Tolna Megyei Népújság, 1990. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-20 / 17. szám
TOLNATÁJ - 7 1990. január 20. _! Végh András: Asztaltársaság Gyenei Judit: Önportré Kiállítás az NDK-centrumban Tolnából valók Amint arról beszámoltunk, képző- és iparművészeti kiállítást rendezett a megyénkben élő és innen elszármazott művészek alkotásaiból Budapesten az NDK-centrumban, a Tolna Megyeiek Baráti Köre. A tárlaton látható textilekből, festményekből, kisplasztikákból mutatunk be néhányat, Gottvald Károly felvételeivel. Cyranszki Mária: Ligea Penkala Éva: Csakazértis szivárvány Staub Ferenc: Átkelés Federico Fellini 70 éves „Én csupán egy mesélő vagyok. A filmkészítés a hivatásom” - mondta önmagáról a filmművészet nagy öregjeinek egyike, Federico Fellini. Ma 70 éves. És ebből a hét évtizedből ötöt a stúdiók világában töltött, örökbecsű alkotásokkal gazdagítva az egyetemes filmművészetet. Riminiben született, középiskoláit befejezve - rövid kitérővel a cirkusz világába - Firenzében és Rómában karikaturistaként kezdte a pályáját. Több lapnak dolgozott, aztán hangjátéksorozatot írt a rádió számára, Cico és Pallina címmel. A sorozat főszerepét Giulietta Masina ifjú színésznő alakította. Fellini meglátta a lány fényképét. Felhívta telefonon. „Jó napot Pallina, itt Fellini beszél.” „Miféle Fellini?” „A sorozat szerzője, amelynek a főszerepét játssza." Néhány héttel később Masina és Fellini összeházasodott. Fellini a filmnél kezdett dolgozni. Gag- manként, aztán forgatókönyveket irt, és asszisztenskedett. Olyan rendezők mellett, mint Alberto Lattuada, Roberto Rossellini, Pietro Germi. Első önálló rendezése 1951-ben A fehér sejk. Első igazi remeke, az Országúton 1954-ben készült. Kezdeti alkotásaiban erősen érezhető volt a neorealizmus hatása, ebből nőtt ki sajátos, egyéni alaphangja. A neorealista filmiskola szentimentális optimizmusára adott válaszok voltak az Országúton és a Cabiria éjszakái, filmek magányos hősökről, akikből kiégett minden remény. Az 1954-ben, illetve 1956- ban forgatott alkotások világhírt hoztak a főszerepeket játszó Giulietta Masinának is. Flamarosan kialakult a barokkos, túláradó, félreismerhetetlenül „fellinis” képgazdagság. Elkészült Az édes élet, amely hőseinek belső ürességével riasztott, és amelyben remekelt Fellini számos filmjének sztárja, a kedvenc férfiszínész, Marcello Mastroianni. Kibontakozott a rendező vonzódása a szimbolikushoz, főleg „önarcképében”, a 8 és fél-ben, majd a Júlia és a szellemek-ben. A mester ezekről az alkotásairól azt mondta, hogy „az én munkám nem más, mint vallomások kívánságaimról, vágyaimról, félelmeimről". A 70-es években készült Róma és Amarcord című filmjeiben aztán visszatért gyermekkorának, kora ifjúságának színes világához, immár az érett művész eszközeivel. Bármelyik filmjére gondolunk, félreismerhetetlenül megtaláljuk művészetének legjellemzőbb jegyeit, legyen bár a Boccaccio 70, a Satyricon, a Casanova, A nők városa, a Zenekari próba, a Ginger és Fred. Felidézhetjük Cabiria gyengéd mosolyát, Zampanót, amikor ráébred végtelen magányára, Guido-Fellinit, ahogyan vigaszt talál barátainak bohóckodásában, a 8 és fél befejező részében. Vagy Róma felejthetetlen képsorait, amikor az újonnan feltárt csodálatos régészeti leletek a szemünk láttára enyésznek semmivé. És a figuráit A törpéi, gnómjai, nőkolosszusai, hústornyai, idiótái, lárvaarcú Casanovája, pederasztái, prostituáltjai... megannyi gonoszkodó - vagy szeretetteljes? - fintor. Egy fotóalbum előszavában irta: „Jön a pillanat, amikor a forgató- könyv már nem elegendő. Akkor berendezek egy irodát, emberek jönnek, arcok százai vonulnak el előttem. Egyfajta rítus... Arcokat akarok találni, amelyektől a filmnek élnie kell... Planétánk minden arcát látni szeretném: sohasem vagyok elégedett, minden egyáltalán létező arcot szeretnék összehasonlítani... Az arcok, testek és gesztusok keresésekor ezek között az ismeretlenek között elkezd a film élni, mint még soha... Filmjeimhez olyan arcok kellenek, amelyek valamit kifejeznek, jellemek, amelyek a vásznon való megjelenésük pillanatában mindent elmondanak önmagukról.” Federico Fellini 70 éves. Flogy elfáradt-e, megöregedett-e, nem tudom. De hiszem és remélem, hogy találkozhatunk még új alkotásával, hiszen ezek a találkozások mindig maradandó élményt jelentenek nézőinek. ERDŐS MÁRTA Käthe Kollwitz rajzai Rajzait, litográfiáit, rézkarcait minősítették naturalistának és realistának, irodalmi ihletésűnek és tematikusnak, szocialistának és politikai célzatúnak. De abban Käthe Kollwitz minden bírálója és méltatója egyetértett, hogy expresszív lapjait belső izzás, átélés, tenni akarás hatja át. „Soha nem dolgoztam hideg fejjel... hanem mondhatni mindig a véremmel - vallotta a művész. - Akik műveimet látják, ezt érezniük kell.” Ezt a szenvedélyes szocialista elkötelezettséget és a körülmények megváltoztatását célzó indíttatást érzékelheti a közönség a Magyar Nemzeti Galéria-beli Käthe Kollwitz-grafikák, -rajzok, -plasztikák című kiállításán is. Az anyag Stuttgartból, az Institut für Auslandesbeziehungen gyűjteményből érkezett. A polgári származású Käthe Kollwitz a naturalista irodalomból merítette első rajzainak témáját. Gerhart Flauptmann drámája nyomán alkotott Takácsfelkelés cimű grafikai sorozatával aratta első nagy sikerét. Szociális érzékenységére mély hatással volt az a környezet és sors, amelyet akkor ismert meg, amikor férjhez ment egy orvoshoz, aki Berlin egyik proletárnegyedében praktizált. 1903 és 1908 között elkészítette Parasztháború című sorozatát. És rendszeresen készített rajzokat a Simplicissimus cimű szatirikus folyóirat számára a nagyvárosi élet tragédiáiról. A háborúban elesett Péter fia halálát soha nem tudta elfelejteni. Sok éven át készítette fiának és a háború többi áldozatának emlékművét. Käthe Kollwitz, ahogy sok művész és értelmiségi, 1918-19 forradalmi eseményeitől remélte a jobb jövőt. 1919-ben mégis így irt ...Fia most lennék fiatal, biK enyeret (1942) zonyára kommunista lennék. Még most is arra az oldalra húz valami, de már az ötvenes éveimet taposom, átléptem a háborút, Péter és több ezer fiatal halálát, kétségbe ejtett és megrázott a világban tomboló gyűlölet. Olyan szocializmusra vágyom, amely élni hagyja az embert.” Egész sor politikai és humanitárius célú plakátot és grafikai lapot készített; az orosz éhezők megsegítéséért, a német hadifoglyok megmentéséért, az újabb háború megakadályozásáért dolgozott. Azt követően, hogy 1932-ben (Einsteinnel, Heinrich Mannal, Arnold Zweiggel és másokkal) aláírta a kommunisták és a szociáldemokraták egységfrontjára felhívó kiáltványt, a nácik kiutasították a Művészeti Akadémiáról, ahol a grafikai mesterkurzust vezette, eltiltották a kiállításoktól, majd evakuálták Berlinből. 1945-ben halt meg 78 évesen, Moritz- burgban. Életműve, egyéni és kifejező képi világa - témáinak túlhaladottsága ellenére is - maradandó. K. M.
