Tolna Megyei Népújság, 1990. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-09 / 7. szám

1990. január 9. TOCNA ' NÉPÚJSÁG 3 Tanácsülési életképek Távozás lehajtott fejjel? Városi tanácsülés? A tisztelt olvasó bizonyára csak legyint. Mert hiszen kit érdekel manapság egy tanácsülés? Lelki sze­meink előtt felrémlenek azok a jól ismert kliséképek, amelyek ezt a fórumot jellemzik. Az üres szócséplés, az unalmas álhoz­zászólások az időkitöltés kedvéért, a monoton és örökké egyöntetű szavazás, aztán a „végre vége” felkiáltások, miköz­ben a testület pánikszerű gyorsasággal elhagyja a termet. Ez a közhelykép - aminek valljuk be, korábban talán volt némi alapja - mostanság teljes mértékben félrevezető, megtévesztő, vagy hogy a maga valódiságában jellemezzük: egyszerűen ha­mis. Az utóbbi időben a fél ország ült a képernyők előtt, ha ép­pen a parlamenti ülést közvetítette a televízió. A pengevillanást idéző szócsaták, a szikrázó indulatok, a konkrét tetemrehivások megtették a maguk hatását, s ennek köszönhetően az ország- gyűlés nézettségi indexe meredeken ívelt felfelé. Nos, mindezek az élénk figyelmet kiváltó pillanatok a szekszárdi városi tanács­ülésen is fellelhetők, sőt időnként a parlamenti eseteket is meg­haladó mértékben. Jelen sorok írója, aki mondhatni hivatalból vesz részt a szekszárdi tanácsüléseken, az azt követő tudósítá­sokban - a műfaji és terjedelmi határok következtében - nem érzékeltethette egy-egy ilyen fórum vibráló légkörét. Természe­tesen ez alkalommal sem lehet a maga teljességében visszaad­ni a történteket, hiszen minden „csak” nézőpont kérdése: s ugyanakkor vitathatatlan, hogy számtalan egyéniség ül a pa­dokban, akiket néhány sorban lehetetlen lenne pontosan jelle­mezni. Az egyik ilyen egyéniség Bognár Cecil a művelődési központ munkatársa aki a legutóbbi tanácsülésen nem takarékoskodott a hangerejével. A testület az idei év munkatervét vitatta meg, s a megváltozott időkre és viszonyokra jellemző, hogy ilyen, látszó­lag nem nagy jelentőséggel bíró napirend is mekkora vihart ka­varhat. A pártok jelenlévő képviselői (minden tanácsülésen nagy várakozás előzi meg a pártok vélekedését, amelyek általá­ban egy másik oldalról is megvilágítják a tárgyalt kérdést) kü­lönböző kifogásokat emeltek az egyéves tervezés ellen, mond­ván, hogy a júniusi tanácsi választások alapvetően megváltoz­tathatják a most elfogadásra felterjesztett munkatervet. Bognár Cecil egyenesen azt állította, hogy elfogadás esetén a tanácsta­gok „lehajtott fejjel” lesznek majd kénytelenek közlekedni az ut­cán: nem a társadalmi munka, meg más hasonló nagyságrendű kérdés megvitatása lenne kívánatos az elkövetkezőkben, ha­nem az eddigi időszak mérlegének a megvonása. „Mi az, amit sikerült megvalósítanunk, és mi az, amit nem”, hogy a tanácsta­goknak ne kelljen az utcán szemlesütve, a fal mellett menniük. Persze, nem maradt el a viszontválasz sem. (Kovács János taná­cselnök a szenvedélyes és felemelt hangú felszólalást követően Bognár Cecil elnézéskérésére megjegyezte: „Ehhez már hozzá­szoktunk”.) Dr. Berta Attila, a Tolna Megyei Rendőr-főkapitányság osztályvezetője visszautasította azt, hogy neki, mint tanácstagnak oka lenne lehajtott fejjel közlekednie. Érvelését egy közmondással kezdte: „Sokat kell dolgoznom, hogy köszönhessek, de még töb­bet, hogy visszaköszönjenek. Az én köszönésemet eddig még min­den esetben viszonozták. A tanácsüléseken vagy a végrehajtó bi­zottsági üléseken a legjobb tudásom szerint döntöttem, s vállalom a felelősséget.” A dolgok állása jelenleg is itt tart, az álláspontok a tanácsülést követően sem közeledtek. Hogy lehajtott, avagy emelt fővel távoznak a tanácstagok (már akit nem választanak meg jú­niusban), azt eldönti az idő - ebben a kérdésben határozatot hozni amúgy sem lehet Az éves munkaterv egyébként lekerült a napi­rendről... -szá­Akik megfordították a napot (2.) Az éjszaka csillagai Sokan közülünk akkor kezdenek el dolgozni, amikor mi, a nagy többség nyugovóra térünk. Ök megfordították a napot, mert munkájuk, hivatásuk ezt kí­vánja tőlük. A „megfordított” élet egész­ségüket és családi életüket is nagy pró­ba elé állítja. Ök az éjszaka csillagai. So­sem hullanak le, csak néha nagyon-na- gyon elfáradnak. * Csallai József mentőkocsi-vezető 24 éve szolgál a szekszárdi mentőállomáson. Megfontolt, kiegyensúlyozott, olyan,-akire az ember nagy bajban is szívesen bízná rá magát.- Mi történik, ha ebben a látszólagos nyugalomban, ami most a mentőállomá­son uralkodik, megszólal a telefon?- A telefonos bejelentést a mindenkori szolgálatvezető veszi. Ö dönti el, hogy mi­lyen kocsival, milyen felszereléssel, milyen személyzettel indulunk. Az esetek az információ alapján rangso­rolva vannak. 1 perc alatt el kell hagyni a mentőállomást, ehhez az szükséges, hogy mindenki ugrásra kész állapotban legyen. Az itt látható nyugalom feszült izmokat, fe­szült idegeket takar.- Mi az, ami biztosíthatja az állandó erőn­létet, az azonnali segítés biztosítását?- Még a legöregebb mentősök is évente vizsgáznak, a legszerteágazóbb gyakorlati tudnivalókból. Amit a vizsgánál is fonto­sabbnak tartok, az az, hogy a mentősök szerte az országban és ez ránk is igaz, jól képzett, összeszokott, bajtársi viszonyban álló emt^rek. Egymást segítve, még akár saját testi épségüket is kockáztatva, egyet­len cél vezérel bennünket. A gyorsaságra, az összhangra való törekvés. Hisz perce­ken múlhatnak éle­tek. Lehetetlent nem ismerünk, minden erőnk és tartalék energiánk is előjön, ha szükség van rá. Ezért van az, hogy pár év szolgálat után minden mentős de­rékfájós lesz a sok cipekedéstől. Ezt a munkát csak meg­szállottként lehet végezni. Mert nincs lesúj- tóbb annál, ha már csak az a dolgunk, hogy letakarjuk azt, akihez kihívtak.- Kérem, mesélje el, melyek voltak a leg­szomorúbb és a legkedvesebb emlékei pályája során?- A borzalmakról nem tudok mesélni - igyekszem elfelejteni hisz amiket mi lá­tunk néha, ahhoz képest bármilyen horror­film csak gyenge utánzat. A balesetek kö­zül a gyermekbalesetek nagyon megvisel­nek, ezt sosem lehet megszokni. Ha ilyesmi történik, mi kollégák sem szólunk egymás­hoz, kerülgetjük egymást, mert mind­annyian a saját gyermekeinkre gondolunk.- Akik meggyógyultak, megismerik, fel­keresik önöket?- Ritkán. Fiatal anyukák azok, akik ránk­köszönnek, hogy itt a srác, akinek akkor éj­szaka olyan sürgős volt. Nagyon jólesik, hisz mi csak nagyon rövid ideig találkozunk a betegekkel, de azt hiszem, ezen a nagyon rövid időn, nagyon sok minden múlik.- Milyen esetekben hívják a mentőket leggyakrabban éjszaka?- Ilyenkor hétvégeken többnyire baleset és részegség miatt. Persze lehet az utcai rosszullétnek ezer más oka is, ezért min­den eshetőségre számítani kell. A kocsik URH-készülékkel vannak ellátva, hogy a központtal, a kocsik egymás között, a kór­házzal, sőt az országos központtal is szük­ség esetén felvehessük a kapcsolatot. Ez nagyon lényeges, ha egy nagyobb baleset következik be. Bőven bennjárunk az éjszakában, ami­kor szól a telefon. Öngyilkossági kísérlet. Az egyik toronyházból egy fiatalember akar leugrani. A mentősök időben érkeznek. A fiatalember a lakásban is folytatja az őrjön­gést. Kétségbeesett szülei könyörgését sem hallja. Már megint az az átkozott alko­hol!!! Jól jön a rendőri segítség, lefogják a fiút, hogy a mentőtiszt nyugtató injekcióval lecsillapítsa. Beteszik a mentőbe. Ott ülünk mellette. Az injekció hatni kezd. Ártatlan gyermekarc könyörgő szemekkel, akit az alkohol ön- és közveszélyessé tett. Éjszaka a kórházban marad. De mi lesz vele hol­nap? Vissza a mentőállomásig egy szó sem hangzott el.- Mindig így szoktuk, mondja Csallai Jó­zsef. Nincs mit beszélni, hisz időben érkez­tünk, nem történt tragédia. Ha történt volna, azért hallgatnánk. Az éjszaka megy tovább, a mentősök fe­szült izmokkal és feszült idegekkel várják a hajnalt. SAS ERZSÉBET Általában véve is baj van a nagyvállalati sz­féra elsöprő túlsúlyával, hiszen a világon a fej­lődés motorja a kis- és középvállalkozások szférája lett. Most szerkezetváltás címén újabb tizmil- liárd Ft áramlik a borsodi kohászatba, amit ter­mészetesen szerkezetkonzerválásnak kellene nevezni. A recski rézbánya megnyitását javasolni le­hetne, ha ez az ország már rendelkezne kor­szerű infrastruktúrával, csúcságazatokkal, oktatás- és egészségüggyel stb. De ma ezen feladatok megoldásától vonja el az erőforrá­sokat. (Kb. 40 milliárd forint!) Tengiz-Jamburg 200 milliárd Ft-ba fog ke­rülni, egy rubel kitermelése 170 Ft lesz. Ehhez sem kell kommentár. A világ leggazctaságtalanabb uránbányái­nak bezárása, néhány gazdaságtalan szénbá­nya felszámolása Bős-Visegrád leállítása csak csepp a tengerben, ezek már elkésett és önmagukban elégtelen intézkedések. Szük­ség lenne az acéltermelő kapacitás egymillió tonnára való leépítésére, a szénbányászat 15 millió tonna alá való csökkentésére, a lignitbá­nyászat felszámolására, az aluminiumverti- kum megszüntetésére, stb. A borsodi kohá­szatot teljesen fel kellene számolni és a terme­lést valóban korszerű eszközökkel koncent­rálni kellene Dunaújvárosban 900 ezer-egy­millió tonna között. Igyekszem konkrétBmokban fogalmazni, mert azt látom, hogy ma mindenki szerkezet- váltásról beszél, de gyakran ez alatt a kohá­szat stb. termékszerkezet-váltását értik. Ami vállalati szinten termékszerkezet-váltás, az makroszinten megjelenhet struktúrakonzer­válásként. Az elavult struktúra az oka a szellemi munka leértékelődésének is, hiszen a jelenlegi szer­kezet nem támaszt igényt a tudás iránt. A taxi­zó, lángossütő, moslékosvödröt cipelő diplo­más a faeke elé befogott Imperiálhoz hasonlít. A reform és a struktúra Illúzió azt hinni, hogy az elavult struktúra képes lesz a reform befogadására, a piaci mechanizmus adaptálására. Erre a szerkezet­re nem lehet ráengedni a piacot, mert az nem fog működni. Egy elavult szerkezetet csak a dotációk és elvonások áttekinthetetlen rend­szere mellett lehet fenntartani, ami eleve piac- inkonform. . Magyarországon tehát a piacvezérelte, fo- ; lyamatos vállalati szintű termékszerkezet-vál­tást meg kell hogy előzze a makroszintű struk­turális átrendeződés, amely minél később kezdődik el, annál keservesebb-lesz. Bár­mennyi reformintézkedést is hozzunk, amíg a makroszerkezethez nem nyúlunk hozzá, ad­dig nem csináltunk semmit. Ennek az országnak 1990-1992 között vissza kell fizetnie 11 milliárd dollárt, az ezred­fordulóig kb. 25 millárd dollárt visz el az adós­ságtörlesztés. Bogár László számításai szerint ha 2005-ig évente 5%-kal növelnénk konverti­bilis exportunkat és csak 1%-kal importunkat (ami teljesen irreális), akkor 2005-ben a bel­földön felhasználható nemzeti jövedelem még mindig csak az 1975-ös szinten fog állni. Fel­téve, ha nem növekszik adósságállomá­nyunk... Ezért én a helyzetet a süllyedő hajóéhoz ha­sonlítom, amelynek fedélzetén azon civakod­nak, hogy ki viselje a kapitány kalapját és a lékkel nem törődik senki. Az ország helyzetén csak egy nagykoalíció lehet úrrá, amelyben mindenki egy emberként küzd a felszínen maradásért. Hogy elkerüljük a teljes összeomlást, fel kell függeszteni vala­mennyi központi nagyberuházást és minden erőforrást az emberi tényezőre kell fordítani. Meg kell állítani százezres tömegek pauperi- zálódását, az infrastruktúra, az oktatásügy, Az egészségügy lezüllését. Lehetetlenné kell ten­ni, hogy a konzervatív nagyvállalati szféra Ft- leértékelések, akadálytalan áremelkedés ré­vén, tehát burkolt támogatás segítségével át­mentse önmagát, újra elvonva az ország erő­forrásait az általános modernizációtól. A tőkét szét kell kenni a gazdaságban, a legkreatívabb kis- és középvállalkozási szfé­rában, megfelelő hitelmechanizmus révén. A vonat már elment, talán az ütközőre még fel­ugorhatunk. DR. GAZDAG LÁSZLÓ A szövetkezeti mozgalom lexikonja lehetne Hatvan múlt az egykori vándorkönyve­lő. A jó hírű mézeskalácsos iparos fia nyugdíjba ment. Még meleg utána a szék, a főkönyvelői asztal mögött, még tenye­rében érzi az utolsó hivatalos, ám mégis barátinak mondható kézfogást. Szinte automatikusan, gépiesen igazít haján. Nincs abban egyetlen ősz hajszál sem, arcát nem szántják az öregség tisztelet­parancsoló barázdái, nem megfáradt, s még csak nem is fáradt, sokkal inkább boldog ember benyomását kelti.- Megelégedett és boldog ember va­gyok - summáz Stoll László, aki negyed- százada főkönyvelője a Bonyhád és Vi­déke Általános Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezetnek. Azt vallja, maradt a régi csapatból közülük olyan szakember aki ma is éppúgy vallja mint ő, hogy nem hát­rány az, ha az ember hosszú-hosszú évek utáni jó munka nyomán ugyanon­nan mehet nyugdíjba, mint ahol siheder- ként álmait kezdte kergetni. Emlékezik. Életét is szinte a számok­hoz szokott, ezrednyi pontossággal me­séli. Élete tele volt nagy barátságokkal, akadtak kudarcai és gyönyörű sikeres napjai, s most már mindegyiken ott a múlt idő. Volt, elmúlt. De van is, mert íme, em­lékezik rájuk.- Hosszú volt az út, amikor a Rákosi- érából induló bonyhádi mézeskalácsos fiából főkönyvelő lett - mondja. Beszéde nyugodt, az emlékezés mosolyra fa­kasztja. Mindha régi önmagát nézné most videón, az ifjoncot, a kezdőt. A „má- szek”-jelzőt raggatták akkoriban az ipa­rosra. így szó szerint: a mászek, s ez nem tűnt túl biztató előjelnek a biztos jövőkép kialakításához. Munkája mellett sokáig segített a szülőknek, amíg lehetett és bír­ták a szülők, tartották is az ipart.- Négy nappal az érettségit követően könyvelőnek vettek fel az fmsz-nél, s ez csak munkalehetőségnek tűnt akkor, semmi többnek. A régi nagyok, a Prisz- tács úr, a Toronyi úr biztatgattak. Vándor- könyvelő lettem, s egy hónap után már 10 kisközség minden gondja számomra jelentette a mély vizet. Mire amúgy alaposabban belejött a munkába, s kiismerte magát a számok birodalmában, vitték katonának. Kiválté sportember volt, s némi huzavona után a szőke Tisza partján találta magát egy ka­tonaszázadban. Az első tüzérezred tör­zsének irodavezetője lett, s közben vőle­gény is. Nem akart tisztes lenni, mert az a hír járta, a parolisok egy évet is ráhúznak, így pedig csak az élenjáróskodjon, aki katona akar lenni - gondolta - s az elő­léptetés elöl hazajött szabadságra, s csak később ment vissza. Tiszt nem lett, csak szakaszvezető, aki a fogdába ment S onnan a hadseregbajnokság dobogó­jára... Szívesen, kedvvel mesél a katonai­dőről.- Szerettem mindig a tökéletest, ami nem elérhető, de közelebb lenni a való­sághoz, az keményen vonzott minden­ben. Aki csak a nagy dolgokat hajszolja, az azt sosem leli meg, érzékeltem. Sze­rettem mindig a közösséget, a falusi em­bert. Imádtam intézni gondjukat, osztoz­tam örömükben. Katonaság után azfmsz járási irodájánál helyezkedtem el. Nagy szó volt akkoriban terv- és pénzügyi osz­tályvezetőnek lenni. Igen boldog voltam, pedig szinte lehetetlen helyzet volt a terv­utasításos időszakban. Fentről mindent meghatároztak, s mi fiatal, agilis emberek hittel tettük a dolgunkat. Szép, de nagyon nehéz időszak volt mindenki számára. A paprikától a sonkáig minden lebontva... Szinte előre akart a kormány mindent kalkulálni, meghatározni... Sok vita, fan­tasztikus butaság jött, lehetetlen körül­ményeket észleltünk. Éreztem, hogy va­lami nem jó, de hittem abban, amit csinál­tam. Mesél a kereskedelemről, a szeszfőzé­sek időszakáról, a paprikatermeltetésről, a libatömésről és ki tudja még miről nem, ami az akkori földművesszövetkezeti élet sajátosságát jelentette. Termelés és ter­meltetés rokon fogalmak, naponta „test­,,Minden az arcomra van írva” vérek” voltak asztalán a papírok között. Stoll László élő lexikona ennek a mozga­lomnak. Sokoldalú, szerteágazó tevé­kenység összefogójaként alkothatott, ha kötött kezekkel is. Tette és a munka örö­möt okozott neki.- Mára csak a tömegháttér maradt a régi szövetkezeti gondolkodásból - elemzi a helyzetet. Működőképes, kitűnő gazdasági egységek voltak a falvak, amit persze a po­litika óhatatlanul befolyásolt. Ma is bántja a szakembereket az 1961-es szövetkezeti szakosítás, amikor a megyében a Népbolt kapta meg üzleteinket. Drasztikus, erősza­kolt folyamat volt, nem is talált egyetértésre. Legfeljebb végrehajtottuk csak! Könyvjó­váírással kellett átadni azt, amit éveken át építgettünk, pátyolgattunk. Egy tollvonás­sal intézte a kormány. Elgyengítetten, le­csapolt vérrel ki vágtat? - kérdez szinte ön­magától. Ezek az emlékek keserűek a száj­ban. Amit a szövetkezeti tulajdonból kivon­tak, azta fejlesztésben valóban nem látta az érintett terület közössége viszont - értékeli az ügyet Stoll László.- Az állami vagyonná tett szövetkezeti tagsági erő, a munka gyümölcsének el­herdálásaként hatott az emberekre. Az akkumulált és a realizálható vagyon je­lentős részét húzták ki a szövetkezeti tag­ság zsebéből. Szinte szívesen feledi ezt, s tér vissza arra az időre, amikor a sok kis fmsz-böl közös áfészt formáltak. Addig megyünk vissza, míg 1957-től Stoll László a föld­művesszövetkezetek járási központjá­nak revizora nem lett. Innen már egyenes volt az út, ennyi szakmai gyakorlattal 1564. október elsején a főkönyvelői szé­kig. Ült benne a 25 év alatt eleget - s ha tehette, keveset, mert mindig ott szeretett lenni, ahol munka folyt.- Huszonöt kemény év... nagy felada­tok, közte akadt kudarc is, sok siker is. Volt príma időszak és sikertelen kísérlet. Maga volt az élet. Gyors volt. Kegyetlenül gyors. Elszaladt, de szép volt. Amit elér­tem, munka gyümölcse és egészséges becsvágy terméke. Elégedett vagyok, mi több, boldog. Vállalom. Az vagyok, bol­dog ember. Sok csodás apró öröm ért. A kudarc levert, a siker fölemelt. S minden az arcomra volt, s van írva. Sok nagysze­rű emberrel voltam és vagyok körülvéve. Jó volt tudnom és éreznem a feleségem családszerető gondosságát, aki most betegségével beárnyékolja a jelent. Mi jön most? Ennyi munkás perc, óra, év után a papucsos, újságolvasós, uno- kasétáltatós napfogyasztás? Nem léte­zik, nála nem jöhet ilyen.- A szövetkezeti rendszert föladni nem szabad - dolgozik újra, és súg már előre az utódoknak. Piacorientáltság, precizi­tás... ez a jövő. A társasági formába való átalakulás lehetőségéből nem szabad ki­zárni a mai tagságot. Ma is tele ötletekkel, nem is gondol az új élettel, mintha újra a kezében futna össze a bonyhádi áfésznél minden számla...- Tudom, a tábornokok sohasem egyedül nyertek csatát. Voltam sokáig közkatona, így ezt sem feledem soha. Búcsúzott, s üzente, ha keresem, az áfésznél megtalálom... SZABÓ SÁNDOR Fotó: RITZEL ZOLTÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents