Tolna Megyei Népújság, 1990. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-24 / 47. szám
6 - TOLNATÁJ 1990. február 24. Koffán Károly: Önarckép Február 15-én nyílt meg Budapesten, a Magyar Képzőművészeti Főiskola Barcsay-kiállítótermében az 1956 után eltávolított tanárok - Bencze László és Koffán Károly festőművészek az eltávolított akkori tanársegédek - Csanády András és Muray Róbert festőművészek - kiállítása Visszatekintés címmel. Koffán Károly kivételével, aki 1956-ban a forradalmi diákbizottság elnökeként maga szervezte meg őrségállítással a főiskola, a művészi értékek védelmét, mindhárman emlékeztek a tárlatmegnyitón a történelmi eseményekre, maguk és az elhunyt mester történelem vonzatába sodort művészsorsára. Ebből az alkalomból emléktáblát avattak a főiskola 1956- , ban meghalt négy diákjára emlékezve. A kiállítás megnyitása előtt jártunk Dunaföldváron, ifj. Koffán Károly festőművész műtermében, aki édesapja életművét válogatta féltő gonddal, a Visszatekintés legapróbb feljegyzést, skiccet is megmentve a feledéstől-kallódástól. Koffán Károly nemcsak nagy művész, de a nagy magyar grafikusnemzedék nevelője, mestere is volt, tanítványai közül elég, ha Kondor Béla, Gross Arnold, Reich Károly nevét említjük. Híres volt igényességéről, mellyel szigorúan megkövetelte a magas művészi színvonalat, hiszen a művesség, a szakmai tudás megszállottja volt. Humanista-idealista gondolkodása átsüt munkáin. Emberközpontú látásmódjának lélektani mélységei talán leginkább a De profundis című, francia és magyar szöveggel könyv alakban is megjelent metszetgyűjteményben követhetők nyomon. Dacára szigorának, diákjai szeretete vette körül, amit e mostani visszatekintő tárlat megemlékezése is bizonyít. Reméljük, ifj. Koffán Károly, aki művészetben és pedagógiában egyaránt nagy érték örököse, aki gondozója, ápolója, ha kell, restaurátora a Koffán-életműnek, a rendelkezésére álló emlékek és adalékok gazdag tárházából összeállítja majd De profundis Kroki a monográfiát is. A budapesti kiállítás március 2-ig tekinthető meg. D. E. - G. K. Fischer Lajos: Karjainkban még a nehéz csillék súlya, néha megrándul bennünk a fémes dübörgés és csikorgás, fáj még a csákányok kemény csapása, de most már itt ülünk mind a kertvendéglőben. Kockás térítők az asztalokon, súlyos, kérges kezünk az asztalon, fogjuk a hideg poharakat a sörrel, s arcunkról elszáll lassan a földbánya penészes sárgasága. Tiszta ingek, mosoly az arcokon. Örülünk.- Még egy sört, fiúk? Mosolygunk a hang felé.- Még egy pohárral! Fent a magasban fecskék karcolják a szürkéskék eget, a kertvendéglő széléről orgonabokrok vetik felénk lila árnyékukat, és a szomszéd kertből virágzó alma- és barackfák fehér és rózsaszín illata szitál alig észrevehetően. Nem akarunk már az elmúlt napra gondolni, hideg sör a poharakban, az asztalokon kockás térítők, asztalunk mellett új vendégek mennek el, s a nők fiatalok, szépek, vidámak. Színek és illatok. Ki gondol még a nehéz munkára, erre az elhasználódott napra? Fogjuk a hideg poharakat.- Itt ki lehet bírni! Mi? Mondjátok már, hogy oké!- Nagyon jó.- Bolond nap volt.- Volt mit kapkodni!- 100000 tégla nem lakodalmi menet!- Nem gyerekjáték.- Hagyjátok már a munkát! Oké? Tele a gumicsizmám a téglagyárral!- 100000 tégla kiszívja ám a szuszt az emberből!- Szívja vagy nem szívja, ha a barátaimmal sörözök, akkor ne a munkáról szóljon a szöveg! Oké? Ide a sört vagy megyek haza. Csak megérdemlőnk ennyit ilyen munka után! Mindenki a söröspohár után nyúl.- Helló, fiúk!- Isten!- ...Isten! Kucsera már rég nem az a csendes óriás, aki fújtatva csapkodja nehéz csákányát a szalonnás agyagba a földbányában és vöröslő arccal tolja a földdel púpozva megrakott csikorgó csillét.- Egészségünkre, fiúk! Megérdemeljük. Büszkén emeljük a poharakat, látszik, hogy jó így együtt, hogy büszkék vagyunk egymásra, hogy örülünk, hogy ez a nap is elmúlott. Kucsera mozgásba lendül.- Főúr, Rudikám! Még egy menetet! Sört a barátaimnak! Asztalok az öreg fák alatt: hársfák, gesztenyefák, asztalok kockás térítőkkel, lila orgonaillat, kedélyesség. Nem akarunk már a ködös reggelre gondolni, a művezető savanykás hangulatára. Mindig a nyomunkban volt.- Gyerünk, emberek! Gyerünk, gyerünk! Már megszokhatTéglások ták, hogy nem SZOT-üdülőben vagyunk. Most nem hiányzik éles hangja, a kőkemény agyagra sem gondolunk. Nem halljuk a csillék éles csikorgását a kanyarokban, az acélkerekek fémes robaját. Kellemes kis órácska, jókedv, szőke haj, fekete haj, gondtalan arcok. Kucsera elindul. Bizonytalan járással megy el mellettünk, majd visszaszól.- Oké? Célba veszi a söntést. Öt üveg borral egyensúlyoz vissza hozzánk.- Semmi gond és félelem, fiúk! Kucsera tudja, hogy mitől döglik a légy. 5 üveg bort hozok barátaimnak, mert mi barátok vagyunk és igaz emberek. A legjobb bor van ezekben a flaskákban! Oké? Mert, hogy mi nem írógépeken pötyögte- tünk a téglagyárban, az tuti! Megérdemeljük ezt a kis kikapcsolódást a nehéz nap után. Öké? Ünnepeljünk, fiúk! Az árnyékok meghosszabbodnak. Kellemes így együtt.- Jó, hogy ez a nap is elmúlt.- Jó bizony!- Hát akkor az elmúlt napra!- Örüljünk!- Egészségünkre! Mosolygó arcok, a szemek megbékélnek, csillognak. Az árnyékok hűvösödnek. A kérges tenyerekben megbúvik a kis pohár. Messze a szőlőhegyek mögött bronz figurákat vet a közeledő est az égre. A téglagyárban már pihen a mély dübörgés és zuhanás, a csillék is magányosságukat őrzik a telepen. A megkínzott lovak az istállóban hallgatják a csendet. Lassan ez a nap is elszáll. Mi még itt ülünk a kertvendéglőben, a téglagyártelepén félelem és elhagyatottság borzong végig. Az erdő felől titokzatos madárhang szól bele a csendbe. Aztán megint csend. Átborzong rajtam a kérdés: Mi marad ebből a napból? Marad egyáltalában valami? A kertekben már leselkedik az est. Ülök örömötök asztalánál. Délután még az én örömöm is volt, de most már csak a tietek. Nemsokára el is indulunk. Ismerős utcák, ismerős házak.- Kész a vacsora - szólsz majd be a szobába. Ismerős mozdulatok a vacsoránál.-Jó?- Nagyon.- Fáradt vagy.- Nehéz napunk volt. Ülünk majd az asztalnál. Szótlanul lesed majd az arcom, arcomban keresed majd szomorúságodat. Mi maradt a mai napból? Sokáig ülünk majd az asztalnál, belehallgatunk az estébe, megborzongunk, s talán a magány sikolyát is meghalljuk a nagy csendben. Hölgy rózsaszínben Egy perc és egy hang a rég elfeledettek közül: Alpár Gittáé. Már 1924-ben a budapesti, majd a berlini operaház énekescsillaga. Ünnepelték és rajongtak érte. Szépsége és hangja a harmincas években a nemzetközi hírességek sorába emelte. Egyike lett azoknak a magyar keveseknek, akiket a filmvászonról is megismerhetett a világ. Azokban az években a hollywoodi mozifilmeknek még méltó vetélytársa volt az európai. A német zenés filmek Alpár Gittának és férjének, Gustav Frölichnek köszönhették népszerűségüket. A filmszínésznő gyönyörű volt, és arról is legendák zengtek, hogy mindig csak rózsaszínben jár. Karrierjét a kor szakította félbe, amelyben élt. Azon az emlékezetes bálon, amelyet egy filmbemutatójuk alkalmából rendeztek. Hermann Göhring, a nácipárt egyik vezéralakja mondott beszédet. Indulatosan és hosszan szólt arról, hogy a német filmet zsidótlanítani kell. „Én IS zsidó vagyok” - mondta Alpár Gitta, és még aznap éjjel elhagyta férjét és Németországot, vagyis életének addigi társát, sikereinek partnerét és helyszínét. Amikor a háború kitört, az Egyesült Államokba emigrált. Most Kaliforniában él abban a villában, amelyet második férje vásárolt számára. Benne rózsaszín minden, a falak, a bútorok. A hölgy hófehér hajjal, nyolcvanhét évesen is rózsaszínű ruhákat visel. Alpár Gitta élettörténetét napjainkban Tiboldi Mária, a Fővárosi Operettszinház primadonnája Miklós Tibor librettója alapján kelti életre. Ö énekli most már Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Verdi, Puccini, Millöcker, Ábrahám Pál, Johann Strauss népszerű dalait - természetesen rózsaszínű ruhákban. Józsa Ágnes Európa szíve? Reflexiók a 22. Magyar Filmszemléről Hazai és külföldi szakemberek, kritikusok, érdeklődők fokozott figyelemmel kísérték az idei, 22. Magyar Filmszemle kínálatát, eseményeit. Mi lehet ennek magyarázata? Valószínűleg az, hogy 1989 mozgóképei már csaknem a teljes alkotói szabadság jegyében készültek, cenzúra, hivatali beleszólás nélkül. Másrészt pedig: a gyártás anyagi körülményei tovább romlottak - átcsoportosítások és újabb források megnyitása ellenére -, s igy kérdéses: mit lehet kezdeni a szabadsággal, ha nincs pénz az elképzelések megvalósításához? Mindezek nyomán a kongresszusi palota előkelő környezetében zajló, csaknem egyhetes vetítéssorozat fölöttébb ellentmondásos eredményt produkált. Negyvenhárom dokumentum-, ismeret- terjesztő és játékfilmet nézett végig a közönség, s a Szőts István, klasszikusnak számító filmrendezőnk által vezetett zsűri, melynek idén úgyszólván teljes egészében filmszakember tagjai voltak itthonról és külföldről. (Ez korábban nem igy volt, mint ördög a tömjénfüsttől, óvakodtak a szervezők attól, hogy az első számú zsűrinek elismert hozzáértők adják meg a rangját.) Megegyeztek a vélemények abban, hogy a tavalyi termésből is a dokumentumfilmek voltak az erősebbek. Hogy melyik és miért volt a legjobb, az már élénk, szenvedélyes, nem ritkán igaztalan kimenetelű viták tárgyát alkotta. Számomra például a méltatlanul háttérbe szorult Malenkij robot, a Gulyás fivérek dokumentumfilmje volt a legértékesebb. Kényes tárgyhoz nyúlt: a felszabadulás után Szibériába, munkatáborba hurcolt - többségükben teljesen vétlen, tehát háborús bűnökkel nem vádolható - magyarok ezreinek sorsát vizsgálta. Oly módon, hogy eközben a fogvatartók nyomorúságaira is fény derült. S a szörnyűségek, a testi-lelki csonkulások mégis a békés jövő közös építésének, a népek megegyezésének időszerűségét sugallták. Gu- lácsy tiszteletes úr Munkácsról meg is fogalmazta ezt, sőt, az egykori fogoly a filmszemle vendégei előtt, a színpadon is nyomatékot adott a megbékélés okos intelmeinek. Meghatottan beszélt a meghatódó közönséghez. Gulácsy tiszteletes mondta azt Gulyásék filmjében, hogy Magyarország a jelen szakaszban esélyt kapott arra, hogy Európa szívévé váljék. Nos: vajon a XXII. Magyar Filmszemle mit mutatott ebben a vonatkozásban? Eldönthető a végső mérleg megvonásakor. Félreértés, idegenkedés is fogadta Zolnay Pál szép filmjét, az AIDS áldozatairól szóló Védteleneket. Pedig a színes képkockák fehér gyolcsai, gézfüggőnyei a kórházi hangulat, a betegség állandó jelzése mellett a társadalomtól való - szükségszerű, de az érintettek számára mégis tragikus - elszigetelődést is érzékeltették. Megismerkedhettünk egy férfival, aki gyönyörű hobbikertet hagyott hátra, s utóbb maga is egyik pompás fája tövébe temetkezett. Láthattunk sikeres, tán addig sokaktól irigyelt házaspárt, mely rettenetes véletlen - fertőzött vér átömlesztése - folytán kapta meg a gyógyíthatatlan kórt. Volt, akiben megütközést keltett, hogy a film egyik szereplője a színpadon is megjelent, pedig talán e férfi életének legszebb, egyszersmind alighanem utolsó élménye lehetett a nézők szolidáris, meleg tapsa, mellyel köszöntötték őt, aki vállalta: szomorú sorsának példájából legalább mások okulhassanak. Hasonló helyzetek eltérő következményeit figyelhettük meg. Láthattunk bírót, aki a kiderítendő igazság érdekében szinte pszichológussá, görcsoldó tréfamesterré vált a fiatal vádlottak tárgyalásán, láthattunk olyat, aki előre sugalmazott súlyos - nem ritkán halálos - ítéletek sorát hozta egykor, mígnem 1956 telén megsokallta ezt a lelki terhet, és elment fizikai munkásnak. Csak éppen mindez nem hangzott hitelesen a szájából, nem támasztották alá a gesztusai, nem éreztük a belső gátak fölszakadását. A játékfilmek között nem egy a korábbi rejtjelezés, célozgatás, látszólagos sokértelműség hatáselemeivel operált. Ez az, ami 1990-től többé nem lehet indokolt. Nagyszabású történelmi tablón ábrázolta Elek Judit az antiszemitizmus - a másság, a kisebbség elleni gyilkos gyűlölet - sajnos, ma sem elhanyagolható veszedelmét, ám nem eléggé izgalmasan, újszerűén (Tutajosok). Túltengett a mai bűnözés ábrázolása; ezzel kapcsolatban méltán vetődött föl egyik eszmecserén: az emberalatti viszonyok bemutatása, a gyilkolás megjelenítése egy ponton már közömbössé tesz, sőt: elfogadtat negatív mintákat. Kiemelem ebből a sorból a fiatal Sopsits Árpád jelentkezését a Céllövölde című filmmel. A megtörtént bűneset nyomán készült feketefehér mozidarab (kékesre, olykor zöldesre színezett tekercsekről van szó) párhuzamosan ábrázolja a nyomozást (Nagy Feró alakítja kitünően a rendőrtisztet) s az apagyilkosság előzményeit, lezajlását, a faragatlanság, kultúrálatlanság sajnálatosan magyar körülményeit (Kovács Lajos játssza az apát, szívszoritó esen- dőséggel és lebírhatatlan ellenszenvet támasztva). Sopsits hisz a bemutatás pszichológiai, logikai megalapozásának erejében. A filmművészet teljes fegyvertárából válogat, s az egész: friss, eredeti, sehol sem utánzásszerű. Füstbombának nevezte valaki azt fiz akciót, ahogyan a fiatal filmesek hangos szóval helyet követeltek maguknak a filméletben. Igaz is, meg nem is ez a megállapítás. Mert a veszély, amelyre az ifjú „trónkövetelők” fölhívták a figyelmet, valódi: a szakma régi vezetése - mint általában az országban - az új rendszerben is meg akarja őrizni a hatalmát, különféle hazai és külföldi eredetű, némely vonásában gyanús gazdasági konstrukciók segítségével. Igaz továbbá, hogy e fiatalok - mint Szőts István zsűrielnök mondta kedves szellemességgel - „oroszlánkörmöket viselnek lyukas zoknijukban”. Te- tehetségesek, ami a formai tudást, a szakmai alapokat illeti. De életismeretük még vajmi csekély, s a világról való gondolkodásuk is kiegyensúlyozatlan, ami persze érthető, bár csöppet sem megnyugtató. A földgolyón mindenütt drága a mozgókép-készítés, még az olcsó video forradalma idején is, s az élemedettebb nemzedékek általában foggal-körömmel ragaszkodnak a megszerzett pozíciókhoz; ez is indokolja a mostanihoz hasonló „lázadásokat”. Ami pedig végül Európa szívét illeti, a szemle látnivalói alapján most még a kevésbé nemes szerveknél tartunk. KÖHÁT1 ZSOLT
