Tolna Megyei Népújság, 1990. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-24 / 47. szám
4 - TOLNATÁJ 1990. február 24. Tőkés László diáktársa volt Bukarestből Mözsre Az áttelepített nyáj áttelepült pásztora Fotó: KPM Kinek a szégyene? Három kilométer nem háromszáz centi Hát ez még nehezen megy Nagy Károly lelkész Zsebében az áttelepülési engedéllyel december 20-án lépte át a román-magyar határt az egykori bukaresti lelkész, Nagy Károly. Hozta természetesen a családját is. A sors iróniája, hogy két nap múlva a román fővárosban is kitört a forradalom, elsöpörve mindazokat az erőket, rendelkezéseket és személyeket, akik, amik többek között őt is távozásra kényszerítették. Egy lelkész hogy jöhet el? A papnak és a polgármesternek nem utolsóként kellene elhagyni a katasztrófa sújtotta övezetet? így formálgattam magamban csöppet sem udvarias kérdéseimet, de Nagy Károly megelőzött. Elmesélte a történetét.- A teológiát még Tőkés Lacival együtt végeztem, a hetvenes évek elején. Aztán zöldfülű lelkészként Bukarestbe kerültem. Ottani templomunk tornya a 77-es földrengés során megbicsaklott. Le akarták bontani. De én azt mondtam: nem bontani, helyreállítani! Ha Bukarestben lebontanak egy templomtornyot, az többé föl nem épül. Valóban életveszélyes volt, de a gyülekezet ragaszkodott hozzá. Mindent megmozgattam. írtam, leveleztem, barátok segítségével eljutott az ügy a Szabad Európa Rádióhoz is. Persze tudni kell, hogy akkor még nem volt Gorbacsov, nem volt nyilvánosság, nem volt peresztrojka. Az egyházi vezetők nem mertek, vagy nem akartak kiállni •mellettem. Meggyűlt a bajom az esperessel és a püspökkel is. Fegyelmi elé állítottak, le kellett mondanom, meg kellett válnom a szolgálattól. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy még a városból is kitiltsanak, eltávolítsanak. De haszna is volt ennek a hajcihőnek: az, hogy a 33 -méter magas tornyot közben megerősítették, és még ma is áll. Tizenkét éven át - 78-tól'mostanáig - nem gyakorolhattam a lelkészi hivatást. Tanultam és dolgoztam. Elvégeztem a Közgazdaságtudományi Egyetemet, s ismerősök - köztük Bodor Pál - segítségével fordítói, szerkesztői, nyomdai munkákból éltem. Közben volt gondom a szekusokkal bőven. Először egy ajánlattal kerestek meg. Két ember - egy barátom és egy jó ismerősöm - megfigyelése lett volna a megbízatásom. Aztán - mert ezt nem vállaltam, és nyilván más okok miatt is - ’88 márciusában egy nyolcórás házkutatást tartottak nálam. Lefoglaltak minden családi ékszert, és a nem román nyelvű könyveket, újságokat, hanglemezeket. A vádpontok a következők voltak: egyházi propagandát folytatok, egyházi könyveim vannak, magyarországi rokonaim vannak, valutázok. Ez utóbbiról tudni kell, hogy a román törvények nem szabják meg, mennyi az a minimális ösz- szeg, aminek otthontartásáért büntethető a polgár. Tehát, ha a lei-ek között találtak öt forintot, abból is szép kis ügyet lehet kikerekíteni. Ezután két hónapon át kihallgatásokra hívtak. Hol engem, hol a feleségemet, hol az anyósomat. Végül kibökték: jobban tesszük, ha elmegyünk. ígyhát, hosszas vajúdás után, ’88 őszén beadtuk az áttelepülési kérelmet. Az engedélyt készséggel megadták. Egy évig még eltartott, amíg összecihelőd- tünk, s az elmúlt karácsonyt már Pesten töltöttük. * Lelkészi jellegének jogi rendezését - vagyis azt, hogy neve szerepelhessen a lelkészek névsorában - három éven át kérte Nagy Károly. Hiába. Levelei - a szolgálati út betartásával - legföljebb a brassói esperességig jutottak el, a kolozsvári püspökig soha. Magyarországon végre ismét eredeti hivatásának élhet. Pestről vidékre, Mözsre költöztek. Elég volt a nagyvárosból! Két hete kezdte a szolgálatot. Két kis gyülekezete van: Tolnán és Mözsön összesen négyszáz lélek. A közös sors a megértés garanciája. A hívők zömét - főleg Mözsön - a felvidékről és a székelyföldről áttelepített emberek teszik ki.- Máris befogadtak - mondja a lelkész -, hisz mi is úgy vándoroltunk, ahogy ők: nem önszántunkból. WESSELY A diákok csendben hajolnak a papír fölé. Időnként föl-fölnéznek a táblára, aztán gondterhelt arccal rágják tovább a ceruza végét. Mértékegységeket kellene kisebbre, nagyobbra átváltaniuk. Hétszázharminc centiméter hány méter, hány deciméter? Fogas a kérdés. Megáll a tudomány. Tétován rajzolgat- ják előrébb-hátrább a tizedesvesszőket, alig akad, aki rutinosan számolná. Ellenőrzéskor kiderül: egyetlen hibátlan megoldás sem született. Egy fiú a táblánál. Lassú aprólékossággal, komótosan lát munkához, a milliméter előtt rendületlen szorgalommal írja a nullákat. „Az már sok”, súgja valaki a padok közül, mire egy zérót gyorsan letöröl. Vegyük szép sorjában. Egy kilométer hány méter, hány centiméter? Akkor két méter? Öt? Tíz? Száz? Hétszáz? Elképesztő számok röpködnek a teremben. Ezt még gyakorolni kell. Újabb „áldozat” a katedrán. Egy méter hány deciméter? Tekintete a plafonon pásztáz. Száz - feleli végül. A tanár méteres vonalat rajzol, beosztja tíz egyenlő részre. Ha egy méter tíz deciméter, akkor öt deciméter több vagy kevesebb lesz egy méternél? Több. Na, jó, vegyétek elő a vonalzótokat, mindenki keresse meg rajta az egy decimétert, mondja türelmesen Enyedi Oszkár tanár úr, s a gyerekek ujjúkkal keresik a tízest a lénián. Némelyikük kicsengetéskor sem biztos még a dolgában. Pedig nem alsó tagozatban vagyunk. Fizikaóra van. Felzárkóztató foglalkozás a szekszárdi 505-ös Ipari Szakmunkásképző Intézet azon elsőseinek, akik félévkor három vagy annál több tantárgyból megbuktak. Az iskola - az országban egyedülálló kísérletként - így próbálja őket az intézmény falai között tartani, esélyt biztosítani nekik ahhoz, hogy jövőre újra elsősként folytathassák a szakmatanulást. Magyarból, matematikából, és rajzból szerveztek számukra hasonló „korrepetálást”, ösz- szesen heti húsz órában. Alapismereteket kell megtanulniuk, bepótolni olyan dolgokat, melyek birtoklása nélkül elvileg be sem kerülhettek volna középiskolába. De „hála” a demográfiai hullám okozta felvételi kényszernek, s az oktatási rendszerünkre régóta jellemző kontra- szelekciónak, ipari tanulónak szinte mindenkit fel kell, fel lehet venni. Akkor is, ha sajnos ki kell mondani - félanalfabéta az illető. „Tanulhattam volna jobban is” A szünetben néhány fiatalt beszélgetésre kértünk. Hol lehet a hiba? Ki az oka annak, hogy itt vagytok? Hajnalka nőiruha-készítőnek készül. Történelemből, anyagismeretből, matematikából, géptanból bukott. Az egyik közeli községből jött. Azt mondja, gyakran cserélődtek ott a tanárok, s „változó korban élünk” alapon inkább a politikáról meséltek az utóbbi időben, mint a tananyagról. Tamás matematikából, fizikából kettest hozott az általánosból, itt e kettőből és szakrajzból csak elégtelenre futotta neki. Fodrász szeretne lenni, szerencséjére gyakorlati oktatója így is vállalja a képzését.- Mennyire tartod felelősnek magad a történtekért?- Hát, tanulhattam volna jobban is... Dezső az órán plusz feladatokat is kapott, úgy tűnt, neki nem gond a fizika. Pedig ő is bukott ebből a tantárgyból is és történelem, magyar és anyagismeret mellett. Épületburkoló akar lenni. Saját lustaságában látja a sikertelenség okát, meg abban, hogy sok tanár nem magyarázza el érthetően az anyagot. Mihály félévi bizonyítványába matematikából, fizikából, nyelvtanból, történelemből és anyagismeretből került be egyes. Először csak három tárgyból állt bukásra, de aztán a másik kettőből sem javíthatott.- Örülök, hogy bekerültem ebbe a csoportba - mondja - mert megtanulok osztani, szorozni. Jövőre lehet, hogy jobbak leszünk mint az akkori elsősök. Szó, ami szó, nem árt, ha egy burkoló ki tudja számolni, hány csempére van szükség egy fürdőszobához... Krisztina megjegyzi, gyakran használtak számológépet általános iskolában, ezért nem mennek a műveletek fejben. Hajnalká szerint a hiányosságokat egy nyolcadik utáni plusz évben kellene inkább pótolniuk azoknak, akiknek nem sikerült bejutniuk középiskolába. Az szóba se kerül, hogy nyolc évnek az alapismeretekre elégnek kellene lennie. Szégyen, hogy ti most itt vagytok? Ha igen, kié? A kérdés egy pillanatra megáll a levegőben. N i ncs más választású nk - felel i k többen is. Elhelyezkedési lehetőség tizenöt évesen alig akad. Protekció nélkül szinte nincs is. A következő óra magyar. Mojzes La- josné tanárnő az előző órán írt dolgozat közös javítását tervezte mára. A kép enyhén szólva is lehangoló. Huszonhárom hibaponttól már elégtelent adott, s volt aki 122 hibát produkált. Gyenge a helyesírás, baj van az olvasás technikájával, a szövegértéssel is. „Miért vagyok itt?” címmel vallomást kért a tanárnő a növendékeitől. Bár az ilyen jellegű írások őszintesége megkérdőjelezhető, érdemes idézni a válaszokból: „Pikkelt rám a tanár”, „Nem rajtam múlott”, „A tanárnő elővette órán a pipere dolgait, és szépítkezett”, „Mikor megmondtam anyunak, hogy megbukok, sírt, veszekedett, hogy miért nem írtam be az ellenőrzőbe rendszeresen a jegyeimet”, „Itt a tanárok legtöbbje akari is segíteni, meg tud is”.- Van, aki azzal indokolja a bukását, hogy más szakmát szeretett volna tanulni, de ez még nem menti fel az alól, hogy magyar ember létére rendesen olvasni tudjon - vélekedik a tanárnő. - Különbözőek a gyerekek. Az egyik lusta, közömbös, éppen csak „elvan” az iskolában, a másik felületes, elégedett a teljesítményével, mindenkit hibásnak tart, csak magát nem. S akadtak jóin- dulatúak, igyekvőek is. Azt hiszem, az általános iskolában kellett volna még maradniuk, az nem lett volna ekkora törés az életükben. Becsengettek.-A két kompenzáló osztályban - ösz- szesen harmincán folytatják a munkát. Rajtuk kívül még negyvenhetén buktak félévkor háromnál több tárgyból. Ők nem kívántak élni ezzel a lehetőséggel. Elmentek valami mással próbálKözépkáderek Nem tudom ki, miként van vele, én kevés utálatosabb szót ismerek, mint azt, hogy „káder”. Talán azért is, mert tudom, hogy az évtizedek során mekkora jelentésváltozáson esett át. Az első világháború idején még a katonai hadkiegészítő parancsnokságot jelentette, a vége felé pedig a „zöld káder” az erdőben összeverődött, fegyveres katonaszökevények nem mindig túl barátságos gyülekezetét. Később egészen mást, amikora személyzeti vezetőt „káderesnek” nevezték és minden hazánkfia „káder” volt. Ezen belül lehetett ,jó káder”, vagy „rossz káder”, mely utóbbiról eléggé kiterjedt személyes tapasztalatokat sikerült gyűjtenem. Továbbá voltak „vezető káderek” és „középkáderek”. Vannak napjainkban is, amikor a fél ország azzal tölti az idejét, hogy szidja mindazt, aminek nemcsak szenvedő alanya, hanem jelentős részben tevékeny részese is volt. Ez az utóbbi megállapítás nem sértés, hiszen ha nem lett volna, akkor ez az ország nem, hogy a jelen- legin, hanem semmilyen szinten nem lenne. A „káderkiválasztásnak” (ez se akármilyen szó!) sok gyatrasága, gyarlósága és embertelensége mellett voltak elévülhetetlen érdemei is. Amit manapság kissé félve írok le, hisz szitaemlékezetű korunkban nagyon sokan elfeledkeztek róla, számosán pädig igyekeznek táplálni az össznépi feiedékeny- séget. Pedig, ha a II. világháború után a népi kollégiumok láncolata és a sok továbbképzési forma nem jön létre, akkor a mai értelmiség legnagyobb része egyszerűen nem létezne. Kollégáim, barátaim, ismerőseim tömege ma is kitűnően kaszál, esztergál, vagy hegeszt, mert valamikor ezt tanulta és vérévé vált. Pedig „középkáderek” lettek. Nemrégiben egy gyalázatos hangvételű újságcikkben - az ilyesmi manapság sajnos nem ritkaság - „a termelőszövetkezeti elnökökről és cinkosaikról” olvastam. Egyetlen percig sem vitatom, hogy számos termelőszövetkezet tagságával párt-állami kényszerrel elfogadtattak oda még csak véletlenül se illő, fölösleges, ugyanakkor nagy pénzeket leszakító embereket. De azt már igen, hogy ők lettek volna többségben. Játszi könnyedséggel tudnám tucatjait sorolni az olyanoknak, akiket tényleg a kényszerű köz egyáltalán nem kényszerű bizalma juttatott a helyére és akik mindenféle felsőbbséggel szemben vívott, olykor nagyon kemény, harc árán képviselték falujuk érdekét. Nagyon szeretnék például azzal találkozni, aki netán Györkönyben Brunn János egykori elnökről és „cinkosairól” terhelőén merne nyilatkozni. Ha helybeli, mert kívülállónak persze lehet. A helyszínen azonban ezt nem tanácsolnám. Sokfelé ugyanígy nem. A másik dolog viszont az, amit nyugodtan nevezhetünk akár súlyos kárnak is, hogy ezeknek a „középkádereknek” nem akármilyen hányada kénytelen volt megmaradni középszinten, mert a feljebb ülők keményen ragaszkodtak a maguk, többnyire bársony székéhez. Eközben persze az ország ügyét - a dolgozók milliói mellett - nem ők vitték annyira előre, hogy a valóban tönkre tett eredményeket manapság már siratni, temetni is lehet. De talán jobb lenne nem azok bőrére és terhére, akik évtizedeken át mindezért tettek is valamit. Ez ugyanis gusztustalan. ORDAS IVÁN Neked mennyi jött ki? koznak... CSER ILDIKÓ FOTÓ: ÓTÓS RÉKA „Anyu sírt...” Kezdjük elölről
