Tolna Megyei Népújság, 1990. február (40. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-03 / 29. szám

6 - TOLNATÁJ 1990. február 3. Ötágú síp Tépett zsoltár - méltósággal A nyugati magyar költészetről A nyugati magyar irodalom talán legerő­sebb műfaja, a költészet azért is megkülön­böztetett figyelmet érdemel, mert tiszta hang­ja olyan értékeket kapcsolt be az egyetemes magyar irodalomba, amelyek nélkül keve­sebbet tudnánk a hazáról (a nyelvhaza ön- törvényűségeiről) és önmagunkról, jelenkori és múltbeli történelmünkről, forradalmaink­ról. A Nyugaton élő magyar költő sajátos helyzetben van: távol a hazától, a szülőföldtől, sazezzel nyilván együttjáró megannyi (politi­kai, társadalmi) kötöttségtől, csupán saját lel­kiismeretére kell hagyatkoznia gondolatai­nak, érzéseinek versbe fogalmazásakor. No­ha látszólag légüres térben él, szava - leg­alábbis a legjobbaké - messze hallik. S mert művészi fokon műveli a választott műfajt, lé­gyen lakhelye a szülőföldtől közel vagy távol, költeménye eleven sugárzású. München (Új Látóhatár), Párizs (Magyar Műhely, Irodalmi Újság), Róma (Katolikus Szemle), Chicago (Szivárvány) és az USA- ban lévő Maryland (Arkánum) fontos helyek az egyetemes magyar irodalom térképén, hi­szen régebbi és frissebb keletű, avantgárd és hagyományos folyóirataikkal maguk is böl­csői a nyugati magyar irodalomnak. Termé­szetesen ott is, ahogy itthon, irányzatok harca zajlik, de a nyugati magyar költészet élvona­lából alig említhető olyan alkotó, aki műveivel ne lenne, ne lett volna jelen eme folyóiratok­ban. A nyugati magyar lira nagy nemzedé­ke: Faludy György (szül. 1910), Határ Győző (1914), TűzTamás (1916), a sajnos korán eltá­vozott Fáy Ferenc (1921-1981), de idevehet- jük a verssel is próbálkozó nagyszerű esz- széistát, Cs. Szabó Lászlót (1905-1984) és a naplói, regényei mellett a költészetben is kifi­nomult érzésvilágú Márai Sándort (1900- 1989) is valóban nagy nemzedék - önálló, karakterisztikus arcokkal, már-már halhatat­lan müvekkel. Mindannyiuk életműve mo­nográfiát érdemelne. Fáy Ferenc megszenvedett stációi a péceli kisházát ragyogtatták föl Kanadában is. Fa­ludy György a világégés, az ember meggya- láztatása ellen protestál egyszer vagabund kedvű - Villon a példa! -, másszor nagyon is komor, elégiába hajló verseiben. A londoni Határ Győző lírahőse az az átokkal-játékkal- filozófiával-műveltséggel megvert csörgő- sipkás bohóc - egyébként e sokszínűséggel barangolják be az evilági és földöntúli törté­nelmet regény-és drámaalakjai is -, aki a Nyugat-nemzedék örököseként oly bájjal öl­töztetett humorba, hogy szájpadlatán otthoni nyugalommal ragadnak meg ma is az édes szavak. Tűz Tamás, a scarborói papköltö pe­dig magányban, öniróniát sem nélkülöző bölcs humorral, a biblikus éhség és az annyi­ra vágyott „angyali” testközellel bekövetkező érzéki teljesség bűvöletében veti papírra so­rait Márai Sándor máig fölülmúlhatatlan re­meklése, a Halotti beszéd amellett, hogy an­tológiadarab, azért is megrázó, fontos mű, mert - íme a Nyugaton élő költő különleges helyzete - akkor fogalmazódott meg (s sze­rencsére hamar el is terjedt a magyar nyelv- területen), amikor itthon az ötvenes években az igazi művészet hállgatásra kényszerült. A nagy nemzedéket egy, értékben ugyan­csak nem szűkölködő derékhad: a jobbára az 1956-os forradalom után külföldre került írók csoportja követi. Az elmúlt három évtized igazi próba volt: nemcsak a régebbi - még itt­hon indult - életpályák teljesedtek ki, hanem a nyugati magyar irodalom nagykorúsodása is ez idő tájt következett be. A sorsdöntő év után külföldre távozott fiatalok lassan beértek - volt ki folyóiratot alapított (Papp Tibor és Nagy Pál - Magyar Műhely), többen egyete­mi katedrát kaptak (Gömöri György - Camb­ridge, András Sándor - Washington, Keme- nesGéfin László és Vitéz György-Toronto, il­letve Montreal), mások munkásként vállalko­zóként újságíróként keresték-keresik ke­nyerüket s tulajdonképp ők biztosították az utánpótlást. A derékhad költészete, bár va­lamennyire kötődnek az előttük járókhoz is, más irányban fejlődött, mint a legendás idő­sebbeké. Náluk sokkal jobban szerepet ját­szik a kutatói kíváncsiság, szenvedéllyel me­rülnek meg a modern amerikai, angol, francia stb. lírában. Többen közülük poéta doctus- ként művelik a lírát s számtalan verseskönyv tanúsága szerint jó eredménnyel. (András Sándor: Mondolatok; Siklós István: Csönd erdeje előtt; Vitéz György: Mssa Agnosti- ca; Kemenes Géfin László: Fehérlófia stb.). E költők mellett, akik jobbára a modem törekvések jegyében indultak és váltak nem­zedékük meghatározó egyéniségeivé, azon­ban nem szabad megfeledkeznünk azokról a poétákról sem, akik ugyan nemzedéken kí­vül, „magányosan” alkotnak, de műveikből mindig érezni az igaz szólás, az önfelmutatás szellemhőjét és -energiáját. Közéjük sorolan­dó a több műfajban is otthonos Csiky Ágnes Mária (1918) és Monoszlóy Dezső (1923), a nálunk érdeme szerint sajnos, nem becsült Kannás Alajos (1926), az ugyancsak kevésbé ismert virtuóz, Bakucz József (1929), a ma­gyar szerelmi költészetet szókimondásával megújító Major-Zala Lajos (1930), az etnog­ráfiára és sámánisztikára esküdő Máté Imre (1934), az avantgárd nemzedéktársaitól ma­gát élesen elhatároló Horváth Elemér (1933), a teoretikusnak is kiváló amszterdami költő­professzor, Kibédi Varga Áron (1930), az északot, Skandináviát is a magyar költészet terepévé tevő Thinsz Géza (1934) és Sulyok Vince (1932), és nem utolsósorban a Pi­linszky Jánossal valamennyire rokon világú Készéi István (1935-1984), aki egy párizsi hó­naposszobában lehelte ki lelkét. S hol van akkor még a folyóirtalapitó Mózsi Ferenc (1947), a szenvedélyesen polemizáló Makkai Ádám (1935), a halk szavú ausztráliai Csepe- lyi Rudolf (1920), a kényes versbeszédű Bi- kich Gábor (1923) és Csokits János (1928) - Csokitsnak most jelent meg Látogatás egy égitesten címmel kitűnő kötete -, a versek erdejében is otthonos Tollas Tibor (1920), a vallásbölcseleti tanulmányairól is híres Sza­bó Ferenc (1931), a - sajnos - jobbára csak angol nyelven ismert Zend Róbert (1929- 1985), a világot bebarangoló Zas Lóránt (1938), és hol van a képköltemény és pe- formance szerelmeseinek, Nagy Pálnak (1934), Papp Tibornak (1936), Bujdosó Alpár- nak (1935), és hol a hölgyek: Saáry Éva (Svájc), Forrai Eszter (Franciaország), Mirtse Ágnes (Svájc), Dedinszky Erika (Hollandia), Báli Brigitta ésSimándi Ágnes (mindkettő Ka­nada) lírája! Mind-mind egy érdekes szín­folt a nyugati magyar irodalom palettáján. Az értékkiválasztást az idő nyilván-el fog­ja végezni, de addig is kötelességünk szám­ba venni az ötágú síp eme ágának alkotóit. Ami a hazától való (földrajzi) távolságot illeti, a nyugati magyar költészet ugyan - Tűz Tamás verseimével szólva - Tépett zsoltár, de mél­tósággal mondott tiszta hang is, amelynek van karaktere, és sok száz költemény su­gallta kívánalma sem lehet más, mint öntör­vényű taggá lenni abban a nyelvhazában, amelyet úgy hívunk: egyetemes magyar iro­dalom. SZAKOLCZAY LAJOS Domokos Eszter: U Tél Ködbe rejti kegyetlenségét zúzmara csipkéit borítja fejére alattomosan közelít - váratlanul nyilvánul meg erélye I ___csak magára gondol önzéssel csikorgón hid eg ujja érintésétől megremeg a lélek hófehér kristályos gondolatfoszlányok lógnak az ágakról akár negatív denevérek s akár embertelenné kristályosodott jéghideg gondolatok > meddő maradványai bennünk azok iránt kiket nemrég szerettünk ­belénkfagyasztja legszebb tétova szándékainkat melyek még meg sem születtek hogy érezze magát a hidegre kitett ember kivert ebnek. Ómódi mese Az öreg bútorok azt mesélik: Nagymama üldögélt a faragott tám­lájú karosszékben esténként, és An- dersen-meséket olvasott gyönyörű­ségtől elhaló hangon az unokáknak, akik a szépséget csak részben, a cselekményt egészében fogták fel tágra nyílt szemmel, visszafojtott lé­legzettel, s akiknek csöppet sem tűnt csodás elemnek, hogy a vén teafőző kanna emberi szóra fakad. A fekete Blüthner-zongorában bársonyos Chopin-valcerek rejtőz­tek, simogató ujjak csalogatására csak néha bújtak elő, de volt közöt­tük egy sejtelmes, balladaszerű ma­zurka is, amelynek réges-rég elve­szett a kottája, csak a dallam maradt meg belőle, meg a kíséret csekély hányada. A kredencen, a finom, áttört, kissé megsárgult csipketerítőn álló velen­cei kristály kazetta tele volt az Ezer­egyéjszaka minden ezeregy színben sziporkázó kincsével: üveggolyók­kal, melyek között voltak márványos erezetűek és teljesen áttetszőek, bri­liánst imitáló köveket csillogtató üvegbrossokkal, szemüveglencsék­kel és szárakkal, sőt, még igazi lor- nyon is akadt a kincsesdobozban. Az öreg bútorok mélyén féllábú ólomkatonák, ócska hadikitünteté­sek kallódtak, naftalinillat lappangott körülöttük és még egy titokzatos odőr: a levenduláé. Égy icipicit sárgább volt a villany- körték fénye. Egy icipicit édesebb volt a cukor. Sőt: ismeretes volt ek­kortájt még a süvegcukor is, a vatta­cukorról, amit a piactér legforgalma­sabb sarkán árusítottak, nyalóka és törökméz kíséretében, nem is be­szélve. Volt, aki ezeket nem kedvelte annyira, mint a prominclit. A perecet nem csak a péknél volt szokás megvásárolni ropogtatás céljából, de a moziban is, a felvoná­sok közti szünetekben. Ha pedig va­laki elveszítette a reskontót, a min­denkori állami szerencsejáték ősé­nek a veszteség és nyereség tétjét magában hordozó nyomtatványát, a Légy jó mindhalálig hőse lett belőle... A hatalmas hármas ablakok előtt függő súlyos függönyök horgolt sze­mei között ott lebegtek a titkolt lé­gyottok suttogásból szőtt emlékei, a kristálytükörben diszkréten a fara­gott, aranyozott keret mögé húzódott a házibarát emlékképe. Ó, a régi bútorok sokat mesélnek. A blondelrámák, melyek csodás en­teriőröket kereteznek, néha fölka­cagnak, ha az emlékezés fénypász- tája rájuk hull váratlanul. Csak az a baj, hogy egyre keve­sebben értik halk duruzsolásukat. Egyre kevesebben, s azok is, akik amúgyis fogyófélben vannak, egyre távolabbról. Pedig föl kéne jegyezni ezeregy meséjüket... Még csak azért is fel ké­ne jegyezni őket, mert ugyanazt a célt szolgálják, mint Seherezádé színpompás, játékos és erotikus tör­ténetei: hogy a mese varázslatával késleltessék az idők végezetéig az európai memória kiszikkadását. DOMOKOS ESZTER Balipap Ferenc: Könnyű volt-e? (Csoóri Sándornak, 60. születésnapjára) nem volt könnyű e hazában itthon élni; nem volt könnyű nem ordítani az aljas lehallgatókra, nem rúgni kutyafejű besúgókba; nem volt könnyű megárvult öreganyók sírás-keresztje előtt ledöntött templomtorony-országban hűnek maradni; nem volt könnyű az erdei út az álcázott vadcsapdákból fölhalló emberjajokkal; nem volt könnyű a nőkkel, akik csapzott, suhogó szoknyában átfagyottan menekültek a nyárból; nem volt könnyű a világban forgolódón kifordult hitűvé szédült barátokkal; nem volt könnyű a szuszogva ráddidergő forradalmakkal, akik hozzád szöktek át a határon, és falvakból seregeitek utánad; nem volt könnyű a hó alá temetett dagasztóteknők és cséplőgépek fölött pipiskedő tavaszokkal; nem volt könnyű a gyerekek jövőjébe beleírni, hazugság-híradók sugárzó tornyai alatt átcsempészni a szájról szájra virágzó múltat; nem volt könnyű megélni mikor az árulók megigazultak; nem volt könnyű amit kiállni kellett, ütést, áldást, ölelést, kegyelmet... Nem volt könnyű. - No de: ki mérte?! A vereségeket elviseltük. Győzelmeidet megérdemeltük. így ha csak értünk ­hát akkor is megért®. írás közben (Karenin füle) Anna hűséges feleség. Amikor találkozik Vronszkijjal, eszébe se jut, hogy megcsalja a férjét. Imponál neki a snájdig tiszt, de ennyi az egész, egyébként is tudja, hogy otthon várja megbízható férje, a nagypolgári élet, hivatali elő­menetellel, józan illemszabályokkal. Befut Pétervárra a vonat, a hűséges férj ott áll a peronon, s Anna sietve lépked hozzá. Mögötte a snájdig tiszt, akiről gya­nútlanul azt gondolja, hogy ezután legföljebb hébe-hóba látja majd s meghallgatja bókjait, miként a többi asszony is. S ekkor valami rettenetes történik. Anna, pedig már alig várja, hogy családja körében legyen, egyszerre felfedezi, hogy férjének nagyok a fülei. Karenin nem gonosz varázslat áldozata, akkor is ilyen nagy fülei voltak, amikor megkérte Anna kezét vagy el­búcsúzott a rokonaihoz utazó feleségétől, csak Anna látja egy­szerre másként. A Szentivánéji álomban minden fordítva történik; Titánia, a szerelem bűvöletében, Zuboly irgalmatlan szamárfüleit is sze­reti, de ez mindig így van a szerelmesekkel, s talán jól is van így­Tolsztojnál megfordul a jelkép, a szörnyű felismerés a jóvá­tehetetlent jelenti, s most már tudjuk, hogy az Isten irgalma sem segít rajtuk. S ahogy elindulnak az állomásról, mintha egy­re nagyobbak lennének Karenin szétálló fülei, de erről nem tud, könnyedén feleségébe karol, kedveskedik neki s fogalma sincs arról, hogy az ítélet kimondatott, nincs mentség. Már nem is sajnáljuk, mert falóban nagyok a füléi, egyébként azonban egész rendes ember. (Víztócsa) Orwell, akit ma már nemcsak lehet, de érdemes is olvasni, egyik novellájában egy kivégzést ír le. A történet va­lahol Indiában játszódik s talán személyes emlékeit is beleépí­tette, mert egy időben rendőrtisztviselő volt Burmában. Az elítéltet megláncolják s szuronyos katonák vezetik a bör­tönudvaron az akasztófáig. Útjában egy víztócsa áll, valószínű­leg esett előző éjjel. Az elítélt megtorpan, majd óvatosan kike­rüli a pocsolyát. írói remeklés, szívünk mélyéig megrendülünk. Nem kérdezzük, hogy így történt-e, nincs is jelentősége. Fia­tal írók gyakran hivatkoznak a valóságra, s esküdöznek, hogy így történt és nem másként, de'a papíron minden átala­kul, az események nem önmagukban hatnak, az író nem elmondja a történetet, hanem újrateremti, hozzátesz és elvesz belőle. A tényeket csak tudomásul vesszük: Rómeó szereti Jú­liát. Ha a hozzátartozók beszélnek róla, családi ügy, ami a szomszédok pletykálkodásában kaphat ugyan némi pikáns ízt, de ez hamarosan elillan, az ejső gyerek születés után már nem is érdekel senkit. De Shakespeare történetén a végzet szele süvölt át, s amikor az ablakban Júlia azt kérdezi, mért vagy te Rómeó, tudjuk, hogy minden elvégeztetett, csak magát nyug­tatja a függő kérdéssel, mintha bűnét mentegetné, mert a szo­bában már mindent előkészített a titkos nászra. A hatás néha egy szón múlik, egy felvillanó képen. Mint Or­well novellájában, amikor a halálraítélt, útban az akasztó fa felé, kikerüli a víztócsát. (Brechttel Berlinben) Brechtről akartam írni, több szerkesz­tőnek is ajánlottam, depmikor megmondtam, hogy azt akarom megírni, miért nem szeretem, rögtön elzárkóztak. Brecht napja akkor delelt, személye.és müve pártpolitikai és munkásmoz­galmi érdekekhez kapcsolódott, tehát csak dicsérni lehetett. Ma sem gondolok mást; érdekes jelenség, de műveit fontos- kodónak érzem, didaktikusnak, éppen ezért fárasztónak is. Mindezt részletesen ki kellene fejteni, de a Brecht-tanulmányt most már nem írom meg, az életmű holdfogyatkozása idején nem is lenne méltányos. Most is csak azért jutott eszembe, mert a minap egy színházi ember a jól ismert régi érveket is­mételte, a szorgalmas tanuló buzgalmával. Más is eszembe jutott. Egyik berlini időzésünk során a Hotel Sofiában laktunk; régi, megbízható polgári szálloda, amire a háború előtt azt mondták, Familienhaus, megjegyezve, hogy alle Zimmer mit Fliesswasser, tehát folyóvízzel, amint tapasz­taltuk is. A Hotel Sofia a Friedrichstrassén található, ha az ember át­ballag a Spree hídján, rögtön rátalál. Itt van, balról, a Friedrich- stadt-Palast nevű revűszínház, mellette a Berliner Ensemble, Brecht színháza, az előtte levő teret is róla nevezték el. Ugyanis 1956. augusztus 14-én délelőtt, amikor színházba tartott, itt esett össze s perceken belül meg is halt. Gyakran megálltam a kis téren, körülbelül azon a helyen, ahol útját állta á halál. Szóltam is hozzá, németül, mert nehezen képzelhető, hogy odaát megtanult volna magyarul. Hát így va­gyunk, Bért, mondtam az élők kissé nyegle fölényével, bár a legszomorúbb az, hogy a halál sem old meg semmit. A válasz­tott klasszikusok kevesen vannak, a többiek életműve tele hiányjellel, s akár egy elmaradt kritika is lehet vádbeszéd, amit a visszautasított szerző csak azért akart megfogalmazni, hogy kimondja végre, még a furtonfurt idézett Lenin-vers is, tisztelt Brecht elvtárs, gyönge, az pedig uraságodra vet kétes fényt, hogy a bírálat Lenin miatt nem hangozhatott el; a fogalmak végképp összekuszálódtak. Mást is meg akartam írni, de az ak­kori irodalompolitikát az éppen érvényes pártérdek határozta meg, s következményeit a halottnak is hurcolnia kell. De amikor átballagtam a kis téren, mindig köszöntem neki. Egyszer, a Spree hídjáról visszapillantva, váratlanul felmerült kerek feje, világosan láttam homlokába fésült gyér haját. Rám villantotta elownra emlékeztető mosolyát, ami fölényes gri­masz éppúgy lehetett, mint fájdalmas beletörődés. Soha többé nem találkoztam vele. CSÁNYI LÁSZLÓ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents