Tolna Megyei Népújság, 1990. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-06 / 5. szám
III. évfolyam, 1. szám 1990. január 6. Ki verekszik a könyvtárért? Mostanában a helyi tanácsok reménykeltő ízelítőt adnak olykor, hogy milyen is lesz, ha majd valódi önkormányzatként, nemcsak deklarált népképviseletként működnek. Ez az egyik garanciája annak, hogy lezárjuk a „soha napján délben” határidejű határozatok ártalmas időszakát. Valamikor novemberben olvastam egy tudósítást arról, hogy a megyeszékhely tanácsának ülésén hosszú és szenvedélyes vita tárgya lett a Szász söröző birtoklásának, üzemeltetésének ügye. Hitem szerint nem csupán nekem vannak e híradás alapján olyan csintalan gondolataim, hogy még megérhetjük azt, amit jobb későn, mint soha: a kettős funkciójú megyei, városi könyvtárnak is gazdája lesz a szekszárdi tanács. Maholnap 20 éve annak, hogy a Szekszárdon 1961 decemberében fölavatott könyvtárról -, mely annak idején az országban elsőként nem átalakítással, hanem új építésével jött létre - tudjuk, hogy már birtoklásának első évtizede sem volt felhőtlen, s az évek teltével mind riasztóbb méreteket öltöttek a működését gátló akadályok. Az építtetők csak a jelenlátásra voltak képesek, így az azóta Ybl-díjas tervező Vas Zoltán is beszorult munkájával a helyben diktált perspektívátlanságba. Szekszárdnak 1961 -ben tizennyolc és fél ezer lakosa volt és könyvtárának 34 ezer kötete. Fejlődése révén a város már egy szűk évtized alatt kinőtte a könyvtárát és amikor a megyei tanács elfogadta a megye könyvtárhálózatának 15 éves távlati fejlesztési tervét - melynek határideje 1985-ben járt le és ami a városi, községi könyvtárakat illeti eredményesen -, már elkezdődött a kényszerű toldások, foldások, átalakítások kínkeserves és nem kis költséget felzabáló korszaka. Gyanítható, hogy a kettős tulajdon okán is. Ha valaminek, ami a lakosság ellátása szempontjából fontos, két gazdája van, eleve rossz pozíció, mert alapot ad a cselekvés- képtelenséget leplező egymásra mutogatásra. Tervek készültek E sorok írója „Bővül, nem bővül?” címmel beszédes képekkel illusztrált riportot publikált 1982 júliusában a megyei, városi könyvtárról. Akkor Szekszárd lakóinak a száma már közelítette a 35 ezret, Babits városa iskolaváros is lett, egyáltalán nem volt már „nagy falu” és az állományt 196 ezer könyv, folyóirat, kotta, hanglemez, dia- és mikrofilm alkotta észveszejtő zsúfoltság közepette. így a könyveknek a normatívában megszabott negyven helyett csak tizenöt, tizenhat százalékát tudták már akkor olvasóközeibe, a szabadpolcokra kihelyezni. „A növekvő könyvtár, mely egy felnőtt városnak kell, hogy eleget tegyen és egy jól kiépített megyei könyvtárhálózatot gondoz szakmailag, fölélt minden talpalatnyi helyet A tervidőszak indulásakor készült egy tanulmányterv az intézmény udvar felé történő bővítésére. Ennek költsége meghaladja a 20 milliót.” - nyilatkozta Lovas Henrik, a könyvtár akkori igazgatója, hozzátéve, hogy a megvalósítás útját per pillanat az állja el, hogy a városrendezési terv előírja a Be- zerédj és Széchenyi utca összenyitását és ennek költségeiből a könyvtárnak is milliókat kellene vállalnia. De miből? Elejtik a bővítésnek ezt a tervét és mintegy fájdalomcsillapításként 1983-ban egy eredetileg boltnak tervezett épületrészbe, a Széchenyi utca 64 alá költözik a gyermekkönyvtár, ahol 200 négyzetméteres kölcsönző és olvasótér áll rendelkezésre. Mennyei változás ez az eddig a főépületben uralt 38 négyzetméteren való szorongáshoz viszonyítva. Üj helyén már 40 ezer könyv várja a gyerekeket, akik kezdettől fogva a legszorgalmasabb olvasói a várgsnak. De... bár _ a helyiség boltnak készült, raktára nincs, gyakran beázik... Azzal folytatódik a tüneti kezelés, hogy a könyvtár megkapja, persze, hogy nem ajándékba az udvarában lévő lepusztult öreg épületet, hogy ennek felújítása után ide költözzék a gyarapodó állományú helytörténeti részleg és későbbi társbérlőként a számítógépes csoport. Se az állandó nedvességre, se a kiirthatatlan dohosságra nem lenne itt szükség, mégis van mindkettő bőven, mert a külsőre tetszetős házikó szivacsként viselkedik. Szegény ember vízzel főz - alapon beépítik ezután a fedett kapubejáratot és hozzáépítenek egy szobát a gazdasági részlegnek, mely eddig a padlástér egy kalitkaszerű helyiségében sült, főtt, vacogott. Atoldozás-foltozás költségei kétszázezerrel haladják meg az egymilliót. Mindettől még a kölcsönzőtér zsúfolt, az olvasóterem kicsike, rendezvényekre, kiállításokra alkalmas hely nincs; a munkaszobák, irodák száma, területe a létszámhoz viszonyítva elégtelen. Személyzeti pihenő, öltöző, stb. megléte a normatívához viszonyítva: nulla. Hol van ennek vége? Szerfölött hálás dolog lenne csokorba szedni, hogy a megyeszékhelyen és a megyében mi minden épült aminek híjával most nem lennének szegények, mégis milliókat nyeltek el. Aki hozzáfért, 1970 és 1985 között megtette a maga halhatatlanságáért a realitásokra fittyet hányó gigantománia jegyében, amit csak társakra lelve lent és fönt megtehetett. Legyen elég, ha csak annyit mondok: Tengelic, oktatási központ; gemenci kacsalábonforgó; közalkalmazottak klubja csak tanácsiaknak. De megpendíthetem éppen azt is, hogy hol volt, hol nem volt, egy időben 70 millión kellett volna osztozkodnia a szekszárdi sportpalotának és a könyvtárnak. Am dolgozószobánk, a könyvtár ebből sajna édeskeveset látott. Fogadjuk el indoklásul azt, hogy azért, mert Szekszárd szellemiségében falu maradt? Állítják, de ez képtelenség! Az viszont tény, hogy adott időben se a megye, se a város első számú vezetői nem törekedtek személyesen is tapasztalatokat szerezni arról, hogy „miért vonítanak egyvégtében a könyvtárügy vezetői és dolgozói.” És Szekszárd városatyái közül akkoriban régebben hányán fordultak meg a könyvtárban? Vakoskodtak-e a szűk alapterület miatt raktárjellegű kölcsönzőben, ahova nem jut természetes fény, ahol mára már az állománynak csak 8-10 százaléka fér el? Tudják-e, hogy a központi épület négy raktárszintjén olyan sűrűségben vannak a könyvek, hogy tűzről itt szó sem lehet, mert a vöröskakas csak ott „él meg”, ahol levegőből is van elég? Tapasztalták-e, hogy a lépcsőház zajos, hogy a 8 +16 férőhelyes olvasóteremben, ahol a lapozgatás, hírlapolvasás is folyik, lehetetlen az elmélyült kutatómunka, vagy a tanulás? De az se akármi, amit a zeneműtár és videotéka közvetlen szomszédsága jelent hál’ istennek nagy forgalmával! Itt a zenei foglalkozások gyerekközönsége rendszerint a szőnyegen üldögél a 34 négyzet- méteres helyiségben. Lent a kötészet és sokszorosító tenyérnyi tárolóhelyeivel olyan apró területre van összezsugorodva, hogy az siralmas. Újabban már nem önti el a víz esőzésekkor az alagsort, de a mérgező hatású ragasztó és festékanyagok ellenére sincs elszívóberendezés... Fejezzük már be! Itt tart tehát szégyenünkre a csöbörből-vö- dörbe játék, amiről nem véletlenül beszélünk most, a felszabaduló közintézmények feletti osztozkodások szilajodó évadán. Az érdekek ütközeteinek csatazaja erősödik. Itt-ott go- rombul is. Elekes Eduárdné, a megyei, városi könyvtár igazgatója nemrég készített egy följegyzést az intézmény helyzetéről. Utal ebben arra, hogy alig húsz év alatt több, mint ötszörösére nőtt (260 ezerre) a könyvtár állománya és nagyon is indokolt volt 1978-ban, majd 1980-ban megterveztetni a bővítést. Ám, mivel utóbbi, csak 1500 négyzetméter növekedést jelentett volna, elhangzott a megvalósításra halasztó hatályú ordré: új könyvtárat kell építeni! Anno dacumal a Skála Áruház mellett meg is történt a helykijelölés. Taps. Mígnem a tapsolók rádöbbentek, hogy „pénz hiányában a helykijelölés nem több komédiába illő igyekezetnél." Újabb variáció: bővítés a jelenlegi helyen, nagyobb terület, 4500 nézetméter - beépítésével. „Nem, ez se jó!” Akkor: megvásárolni a szomszédos Ki- szöv székházát! „Nem adják, vagy mégis adnák? adnák, drágán adják.” Nemrég: vissza az új könyvtárépítés tervéhez! És most leszek komisz. Mikorra lehet ennek anyagi realitása? Ki hiszi azt el, hogy a közművelődés és közoktatás szakadékmélységű hátrányos helyzetéből napfényre szabadul mondjuk az ezredfordulóra? Én, sajnos nem. Abban azonban bízom, hogy a gazda szerepére, felelősségére lassan, lassan ráébredő városi tanács - melynek vezetői (jobb későn is, mint soha!) mostanában be-betoppannak a könyvtárba -, amikor dönt a funkciót váltó középületek sorsa felöl, lesz elég érve a megyei, városi könyvtár javára dönteni akármilyen szenvedélyes vitában is! Kell, hogy legyen, hiszen a könyvtár a köz- művelődésnek nem pusztán alapintézménye, egyben a legdemokratikusabb intézménye is. LÁSZLÓ IBOLYA
