Tolna Megyei Népújság, 1990. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-15 / 64. szám
6 - TOLNATÁJ 1990. március 15. A Kossuth-címer A Nemzeti dal legendája A legendák mindig a valósággal szemben hatnak, a képzelettel társult kegyeletnek kell egy biztos pont, ahol lábát megveti. Aki Veronában jár, megkeresheti Júlia házát, Velencében Otelló a mór palotája előtt merenghetünk, pedig ezekről a gondosan kiválasztott helyszínekről Shakespeare-nek fogalma sem volt. Nálunk a jó szándék Rákóczit pihentette meg százados tölgyek alatt, olyan vidékeken is, ahol soha nem járt a nagy fejedelem. Van, amikor a képzelet a valósággal szövetkezik, mint a Nemzeti dal legendájában is. A Nemzeti Múzeum lépcsőjén talán ma is ott a márványtábla, melynek felirata szerint itt szavalta el Petőfi a Talpra magyart 1848. március 15-én. A legenda beivódott a nemzeti tudatba, ma is kisért, az évfordulón újra meg újra felhangzik a nevezetes költemény, amit azonban Petőfi a múzeum lépcsőjén soha nem mondott el, jóllehet lett volna rá alkalma, hisz ezen a napon pontosan négyszer szavalta, de idézzük saját szavait: „E költemény buzdította március 15- én a pesti ifjúságot. Elszavaltam először az ifjak kávéházában, azután az orvosi egyetemben, azután a seminarium terén (most már márczius 15dik márczius tere), végre a nyomda előtt, melyet erőszakosan elfoglaltunk.” Stunden später auch in Teutscher Sprache erschienen,” tudósit a Der Ungar, ami azt jelenti, hogy március 15-én Pest német polgársága együtt ünnepelt a magyarokkal, s azt is jó tudnunk, hogy számos zsidó is volt közöttük, akik ugyancsak derekasan vették ki részüket a szabadságharcból. A múzeum előtti téren csak gyülekezett a tömeg, majd kokárdákkal ékesítve, amit nemzetiszínű szalagokból rózsa alakúra formáltak, a városház elé vonult. Az egyik főszereplő, Jókai Mór az Életképekben számolt be az eseményekről: „Délután a museum terén összegyűlt nép elhatározá a városházára menni, s ott a polgári kart és városi tanácsot az egyesülésre és kivánatai aláírására felszólítani.” Folytathatnánk a kortársi beszámolókat, van belőlük fölösen, de arról egyik sem tud, hogy Petőfi a múzeum lépcsőjén is elmondta volna versét. Honnan hát a legenda? Amint Várkonyi Nándor kiderítette, először Vahot Imre emlékirataiban bukkan fel. Vahot valóban ismerte Petőfit, de fontoskodó, megbízhatatlan szemtanú, s ami a lényeg, március 15-én nem volt a múzeum előtt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy álszemtanúként Petőfi, Vasvári kezébe fokost adjon, fejükre pör- ge kalpagot, sőt azt is tudni véli, hogy a tömeg Petőfi után szavalta a refrént. Sógornője, Vachott Sándorné ezekben a napokban még csak Pesten sem volt, de ő is népszónokokról beszél, s azt írja, hogy „a népköltő dala nemzeti zsolozsma lön” s ezrek „zengették” szövegét. Vahot Imre emlékirata 1881-ben, sógornőjéé 1889-ben jelent meg, s ebből származik egy olajfestmény is, amit később sokszor reprodukáltak: a múzeum lépcsőjén Irányi, Jókai, Egressy és Vasvári fogja közre a náluk fejjel magasabb Petőfit, ami önmagában sem igaz, mert jól tudjuk, hogy alacsony ember volt. Petőfi első, megbízható forrásokon alapuló életrajza, Ferenczi Zoltáné, nem A címer a középkori fegyverhasználaton alapuló, leginkább pajzs formájú szimbólum, amelyet magánszemélyek, testületek és államok megkülönböztető jel gyanánt használnak. Magyarország cimerpajzsa fölé a XIV. századtól helyeztek koronát. Először nyitott, leveleset, majd a XVI. századtól már következetesen a Szent Koronát. A korona, mint egyes álláspontok szerint a magyar címeren a királyi hatalom jelképe (más elmélet alapján az egész országot jelképezi, ám erre itt nem térhetünk ki), először az 1848-49-es szabadságharc idején került le a cimerpajzsról. A koronájától megfosztott magyar címert először a köztársaságpártiak már 1848 decemberében, V. Ferdinándnak a trónról való lemondatása, illetve Ferenc Józsefnek a magyar országgyűlés hozzájárulása nélkül történt uralomra lépése után kezdték el használni a „Március Tizenötödike” című újságban. A korona eltávolításával azt akarták kifejezni, hogy törvénytelennek tekintik Ferenc József urakodását. Példájukat mind többen követték, és egyre sűrűbben lehetett találkozni a korona nélküli kiscimerrel. 1849 tavaszán, az április 14-én Debrecenben elhangzott Függetlenségi Nyilatkozat után Kossuth Lajos kormányzó elnök utasítást adott az új, tényleges - ki- rálytalan - helyzetnek megfelelő, korona nélküli magyar országclmer hivatalos használatára. Magyarország új címere hivatalosan először az állami pecséten tűnik fel, ahol a címert fedő és a kettős kereszt tövében lévő koronát keresztben fekvő babérágak helyettesítik. A címerpajzsot a nemzeti színű szalagra helyezett, az akkoriban jogilag az országhoz csatolt és kapcsolt, valamint társult területek - mint például Erdély, Horvátország, Szlavónia, Dalmácia, Galícia, Lodoméria, Kunország stb. - jelvényei vették körül. A pecséten „a magyar álladalom pecsété” körfelirat és az „1849” évszám olvasható. íme, így született meg az a címer, amely Kossuth-címerként vonult be a magyar köztudatba. A szabadságharc bukása után a koro- nátlan címer a népművészetben és a Kossuthot külföldre követő emigránsoknál élt tovább. Hivatalosan az első világháború után élesztették fel, amikor Károlyi Mihály miniszterelnök 1918 novemberében a lombdíszes Kossuth-címert rendszeresítette a magyar állam jelvényeként. 1919-ben, a Tanácsköztársaság megszűntét követően visszaállították a régi, koronás címert. 1946. február 1-én Magyarország köztársasággá vált, és az állam vezetése visszatért a Kossuth-cimerhez. A hivatalos lap fejlécén 1947. január 1 -tői látható a ko- ronátlan kiscímer az 1949. augusztus 20- án kihirdetett alkotmányban leírt új, kerek, minden hagyományt felrúgó, kalapácsos, vörös csillagos, búzakalászos címer megjelenéséig. Nem csoda, hogy 1956 októberében kinyírták a zászlókból, és a forradalom ismét visszanyúlt a Kossuth-címer szimbólumához, ha csak néhány napra is. Ma ismét napirenden van országcime- rünk kérdése. Vajon melyiket kívánja majd a nemzet az ország megtestesítőjeként, jelvényeként látni? Szállongva tétovázva Gara Lászlónak A lélek néha visszajár szállongva tétovázva amely megnyugvást nem talál s mindegyre hazajárna Az álomórán így beszél köldökzsinórja lüktet az Éden béli bennlakók így hívtak édenüknek De mi is történt azon a napon? A korabeli lapok, a későbbi visszaemlékezések hűségesen beszámolnak az eseményekről, arról azonban egyikben sem esik szó, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsőjén Petőfi szavalt volna. Az tény, hogy a múzeum előtt sokan gyülekeztek, arról is olvashatunk, hogy „a szabad nyomtatványok több ezer példányokban osztattak szét magyar és német nyelven” - mint a Nemzeti Újság írja, s a német nyelvű Der Ungar is így adja elő a történteket. Keveset emlegetjük, pedig feltűnő, hogy a tizenkét pontot és a Nemzeti dalt sietve németre fordították, „die beide einige tud a legendáról, miként Illyés Gyula sem, aki szép könyvéhez számos új forrást is felhasznált. A legendának nincs alapja, a múzeum téren nem szavalt senki, de azért ne vessünk követ azokra, akik a valósággal szemben is csak a lépcsőkön ágáló Petőfivel tudják elképzelni március 15-ét. Jótékony legenda, egy keveset hozzátesz a történelemhez, mert éppenséggel így is történhetett volna. Napjaink történelme azt bizonyítja, hogy vannak ennél sokkal veszedelmesebb illúzióink, de azért a március 15-e legendájánál is maradjunk csak a valóságnál. CSÁNYI LÁSZLÓ A lélek melyet szomjúhoz de mások elcsodálják felisszák élik szürcsölik: olthatatlan-egy hazáját Szomjúság! Olthatatlan-egy! Kísértet-repülések te éjféltáján délibáb: kutadról le ne késsek Te csali-sivatag körül melyet az álom érlel mikor medencéd megtelül a hű nyelv csermelyével A jelképes futás - a csel - a nyíl visszafelé sül merülközöl megrészegülsz a nagy elégüléstül Behunyod szárnyad átszeled az óperenciákat és tüzes nyelvvel szónokolsz éjféli délibábnak A nyelv pernyéje szerteszáll hasad a hajnalének szedi irháját csürhe had - így jár aki kísértet Kende Sándor: | Egy római festő A Via Marguttán és a vele párhuzamos Via del Babuinon aránylag szelídebb az autóőrület. Az üzletek és a műhelyek is csöndesebbek. Régiségkereskedők hirdetik közelgő aukciójukat, az üzletek java része antik stílbútorraktár, szomszédságukban aranyozó- és képkeretező műhelyek, és húsz-harminc méterenként egy-egy műterem, földszintesen, közvetlenül az utcára, tárt portállal, s az üvegajtó világosságában itt-ott maga a festő dolgozik nappal is. Ez Róma hivatalos művésznegyede. Itt van a képzőművészeti főiskola, a mű- vészkávéház, és évente kétszer, ősszel és tavasszal az utcán állítják ki műveiket a fiatalok három-három napra. Éjszaka itt ilyenkor egyfolytában világos minden, és kihasználják a legszűkebb helyet, a kapualjakban, a falakon, a kerítéseken is. Pietro N. - amikor először láttam - az aszfaltra festette kompozícióját. Cipőt nem hordott. Csak holmi valószínűtlen, bibliai sarut. Éppen menni készült, vállára lendítette a kabátját. Fiatalsága nyilvánvaló volt, bár jókora sötét karika ült a szeme alján. Arcvonásai még határozatlanok, de a haja alaposan megritkult, fejtetőn teljesen kopasz, kétoldalt pedig átlátszott a fejbőre. Néhány szál haja hosszú fürtökben csavarodott a vállára. Amikor megszólítottam, elhajította krétáit, és úgy nekiindult, mintha valami sürgős tennivaló jutott volna hirtelen az eszébe. Majd alaposan végignézett, lebigy- gyesztette ajkát, s ezt kérdezte:- Ebédelt ma? Ilyen kérdésre nem számítottam. Nyilván elégtételt érzett, hogy sikerült valakit megdöbbentenie. Nem várta hát, hogy válaszoljak, hanem tüstént folytatta.- Én tegnap sem. Indult Vele tartottam. Ezért nem haragudott.- Pedig van pénzem - csörgetett valamit a zsebében. - Csakhogy egy egész ebédre kevés. Addig meg nem várhatok, míg annyi összegyűl... Ezt megeszem most meg kell ennem, mert ugyebár éhes vagyok. Pofon egyszerű, igaz? Aztán, amit holnap keresek, azt holnap eszem meg, mert addigra ismét éhes leszek. Megért?... Lám-lám. így viszont nem áll össze egy ebédrevaló soha. Nem érem utol magam, ez a baj. Bolondnak néztem, otthagytam. Másnap korán, csaknem hajnalban keltem. A Villa Borghese örökzöld parkjaiban csavarogtam. Azt mondják, Róma reggel a legszebb, amikor még ritkábbak az autósorok. Elfáradtam, padot kerestem. Ekkor akadtam rá Pietróra másodszor. Nem feküdt, csak behúzódott a kőkerítés sarkába. Gallérját annyira fölhajtotta, hogy a feje alig látszott, csak hosszú szőke fürtjei buktak elő. És hát cipő meg harisnya nélkül, mint tegnap. Saruban. Pislogva, meglepő jókedvvel fordult felém:- Megmondtam ugye, hogy hamarosan rám akad! Pedig egy csöppet se vette komolyan, vallja csak be. Később megigazította a gallérját, és hellyel kínált:- Nem akartam a műteremben aludni - mentegetőzött. - Elég hitvány lyuk, de legalább világos. Mégse szeretek ugyanott aludni, ahol dolgozom. Ezt talán megérti. Biztosra vettem, hogy nincs műterme. Hallgattunk. Majd megint ő kezdte:- Rettenetes! Maguknál is igy siet mindenki? Már reggel is?