Tolnai Népújság, 1990. április (1. évfolyam, 1-22. szám)

1990-04-14 / 11. szám

2 - TOLNATAJ 1990. április 14. Az Országgyűlés csírái a rendi Magyarországon- Tiszteletes úr! Végtelenül örülök, hogy elfogadta a beszélgetésre szóló meghívá­somat Annál is inkább, mert úgy gondo­lom, hogy ilyenkor a feltámadás ünnepén, különösen sokan fordulnak önmagukba, próbálják mérlegelni mit tettek jól eddig, és mit nem.'X mostani megfordult világban igen sok embertársunk gyötrődik, hisz a megélhetés kényszerűsége miatt kényte­len volt álarcot viselni, és meg sem kísérel­hette, hogy nyíltan gyakorolhassa a hitét Ma viszont megtelnek a templomok, sűrű­södnek az egyházi témájú könyvek, utcai árusoknál is lehet Bibliát kapni, szaporo­dik az elsőáldozók és a konfirmandusok száma. Tiszteletes úr miként éli meg ezt a változást?- Amióta ember az ember azóta vívódik ön­magával is, függetlenül a politikumtól, a kortól. Azért van ez, mert az embernek van lelkiisme­rete, lelke, ami az állattól megkülönbözteti. A teremtéstörténetben az emberi méltóságot az adja meg, hogy hogyan lesz élő lélekké. Mi a Szentirás alapján úgy valljuk, hogy az Isten te­remtő lelke ad értelmes életet az embernek. Ha ehhez tudunk igazodni, nem élünk állati szinten, hanem eljutunk az emberi méltósá­gunkra. Ekkor már megszűnik a lelklismeret- furdalás, Isten szent lelke adja a belső nyugal­mat, békességet, lélektani kifejezéssel az olyan normális éntudatot, ami másokra nem káros. Hiszen az ember másokért érzett fele­lőssége, a szeretet teológiája az, ami értel­messé teszi az életet. Az emberi élet akkor éri el a csúcsát, amikor másokért tud élni. Nem véletlenül vagyunk a földön, mindenkinek van rendeltetése. Számon vagyunk tartva: a leg­nyomorultabb, a legelesettebb ember is. Az emberből lelki, pszichikus energiák szabadul­nak föl, s Krisztus, mikor megszólítja az em­bert, teljes egészében nézi a maga testi és lelki nyomorúságában. Mindenkire szükség van, az egészséges embernek a betegre, a beteg­nek az egészségesre, s ez adja meg a felelős­ség tudatát. A lelkiismereti kérdéseink akkor szűnnek meg, ha mi ebben a gondolati rend­szerben tudunk élni. Az életünket nem csupán a külső, hanem a belső törvényeink is irányít­ják. Ha a belső törvényeinkre hallgatunk, nem kerülünk összeütközésbe önmagunkkal, ren­dezett lesz az életünk, s a szeretet vezérel bennünket. Lukács evangéliuma azt mondja: az emlékezés által jut előbbre, s onnantól kezdve gyógyul az életünk. Az elmúlt időszak­ban sajnos nem nagyon volt szabad a lélekről beszélni, arról, hogy az embernek van egy lel­kivilága, s ezzel törődni kell, jó értelemben „lelkizni”. Jézus mikor gyógyít azt mondja: bű­neid megbocsáttatnak, és a béna felkel és jár. Tehát egységben kell szemlélni az embert. Ha a lelket és a testet kettéválasztjuk, az ember elveszti az értékét. I Nagyon figyelmesen hallgatom, de arra kérem, térjünk vissza a templomba járárás kérdéséhez. Többen mennek istentiszte­letre most, mint korábban?- Bár úgy lenne ahogy ön mondja, s megtel­nének a templomok. A váraljai református templom nem nagyon akar megtelni. A tradi­cionális gyülekezetekben nem volt olyan lát­ványos a kiürülés, mint ahogy most nem látvá­nyos a visszatérés. Lassacskán csökkent a templom látogatottsági létszáma, s a visszaté­rés is lassú folyamat. Itt Váralján a gyülekezet négyszáz lelkes, a lelkigondozói területen har­minc faluban négyezer testvérünkkel kell szá­molni. Templomba sokan járnak, van olyan kis falu, ahol a hivek kilencven százaléka, másutt ötven százaléka jön istentiszteletre. Akik ko­rábban jöttek, jönnek most is. Nehéz a vissza­térés az egyházba, különösen egy kis faluban, ahol tudják, hogy kinek voltak például val­lásellenes megnyilatkozásai, ki volt az MSZMP tagja. Ha már megbánta amit tett, és jönne, ak­kor is fél attól, hogy megszólják, hogy kinézik a gyülekezetből. I- Olvastam, vagy hallottam pedig vala­hol, hogy egy embernek az életében több hite is lehet Tényleg előfordulhat, hogy egyszer Marxot dicsőítem, máskor meg meghajtom a fejem Jézus Krisztus előtt?- Lehetséges ilyen. Ezt metanoiának, meg­térésnek nevezzük. A klasszikus példa Pál apostolé. A keresztény egyházat, a Krisztust követőket üldözi, s láncra verve akarja vinni a jeruzsálemi nagytanács elé, hogy elitéljék, ki­végezzék őket. A damaszkuszi úton van Krisz­tussal találkozása, s megtér. Ez az a példa, amikor látványosan az ellenségből lesz a világ legnagyobb apostola, olyan szent, aki a legna­gyobb buzgalommal irtotta korábban az egy­házat, Isten szentjeit. Az ifjú Saulus a nagyta­nács megbízásából indul el, s mire eljut Da­maszkuszba Paulussá válik. I- Pál apostol példájára hivatkozva emle­gették az elmúlt hetekben a politikusok: „sokan vannak a damaszkuszi úton”?- Gondolom Pál apostolra is céloztak, aki­nek a megtérését el lehet fogadni. De megtér a tékozló fiú is, nem pártpolitikából, hanem a bűnei miatt. Mert a disznók vályújánál rádöb­ben arra, hogy állati szintre juttatta az életét, s az atyai hajlékban százszor különb dolga van béreseknek, mint őnéki. A két megtérést' együtt kell látnunk. Nagyon sok esetben a kar­rierizmus is egyfajta bún. Az egészséges lel­kületű ember nem akarja eltaposni a másikat. S mikor most nálunk a különböző pártcsatáro­zások zajlanak, szomorúan látjuk, hogy min­den előrébb való, mint az ember, s bizony ke­mény taposások történnek. Félelmetes jelen­ségeket figyelhetünk meg Magyarországon. A megbékélésről ha beszélünk, akkor az igazi keresztény megbékélés jusson eszünkbe, s ne az erőszakos, indulatos megbékélés. Vég­re fogadjuk már el a másikat a maga másságá­ban embertársként, s próbáljunk meg velük együtt élni. I- Képes erre az ember? Nem inkább na­gyobb bennünk a becsvágy, a karrieriz­mus, mint az alázat, a türelem?- Le kell vetnünk a rossz tulajdonságainkat, rossz lelki habitusainkat. Rengeteg lesz itt a feladat az elkövetkezendő időkben. I- Kinek, mégis kinek a dolga lesz törőd­ni magával az emberrel?- Mindenkinek, aki emberekkel foglalkozik, pedagógusoknak, lelkészeknek, orvosoknak, népművelőknek, s önöknek újságíróknak is. Hisz önöknek el kellene érniük, hogy egyfajta intelligenciával nyilatkozzanak az emberek, felelőtlenül ne jelentsenek ki olyan dolgokat, amelyekkel másokat tönkretehetnek. Nagyon könnyen tűzbe lehet hozni az embereket, és ezt most a választások kapcsán megtapasz­talhattuk. Azt kell tehát elérnünk, hogy az em­ber emberebb legyen. I- Tehát konszolidáltabbak, béküléke- nyebbek, belátóbbak legyünk mint koráb­ban voltunk?- Feltétlenül. Gondoljuk végig, hogy dep­ressziós emberekkel nem lehet gazdasági fej­lődést elérni. Igen sok a lelki sérült ember, s mindent meg kellene tennünk, hogy gyógyul­janak, s ebben segíteni őket. I- De hogyan? Hogyan tudom én segíteni például azt az embert, aki önmagát fölérté­keli, azt, aki könyököl, aki kapzsi?- A krisztusi pedagógia a szeretet pedagó­giája, s ez gyógyít. I- Tehát szeretettel kell közelednem az emberekhez?- Igen. Az úgynevezett odatartott másik arc, vagy az önként vállalt második mérföld, meg­győzi az embereket. Jó irányban lehet befo­lyásolni még azokat is, akik esetleg fölöttünk állnak a ranglétrán. Meg kell tanulni a „királyi”, jézusi úton járnunk. Ez az út megismerhető a Szentirásból. Ezért ismernünk kellene persze a Bibliát, és ez a megyében például Tolnán már elkezdődött, ahol bibliaiskolát tartanak, méghozzá a tanács művelődési osztályának kezdeményezésével. I- Miféle lelki kapaszkodó létezhet még a hiten kívül? Vajon nem az-e egy szép csalá­di élet, az örömmel végzett munka, vagy a kiegyensúlyozott életvitel?- A kereszténységben benne van a máso­kért érzett felelősség. Jó lenne ezt megélni családon belül a barátságban, a munkahelye­ken. Tapasztalhatjuk, hogy például a hivő em­ber véleményét kikérik, jelen van, s jelen volt eddig is. Még akkor is, mikor megmosolyog­ták, kigúnyolták, bosszantották azért, mert ő vallásos ember. A család akkor igazi család, ha a lelki kapcsolat is kiépül, de ez ma nagyon nehéz. Félelmetes, hogy a szülőknek a gyer­mekekre, vagy a házaspároknak egymásra milyen kevés idejük jut. Nem „lelkiznek” a csa­lád tagjai, hanem rövid tőmondatokban eliga­zítják egymást: mosogass el, főzd meg az ebé­det, vedd fel a ruhádat, menj el a boltba. Az ilyen családokban nincs igazi lelkiélet, harmó­nia. A munkahelyen is sokkal jobban ki kellene alakítani azt a szemléletet, hogy együtt gon­dolkodjanak, erezzenek, mert a jó kollektívák attól lesznek igazán jók, hogy az emberek tö­rődnek egymással. Mennyivel könnyebb azt mondani, hogy igyunk meg egy sört, mint együtt elmenni például egy érdekes előadás­ra, amit később meg lehetne beszélni... I- ...vagy megkérdezni, „mi bajod van öregem?”- Igen, lassan mi is úgy viselkedünk mint az amerikaiak, akiknél a „hogy vagy?” kérdésre ugyanez a válasz, s egyáltalán nem érdekli az egyik embert miként van a másik. Ha valakiben van elég türelem és szeretet, hogy végighall­gassa a választ, akkor már gyógyul. Sajnos előfordulhat, hogy egyik embernek nincs olyan embere, társa, aki végighallgassa, aki együtt tud vele gondolkodni. Pedig az empá­tia, az együttérzés képessége velünk született adottság. Mi a gyülekezeten belül egy olyan lelkületet próbálunk kialakítani, hogy mint egy nagy család tudjunk együtt élni. Csodálatos élmény volt tavaly nyáron a leilei konferen­ciánk, ahol 26-an voltunk a gyülekezetből. Ju­tott időnk arra, hogy egymással beszéljünk, fürödtünk a Balatonban, sétáltunk, főztünk, ta­karítottunk, viszont nem foglalkoztunk fölösle­ges dolgokkal: például nem néztünk tévét, ami rengeteg időt von el az embertől. Az egészsé­ges lelkületű ember tudja, hogy mi az, ami hasznára válik, amitől lelkileg is megerősödik és kiegyensúlyozottan élhet. A lelkiélet nem csak a baráti, munkatársi hanem a vérségi kapcsolatoknak is többletet adhat. Tehát az, hogy „kedves testvérem", „kedves atyámfia” nem csupán egy frazeológia a református vallásban, hanem valóság. Jézusnak még a kereszten is gondja volt az anyjáról, akkor amikor mindenki átkozódott, káromkodott. Ö az édesanyját rábízta szeretett tanítványára Jánosra. A lelki kapcsolat révén születik igazi család, igazi közösség. Ha ez mindenütt lé­tezne, nem lennének eldobott gyerekek és öregek, akiknek a száma félelmetesen sza­porodik. Ennek gazdasági okain kívül lelki okai is vannak! I- Annyi gyűlöletet tapasztaltam mos­tanában, hogy beleborzongtam. Egy felnőtt, értelmiségi, családos asszony baltát emlegetett a minap, amikor a volt MSZMP-tagokról volt szó. Miből ez az in­dulat?- A másik ember eltiprása természetes reakció, és rendkívül egyszerű dolog. Úgy kezdődik a verekedés, hogy visszaütök. Ez az állati szint: ha az egyik kutya megharapja a másikat, akkor az visszaharap. Aki átéli a mél­tóságát, és nem üt vissza, mert lelkileg erő­sebb, az a pofonokat is el tudja fogadni. Egy gyönge, törékeny ügyvéd, Ghandi azt mondta: „üssetek meg, tessék itt vagyok”. S a hatalmas angol gyarmati birodalom megtörik ezen a szerencsétlen nyomorult emberen, aki hagyja magát ha kell halálra verni. Tehetetlen a hata­lom vele szemben. A gyilkosság gyilkosságot, az erőszak erőszakot szül, s ha mindig a „sze­met szemért, fogat fogért” elvét valljuk, soha nem fog változni semmi, egyik ember pusztítja a másikat. Hiszen mindig lesz olyan ember, aki hatalmon van, olyan aki börtönben ül, akit ki­végeztek, a kivégezettnek mindig lesz fia, s ez egy ördögi kör. Változtatnunk és változnunk kellene. Ghandi, akár csak Tőkés László Krisztustól tanulta az erőszakmentességet. A Ceausescu-diktatúrát hányán akarták fegy­verrel megdönteni, míg végül is egy refor­mátus lelkész, aki a szeretetről prédikált, a türelemről, a békességről, megdöntötte a rendszert. Sokkal több lelkierő, pszichikus energia kell ahhoz, hogy ha ütnek nem ütök vissza, mint ütni! Fontos, hogy ezt tudjuk, mert csak így kerülhető el, hogy gyilkoljuk egymást. A magyar történelmet nézve mondhatjuk, hogy nem a külső ellenségeink tettek minket tönkre, hanem a belső ellenségeskedések, pártoskodások, ami abból fakadt, hogy mindig mindenki, mindent és mindenkinek „vissza akart fizetni”. I- Tiszteletes úr! Egyik régi Kálvin-kalen- dáriumban olvastam, hogy megkezdte Vá­ralján a szolgálatát. S most hallom: Pest mellé, Szigethalomra készül.- Szerettem nagyon Váralját, illetve az egész lelki gondozói körzetet, s úgy érzem, engem is szerettek. Kicsiny gyülekezet vagyunk, és nagy szórványterületen élünk, de sok olyan dolgot tettünk, ami az átlagtól eltért. Azért lehetett ezt megtenni, mert jó munka­társaim voltak, sziwel-lélekkel együtt le­hettünk. Minden évben renováltuk a templo­mot, és lakhatóvá tettük a parókiát. Hiszem azt, hogy nem csak külsőleg, hanem belsőleg is építettünk. Jól működő cserkészcsapatunk és ifjúsági csoportunk van, hála Istennek, a gyerekek is szívesen jönnek bibliaórára. Szigethalom szakmailag óriási kihivás, hisz ott évente hússzor annyi gyereket Keresztelnek mint itt, tehát lényegesen nagyobb a gyüleke­zet. Mint lelkész többet dolgozhatom, s jó ér­telemben mondva úgy érzem, kinőttem szak­mailag Váralját. Ami rám bízatott, azt itt meg­próbáltam a magam tehetsége szerint véghez vinni. I- Mikor tartja az utolsó istentiszteletet itt Váralján? S erre az istentiszteletre milyen igét választott?- Most, húsvét vasárnapján lesz itt énne­kem az utolsó istentiszteletem. Az igét Lukács evangéliumából választottam. Az evangélium 24. részének 8. verse Így hangzik: „Ekkor visszaemlékeztek az ö szavaira". Ez lesz az alapigém. I- Én pedig hadd búcsúzzam a tiszteletes úrtól azzal: a Tolna megyében élő embere­ket tartsa meg jó emlékezetében. Első királyaink korlátlan uralkodói ha­talmuknál fogva, önkéntes elhatározás­sal hozták parancsaikat, szabták meg az ország életét. Ennek ellenére előfordult, hogy egyik­másik uralkodó az országlakosok véle­ményére is kiváncsi volt, mint I. Béla (1060-1063), aki minden megyéből két ékes beszédű öreg birtokost rendelt Fe­hérvárra tanácskozni. I. Szent Lászlót - Salamon ellenében - a főpapok, ispánok és birtokos urak országos gyülekezete kiáltotta királlyá Fehérvárott. Ekkor hall­juk először megnyilatkozni (1077) a volt királlyal, Salamonnal szemben a nemzet akaratát. Kálmán (1095-1116) a velen­cei dózséhoz írt levelében erőtlen kötés­nek mondja azt, amit az egész ország vé­leményének megkérdezése nélkül kötöt­tek. II. (Vak) Béla (1131-1141) Aradra hívta 1132-ben az országot, hogy ott leszámoljon ellenfeleivel. A véres gyűlé­sen ott helyben 68 urat vágatott le. Mégis, a rendi országgyűlések első csiráját a II. Endre által kibocsátott Aranybullát megelőző tárgyalásokban kell keresnünk. A Fehérvárott, 1222-ben folyó tárgyaláson az erejüket érezni kez­dő szerviensek - a későbbi nemesek - itt fejezték ki először, hogy részt követelnek az ország ügyeinek intézéséből. S kicsi­karták az Aranybullának nevezett kivált­ságlevelet. Ennek 1. szakasza kimondja, természetesen a király nevében, hogy „évenként a szent király ünnepén (Szent István napján), hacsak váratlan nehéz ügy vagy betegség nem akadályoz, Fe­hérvárott tartozunk ünnepelni... És az ösz- szes szerviensek, akik akarnak, oda sza­badon eljöhetnek...” Bár az évenkénti fehérvári gyűlés kez­detben nem törvényhozó, hanem tör­vénykező, tehát igazságszolgáltató fel­adatot töltött be, fokozatosan politikai rendeltetésűvé vált: résztvevői kezdték maguknak követelni a királyi főtisztvise­lők - mindenekelőtt a nádor - felelős­ségre vonásának jogát. A rendi országgyűlés kialakulásának következő láncszeme az 1267. évi esz­tergomi gyűlés, amelyen „...az ország ösz- szes nemesei, akikét királyi szerviensek- nek mondanak...” IV. Bélával (1235-1270) megerőslttették az Arany­bullába foglalt kiváltságaikat. (Ez az ún. harmadik Aranybulla; a másodikat 1231- ben adta ki II. Endre.) Formailag ez is ki­rályi elhatározás, amely azonban fontos lépést tartalmaz, amennyiben, természe­tesen a nemesség kívánságára, most már a nemességnek kötelezővé tette a Szent István-napi országos gyűlésen való megjelenést, vármegyénként két- három követ útján. A korábbi jogból így vált kötelezettség. A nemesség ugyanis csak tömeges és fegyveres fellépésével tudott kiharcolni fontos engedményeket a bárók - oligarchák - ellenében. Ez az országos gyűlés tehát már gya­korlatilag törvényhozó országgyűléssé vált. Ezeken az országos gyűléseken a ne­messég a főpapsággal tanácskozott, ha­tározataikat a király és a bárók elé ter­jesztették, s a király azokat megvitatás után jóváhagyólag szentesítette, és mint saját elhatározásából született akaratot hirdette ki. III. Endre (1290-1301), IV. Béla unoká­ja, koronázása évében, 1290-ben szep­temberre, az akkor még teljes pompájá­ban álló óbudai királynéi palotába or­szággyűlésre hívta a főpapokat, neme­seket és bárókat. Az itt alkotott, talán már törvénynek nevezhető dekrétum ki­mondta: ...Az ország összes bárói és nemesei m inden évben egyszer gyűlésre tar­toznak Fehérvárra összejönni, hogy ott az ország állapotáról tanácskozzanak, megvizsgálják a bárók működését (amolyan miniszterfélék voltak a hivatalt viselő bárók), s megállapítva, hogy mi­ként jártak el hivatalukban, és miképpen szolgálták az ország javát, érdemük sze­rint jutalmat, érdemtelenségükért és mu­lasztásukért pedig büntetést rójanak rá­juk a király és tanácsosai ítéletével. A ná­dort pedig, a tárnokmestert, az országbí­rót és - a fehérvári egyház jogának és ki­váltságainak sérelme nélkül - az alkan- cellárt is az ország régi szokása szerint, nemeseinek meghallgatásával fogja a ki­rály kinevezni...” Ezt tekinthetjük talán az első rendi or­szággyűlésnek. Ennél a törvénynél már nincs egyházi garancia, csupán a királyi szó és pecsét a biztosíték. Bár igaz: e tör­vényt még mindig a királyi privilégiumle­vélnél megszokott szövegezéssel hirdet­ték ki 1291 februárjában. 1298-ban III. Endre általános gyűlést hirdetett. Ezen, augusztus 5-én ...a király ú rnak és az ország báróinak hozzájáru­lásával és felhatalmazásával a pesti fe­rences minorita templom mellett egybe­gyúrt főpapok és egyházi személyek Ma­gyarország összes nemeseivel s a szá­szok és kunok mindegyikével a Szentlé­lek kegyelmét segítségül híva tanácskoz­ván...” üdvös határozatokat kívántak hozni a romlásnak indult ország megse­gítésére. Vagyis a cél: visszaszerezni az oli­garchák által elorzott királyi, egyházi és nemesi birtokokat, várakat és más ja­vakat. Az itt és ekkor alkotott törvénycikkek szövegezésükben és megerősítésükben kifejezik a törvényhozás új formáját: a fő­papi és nemesi rend határozatait papok foglalták írásba, és saját, valamint né­hány nemes pecsétjével megerősítve terjesztették a király és a bárók elé, akik saját pecsétjüket ráütve adták meg a ha­tározatoknak a törvényerőt. Ezt a gyűlést most már valóban igazi rendi országgyűlésnek tekintjük, mert az itt alkotott törvénycikk szövegezésükben és megerősítésükben ekkor juttatták elő­ször kifejezésre a törvényhozás új formá­ját, vagyis hogy a király és a rendek (ne­mesi, főpapi és főúri) alkudozásainak gyümölcse az országgyűlésen megfo­galmazott szabály, amelynek megtartása akár fegyverrel is kikényszeríthető. CSONKARÉTI KÁROLY IV. Béla és fiai Magyarország nemeseinek szabadságát megerősítik (Oklevélrészlet) Vikár Béla és D. Varga Márta a lelki egészségről

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents