Tolna Megyei Népújság, 1990. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-06 / 5. szám
6 - TOLNATÁJ 1990. január 6. írás közben (A zsarnok órájára pillant) A tárgyalás lassan befejeződik, az ügyész felsorolta a vádpontokat, a védő mentegetőzik, hogy nincs mit mondania s arra kéri a bíróságot, legyen igazságos, ami ebben az esetben.annyit ér, mmint a varjúkárogás. A vádlott, aki kezdetben magabiztos volt, sőt pökhendi, egyre idegesebb, zavartan gyűri asztrahán kucsmáját, néha megigazítja bundája gallérját, bár erre semmi szükség. Aztán az ismert mozdulat: jobbja a magasba lendül, majd hirtelen lecsap, újra meg újra, hogy nyomatékot adjon szavainak. De csak gyatra frázisokat mond, mint egész életében, majd megtorpan, keze elakad a levegőben, mert elmarad a zajos éljenzés, az ütemes taps. Zavartan néz szét, mint aki víz alatti világba került s nem tud tájékozódni, a világ megfordult, helyet cserélt észak és dél, jobb és bal. A kelepcébe esett ördög néz ilyen riadtan, amikor rájön, hogy cserben hagyták az alvilági hatalmak. Még elismétli, csak a nagy nemzetgyűlésnek tartozik számadással, de már maga is kételkedik, hogy van-e még nagy nemzetgyűlés. S mi maradt abból a világból, amelyet mindenütt az ő fényképe díszített? Mellette felesége, a nagy tudós, Elena, az akadémikus, akiről most azt mondja a bíró, hogy analfabéta. Ez provokáció! - rikoltja a tudós nő, de a tárgyalás pereg tovább, irgalmatlanul, a vádpontok, mint hegyes karók merednek a közönyös égre. S ekkor a zsarnok órájára pillannt. Eligazítja kabátja ujját, hogy jobban lássa, s összevont szemöldökkel, kíváncsian nézi a számlapot. Ebben a pillanatban olyan, mint egy ember. Nem tudom, mire gondol. Talán arra, hogy késnek szabadi- tói, akiknek érkezésében pillanatig sem kételkedik, talán a csodában bízik, bűbájban, varázslatban, amikor az órák visszafelé kezdenek járni, a következő percben egyszerre tegnap lesz, tavaly, tavalyelőtt. Már valamelyik kastélyban sétál, az örökkévalóság választottjaként, majd a tömeg gyűrűjében áll, gyerekek virággal köszöntik, de változik a kép, most válláról arasznyi szalag lóg le, kezében arany jogar, mert ebben a csodálatos életben minden aranyból van, a vízcsap, az illemhely húzólánca is. Életét a legnemesebb fémnek kell keretbe foglalnia, s legföljebb az bántja, amit Elena, hű és tudós társa néhány éve így fogalmazott meg egy nyugati újságírónak: „Mindenki sajnálhatja, hogy egy viszonylag kis ország élén áll ez a géniusz, pedig birodalmakat kellene kormányoznia.” Annak idején magam is olvastam s így megközelítő pontossággal tudom idézni. Ahogy akkor is, elhúzom a szám, a kijelentést pimasznak találom, visszataszítóan önteltnek, bár abban az időben Nyugaton nem tiltakozott senki, talán még el is hitték. S most itt ül a géniusz, műanyag borítású macskaasztal mellett, megnézi az óráját, s ebben a pillanatban valóban olyan, mint egy ember. Ha van is benne gyanakvás, bizakodó, hisz a következő percben, órában, évben, az örökkévalóságban. De a csoda késik, az óra mutatója mintha megőrült volna, egyre sebesebben forog, néhányperc alatt napok, hetek rohannak a semmibe, az idő fogy, mint a kihagyó lélegzet, már ott áll a havas udvaron, ahol lövések dördülnek, a puskák csövéből kékes láng csap ki, talán alvilági bűzt is érezni, ahogyan összevegyül a kénkő és a puskapor szaga, de erről legjobb lenne megkérdezni a szemtanúkat. És nincs tovább. Fekszik a havas földön, Isten irgalmára várva, csak karórája ketyeg még egy ideig, de ezzel már nem törődik senki, pedig pontosan mutatja az időt. CSÁNYI LÁSZLÓ Csanády János: Csillagzuhogásban Szegény apám agyon is vert volna... Nagyanyámnál nőttem, nevelkedtem, szeretetben, keresztyéni módra; ami nem sikerült az apámmal, nagyanya velem próbálta újra... Megnőtt, megnőtt, megnőtt az is bennem, befogadta ázsiai lelkem, begyűrte egy biztos kis dobozba - mintha ajándékba kaptam volna. De ott kinn a tágas pusztaságon, kertünk mögött, de kertünkben is már követelte jogát az örökség, azt is kaptam - ám a vérrel hozván. A szabadság! Melyet fölfedezni nem kellett: a napfény a kalászon, mezei.fű sztyeppéi hajlása, akácfáknak arany suhogása. Belenéztem jó szemmel a Napba, bántatlanul a lángzuhatagba, sasok röpte derengett föl bennem, szárnyaim gyanútlanul megemeltem, s szálltam, mint az Altáj óriása griff vagy turul a tenger mondába... Aranykapocs nem foghatta volna össze bennem ezt a két világot: szegzett Krisztust kőkeresztre fogva, és az egek életét, a lángot. Szárnyak lengtek s körmeimbe kapva a Földgolyót, röpttel hömpölygettem csillagzuhogásban megfürdettem. / Domokos Eszter: Január Állok egy kapunál. Emlékezetem fagyos január alakod elvesző mint minden ami melegített valaha örvénylő hómező írás homlokomon hófehérre válik magam is jégben állok vállig alábukni többé nem képes emlékezetbúvár. Állok a kapunál. JUHOS LÁSZLÓ rajza Sz. Lukács Imre: Egyszer volt, hol nem volt... Az én gyerekkorom olyan, mint a mese. Hol volt, hol nem volt, talán igaz sem volt. Mégis emlékszem reá. Ahogy a falunkat elérte a front, a mi házunkat szétlőtte a tüzérség. Éppen egy zsidó kereskedő házában szorongtunk, vártuk, hogy elvonuljon fejünk felett a vihar. Ezt az öreg zsidót nem hurcolták el a nyilasok, csak a családtagjait. Elégett mindenünk. A staférung, meg ami csak elfért a lakásban és az ólakban. Jószerivel az maradt, amit az anyám hordott, meg az én pólyám. Ez 1944 végén történt, s az apám rövidesen hazaérkezett a harctérről. Hiába keresett bennünket a régi utcában, a zsidó házban kaptunk menedéket. Többen húztuk ott meg magunkat. Édesapám már olyan gyönge állapotban volt, hogy nem bírt el a karjában. Hazajött meghalni. így kezdtük mi az új életet. Kaptunk mindjárt egy kecskét, és a rokonság segítségével próbáltunk megkapaszkodni. A földosztásnál jussoltunk, jól emlékszem, összeesen hét holdat műveltünk. A munkákból bőven jutott. Szinte hihetetlen, de én már hatévesen szántottam. Nem is akárhogyan. Két tehenünk volt, s olyan kemény leckét adott nekünk az az időszak, olyan kényszerhelyzetben éltünk, hogy hamar tudtuk magunktól a dolgunkat, soha nem kellett arra figyelmeztetni. Őriztem libákat, kacsákat, csalánt szedtem, darával összekevertem, vizet adtam a szárnyasoknak, s a kukoricafosztás- ban, tollfosztásban, napraforgóverésben is kivettem a részemet. Amikor szántani indultam, anyám a rétet kaszálta. Arra a szántásra úgy emlékszem, mint a mai napra. A jó homokos talajú földünk a vasútállomás mellett terült el. A Szegfű tehenünk nem szeretett a barázdában menni, a Rúzsa volt az igazi jármos. Az utcán nem járkált senki, akinek szólhattam volna, hogy segítsen a szekérre felrakni az eketaligát. Ezért a szelídebb tehenünkkel felhúzattam a taligát a szekérre (miután a fenékdeszkát hátratoltam), igen ám, de az ekével mit kezdjek? Megigazítottam a fenékdeszkát, és a saroglyához lánccal odakötöttem az ekét. Indíts a határba! így mentünk végig a dűlő- úton. Mondták is másnap anyámnak az emberek, mit csinál a fiad? Felszántja a dűlöutat? Ahogy a tehenek meg-megrángatták a szekeret, az eke beleakadt a földbe, majd kifordult. Klottgatyában és egy foltozott ingben szántottam. Jóanyám egy kicsit megdorgált, mert éjszakára kint hagyhattam volna az ekét a földben. Eladtuk a tojást, a tyúkot, az aprójószágot. Szegény anyám elvitt a felvásárló helyre olyan megkopaszodott tyúkot, amelyiknek világított a feneke. Az a kevés forint is kellett vagy ruhára vagy élelemre. Az eszméltető szegénység vitt a hasznosságra. Az iskola eleinte mellékesnek tűnt, az élni akarás parancsolt. Éhezni azért nem éheztünk. Mindennap mintha súgta volna valaki, hogy nem szabad elhagyni magunkat, csináljunk valamit. A rokonok segítettek, abban az utcában lakott keresztapám, gyakran átnézett hozzánk. Kalákában dolgoztunk, mert nem bírtunk másképpen létezni. Szegény anyám ugyanúgy kapált, kaszált, mint a férfiak. Eléggé erős fizikumú, nagyon kemény asszonyként mindenért megdolgozott istenesen. • Tehenet vagy kecskét mindig tartottunk, s ahol tej került, ott nem lehetett éhenhalni. Krumplink termett, baromfi kapirgált az udvaron. Sok kukoricaprószát, krumplikását hagymával leöntve ettünk, és kemencében sült langalót (lángost), fokhagymával és tejföllel megkenve, vagy lekvárral. Még most is szívesen megeszem ezeket. Egy kis lenvászon ruhában hordtam a mezőre az ennivalót, ha fattyazni vagy gyomlálni mentem. A babszárat, a kukoricafattyat is összeszedtem. Nem esett nehezemre a munka. Tizenhárom évesen már asztagra álltam, igaz, lett is következménye, de olyat, hogy ne dolgozzak, azt el se tudtam képzelni. Aztán a faluszéli olcsó telken építkezni kezdtünk. Az élet azért csak fordult velünk is, s egy vályogházat sikeritettünk. Sokáig tartott, csak 1957-ben tudtuk a második szobát lepadlózni. A földes szobába rongyszőnyeget terítettünk, nyáron jó hűvös volt bent. Egy konzervdoboz alját kiütöttük, azzal locsoltuk meg a főidet, és söprögettünk. Anyám számtalanszor figyelmeztetett, nem ott kell összesöpörni, ahol a papok táncolnák, hanem mindenhol, még az ágy alját is. Szalmazsákon aludtunk, lópokróccal takaróztunk. Amikor a libákat megtépték, és a tollat nem vette át a kereskedő, az került a párnákba. Szegény anyám mindig esszékötényt viselt (előkötényt), ami kék klottanyagból készült. Vagy az egész mellet védte a kötény, vagy csak deréktól lefelé. Piros pettyes kartonanyagból készült fejkendőt s kartonruhát hordott. Még ünnepnapokon is kötényben láttam. Annak örültem, ha valaki az istállóban látta, hogy szép tiszta a tehén, és megdicsért. Az nagyon jólesett. Olyankor madarat lehetett fogatni velem. Vagy ha virágokat ültettem, és azok valóban megéledtek. Őrültem annak is, ha a mezőn pásztorkodás közben a pitypangfűből koszorút fontam. Nem is beszélve arról, ha anyámat örülni láttam, mert el tudott adni valamit, vagy jól sikerült a termés. Kis kötényt, kis kapát kaptam, s talán eleinte játszadozva csináltam a dolgom, a babültetést, a krumpli ültetést, de azért nem mindig tetszett, mert más gyerekek futkoshattak, labdázhattak, vagy tekereghettek. A teheneket szívesen pucoltam, vakarót, kefét és vödröt tartottunk az istállóban. Felágaskodtam, hogy elérjem a jószágok hátát. A kapálást nem szerettem. A kukorica összesértegette az arcomat, vagy a tökszár végigfutott a kukoricán, vagy a babos kukoricában megült a gaz. A kukoricaszár vágását sem szerettem, mert borzasztó száraz, poros volt a levele, csípett, fájt, a karomat felsebezte. A marokszedést sem szerettem. A kötélterítést már igen. Anyám klottanyagból tákolt össze kézvédőt, ami a kezem száráig ért. Hiába éreztem kíméletlennek a munkát, csináltam. Ha lehetett, én kötöttem be a kévéket. Néha anyám hazaszaladt ebédet főzni, a jószágokat megetetni, s hozta az ebédet, és ott a tarlón is helytállt. Tartottunk a szomszédoktól. Egy kisborjút ellett a tehén, be kellett volna jelenteni, de szándékosan elmulasztottuk. Az élelmünk fogytán. Anyám gondolt egy nagyot. Ahogy hazaérkeztem az iskolából, láttam, hogy az istálló végénél a nagy trágyakupacot megbolygatta, egy gödröt csinált, a szélénél meg felpúpozta.- Levágjuk a kisborjút, mert nincs mit enni - mondta.- Ne vágjuk le, mert akkor meghal!- Vagy ő, vagy mi! Anyám akkorra már mindent elvitt beszolgáltatásba: zsírt, aprójó- -szágokat, még a bélzsírt is. Csak füleltem. És szipogtam.- Én sajnálom.- Senkinek ne szólj, ezt csendben relrendezzük! Odakészitette már a borjúkötelet, két kampós szeget a gerendába vert. Az istállóajtót betette. Az ártatlan borjú két hátsó lábát összekötöttük, és felhúztuk a jószágot, meg se nyekkent. Éreztem, hogy torkomban dobog a szívem.- Ott a kés, vágd el a nyakát! - parancsolt rám anyám, miközben tartotta a megrémült állatot.- Hol?- A lebernyegnél. Rúgkapált az első lábával a borjú, folyt a vére, igaz, szalmát tettünk alá, hogy ne maradjon nyoma a mesterkedésünknek. Nyekergett a jószág, de valahogy elvágtam a nyakát. Anyám meg olyan gyorsan, ügyesen megnyúzta, hogy csak ámultam-bámultam, még a véres kezemet se töröltem meg. Sajnáltam, hogyne sajnáltam volna a zsömle színű borjút. Ám föl se fogtam igazából a történteket, már anyám hordta az ólból a bőrt, a borjú fejét, a lábakat, s megint rámparancsolt.- Temesd a trágyadombba! Mire hazakeverednek a földekről, ne lássanak semmit! És erről senkinek ne szólj, különben bajba kerülünk, meghurcolnak, lecsuknak bennünket! Érted? Börtönben rohadunk meg! Erről nem is beszéltünk többet. Én a kertünk végébe mentem, és nem kerültem elő késő estig. Lehet, hogy sírtam is, elsirattam a kisborjút, de erre már határozottan nem emlékszem. Végül is, mennyi mindent elfelejt az ember.
