudja, hogy ez az új módi, ez a diszkó, miért jobb? Azt mondják, hogy még a lány kezét sem fogják meg tánc közben. Mikor ő bálba ment, hát bizony az volt a legjobb ha tánc közben jó erősen átfoghatta a lány derekát, aztán olyankor sok mindent meglehetett beszélni. Most még beszélni sem tud­nak, olyan hangos zenére táncolnak, Nem csoda, ha későn ér "haza a legényke, valamikor csak kell beszélgetni is, meg hát lány is van ott akit haza lehet kísérni - somolygott az orra alatt. Tőle meg, túl a hetvenen, mit akarnak? Napokig otthon tesz vesz, nem sok haszonnal, csak hogy teljen az idő, aztán ha egy­szer korán akar eljönni, akkor meg rögtön akad valami fontos munka. Na hiszen az megvárja, ha neki szánták! Ahogy magában kizsörtölődte mérgét, már nyugodtabb kéz­zel ellenőrizte a horgokat, a zsinegek kötését. Erős horgokat, botokat hozott magával, nagy halat akart fogni, azt amit tegnap sejteni vélt a víz és iszap örvényléséből. Jól megjegyezte melyik bokor alatt látta, hátha állandó helye az a halnak. Lassan, zajtalanul evezni kezdett. A bokornál a levegőben ló­gó gyökerek egyikéhez akasztotta ki a csónak láncát. Kis hor­got vetett ki a vízbe csalit fogni, hátha ragadozó halra akad itt. Fordult a hajnal, a madarak halk csipogással kezdték éb- resztgetni egymást, aztán szinte egyszerre telt meg hangjukkal a környék. Mintha a felkelni készülő nap fújt volna a vízre, annak csendes tükre megborzongott, jelezve hogy reggel lett. Aprócska keszegeket emelt ki, aztán felrakta a csalikat a nagy horgokra. Mióta a csónakba ült, már kétszer örvénylett fel a víz és az iszap. Lehet persze, hogy több nap is beletelik míg a hal ráharap a neki készített csemegére. A nagy halak okosak. Ne mondja azt senki, hogy a halnak nincs esze, egy-egy öreg hal már kiismeri a horgot, elszakította mikor a szájába akadt és megtépte, tudja talán azt is, mit jelent a csónak sötét foltja a ví­zen. A kapásjelzők mozdulatlanul álltak, még enyhe szellő sem fújt, ami néha megmozdította volna. Az öreg arca is rezzenéste­len volt, ráncaiban örvénylő, vad árvizek térképe sejlett vissza. Itt a víz mellett élte le életét. Apja vízimolnár volt, ő gátőr lett, de előtte megismerte a kubikostalicskát is. Álmában kezeiben még mindig érzi néha a fogását, lába alatt a meghajtó palló remegését, a föld tiszta szagát, és súlyát váltóiban. A kapásjelző megmoccant, nyugodtan nézte, nem akarta el­sietni. Figyelt. Keze készenlétben a boton, hogy pont időben - sem túl későn, sem túl korán - bevágjon. Az iszap felkócolódott, de a kapásjelző már nem mozgott. A nap még a reggelt mutatta, de már érződött, hogy igazi nyári kánikula ígérkezik. Tudta, hogy túl sokáig már nem érdemes várnia, a nagy melegben megdöglik a víz, a hal a hűsebb mélybe húzódik. A víz megborzongott, nagy örvénylő köröket vetett mikor a ka­pásjelző hirtelen megugrott, és minden idegszálával érezte, hogy ez az a pillanat, amikor be kell vágnia. A zsinór megfeszült a kezében, az orsót kioldotta, a bot ívesen meghajolt a ránehe­zedő súlyától. Ahogy kezében megérezte a rántást, már tudta, hogy a hal nagyon nagy lehet. A csendet kettényeste az orsó éles, zizzenő pörgése, a hal megindult. Fárasztani kell, gondolta, fárasztani, amíg fel nem adja, amíg nem jön elég közel ahhoz, hogy a meritőszákkal alá­nyúljon. Próbálta irányítani, befolyásolni mozgását, de lehetet­len volt, a damil veszedelmesen fogyott. Hátranyúlt és kirántotta a gyökérbe akasztott láncot, a csónak megbillent a hirtelen mozdulattól, a másik két horog a vízbe csúszott. A zsineg mozgása egy pillanatra megállt, kihasználva az alkal­mat valamennyit visszatekert az orsóra, a bot erre ismét meghaj­lott. A melegtől és izgalomtól verejték folyt az arcán, inge a hátára tapadt Nagy rántást várt a zsinegen, ehelyett a hal hirtelen fordula­tot vett, gyorsan tekerte vissza az orsót valami alsó áramlat lassan sodorta a csónakot a hal irányába, ez is segítséget jelentett. A hal állandó mozgásban volt utánaengedett, majd megfeszített zsinór kisérte útját mozdulataival lassan összeszokott az öreg. Már előre érezte mikor fordul a hal, felkészülten tekert ilyenkor az orsón. Reumától gyötört karja, lába elzsibbadt, égette a nap, fáradt volt de gyengült a hal ellenállása is. Az idő telt a zsinór feszült, majd en­gedett és újra és újra, mintha mindez már napok óta így lenne, és az öreg már nem gondolkodott, csak tekerte az orsót, feszített és engedett... Az áramlástól sodródó csónak megfeneklett a part menti kis öböl iszapos sekélyében, óvatosan megbillentette, érezte, hogy stabilan fekszik iszapágyán. Végre biztos pont volt alatta, fogást tu­dott váltani. Vállában oldódni kezdett a görcs, és már tudta, ha a zsineg és a bot birja, övé a hal, csak türelem kell, hogy a part menti sekély, oxigénszegény vízbe kihozza a hatót. Az egyre melegebb vízrétegben a hal is nehezebben mozgott, ritkábban fordult a víz tetején szétfutó karikák mutatták, hogy közelebb került a felszín­hez, majd hirtelen feldobta magát Csak másodperc töredéke volt amíg megcsodálhatta a hatalmas vadharcsa szürkésfekete testét A legnagyobb harcsáét amit valaha látott, amilyent még sohasem fogott. Felrémlett előtte az otthon porosodó vágóhorog. Otthagyta a sarokban, nem számított ekkora harcsára. Óvatosan feszített a zsinegen, utána orsózott, a harcsa engedett, csak mikor a hinaras iszapot elérte feszítette meg hirtelen a botot Az iszap és a hal örvénylése összeolvadt fekete víz fröccsent szét és a verejtékcseppekkel elkeveredve szürkén folyt le az öreg arcán. Lenézett a merítőszákra, de dühösen félrerúgta, nevetsége­sen kicsinek találta a harcsához.- Akkor is az enyém leszel - gondolta, és a közelgő győzelem örömével lépett ki a csónakból a vízbe. Lassan, megfontoltan moz­gott, hogy minél kevésbé zavarja meg a vergődő, csapkodó hatót. Gyors mozdulattal eldobta a botot és belekapaszkodott a hatal­mas kopoltyúba, a felcsapódó iszaptól szinte vakon vonszolni kezdte a part felé. Néha megcsúszott, víz került a szemébe, szájá­ba, keze görcsösen szorította a csúszós kopoltyút, és csak a part­ra gondolt, ahova ki kell vinni a hatót. Mint egy részeg, úgy forgott, csúszott a harcsával, mig a lába a kemény agyagos fövényt elérte.- Győztem, - suttogta magában, - pár centi és megvethetem lá­bam a száraz parton. Zihálva, sípolva kapkodott levegő után, mikor partra húzta a harcsát, és gyűlölettel a szeme közé rúgott. Nem tudta mennyi idő telt el, de a hal szárazon volt, teljes, majd embernyi hosszában, és ő vonszolta tovább, messze, minél távo­labb a víztől. Már túl ért a szikkadt apadási vonalon, a füvön sokkal könnyebben csúszott a hatalmas testét még mindig meg-megdo- bó harcsa. Már nem érezte a zsákmányszerzés örömét, a vizet na­gyon távolinak látta, piros tűzkarikák, kék párafoszlányok úsztak a tetején. Egy bokorban megkapaszkodva felhúzta a rézsű tetejére a hatót, aztán elterült mellette, egyik kezét még mindig a kopoltyúba akasztva.- Majd megnézem, ha pihentem egy kicsit - gondolta - és sze­mét lehunyta. Már nem csak a keze, de az egész öreg, fáradt teste* belezuhant a zsibbadásba, érezte, hogy eléri a szívét is, de olyan jólesően ringatózott ebben a lúdbőröző hidegségben, hogy nem mozdult Már esteledett, mikor az unokát elküldték keresse meg a nagyapját. Az először az elhagyott csónakot találta meg, aztán meglátta a vonszolás nyomát és követte a bokorig. A hal sötétszürke, ezüstösen fényes bőre világosra, ráncosra száradt mellette ott feküdt a nagyapa, karjával átölelve a hal hatal­mas fejét. Arcáról a ráncok átvándoroltak a hal bőrére, az övé simán, pi­henten, szinte ránctalanul borult a fűre. Nyitott szeme opálosan tompa volt, mintha a harcsa szine tükröződött volna vissza benne.

Next

/
Thumbnails
Contents