- Mindenütt, azt hiszem.- Rettenetes! - ismételte. - Olyan ez, akár az ópium. Utáljuk, tudjuk, hogy öl, de nem élhetünk nélküle. A falusi nyugalom például fölvetne! Magát nem? A csönd egyenesen megsiketitene!... Ezt nagyon rég mondta. Legközelebb három év múlva láttam viszont. A rohamosan szaporodó autók a Via Maruttára is betódultak már, s a festők beszorultak az utcáról a műterembe. Ö hű maradt az aszfalthoz. Viszont az ő művészi pályája is fölfelé ívelt: előkelőbb negyedben dolgozott már, a Via Veneto torkolatában, a Porta Pincia- na előtti járdaszigeten festett. Ekkoriban nem voltak ebédgondjai, sőt délre összegyűjtött annyit hogy futotta múzeumi belépőre is. Elcsalt hát a Modigliani-kiállításra. Rajongott Modiglianiért, cipőt húzott a kedvéért, mint aki gazdag vendégségbe készül, és hetenként legalább egyszer megnézte. Cinikus, fanyal- gó mosolyát az utcán hagyta; a múzeumban kigyúlt arcára lázrózsák ültek, s önfeledten magyarázott:- Látja, a festő addig távolodik a modell- jétől, míg a természetes részletek egyszínűvé simulnak. Azonban hátrálva tőle, magával viszi a lényeget! A lényeget barátom, amit viszont egészen közelről, belülről csípett el, és amit aztán éppen a távolodás folyamán kisimult lényegtelenbe ültet.- Igaz-e hát - kérdeztem -, hogy korunk csakis S lényegre kíváncsi? Mert a szomszédos termeken kiállított egészen új alkotások erdejében széde- legve az volt a benyomásom, hogy ezek a festők mindössze abban követték Modig- lianit, hogy a modelltől ugyan ők is eltávolodtak, de a lényeget már nem akarták (nem tudták) elcsípni, hanem az egésznek hátat fordítva, csak az emlékezetükben megmaradt egy-egy szimpla csíkot húzták föl a vászonra. Nekik már semmi se lényeges, csak maga a távolság. Pietro nem válaszolt. Csak jóval később, kifelé menet, amikor még egyszer visszafordult Modiglianihoz:- Művészi hivatás? Ekkora távolságból fürkészni a modellt, azaz az embert? Lehet-e művészi eszme azt ábrázolni mindössze, hogy az idegen magasságból hidegen alápillantva, milyen semmi az élet?! Színpadi pátosszal szélesre tárta a karját * ...Sok évvel később az újságban találkoztam Pietro N-nel. Fésületlen, gubancos haja most is a nyakába lógott. Szeme szomorúságát elfátyolozta a nyomdagépek nemtörődömsége. Első pillanatban arra gondoltam, hogy íme, végül mégis híres ember lett, ha az újságok ennyit írnak róla: valaki tán felfedezte a nyomorgó művészt. Valóban fölfedezték. Képei kikerültek az amerikai kiállításra, egy jól ismert műkereskedő vette meg őket. Es írni kezdtek róla, egy csapásra híressé nőtt Kézjegye a képek sarkában keresett márka lett, s egymás után kerültek elő rajzai a lakás-műterem ágya alól. Életében először alakult a sorsa úgy, hogy nyugodtan alhatott másutt, mint ahol dolgozott, nem kellett éjszakára a Villa Borghese padjaira húzódnia. És belevetette magát a fölfedezett „nagy” életbe. Mintha hirtelenében egyszerre akart volna kipótolni mindent. A saruját vajon megtartotta-e?... Már nem csak egyszer evett napjában, és ebédje nem a két banán egy tenyérnyi kenyérrel, sem az olcsó sárgarépa. Hanem mindent kívánt, sűrítve, mindent, mindent amit más a születése óta élvez: lakást munkahelyet és nagy tányéros, jó ebédeket. Belehalt ebbe az új életbe. Egyszerű és magától értetődő volt az újság tudósítása. Semmin sem akadt fönn. A világon minden természetes. Az a riporter biztosan nem éhezett még soha. Határ Győző:
