Tolna Megyei Népújság, 1990. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-06 / 5. szám

f TOt-HA A 6 ’NÉPÚJSÁG 1990. január 6. Vizuális kultúránkról Pancseroké a világ? (Tisztelet a kivételnek) Az utóbbi évtizedekben sok becsületes, jól dolgozó, szakmáját féltő és tisztelő szakembernek, mesterembernek okozott gondot a kontárok „munkálkodása”. Nemcsak a szolgáltatóiparban, a kisiparosok munkájá­ban jelent ez egyre nagyobb problémát, keserűséget. Vannak olyan szellemi foglalkozások, hivatások, ahol köztudottan és sajnos már-már legálisan, ugyanez a helyzet. Lassan minden ellenőrzés és iskola nélkül űzhet bárki, bármilyen foglalkozást. Nem ellenőrzi senki, a személyi igazolványába is beírják a bediktált mesterséget. Jó lenne már tisztázni végre a dolgokat. Ez elgondolkoztató a Tolna Me­gyei Népújságban egyre-másra megjelenő, a képző- és iparművészettel foglalkozó, félrevezető, hozzá nem értésről tanúskodó cikkek miatt is. Művészetről szóló „művészeti cikkek"-ről van szó. A mi tisztességes szakmánk, élethivatásunk a művészet, a kultúra - ezt féltjük, ezért aggó­dunk. A Tolna megyei amatőrmozgalomról miért jelenhetnek meg félreinfor­máló, nagyfokú tájékozatlanságról tanúskodó cikkek. Az amatőrmozgalom eredeti küldetése éppen az egyes művészeti ágak népszerűsítése, műértő közönség számbeli és minőségbeli gyarapítása, tehetségkutatás volt. Ezenkívül a szabadidő hasznos foglalatossággal va­ló eltöltése volt a cél. Hangsúlyozom, hogy az ebben részt vevők gyönyö­rűségére, szórakoztatására. Egyféle hobbi. „Művésznek lenni állampolgári jog” - ezt a politikai porondról már távo­zott, volt ideológiai vezetőnk hangoztatta, mint már beigazolódott - hibá­san. A művészet ugyanis nem demokrácia kérdése. Elfelejtette azonban, hogy mint minden szakmát, ezt is meg kell tanulni, így vagy úgy. Van, aki öt évig tanulja ezt az ország legmagasabb szintű művészképzőjében a Kép­ző-, illetve Iparművészeti Főiskolán, amelyet mindenütt máshol akadé­miának neveznek, mivel egyetemi diplomát ad. Magát megmérettetnijs joga van mindenkinek. Vállalni kell a szereplést itthon is, külföldön is. Nem hiszünk az elefántcsonttoronyba zárkózott al­kotóban. Tisztelet azoknak, akik ugyanezt, hangsúlyozom, ugyanezt az elméleti (művészettörténet, szakmai, elméleti tárgyak) és gyakorlati anyagot ott­hon, autodidaktaként elsajátítják, mert olyan erő és tehetség van bennük, hogy erre képesek. Nagyon sok kiváló művészt ismerünk, akik ezt az utat járták végig. Az ő munkájuk, tudásuk nem kérdőjelezhető meg. A művészet objektív mércével mérhető, nagyon komoly lelki- és szelle­mi munka eredménye. Nem abból áll, hogy „ ügyes kezem van ”, csinálok. valamit és eladom. A művésznek ez az élete, hivatása. Nem pedig munka után, hetenként kétszer, hétfőn és szerdán 18-21 óráig csinálom, aztán hazamegyek. / Az elnevezésről: - ha valaki ecsetet fog a kezébe, festőművésznek ne­vezi magát vagy mások nevezik annak. Ha agyaghoz nyúl vagy meg is tud­ja azt formálni, keramikusnak vagy szobrásznak titulálják. Miért nem elég­szik még azzal, hogy tisztességes kerámiakészitő (szakmunkás), vagy ha tényleg az, akkor fazekasmester lehet. Persze ezt sem mondhatja el ma­gáról bárki. Miért nem vállaljáka független, hivatásos művész státussal járó kisebb- nagyobb hátrányokat, áldozatokat is. Adózás, táppénzproblémák stb. Ha valaki hivatásos és nő, és gyereket szeretne szülni, nevelni, ezt csak saját költségeire, anyagi veszteségek árán teheti. Hivatásos művész nem kap gyest, gyedet, táppénzt is csak, ha halálos beteg. Ezzel együtt rosszabb helyzetbe kerül a gyermeke is. Hosszú séták, játékok helyett az ilyen gye­rek műhelyben, műteremben tölti a születése utáni első heteket, hónapo­Pontok a pancserságról! kát. A hivatásos saját költségére hoz létre egy-egy kiállítást, képviseli vá­rosát, megyéjét, hazáját külföldi pályázatokon, kiállításokon - ez komoly költséget jelent számára. Továbbképzését is saját pénzéből kell megolda­nia. Akicsinálja, vállalja ezzel együtt. Ezért nyugodtan mondhatjuk, itt szó sincs kenyérharcról. Hogy is várhatná az ember hivatásának elismerését ott, ahol ennek nincs hagyománya. Vizuális kultúránk ilyen alacsony szint­jén, ahol a középiskolában vagy nincs, vagy elmarad a művészeti nevelés - a következmény előre látható. Máris érezhető, hogy megyénkből egyre kevesebb fiatal jut el a felső szintű művészeti képzésig vagy ha eljut, utána már nem jön vissza. Művészettörténészünk pedig egyáltalán nincs is. Hi­szünk abban, hogy ezt a hivatást igazán az iskolában lehet megtanulni. Ki­nek a felelőssége? Az iskoláé, a művelődési központé, a helyi sajtóé, a múzeumé, a városi tanács ismeretlen művelődési osztályáé? Ilyen változó időkben a kultúra sajnos a perifériára szorul. De a minőség, a szakmai tu­dás - az örök érvényű - ebben hiszünk. Ezért kérjük, gondolják át, milyen magasabb érték nevében cselekednek. Előbb-utóbb majd csak jó alkotá­sok lesznek a környezetünkben, de vigyázzunk a szobordöntögetésekkel, mert lehetséges, hogy egy újabb áldemokratikus korszakba keveredünk (a múltunkat, még ha fájdalmas is, vállalnunk kell). Visszatérve az eredeti gondolatsorhoz, a szakmákhoz. Majdnem min­den ember ért valamilyen szinten, hivatásától függetlenül, egy-két más dologhoz. Ha egy villanykörtét kell kicserélni, vagy egy konnektort kell fel­szerelni, nem rohanunk mindjárt a villanyszerelőért Ha tömítést kell a csaptelepben kicserélni, nem hívjuk feltétlenül a vízvezeték-szerelőt. A családot is ki tudjuk kúrálni egy kisebb náthából. De nem hyógyítgatjuk a szomszédot, nem vállalunk máshol vízvezeték-szerelést és főleg nem pénzért. Tehát, kérünk minden illetékest és újságírót, gondoljanak utána, mi az a téma szakterület, amelyikben szakértő módon és a felelősséget vállalva tudják megírni kommentárjukat, kritikájukat. Aki művészetről ír az újságban, és ezt hozzá nem értőként teszi, igen nagy kárt okoz a Tolna megyei, a magyar kultúrának és a kultúra kedvelőinek. 1. Becsapja, megtéveszti azokat a jóhiszemű amatőröket, akiknek igen fontos lenne még sokat tanulniuk. Becsapja őket azzal, hogy megpróbálja elhitetni velük, hogy amit örömmel, kedvtelésből csinálnak, az a művészet és a kereskedelemben van a helye. 2. Becsapja az újságolvasókat, mert ők sajnos elhiszik, amit .ír. 3. Bagatellizálja a művészek munkáját, szakértelmét, amire az életüket tették fel. Az amatőrökről szóló egyik írás olyan katalógusról áradozik, amelyik­nek a mintája megtalálható a Művészetek Házában rendezett Tolna me­gyében élő képző- és iparművészek kiállításán. A katalógust Schubert Péter kollégánk nagy szakértelemmel megtervezte már, de nem a műve­lődési központ részére. A Művészetek Házában kiállító művészek díjak helyett erre áldozták a pénzt, amit egyiküknek sikerült (nem kis utánjárással) a katalógusban sze­replő, erre áldozni hajlandó megyei vállalatok, intézmények hozzájárulá­sát megszerezni. Erről ennyit, reméljük, sikerült kibogozni az igencsak összekuszálódott szálakat. Kérjük tehát - a titulusokkal csínján bánjanak! De, ha netán egyszer fogfájás kínozná, szívesen megcsináljuk azt a kis ke­zelést, igazán nem okoz túl nagy gondot egy kis foghúzás, hiszen bárki belefoghat, nem igaz?! Tisztelettel: Nem a vizuális kultúránkról Zavarban vagyok azokkal az emberekkel, akik elfelejtik, hogy honnan indultak, ugyanakkor hangsúlyozzák - igaz, zárójelben - „a múltunkat még ha fájdalmas is vállalnunk kell”. Az alábbiakban azért fogok sze­mélyeskedni, mert mielőtt írógép­hez ültem volna, telefonon felke­restem Kis Ildikó és Fusz György iparművész házaspárt, hogy a szerkesztőségünkbe eljuttatott le­velüknek az volt e a célja, hogy megfelelő publicitást, nyilvánossá­got kapjon, vagy jóindulatú figyel­meztetésnek szánták. Kis Ildikóval beszéltem. Határozottan tudatta velem, hogy az nem levél, amit sze­mélyesen hoztak a szerkesztőnek, hanem cikk. Az iparművészek tehát „cikket” írnak! Azért is örvendetes ez, mert régi elképzelése a lapért felelőssé­get érző vezetőknek, hogy szak­mák szerint válogasson ki olyan íráskényszert is érző, a mestersé­get naponta űző embert, aki vállal­ja gondolatainak nyomtatott for­mában történő megjelenését is. A zenei életben erre vannak példák, amelyeket a képzőművészet terü­letén is honosítani lehet. Eleddig nem volt jelentkező. Úgy tűnik megtört a jég. Rövidre fogva mondandómat, melyet az említett iparművészek cikke váltott ki. Telefonbeszélgeté­sünkkor, némi aggodalmamat fe­jeztem ki ez írás megjelentetése miatt, attól tartva, hogy az amatő­rök, akiket ezúttal ne nevezzünk művészeknek, megváltoztatják vé­leményüket a müvészházaspárról, akiket korábban az ő - amatőrök - tisztelete övezett. Ezt tapasztaltam! A válasz roppant egyértelmű volt: „mi nem az amatőrök ellen va­gyunk, hanem amit te írsz!” Őszin­te, egyenes beszéd. Újból és újból olvastam az ipar­művészek cikkét. Külön pontok­ban születtek válaszgondolataim: 1. Felsőfokú végzettség nélkül, ma már senkit nem vesznek fel új­ságírónak. Személyi igazolvá­nyomban a Pécsi Tanárkéző Főis­kola pecsétje igazolja, hogy rajz szakos tanári oklevelet kaptam ta­nulmányaim befejezése után. Igaz, hogy ezt az intézményt nem neve­zik akadémiának és a képzési idő is csupán négy esztendő. 2. Tény, hogy megyénk képző- és iparművészeti életében jelent­kező eseményekről „egyre-más­ra” jelentetek meg írásokat, me­lyek az újságírói műfajok közül leg­inkább a jegyzetek, riportok közé sorolandók és nem kritikai értékű szakmai „művészeti cikk”-nek. 3. Az olvasók megbocsátását kérem, ha ezek félreinformálóak voltak. Tájékozatlanságomat elis­merem, mert írásaim alapját min­denkor a művészekkel való be­szélgetés képezte. így volt ez a me­gyénkben élő „hivatásos művé­szeket bemutató” sorozatunk ese­tében is (lásd Népújság 1988. jú­nius 11. számát). 4. Az elnevezésekről: aki ecse­tet, vagy agyagot fog a kezébe még nem művész. Nem bizony! Azt is az egyéniségéből fakadó vérmérsék­lete, bátorsága, tehetsége dönti el, hogy választja-e a „hivatásos mű­vész státussal járó” életformát, an­nak „kisebb-nagyobb hátrányai­val, áldozataival.” Van aki magát amatőrnek vallja, azért, mert „nem a művészetből, hanem a művésze­tért él”. Az alkotás végterméke a perdöntő. Amíg egy mű megszüle­tik, azt a folyamatot amatőr és hi­vatásos egyformán megkínlódja. A népművészek például soha nem beszéltek sem munkájukról sem önmagukról úgy, hogy kiejtették volna közben a „művész" fogalmat, szót. Viszont mondtak olyanokat, hogy „az igazán érett, a telt kalász, lehajtja a fejét!" Azt is tőlük hallot­tam, hogy „az üres kocsi zörgése mindig hangosabb, mint amelyik rakott”. 5. Kis Ildikó és Fusz György fele­lősséget kér számon iskolától, mű­velődési központtól, sajtótól, mú­zeumtól, városi tanács ismeretlen művelődési osztályától. Ismét fe­ledve azokat az alkalmakat, mikor - éppen a felsorolt illetékesek - őket, mint szakmájukhoz értő em­bereket kértek fel véleményalko­KIS ILDIKÓ és FUSZ GYÖRGY iparművészek fásra, döntésre olyan ügyekben, mely valóban a vizuális kultúra ér­dekében szólt. Konkrétan az ama­tőr képző-és iparművészek nyári alkotótáboraira, kiállításainak zsű­rizésére kell gondolni. Ebbéli tévé- kenység néha tiszteletdíjjal járó feladat, ami nem oldhatja fel a szakmai vélemény őszinteségét. Egy álarcos, hamis magatartás, mikor bírálatot mond egy „hivatá­sos” az „amatőr” munkájáról, ép­pen olyan „nagy kárt okoz a Tolna megyei, a magyar kultúrának és a kultúra kedvelőinek", mint az „aki művészetről ír az újságban és ezt hozzá nem értőként teszi.” Pontokon kívül: az iparművé­szek cikke a vizuális kultúránkról alcímet viseli. Ez sajnos „becsapja az újságolvasókat” mert nem erről van szó. Sokkal jobban örültem volna, ha tudásuk javát adva „egy­re-másra jelentettek" volna, vagy jelentetnének meg a jövőben olyan írásokat, melyek „művészi cikkek” formájában az esztétikai ízlésne­velést, vizuális kultúrát, szolgálnak, ha nincs elég bajunk, egymás tor­kának esünk. Hiszem, hogy e nyil­vánosság előtt zajló „beszélgeté­sünk, vitánk" nem használ sem a művészetnek, sem az azt kedvelő­nek, művelőnek. Az iparművészek tollat ragadtak. írásukból az egyéni presztízsféltés hangjait hallom. Költőnk szavát ajánlva figyelmük­be, zárom írásom: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdal­mad, s örömed; Nincs rád szüksé­ge a világnak / S azért a szent fát félre tedd.” DECSI KISS JÁNOS Felhívás a szakszervezetek művészeti-kulturális díjazottainak (korábbi SZOT-díj) jelölésére A szakszervezeti mozgalom minden esztendőben május 1 -jén elisme­résben részesíti a kiemelkedő eredményeket elért írókat, művészeket, tudósokat, közművelődési és oktatási szakembereket. A szakszerveze­tek ezzel is kifejezik megbecsülésüket az egyetemes emberi kultúra gazdagításáért, népünk műveltségénak gyarapításáért végzett eredmé­nyes tevékenység iránt. Felhívással fordulunk a kultúrát szerető, a művelődésért felelősséget érző dolgozókhoz, szakszervezeti tisztségviselőkhöz és aktivistákhoz, üzemi és intézményi kollektívákhoz, hogy az 1990. évi művészeti-kultu­rális díj odaítélésére tegyenek javaslatot. Díjra javasolhatók az irodalom, a filmművészet, a fotóművészet, a sajtó, a rádió, a televízió, a színházművészet, artistamüvészet, a képző- és iparművészet, a grafika, az építőművészet, zeneművészet, táncművé­szet, a társadalom- és természettudomány, a közoktatás és felsőokta­tás, a közművelődés területén hosszabb időszakon keresztül, valamint egész életművel kiemelkedő sikereket elért személyek, illetve munka- csoportok, alkotóközösségek. Kérjük az alapszervezeteket, hogy javaslataikat 1990. január 15-ig küldjék el az iparági-ágazati szakszervezetek, szakszervezeti szövetsé­gek címére. A szakmaközi művelődési intézmények, valamint az érintett megyei, fővárosi állami és társadalmi szervek javaslataikat juttassák el ugyan­csak 1990. január 15-ig a szakszervezetek megyei, fővárosi képviselete címére. SZAKSZERVEZETEK ORSZÁGOS TANÁCSA TITKÁRSÁGA Börtönshaw Cicciolina, azazhogy onorevole Ilona Staller - az olasz parlament képviselője - látogatást tett a hí­res-hírhedt római börtönben. A Rebibbia lakóit, mint közvetlenül érintetteket tájékoztatta arról a tör­vényjavaslatról, melyet a T. Ház elé kíván terjeszteni. A La Repubblica szerint az elítéltek élénk érdeklő­déssel fogadták mind a honanyát, mind a javaslatot. Cicciolina - akit egyébként impresszáriója is elkí­sért, s ez némiképpen reklámjelle- gűvé tette a missziót - közölte, hogy a rácsok mögötti szexuális élet engedélyezéséért száll harc­ba. „Tűrhetetlen, hogy a magá­nyosságra kényszeritett elítéltek nélkülözzék a maguk Cicciolinájá- nak kedvességét” - nyilatkozta a börtönvizit során. A római újság szerint, bár az elítélteket felajzotta a nagy lehetőség, amit Husika tör­vénytervezet formájában felvázolt előttük: a feleségek, illetve a szere­tők felügyelet nélküli zárkalátoga­tása, a különnemű elítéltek közös sétáinak bevezetése stb., ám, nyil­ván az olasz törvényhozás körül­ményeskedésére gondolva azt ja­vasolták, hogy ha már itt van, vet­kőzzön le. Cicciolina megígérte, hogy erre a bemutatóra engedélyt szerez az igazságügy-minisztertől és visszatér. Ám addig is igen praktikus aján­dékot osztott szét e zártkörű ren­dezvény résztvevői között: egy- egy, a saját aktképeivel díszített naptárt. Buffalo Bill, a rehabilitált cowboy William Cody, azazhogy ismer­tebb nevén Buffalo Bill, a hajdani csordáslegény ismét nemzeti hős. Az amerikai hadsereg 72 évi kikö­zösítés után visszaadta kitünteté­sét. Az ügy előzménye úgyszólván történelmi. Hősünk 1782-ben egy lovascsapat élén elszánt harcokat vívott az indiánokkal. Nem lévén akkortájt olyan mozgalom, amely pártfogásba vette volna a „rézbő- rűeket”, elismerték a vitézség bizo­nyítékait. Nevezetesen azt, hogy William Cody személyesen is meg­ölt két indiánt, és több lovat zsák­mányolt. Amiért is a Kongresszus mellére tűzte az aranyérmet. Amit aztán 1917-ben visszavontak, arra hivatkozva, hogy ez csak katonák­nak adható. Bill G. Cody, az unoka szerint a döntés eleve elhibázott volt, hiszen Buffalo Bill „a harcme­zőn bizonyította érdemeit”. Úgy tűnik, odaát is akad rehabi- litálnivaló. m Ajánlataink 1990-re 1. Erdélyi körút március 24-29. Rész­vételi dij: 5575 Ft/fö 2. Magas Tátra március 13-15. Rész­vételi díj: 2200 Ft/fö 3. Bécs március 8-9. Részvételi díj: 2980 Ft/fö, költőpénz 1400 Ft/fö 4. Graz-Bécs március 5-7. Részvételi díj: 5200 Ft/fö, költőpénz 2100 Ft/fö 5. Isztambul március 3-8. Részvételi díj: 8500 Ft/fö, költőpénz 3000 Ft/fö Jelentkezés és részletes információ: IBUSZ, Szekszárd. (33) A Bezerédj István Kereskedelmi Szakközépiskola (Szekszárd, Marx K. u. 8-12.) egy takarítói álláshelyet hirdet osztott (délelőtti-délutáni) munkaidő­ben. Az állás azonnal betölthető, jelentke­zés a gazdasági hivatalban. (40) Felvásárolunk egy- és kétkazettás rá­diómagnókat, működő és forgalomké­pes háztartási gépeket (mosógép, cent­rifuga, darálók, hajszárítók stb.) Szek­szárd, Garay tér 10. BÁV. (27) A Szekszárd-Sárköz és vidéke Áfész 42. sz. vegyesboltjába (Kajmád) egység­vezetőt azonnali belépéssel felvesz. Je­lentkezés: Áfész kereskedelmi főosztá­lyán. (41) A Tolna Megyei Gépjárműközlekedé- si Tanintézet 1990. január végén a követ­kező szaktanfolyamokat indítja: nem­zetközi gépjárművezetői, ADR. Jelentkezni lehet: T. M. Gépjárműköz­lekedési Tanintézet Szekszárd, Kiskorzó tér 3. Tel.: 06-74-16-322. (29) Megrendelem a Tolna Megyei Népújság című napilapot.....példányban, és ké­rém, hogy az alábbi címre kézbesítsék: Név: Város, község: POSTAHIVATAL Utca, szám, em. ajtó: HELYBEN (A megrendelőlap átadha­aláírás Előfizetési díj: 1 hónapra 105,- Ft, negyedévre 315,- Ft, egy évre 1260,- Ft. tó a kézbesítőnek, bedobha­tó az utcai postaszekrénybe és személyesen is eljuttatha­tó a helyi postahivatalba.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents