Tolna Megyei Népújság, 1990. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-20 / 17. szám
4 - TOLNATAJ 1990. január 20. ■:m > E 9449 E Nr. 11 40. Jahrgang DM8,November 1989 ÉÉMHSif ,. . ..... ' Jí «T* KI EG-Beitritl in zehn Jahren? Wende in der Schweizer Europapolitik Az,E u r o p a ” kiváncsi Magyarországra ...és ezen belül Tolna megyére is. Amihez természetesen az olvasónak tudnia kellene, mi is az „Europa”? Pompás kiállítású, havonta 66 oldalon megjelenő képes folyóirat. Szerkesztősége Stuttgartban van. Kék alapú, többszínnyomásos borítóján közük az országokat és a helyi pénzegységekben mért árakat, ahol terjesztik. Belgium, Luxemburg, Dánia, Finnország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Kanada, Hollandia, Ausztria, Portugália, Svájc, Spanyolország és az USA sorakozik a listán. Remélhetőleg belátható időn belül majd Magyarország is... Az „Europa” 1-2. száma már jóval korábban eljutott Szekszárdra, újabban pedig a folyóiratot - hála a postai, főleg pedig a postaellenőrzési viszonyok változásának - rendszeresen megkapjuk. Ezenkívül pedig hála a kiadó szívességének is, akinek a neve az impresszumban így olvasható: dr. Otto von Habsburg. Az elmúlt héten Budapesten folytatott tárgyalásokat a lap főszerkesztője, Michael Brückner úr, aki a Novotel Szállóba kérette személyes megismerkedésre és beszélgetésre lapunk képviselőjét. írásos kapcsolat már korábban is fennállt közöttünk, hiszen 1-2 alkalommal fordításban, vagy kivonatosan ismertettünk lapunkban az „Europa”- ban megjelent és itt közérdeklődésre számot tartó cikkeket. Merőben szakmai kérdéssel kezdtük:- Havonta hány példányban jelenik meg az „Europa”?- Átlagosan 30 ezerben, de vannak különszámaink, melyek ennek a kétszeresében. Szakmai folyóiratnál ez minálunk nem számít rossz aránynak... Minálunk viszont az „Europa” nem számítana „szakmai” folyóiratnak, mely gazdaságinak, politikainak és kulturálisnak egyaránt joggal nevezi magát, emellett pedig elsősorban liberálisnak. Az Axel B. Trunkel Kiadó Vállalat egyébként még számos más folyóiratot is működtet.- Az önök szerkesztőségének listáján akad néhány név, mely Magyarországon eléggé ismert... Brückner úr mosolyog:- Dr. Habsburg Ottóra gondol...? Nos, róla természetesen mindenki tudja, hogy kicsoda. Amellett azonban, hogy a szerkesztőbizottságnak az utolsó magyar király fia is tagja, a felelős szerkesztőt gróf Bethlen Istvánnak hívják és a sorban feltűnik még egy magyar név is, a nyugati magyar emigráció elitjéhez tartozó Molnár Tamás professzoré.- Állandó munkatársaink, illetve tudósítóink vannak még Athénben, Bonnban, Brüsszelben, Genfben, Londonban, Luxemburgban, Madridban, New-Yorkban, Párizsban, Rómában, Strassburgban, Washingtonban és Bécsben. Magyarországra fordítjuk a szót.- Magyarország most a figyelem homlokterében áll. A gazdasági, politikai, kulturális változások éppúgy érdekelnek bennünket, mint a nemzeti kisebbségek helyzete... Legszívesebben azt mondanánk, hogy a legelső témakör bennünket is a legjobban érdekelne, de inkább másban maradunk és egyezünk meg. Abban, hogy majdnem valamennyi gondolatkörben kapcsolatot tudunk teremteni egymással, de a jelentős német ajkú lakossal bíró Tolna megyéből a nemzetiségi kérdésekről legelőbb. Változatosságra van lehetőség, amit a folyóirat kezünkbe vett 40. évf. 11. száma is bizonyít. Ebben, egyebek közt, egész oldalas cikk foglalkozik „Románia rabiátus Nérójával”, az akkor még élt Conducatorral. Többoldalas, fényképes cikk a Csodaország árnyoldalaival, választások után. Ezalatt Spanyolország értendő. Egy másik eredményes gazdasági vezetőt mutat be, ismét egy másik az Europa „várólistáján” lévő Svájccal ismertet meg. Az „Időszínpad” publicisztikai rovat első oldala szokás szerint dr. Habsburg Ottóé, akit Pihilipp Gindele cikksorozatának III. része követ a peresztrojkáról: - nem sok bizalommal eltelve. A változatosságot - ez a folyóirat legnagyobb értéke, a közölt írások színvonalát nem említve - még számos cikk szolgálja a távol-keleti emberről, Kiesinger emlékiratairól, a Hitler—Sztálin paktum félszázados évfordulójáról, de például törökországi régészeti leletekről is. Michael Brückner úrral megegyeztünk abban, hogy a jövőben több módot igyekszünk keresni és találni egymás megismertetésére olvasóinknál. Lehetőleg kölcsönösen. ORDAS IVÁN Negyvenkettes ezüstszandál A tulaj kilépett a boltajtón, kekiszín pufajkájába dugta a kezét és megkérdezte: Tessék mondani, én is rajta lehetek a képen? Hát persze - mondtuk így lesz teljes a fotó. Vert falú, öreg parasztház, amelyen ajtót vágtak, s a bordó vakolásra kopott pemzlivel, kajla fehér betűkkel kiírták: bálás butik. A tartalom és a forma itt éppen tökéletesen egybeesett. Odabenn, egy nagyobb szobában funkcionál a butik, szól a rádió, ócska olajkályha morog, savanyú, dohos szag terjeng és egyetlen lámpa világítja meg csupán a ruha- és cipőhalmokat, a vállfára akasztott, valaha jobb napokat látott estélyi ruhákat, s könyökén a szabónál eleve meg foltozott hétköznapra való férfiöltönyöket. Van miből válogatni. Először a női retikülök, férfi- övék felé fordulok: ilyen táskákat a nagyanyám hordott a század elején, kisfülü, lapos, míves csattal díszített retikülök, amelyekben, ha kiszolgáltak, pénzt, fényképeket, apróbb emlékeket tartottak. Valahogy az évek során eltűntek mellőlem az ilyen régimódi dolgok, s most itt, ebben a falusi bálásbutikban elém jönnek. Megtapogatom a táskákat, felpattintom a rozsdás zárakat, belekukkantok a belsejükbe: semmit, az égvilágon semmit nem mondanak nekem ezek az idegen holmik. Buzgón kotorászunk a ruhaneműk halmában, ezek már közelebbi divatot mutatnak: fűzöld nyomott mintás nejlondzsörzé ruhát, kockás, bélelt, körberakott szoknyát vehetnék, s pulóvert hozzá, ha nem zavarna, hogy majd mindegyik egy kissé már nyúlott. A boltos dicsekszik: férfi fehéringes bálát sikerült szereznie, aminek híre terjedt az orvosok körében, s az egyikük rögtön vett is kétezer forint értékben fehér inget. Kitart, ha vigyáz rá és megkíméli, tán addig is, míg él. A férfiöltönyt is igen keresik, mert hogy egyedi fazon mindegyik, nem sír le róla például az, hogy a „Május 1." ruhagyárban varrták. Egyre inkább kezd megjönni az étvágyam. Bal karomon egy príma, zsebes, dzsesszes, kamaszfiúnak való férfiinggel módszeresen kutatok. Külön tudomány, amit sehol sem oktatnak, de némi érzékkel és figyelmességgel elsajátítható. Először is: az ember színre megy. Tehát ha nem szereted a pirosat, a lilát, netán a szürkét, az ilyen színű holmit meg se fogd. De ha kedvenc színed bukkan eléd, azonnal ragadd meg, húzd ki a halomból, szemre nézd meg, hogy nagyságban jó lesz-e valakinek a családból, tapogasd meg az anyagát, finom-e, kellemes-e, nem szúr-e a sok gyapjútól. Ha mindez rendben, tedd a bal karodra, s a felszabaduló jobb kezeddel végezheted tovább a munkát. Miután úgy érzed, neked való holmi nincs már, netán a súlyból arra következtetsz, hogy megvan a kiló is, és ruházkodásra nincs már több pénzed, abba lehet hagyni. Szépen elvonulsz a zsákmánnyal egy csendesebb sarokba, és következhet a meózás. Az alaposan felkészült, gyakorlott bálázó ilyenkor előszedi a család mérettáblázatát és az összegöngyölt centiméterét. Minden ruhadarabot külön-külön meg kell mérni, hisz ha csak egy centivel is szűkebb a derékbőség, hiába jó az anyag, szép a minta, ha szűk a holmi! Ha jó a méret, alapos vizsgálódást végzet: nincs-e rejtett hibája a ruhának, szakadás, tisztíthatatlan folt, festés a varrások mentén, a nyakon, a mandzsettán. Ez rendkívül aprólékos munka, de megéri rá időt fordítani, mert nincs annál nagyobb bosszúság, ; ha az ember otthon veszi észre, hogy a príma, szuperbutikos nad- ‘ rág combrészén cigarettával lencsényi foltot égettek ki. A hiba : helyrehozhatatlan, a nadrág legfeljebb otthoni viseletre alkalmas, de még így is fontoljuk meg alaposan: megvegyük-e vagy sem. Miután minden darabot tüzetesen megvizsgáltunk, döntünk: mi marad, és mit dobunk vissza. Nem kell sajnálni visszadobálni, ; minthogy ahány ember, annyiféle. ízlés, s szinte biztos, hogy majd \ minden darab elkél. Ami tehát marad, mert jó, mert tetszik, s máris 5 látjuk magunkat és szeretteinket, hogy milyen csinosak, fessekle- j szünk az egyelőre még gyűrött állapotban lévő, dohos szagú, ám l mosás, vasalás után szinte teljesen újnak ható holmiban, göngyöl- * jük össze, méressük le, vegyük meg. Módszeres, alapos turkálással, a méretek, az ízlés ismeretében, gyakorlattal rendelkező bálásbutik-vásárlók szerint körülbelül fél \ év alatt hozzávetőleg normálisan felöltöztethető egy négytagú ; család. Pláne, ha az ember a vidéket járja, s kifog egy ilyen jó kis falusi f butikot, ahol a tulajnak nemrég sikerült bőrbálát is szereznie! Sze- j rencsés esetben tetőtől talpig felöltözhet, akárcsak a belvárosi lu- ] xus áruházban, hisz itt cipőt is árulnak. A cipők kora valahol a réti- | külök és a ruhák között keresendő. Jó erős, bőrből készült vala- j mennyi, csak, hogy nem éppen divatosak, s mint köztudott: nőknek főleg, öltözködésnél nagyon oda kell figyelni a cipőre és a frizurára. Tehát: alaposan mérlegeljünk, vajon nem éri-e meg mégis új cipőt venni, netán azon a pénzen, amit a ruhaneműn megspóroltunk. Mert hát hiába jók ezek a cipők, hanem szépek, nem divatosak! Itt is: a sor elején egy szinte teljesen új, negyvenkettes, pántos ezüstszandál. Vajon melyik az a magyar nő aki ezüstbe öltözteti negyvenekettes, ráadásul meglehetősen széles lábát? Nem hiszem, hogy akadna egy is. Ahol ezt a szandált készítették és megvették, nyilván természetes dolog, hogyha bálba megy a negyvenkettes lábú, ezüst- vagy aranyszínű cipőt húz, vagy olyat, amihez ] éppen kedve szottyan. De ki jár nálunk manapság bálba ? Mond- í hatni: kevesen. A bálás butikban hetekkel ezelőtt jártunk, s azóta is foglalkoztat: ' vajon kié lehetett a negyvenkettes ezüstszandál? Él-e még, vagy \ meghalt már, s egyáltalán . hogy került ebbe a Tolna megyei faluba \ a viseltes cipője ? Kidobta ? Handlénak adta ? Valamelyik jótékony- sági intézmény gyűjtötte, hogy segítse a rászorulókat? Ki tudja? A butikos még azt sem árulja el, hogy honnan hozta a bálát, - nem mindegy? - legyint, s szeme messzire réved a butikká avanzsált falusi szoba kifürkészhetetlen félhomályában. Igaz is, a nyugati bálás butikban nem illik beszélni és beszélgetni, mindenki csöndben végzi a dolgát, mintha ott sem volna. Ha éppen egyszer- re ragadják meg valamelyik ruhadarab két csücskét, halk „pardon" ' kíséretében elengedik, legyen egy harmadiké. így kívánja a buti- ■ kos illemtan. Nem szokás itt csevegni, pletykálkodni sem, az ember jön, megy, néz, vásárol és távozik. Mint most is. A tulaj ajtót nyit, keki pufajkájában elegánsan meg- , hajol, s köszön: legyen máskor is szerencsénk. D. VARGA MARTA Fél nap a kakasdi majorban A dércsípte fűszálak még a hajnali fagy kóborlásairól árulkodnak, a bajuszra fagyó lehelet pedig hamar bekényszeríti ilyentájt az embert a meleg szobába. A kakasdi telepen csak a csendes szél járja az istállók környékét. A hajnali fejés, hóna alatt a gyógyszeres pakkal éppen arról tájékoztatja Fábián Ferenc főállattenyésztőt, hogy a vágásra kerülő bikával nem tud mit kezdeni, mert szegény állandóan fölfújódik. Fördős József, a délelőttös műszakvezető, papírmunkáiba mé- Agyonhajtotta magát, nem ismert a munkában megálljt, Pécsen azt mondták neki az orvosok, hogy ha nem akar bajt, álljon le egy kicsit. Mátyás János legyint egyet. Hogyan álljon le az, akinek a vérében, a múltjában etetés, almozás munkáin már túl vannak az emberek. A majosiakat mikrobusz hozza-viszi, a helybéliek jobbára a dider- gető drótszamárra kapnak, vagy kimotoroznak a majorba. A mérlegházban a kávé kellemes, fanyar csersavas illata árulkodik arról, az emberek szívesen feke- téznek. Na nem szó szerint, de jól jön az a kis meleg ital ilyenkor. Elbeszélgetnek hazaindulás előtt, kicsit politizálnak, az áremelések meg hamar sopánkodásra késztetnek mindannyiunkat. Ajnérlegke- zelő és egyben adminisztrátor hölgy újabb adag kávét készít oda, s hogy senki se vádolhassa azzal, hogy nem szívvel főzi azt, szalmakazalnyi magasságúra púpozza a darált kávét és kiskanállal meg is lapogatja. Két hidegmarkú fiatalember fut be, Eisensehr Mihály, a telep ügyes mindenese, a karbantartó és komája, Mátyás János, a hentesmester. Utóbbit máris vallatja a társaság: lesz-e ma munkája a kényszervágón? Mert bizony olyan Pick-szalámit el sem lehet képzelni, amiből hiányozhat a bika vagy a fiatal üsző húsa. Csöng a telefon, s kiderül, az utolsó útjára induló bika haladékot kapott: mielőtt a vágóhídra hoznák, először a bonyhádi egyes telepre szállít a teherautó tápot. Kicsi, Kincsem nyomdokain? A szomszéd irodában a szakmai vezetők stábja tárgyal. A doktor éppen azt elemzi, hogy ellést követően örömmel tapasztalta, hogy a gyógyszerezés hatására végre felállt az egyik tehén. A stáb együtt van, hiszen az állatorvos, dr. Kovács Aladár lyed, majd kiszól Mátyás Jánosnak, hogy előkészülhet, tizenegy óra felé érkezik a „páciense”. Mátyás János jókötésű fiatalember, aki az első pillanattól kezdve szemébe néz az embernek, s kényes kérdést egyszerűen nem ismer. Tájékozott a napi politikai eseményekben, de némi keserűség érződik hangjában.- Mi lesz így belőlünk? - kérdi. Csak az áremelés, mást sem hall az ember. Legalább a nyolcvanas évek elején még megérte hajtani hajnaltól napestig, állatot tartani,' etetni, kaszálni, hizlalni még a munkán fölül is. De ma...?! Komája, Eisensehr Mihály meséli el, hogy Mátyás János rettenetesen dolgos, iparkodó ember, amire majdhogynem rá is fizetett. van a szorgalom, a tenni vágyás? Meg az állatok mellett nem lehet betegeskedni, hiába a feleség és az édesanya segítsége, az önmagában kevés.- Szorgalmas vagyok-e? Mindig dolgoztam, ezt szoktam meg, eleinte úgy tűnt, lesz is értelme hosszú távon. Mára nem ez a tiszta kép. Elköszön, megy a kisműhelybe a szerszámait, késeit élezni. Mert csak jó szerszámmal lehet rendes munkát végezni. A főállattenyésztő kérdéssel kezdi sétánkat...- Szabadna amúgy csendesen dicsekedni egy tehenünkkel?- Hogyne szabadna, ha valóban van mivel, talán még le is fényképezzük...- Egy állattenyésztő életében egyszer, ha adódik ilyen nagyszerű állat, mint a KiKicsi, a kakasdi telep büszkesége, borjával
