Tolna Megyei Népújság, 1990. február (40. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-24 / 47. szám
2 - TOLNATÁJ 1990. február 24. Egyletek és a szociális gondozás- Korábbi beszélgetésünk alkalmával Müller Ferenc említette, hogy a történelem folyamán mindig is léteztek - és sajnos léteznek - olyan népcsoportok, amelyeknek folyamatos üldözés, megkülönböztetés az osztályrészük. Ez a kijelentés fokozottan vonatkozik a zsidóságra, de persze nemcsak erre a népre...- így van, hiszen ha példának okáért az Egyesült Államokat, a „szabadság honát” tekintjük, ott is létezik ez a jelenség. A négerek ott a mai napig sem százszázalékosan egyenjogú állampolgárok, azzal együtt, hogy vannak bizonyos rétegeik, melyeknek tagjai eljutnak a felső tízezerbe is. Mégsem egyenjogúak, mert mások.- A gég erek esetében talán mégis más a helyzet, legalábbis olyan értelemben, hogy az elütő bőrszín következtében könnyű céltáblái a fajgyűlölőknek. A zsidóság azonban - a kivételektől eltekintve - külső adottságait tekintve is hasonlít ahhoz a környezethez, amelyben él. Mi lehet az alapja ennek ellenére ennek a makacs megkülönböztető tendenciának?- Erre nehéz válaszolni. Az életmód? Vagy az, hogy más nyelven imádják az Istent? A katolikus mise egészen napjainkig latin nyelvű volt, a protestáns egyházakban pedig kezdettől fogva érvényesült a nemzeti nyelv. A zsidók pedig a külvilág számára érthetetlen nyelven imádkoztak. Ez egyfajta külsőség. Eltérőek a szokások. Az Isten házába a zsidók kalappal mennek be. A társadalom azután hosszú évszázadokra kiközösítette, saját közösségébe zárta ezt a népet. A hazai zsidó emancipáció, az egyenjogúsítás csak 1867 után, Ferenc József idejében érkezett el, ekkortól tölthettek be izraeliták minden létező állást, természetesen csak elméletileg.- Az antiszemitizmus - ez köztudott - mégsem szűnt meg, sőt, napjainkban mintha kezdene felerősödni. A zsidöságot, amely jórészt teljesen integrálódott társadalmunkba, egyre kihívóbb támadások érik, egyes újságok teret adnak a leplezetlen gyűlöletet hirdető olvasói leveleknek...- Valakit mindig gyűlölni kell, hiszen a gyűlölet éltet bizonyos embereket. Erre hadd hozzak fel egy példát abból az időből, amikor még Horthy Miklós katonája voltam, magyar kötelességekkel és zsidó jogokkal. A szokásos lábvizitkor ki kellett tenni a meztelen lábfejet a katonaládára, s a tizedes úr megtartotta a szemlét. Az egyiknek rásuhintott a lábára, mondván, hogy magának miért piszkos a lába. A másiknak nagy volt a körme, arra azért csapott rá. A harmadiknál nem talált semmit, arra viszont azért suhintott rá, mert görbe volt a lábujja. Tehát ha valakit gyűlölni akarunk, arra nagyon könnyű okot találni. I- Ezzel a történettel el is érkeztünk Müller Ferenc személyes sorsához. Ön - mint annyi más hasonló helyzetű társa - hosszú időt, pontosan huszonöt hónapot töltött munkaszolgálatban.- Megkülönböztetett magyar állampolgárok voltunk, még megvan az úgynevezett „dögcédulám”, amin egy gumibélyegzős „zs” betű található.- Számunkra - mármint akik nem élték át azokat az időket - meglehetősen távoli mindez. Hogyan fogadták ezt a fajta durva megkülönböztetést akkoriban a zsidó emberek? Beletörődve, eleve elrendeltetés- ként, ismerve a korábbi évszázadok hasonló kirekesztő jellegét?- Ennek a megkülönböztetésnek persze voltak közvetlen előzményei. A Horthy-kor- szak - mely hivatalosan is keresztény kurzusnak nevezte magát - több zsidótörvénynyel is korlátozta ezeknek az embereknek az életét. Az első zsidótörvény 1938-ban jelent meg, melynek értelmében az összes hivatali és egyéb létszámnak csak a húsz százaléka kerülhetett ki a zsidókból. Ezt követte az 1939-es törvényhez már csak öt százalékot engedélyezett, később azután teljesen eltávolították a zsidókat, megfosztották őket a munkalehetőségtől is. Mégis, mi, anyaországi zsidók, úgy gondoltuk, hogy bennünket nem érhet bántódás. Elsőként ugyanis a - különböző okok miatt magyar állampolgárságot nem szerző zsidókat, főként az egykori Galíciából érkezetteket szedték össze, s adták át a németeknek. Ez a szalámitaktika be is vált. A pesti akasztófahumor ezt a műveletet cinikusan el is nevezte „Gali-ciánozásnak”. ■ - Hamis illúziókba ringatták magukat?- Igen. Személy szerint jómagam persze nem nagyon foglalkoztam a politikával, noha a gimnáziumban sokféle dologgal találkoztam. Túl sok atrocitásra nem emlékszem, mert ez a szekszárdi iskola a viszonylag demokratikus intézmények közé tartozott. Í- Az atrocitások, az erőszakosságok később következtek be. A munkaszolgálattal.- Erdélybe, Bereckre hívtak be elsőként, ahol tankelhárító árkokat ástunk, majd betonbunkereket építettünk. Azután 1944 január végén az Északi-Kárpátokba vittek bennünket, Volócon vago- níroztunk ki. Itt betoncsöveket gyártottunk, illetve dinamit tárolásához szükséges bádogdobozokat készítettünk. Innen vezetett az utunk a közeli Galíciába. A határon történt velünk egy megrendítő eset. Amikor odaérkeztünk, a századparancsnokunk álljt vezényelt, s elénekeltette velünk a Szózatot. Mindenki zokogott. Hát mégis magyarok vagyunk? I- Annyi megaláztatás, megszégyenítés, gyötrés ellenére...- Ez egy olyan feledhetetlen érzés volt számunkra, hogy egy kicsit kiegyenesedtünk. Azután a német katona felhúzta a sorompót, s a Svietoslav fogolytábor felé vettük az irányt. Kezdetben utat javítottunk. Itt találkoztam egy ukrán vagy lengyel férfival, aki megkérdezte tőlem, hogy kik vagyunk. Mondtam neki, hogy munkaszolgálatosok. Zsidók? Igen. Erre egy közeli domb felé mutatott. - Voltak itt zsidók, dolgoztatták is őket fél ellátással, s amikor befejezték a munkát, arra a dombra hajtották őket, s valamennyit le- géppuskázták. Valószínűleg ez a sors vár magukra is - mondta a férfi.- Nem valami biztató kilátás, de szerencsére másképp történt, hiszen negyvenöt év elteltével itt beszélgetünk. Találkozott egyébként ebben az elállatiasodott időkben olyan személyekkel is, akik megőrizték emberségüket, esetleg még a zsidókkal szemben is?- Hogyne, ilyenek még a németek között is akadtak. A munkaszolgálat alatt - szégyen vagy kellemetlen, inkább kellemetlen - én mindig éhes voltam. Éppen ebédidő lehetett, amikor egy lánctalpas kerékpárral egy német katona érkezett hozzánk. Odamentem, s mivel jól beszélek németül, kenyeret kértem tőle cigaretta ellenében. Erre benyúlt a kenyérzsákjába, kezembe nyomott egy darab kenyeret, s annyit mondott, hogy tessék. Mit adjak érte? - kérdeztem. Mit gondolsz, hát mi bajtársak vagyunk - válaszolta, s elmotorozott. 1 - Pedig tudta, hogy kivel van dolga.- Biztos, mivel rajtam volt a sárga karszalag. S egy kicsit előreugorva az időben: 1945 március vége felé a lebombázott Budáról Pestre igyekeztem a sebtében összetákolt Ferenc József - ma Szabadság - hídon. A fővárosból ekkor már kiűzték a németeket az ellenőrzést az orosz katonák végezték. A pesti hídfőnél engem valahogyan kiszúrt az egyik őrszem, kiemelt a sorból. Davaj dokument! - szólított fel az irataim átadására. Ezeket egy lila szalagos GPU-s, azaz biztonsági szolgálatos katona is megnézte. - Zsidó? - kérdezte jellegzetes akcentussal. - Nem szeretem zsidó - folytatta tovább. Ennyit tudott összesen magyarul, jellemző módon.- A két történet bizonyíték arra az egyébként alapigazságra, hogy a zsidóellenes- ség nem varrható csak egy bizonyos nemzet nyakába, az sajnos fellelhető olyan országokban is, amely hivatalosan tiltja ennek a nézetnek a hangoztatását. A negyvenes években a Szovjetunió sem volt mentes az antiszemitizmustól, jóllehet sok zsidó a szovjet hadsereg előretörésének köszönhette életét. A felszabadulás az ön számára mit jelentett? Az eddigi folyamatos megaláztatás, megkülönböztetés végét?- Még az előbbi okfejtéshez hadd mondjak el egy történetet. 1944 októberében Munkácson dekkoltam, s igyekeztem volna hazafelé. Volt nálam egy térkép, ami alapján tájékozódtam, s közben beszédbe elegyedtem egy szovjet katonával. Megkérdezte tőlem, hogy hol lakom, s mondtam Szekszárd nevét. Az már a mienk - jegyezte meg, a németek most Budapest környékén vannak körülzárva. A fasiszták - tettem hozzá dühösen. Vigyázz - nézett rám, most olyasmit mondok, amit sohasem fogsz elfelejteni. Cselovek - cselovek, vagyis: az ember - az ember. Mit jelent ez? A németek között is lehet ártatlan ember, akiket belehajszoltak a háborúba, és a mieink között is lehet gazember. Máig a fülembe csengenek ennek az egyszerű orosz katonának a szavai. Neki nem voltak előítéletei, ami minden baj okozója. I- Az előbbi kérdés még nyitott Hitt abban 1945-ben, hogy a felszabadulás egyúttal a zsidóellenességet is - idővel - megszünteti?- Sajnos ekkoriban is lehetett olyan hangokat hallani, hogy még mindig túl sokan jöttek vissza a haláltáborokból. 1948-ban vagy 49-ben éppen a szekszárdi korzón néztem a fiatal katonák vonulását, amikor valaki megjegyezte mellettem: Fogadjunk, hogy nincs közöttük zsidó. A kijelentés éle arra irányult, hogy bezzeg a zsidók most is kihúzzák magukat a megpróbáltatásokból. Persze, a katonák között valóban nem is lehetett zsidó, mert azt a korosztályt elpusztították a gázkamrákban. Azt az emlékművet, amelynek az egyik oszlopa még áll a Művészetek Háza - a korábbi zsinagóga - előtt, 1948. október 15-én avatták fel. Gyönyörű beszédek hangzottak el, egyenruhás rendőrök és katonatisztek, politikusok fogadkoztak, hogy „soha többé”, mert megszenvedett ez a nép és így tovább, őszintén szólva én - mivel tanulmányoztam a történelmet - nem igazán hittem abban, hogy ki lehet radírozni az emberek tudatából, vagy tudatalattijából a zsidógyűlöletet. Mégis, az államilag törvényesített zsidóirtás és a háború egyéb emberáldozatai után hittünk abban, hogy egy új, egy emberibb társadalmat építünk fel.- Az előítélet, amely annyi szenvedést okozott a zsidóságnak, ha kissé megváltozott formában, de jelen társadalmunkban is tovább él. Mostanában meg mintha csak valamiféle élesztő oxigént kapott volna a mélyben parázsló indulat, a zsidóellenes- ség újból feléledt. Nem kell félnünk attól, hogy ismét pusztító lángra kap az antiszemitizmus?- Egyes vélemények szerint a demokratikus berendezkedéshez hozzá tartozik az, hogy mindenki szabadon nyilváníthat akár pozitív, akár negatív véleményt. Azt hiszem, hogy bizonyos értelemben nem is igazán baj, ha kibújik a szög a zsákból. A szabad véleménynyilvánítás polarizációt idézhet elő, a szónak abban az értelmében, hogy egyesek kimutatják a foguk fehérjét. Ezek a hangok, illetve az ebből adódó események azonban vehetnek tragikus fordulatot is, ha az 'indulatok itt vagy ott rossz irányba hatnak. I- Müller úr, mint gondol, meddig lesz Magyarországon - vagy bárhol a világon - zsi- dóellenesség?- Addig, amíg egyetlen zsidó lesz. Ahol nincs zsidó, ott más valakit kell céltáblának kijelölni, minden rossz okozójaként bűnbaknak kikiáltani. A kisebbséget, a svábsá- got, a cigányságot, szóval a másságot. A feszítő gazdasági problémák mindezttovább erősitik. I- Beszélgetésünk alkalmából fekete színű nyakkendőt vett fel. Mi ennek az oka?- Amikora zsidóüldözésről, a holocaustról beszélünk, akkor gondolnom kell arra a hajdanvolt szekszárdi izraelita közösségre, amelyiknek egyik utolsó képviselője vagyok. A szüleimce, akiket a vagonba löktek. Gondolnom kell az asszonyokra, a gyerekekre, az idősekre és a fiatalokra, a betegekre és az egészségesekre. Én izraelita vallású magyar állampolgár vagyok. Csak azokat a jogokat igénylem, amelyek minden más állampolgárt megilletnek, se többet, se kevesebbet. ■ - Köszönöm a beszélgetést. Jó százötven éve már, hogy Saint-Simon egyik tanítványa a 'szociális-társas kifejezést használta. Tartalma és értelme azóta több változáson ment keresztül; ideológiák, tudományok, állami rendelkezések és pártprogramok gyakori szereplőjévé vált. Hazai értelmezésben az elesettekkel, a rászorulókkal való törődés, kis és nagy közösségek jótékonykodásának számos formája húzódik meg a szociális gondoskodás mint gyűjtőfogalom mögött. Három nagy vonulata - az egyházak szegénygondozó tevékenysége, az önszerveződő társadalmi csoportok, egyletek segítő szándéka és az állami intézmények támogatása - olyan történelmi pél- < dákat kínál, amelyek egyike-másika ma is tanulságos a szociálpolitika újragondolásakor. Fáy András az Emberbaráti, hazafiúi és politikai vázlatok (1862) című munkájában azt írja: aki önhibáján kívül olyan állapotba jut, „hogy az élet első szükségeit maga számára megtermelni nem képes s a maga körében nem számolhat segélyre; az állam rendelkezése s illetőleg ápolása alá esik: és ez kötelessége az államnak.” Korszerű gondolatai egy olyan nemzetközivé vált törekvéssel találkoztak, amelynek jótékony hatását napjainkban is tapasztaljuk. Henri Du- nant svájci fró és emberbarát a Genfi Közhasznú Társaság segítségével elérte, hogy 1864-ben 12 állam nemzetközi egyezményt irt alá. Ebben azt vállalták az aláírók, hogy háború esetén mint hadviselő felek, biztosítják a sebesültek és betegek sérthetetlenségét. A közhasznú társaságból kivált Vörös-Kereszt Nemzetközi Bizottság megalakításáért és tevékenységéért egyébként Dunant 1901- ben Nobel-díjat kapott. Új utat jelentett a szociális gondozás történetében, amikor a Vöröskereszt szerte Európában, majd Amerikában is a háborúbeli szerepén túlmutató programot dolgozott ki a béke éveire. Magyarországon az Országos Segélyező Nőegyletből alakult meg a Vörös-Kereszt Egylet 1881 -ben. Az első hazai szociálpolitikai tanfolyam Budapestre indult 1912-ben a Tanító Továbbképző Intézetben. Szervezését egy 1908-tól működő Népművelő Társaság kezdeményezte. « Tolna megyében egyházi és világi egyesületek fogalmazták meg először a szegénygondozás fontosságát, a rászorulók önkéntes adományokkal támogatásának eszméjét. Munkájukra nagy szükség volt, mert az 1700-as évek végétől már ismert próbálkozások - a menedékházak, öregeket istápoló intézetek, majd a községi pénztárak szegényalapja stb. - csak nagyon kevesek gondján tudtak enyhíteni. Egyházi- és világi egyesületi keretek között bontakozott ki igazán az önsegélyezés és a tehetősebbek vállalkozása mások támogatására. Ilyenek voltak a temetkezési egyletek, a betegápolási és szociális gondozó egyesületek és a jótékonykodó nőegyletek. Elsők között kell említeni a Bonyhádi Chevra Kadisa - az izraelita Szent Egylet - munkáját, amelynek története 1753-ig vezethető vissza. 1872-ben megújított alapszabályuk szerint „a betegek ápolásával és halottak temetésével foglalkozó egylet rendeltetését jótékony és kegyes célokra nézve megtartja...” Bonyhádon 1837-ben egy polgári Betegápolási Egylet is alakult 56 taggal. Pakson 1884-ben Általános Temetkezési Egyletet, három évvel később Izraelita Nőegyletet szerveztek. Ez utóbbi a szegény nők segélyezését tartotta feladatának, különös tekintettel a betegek és keresőképtelenek, özvegyek és árvák gyámolítására, ha nem is tagjai az egyesületnek. 1861-ben alakult a Szekszárdi Gazd- asszony Egylet - későbbi nevén Szek- szárd-Tolna megyei Nőegylet - amely „az emberi lét nehézségei közepette az önhibájuk nélkül nyomorban sínylödő- ket, az elszegényedett polgárokat rang- és valláskülönbségi tekintet nélkül úgy erkölcsi támogatás, mint anyagi segélyezés által kívánja a társadalom számára megmenteni.” Tehetősebbek adományaiból tűzkárosultakat támogattak, a rászorulóknak élelmet és ruhát adtak, árvákat segítettek iskoláztatni és családot t alapítani. 1884-ben R. k. Temetkezési és Betegsegélyező Egylet jött létre Szek- szárdon. Most száz éve, hogy Wosinsky Mór egyleti elnök a szegényebb sorsú tagoknak díjtalan gyógyszerellátást és az elhunytak temetési költségeinek fedezését tartotta a legfontosabb feladatnak. Sok hasonló nőegyletet, temetkezési- és segélyegyletet szerveztek a megyében, helyenként többet is, mert a különböző egyházak saját egyesületeket alakítottak ilyen céllal. Tanulságos programja miatt részletesebb bemutatást érdemel a Tolnavármegyei Rabsegélyző Egylet. 1888-ban lefektetett alapszabályszerű célja „a letartóztatásból elbocsátott vagyontalan vizsgálati foglyoknak és elítélteknek a polgári életbe való visszatérését megkönnyíteni és őket a jónak ösvényén megtartani.” Segítségadásuk módozatai között szerepelt pl. az elemi, gazdasági, közhasznú stb. ismeretek oktatása az elítéltek körében és a fogházi könyvtár állományának gyarapítása. A szabadulók körülményeinek, várható nehézségeinek nagyfokú ismeretét mutatják azok a vállalások, amelyeket ma utógondozásnak neveznénk. Pl. munkalehetőség szerzése és munkaeszközökkel való ellátásuk. Sőt „munkaanyagok szerzése végett valamely üzletben bizonyos összeg erejéig jótállás útján legföljebb egy évi tartamú hitelt biztosít, vagy nekik hasonló célból kamat nélküli, kölcsönt ad.” Betegség esetén az egylet gondoskodik a volt elítéltek gyógyításáról, ruhával látja el őket, vagy kiváltja az elzálogosított ruháikat. A szabadulóknak utazási jegyet ad és ha a gondozott az egylet céljainak megfelelő munkavállalás miatt költözködni kényszerült, ahhoz is támogatást kapott. Az alapító társaság azt is vállalta, hogy „Az egylet területén élőkkel a személyes ösz- szeköttetést pártfogókul választott egyleti tagok által fenntartja, viseletűket figyelemmel kiséri, szükség esetén őket alkalmas módon támogatja..." Ötven évig működött ez a jótékonycélú egylet, 1939- ben szűnt meg. A Vöröskereszt egylet vidéki csoportjai lassan szerveződtek Magyarországon. Tolna megyében az I. világháború miatt rászorulók támogatásának megszervezése hivta életre a nagyobb településeken. A húszas években fiókegylet működött Bátaszéken, Bonyhádon, Dombóváron, Dunaföldváron, Gyünkön, Hőgyé- szen, Pakson, Szekszárdon, Tamásiban és Tolnán. Nyolc településen ifjúsági csoportokat is szerveztek. Bonyhádon Perczel Béláné, Dombóváron dr. Reisz József nevéhez fűződik a Vöröskereszt két világháború közötti újjászervezése és a Dombóvári Önkéntes Mentőegylet megalakítása. Már 1891-ben szerveztek Önkéntes Mentő Egyesületet Budapesten, hirdetett jelmondatuk szerint „Mindnyájunkat érhet baleset." Országos szervezetté csak 1926-ban vált, amikor a Vármegyék és Városok Országos Mentőegyesületének alapítói új veszélyekre hívták fel a figyelmet: „Mindnyájan jól tudjuk, hogy nagyon sok élet megy veszendőbe, mert a kellő időben megfelelő gyors és szakszerű szállító eszköz nem áll a hirtelen segélyre szorultaknak rendelkezésére. Vajon ki nem ismeri hazánkban az e tekintetben uralkodó szomorú állapotokat?” A felhívásra válaszolva Tolna megyéből nemleges jelentést küldött az alispán, mert „a nehéz pénzügyi helyzet és a tagdíjak nagysága miatt” a szervezés nem járt eredménnyel. Egy év múlva, 1927-ben fogadta el 31 alapító tag az Önkéntes Mentőegylet alapszabályát Dombóváron. Paksi példaként említhető az Országos Stefánia Szövetség helyi csoportja, amely az anya- és csecsemővédelem érdekében alakult 1916-ban. Programjában közreműködés szerepelt „a születendő nemzedék gazdasági, erkölcsi és társadalmi létfeltételeinek megteremtésében és biztosításában.” Szegények és betegek valláskülönbség nélküli támogatását tartotta céljának a Szent Vince Szeretethől- gyei Égyesület paksi csoportja 1936- ban. Több formája működött azoknak az egyesületeknek is, amelyek a munkások, a hadirokkantak, az özvegyek és árvák segítését, önsegélyezését voltak hivatottak megszervezni. Pl. a Magyarországi Munkások Rokkant- és Nyugdíj Egyletének csoportja Nagymányokon ésTolnán, a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetségének fiókegylete Simontornyán stb* Most csak az egyesületi célokból idéztünk néhányat, általános következtetésként annyi mégis elmondható, hogy az egyletek és az egyházi, állami intézmények együtt sem tudták megoldani a két világháború között különösen felhalmozódott szociális feszültségeket. KACZIÁN JÁNOS Müller Ferenc és Szeri Árpád a zsidóellenességről
