Tolna Megyei Népújság, 1989. december (39. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-30 / 308. szám
2 - TOLNATÁJ 1989. december 30. Egy színes egyéniség a XV. századból Pál apát úr ügyes-bajos dolgairól- Sokszor hallani arról, hogy a nyugati világban a jobb módú emberek, időnként felkeresik a pszichológusukat. Ha mondjuk te lennél az én pszichológusom, miről faggatnál engem?- Megkérdezném, milyen gondjaid vannak mostanában, mi az, aminek örülni tudsz. Ezután lennék kíváncsi arra, hogy mi idézte elő a jelenlegi állapotodat, milyen kudarcaid vannak, milyen eredményeid? I- Gondolod, hogy ezekre a kérdésekre teljesen őszintén válaszolnék?- Biztosan nem válaszolnál őszintén, de a „nem őszinteség” több okból fakad. Egyrészt ábból ered, hogy amit az ember a tudatában elgondol és elmond, nem esik teljesen egybe azzal, ami valójában lezajlik benne, ezeknek a dolgoknak csupán egy részéről tud. A kérdés második oldala viszont az, hogy amit az ember érez, és gondol, annak csupán egy részét tudja kifejezni.- Szekszárdi találkozásunkkor a kezembe nyomtál egy nagy köteg szakirodalmat. A Jung könyvvel, amely a lélektani típusokat sorolja fel elég nehezen boldogultam. Túlságosan is szakkönyv. A személyiségtípusokból az átlagos műveltségű ember a hippokratészi négy típust ismeri, s legfeljebb hallott Pavlov vagy Jung besorolásairól. Jung most ismét divatba jött, vagy pedig arról van szó, hogy az extrovertált és introvertált személyiségből található mind több közülünk?- Típusokról annyiban beszélhetünk, hogy egy-egy gondolkodó, gyógyító, művész vagy alkotó valamilyen számára kiugró szempontot észrevesz az emberben, és ehhez megpróbál egy rendszert hozzárendelni. Jung jelentősége azért különös, mert olyan problémát vett észre, ami egyre inkább mindennapi kérdésévé válik a világon ma bárhol élő embereknek. Ő maga zárt falusi közösségből került a nagyvárosba. Nem véletlenül ő az extrovertált illetőleg introvertált típus felfedezője, hisz ö erősen introvertált gyerek volt. Tehát nem azok a kérdések izgatták, amelyek kívül történnek, hanem az ami az emberben belül zajlik. Pályaválasztásának is ez a kiindulópontja: rendkívül érdekelték a belső problémái, de ezt nem volt kivel megbeszélnie, önmagának kellett a választ a kérdéseire megkeresni. Minél civilizáltabb életet élünk, annál Inkább az a helyzet, hogy minden tevékenységet, ami csak befelé zajlik, s ami nem hoz valamilyen azonnali hasznot, haszontalannak és fölöslegesnek minősítünk. Ebből az önmagán is tapasztalt hiánytünetből kiindulva találta meg Jung a gyógymódot nagyon sok súlyos beteg számára. Mégpedig úgy, hogy visszahozta az önmagunkra figyelés rangját és fontosságát. Mert mi történik akkor, ha egy kultúra szempontjából fölösleges a létezéshez az álom, a képzelet, akkor jutunk el ahhoz a ma már Magyarországon is tragikus problémához, hogy az a civilizáció, amely a játéknak, a művészetnek, a rituálénak, tehát a szimbolikus nyelvnek, a képzeletnek, az önkifejezésnek nem tulajdonít értéket, nem ad helyet és időt, lenézi sőt üldözi mindezt - gondoljunk csak az elmúlt esztendeinkre. Ez a kultúra belekerült abba a zsákutcába, ahol az ember, aki a belső „szimbolikus alapszükségletét” nem elégítheti ki természetes módon, az fogja magát, és valamilyen ön, vagy környezetromboló pótszerhez nyúl. ■ - Drog, alkohol, gyógyszer?- Van ennél lényegesen egyszerűbb is: a kávé. Magamról tudom: azzal, hogy kávét iszik az ember, bizonyos holtpontokat hidal át. De jó, ha észrevesszük, hogy milyen holtpontokon jutunk át a kávé segítségével, s jó, ha megtanulunk „fékezni”. Mert aki csak a kávé mennyiségét fokozza, s nem engedi meg magának, hogy időnként visszavonuljon, és feldolgozza a történteket, az egy idő után kikészül és a betegség kényszeríti megállásra.- Mostanában annyi új arccal, annyi új egyéniséggel találkozik nap mint nap az ember, hogy alig győzi kapkodni a fejét. Új emberek, új nézetek, szokatlan viták vesznek körül bennünket és azok akik szeretik az állandóságot azt mondják: kizökkent az idő a medréből. Mennyiben tudja ezt lelkileg feldolgozni a mindennapjaiban az ember?- A jelenlegi helyzet információ szempontjából rendkívül zavaros. Egyrészt pillanatról pillanatra rengeteg új információ kerül nyilvánosságra, ugyanakkor sok mindenről nem tudunk még mindig. Éppen ezért ezeket rendezni, összekapcsolni hallatlanul nehéz, és minél távolabb él valaki a fővárostól, annál nehezebb. Ez önmaga stresszállapotot okoz. Hiszen az ember nem tudja, hogy kinek higgyen, mi mivel függ össze. A szó rossz értelmében vett túlcivilizált világ megterhelődik az állandóan változó információ- halmazzal, ami a történelmi változások következménye. Igen ám. De közben tragikusan romló gazdasági helyzetben élünk, az egzisztenciális alapok megrendülése, a biztonság veszélye mindenkiből egy felfokozott szorongást vált ki. Az érzelmek szintjén az a helyzet, hogy minél inkább a bőrünkre megy a játék, annál inkább tör ki az emberből a természetes önző életösztön, és próbálja minél gyorsabban a saját érdekeit érvényesíteni. Ha ezt mind összeadjuk, akkor nem mondtunk mást, mint hogy romlott a közérzetünk, s ennek a következménye az is, hogy rendkívüli mértékben megnőtt az agresszív, intoleráns emberek száma. Szükségszerűen alakult ez így, hisz akit beszorítanak a csapdába, az megpróbál védekezni, vagy kapkodni kezd, amivel természetesen növeli a rossz megoldások számát. Tudnunk kell persze azt is: mi az, ami felfrissít, erőt ad a napi újrakezdéshez. I - Téged mi frissít fel leginkább?- A természet, és ha ez nincs, akkor a színek. Ezért aztán olykor festegetek. A város nyomasztó hatását eleinte úgy oldottam föl, hogy mindennap elmentem egy virágüzlet kirakatához, és szívtam magamba a virágok színét. I- Mondd, miért vagyok én mostanában egyre idegesebb, türelmetlenebb, érdesebb, nyersebb és gonoszabb?- A tűréshatár széléhez érkeztünk valóban, s emiatt vagyunk egyre agresszívebbek. Most a legszegényebb embertől a leggazdagabbig mindenkinek lépnie kell azért, hogy kilábaljunk a válsághelyzetből. A pozitív megoldásokat azonban nem mindenki képes kiválasztani, hisz az emberek egy része nem azt tanulta meg, hogy mire képes, hanem azt, hogy mire nem képes. Annál kevésbé felelős az ember a kialakult helyzetért, minél szegényebb környezetből indult. De annál nagyobb a felelőssége annak, akinek a vagyoni, a személyi feltételei jók, akiknek igenük, sőt túligenlik a létét. Az az ő felelőssége, hogy e lehetőségeit másokkal is megossza. Sajnos visszajön az a karitatív korszak, amikor a tehetősebb embernek akárcsak egy szegény emberen is, de segítenie kell, mert az is életbevágó segítség. I- Nem lehet az idegesség, a toleranciahiány oka az, hogy sokkal több konfliktust kell saját magamnak megoldanom, a hosszú ideig tartó csöndes bekkelés után?- A dolog kétségkívül összefügg, hisz minden jó és rossz most egyszerre önti el a terepet. Versengenek egymással a tisztességes, és a tisztességtelen megoldások. I- Lehet, hogy az bánt, hogy látom: még mindig nagyon sok ember azzal foglalkozik, amihez nem ért?- Ez valóban gyakran előfordulhat.- Az is elképzelhető, hogy zavart okoz az, hogy hosszú tétlenség után mozgásba lendült a nagy európai hinta, s az, aki nem akarja, hogy elszédüljön igyekszik megfejteni a hinta mozgástörvényeit?- Az információáramlás ma még igazán nyílt, s így rendkívül nehéz a törvényszerűségeket megfejteni. Óriási a felelősségük azoknak, akik írnak és kiadnak, hogy a meglévő zavart ne növeljék tovább. A hintázásaink mindig egyoldalúak. Úgy kellene összegezni a tapasztalatainkat, hogy új információért ne dobjuk ki az előzőeket, s a gondolkodó, befelé forduló embert becsüljük meg, ne minősítsük ámokfutónak, hanem erősítsük meg őket.- A férjeddel Fehér József Andrással alapítói vagytok az Életfa-Jungiá- nus Egyesületnek, mely a tradíció és a tudomány közötti hídteremtést tűzte ki célul. S ahogy írjátok: az egyén és a környezet egyoldalú energiafelhasználásából eredő személyiségzavarok és környezetkárosodások megelőzéséhez kívánok segítséget nyújtani. Ez pontosan mit jelent?- Mindazt, amiről eddig beszéltünk. Ha egy gyereknek valamiben kiugró képességei vannak azonnal elkezdik futtatni, mint a versenylovat, hogy minél hamarabb hasznos produkciót hozzon. Ha ez már a kiemelkedő a képességéhez tartozó energiát elhasználta, az összes többi dologra alig jut energiája. így aztán a sportolóknak nincs idejük tanulni, a művészeknek nincs idejük sportolni, a matematikus alig olvas el egy irodalmi művet, a könyvet szerető gyerekeink pedig nem tudják megoldani a matematikai feladványokat. Ha tehát a valamiben kiugró teljesítményű gyerek a többi dologban lesántult, megbénult, senkit nem érdekel: oldja meg a család, ő meg örüljön, hogy sikerei voltak. Ezzel szemben mi 10 éves korig a gyerekek minden képességét működtetni kívánjuk. Kevesebb és lassúbb ismeretszerzésre törekszünk, úgy, hogy a megszerzett tudás alaposabb, sokoldalúbb legyen. Ha ez megvan, jöhet a specializálódás, a kiemelkedő képességek fejlesztése. Tizenkét évfolyamos általános iskola modelljén dolgozunk, az alsó négy osztály tanmenetét most kezdjük működtetni. A felső nyolc osztályt egy tudós team-mel együtt alakítjuk ki. Ennek az iskolának a pedagógusképzését is végezzük, s a szülőket is bevonjuk a munkánkba. Az iskolaelőkészítés szintjén foglalkozunk a gyerekekkel, nyári táborban, és iskola-előkészítő tanfolyamokon készülünk a jövő évi indulásra. Az osztálylétszámot maximum 20-ra tervezzük, de itt is ketten tanítanak majd. I- Nagyon földhözragadt a kérdésem: meglehet ebből élni?- Minket sohasem a pénz, hanem, a szellemi érték érdekelt. Sok mindent nélkülöztünk, ami mások számára nélkülözhetetlennek tűnik, ehhez képest azért egész jól megvagyunk.- Évek óta tartogatok egy kifejezetten pszichológusnak szóló kérdést eddig nem volt kinek feltennem. Mondd, miért lesz meghatott az ember, ha a himnuszt hallja, miért szorul el a torkunk, miért lesz könnyes a szemünk?- Ahogy a fának gyökere van, nekünk is kötődni kell valahova, oda, ahonnan az ember elindult, amire azt mondhatja, hogy haza. A haza az a hely, ahova az ember mindig visszatér, és mindig úgy gondolják, hogy végre megérkezett, hogy hazaért. A haza az első megerősítése létünknek, a jelképe himnuszunk, amelynek ritmusára minden magyar ember szíve megdobban, a közös örömet és szenvedést egyaránt felidézve. A Szekszárd felől az 56-os úton Mohácsra, esetleg Jugoszláviába utazók közül kevesen tudják, hogy a főútvonal több szakaszán római légionáriusok nyomában járnak. Pedig tárgyi bizonyítéka is van ennek: a szekszárdi múzeumban egy római kori mérföldkő. Verus Maximus és Verus Maximiánus császárok emeltették 235 körül és az Aquincumtól 113 ezer lépésnyi távolságot jelezte. A többé-kevésbé pontos helymeghatározáshoz szerencsére nem kell megtennünk mind a 113 ezer lépést, hála a múlt században élt bátaiak pontosságának, alaposságának. Az alszegi templom falán - feltehetően ide volt erősítve egy ideig maga a kő is - márványtáblán olvashatjuk, hogy „Találtatott 1864-ben Szántó Mihály földjén 300 ölnyire a Fur- kói puszta utolsó házától délnek a mostani országút mellett...” Ha meg az utazó arra is kíváncsi, nagyjából milyene'k voltak az előbb említött légionáriusok, kanyarodjon le a bátai bekötőúton, meg se álljon az 1730-as években épült katolikus templomig, amelynek domborművű oltárképén igen plasztikusan megjelenítve ott a római katona - Szent Mihály arkangyalként ábrázolva - sisakban, vértben hálószemen fölkötött saruban. A templom, mint jeleztük, jó két és fél évszázada épült, részben azoknak a köveknek a felhasználásával, amelyeket a Klastromhegyről fuvaroztak le a faluba, és amelyek a Szent László királyunk által kilenc évszázaddal ezelőtt alapított Szent Benedek rendi apátság templomának falaiból származnak. A falu és az apátság sorsa, mondhatni máig egybefonódott. Egyaránt pusztította őket a tatár is, török is. Az első templomnak, kolostornak jóformán csak az emlékezetben maradt nyoma, annak, viszont, amelyik a tatárjárás után épült, annál több. A XV. században ugyanis Zsig- mond, a császár, a király személyesen kért búcsúengedélyt Bátának, ahol néhány évtizeddel korábban a legenda szerint az egyik szerzetes kezében vé- rezni kezdett a kettétört ostya. 1434-ben IV. Jenő pápa búcsús hellyé avatja a bátai apátság templomát, és azoknak, ....akik az apátság templomában gyónnak és áldoznak, évente tízévi és tízszer negyven napi búcsút engedélyez...” K irályok, apátok, szerzetesek, kegyurak váltják egymást az évszázad folyamán, hol békés, hol kevésbé békés körülmények között. A fennmaradt iratok elsősorban az utóbbiakról tudósítanak, és a mai, laikus szemlélődő némi csodálkozással veszi tudomásul, hogy a hitélet valószínűleg sokkal kevesebb bonyodalommal járt, mint a gazdaság, gazdálkodás, a birtokok megszerzése és megtartása. Bár erre is van magyarázat, amit talán az apátság gazdagságában kell keresnünk. Királyok és főurak versengenek, hogy melyikük tud nagyobb, értékesebb ajándékot adni. Gara János 1415-ben spala- tói fogságából szabadulván még csak „roppant nehéz bilincseit” hozza Bátára, utána viszont az adományozók - Hunyadi János, Hunyadi László, Mátyás király, Perényi Imre, Szilágyi Erzsébet, Mátyás fia, János herceg, Geréb Péter özvegye, Kinizsi Pál özvegye és még folytathatnánk a sort - összességében ezreket - akkori ezer forintokat érő ajándékokkal halmozzák el a kolostort. A mohácsi csata után a monostor tagjai menekítették a kincseket a mai Pannonhalmára. Csuvák János, Kálmány Pál, Bátai Dénes, Bajai Imre és Babocsai Gergely szerzetesek a török ideiglenes kitakarodását követően talán még visszatértek Bátára, a kincsek soha többé. Akkor, vagy a következő zavaros évtizedekben veszett nyoma a Szent Vér ereklyének is. A mai bátaiak közül valószínűleg már csak kevesen tartják számon azt a mondát, amelyet 1953-ban Pozsgai Jánosné, született Varga Erzsébet így mondott tollba az akkori plébánosnak, dr. Taksonyi Józsefnek: Úrnapján történt, hogy a török fölégette az egész apátságot... a férfiakat elvitték, a többit levágták... a barátot is üldözték, aki egy pincébe futtatta az ereklyét... amikor odaértek volna hozzá, a barát tüzes kerékké változott... Ott forog ma is, csöndes éjszakákon hallani a kerék zúgását... Ami azt illeti, nem csak az egyszerű - szerzetesek, de az apátok sorsa sem volt könnyű azokban az évtizedekben, évszázadokban. Sörös Pongrác, a pannonhalmi főiskola tanára, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja 1912-ben jelentette meg reprezentatív kivitelű vaskos könyvét „Az elenyészett bencés apátságok” címmel. Hatalmaskodások, birtokperek, erőszakos foglalások sorát idézi. Számba veszi az apátokat is. Közülük egyet, a talán legérdekesebb, legmozgalmasabb pályát befutot- tat, a Somogy megyei Szennáról származó Gergely fia Pált részletesebben is bemutatunk. Az első híradás mindjárt arról tudósít, hogy törvénybe idézték, mert Töttös László laki erdejében az apát sze- remlényi tisztjével jobbágyot fogott el. (Mellesleg Töttös sem lehetett ma született bárány, mert két év múlva ő fizetett nem kevesebb mint 450 forint kártérítést az apátságnak.) De térjünk vissza a mi Pálunkhoz, akit annak ellenére, hogy 1401-ben és 1402-ben sűrűn részesült pápai megbízásban, IX. Bonifác elmozdított, s a „bitorló” helyére Móric fia Móric pécsváradi szerzetest nevezte ki. Róma messze volt, Báta közel, s Pál maradt, perek zárultak le, s kezdődtek újak. Tamás egri püspök, macsói bán például azért rendelt el nyomozást, mert Töttös azzal vádolta Pál apátot,*hogy az Lakon bátai és szeremlényi tisztjeivel meggyilkoltatta Miklós pécsváradi szerzetest. így volt-e vagy sem, valószínűleg soha nem tudjuk meg. Egyszer még ki is közösítették, mert az alsóbátai plébániát saját emberének adta. Ennek ellenére apát maradt, és a változatosság kedvéért jogtalanul vámokat szedett a bátai és a szeremlei réven. Zsigmond király törvénybe is idéztette 1414-ben, de ő akkor már nem volt az országban. Bécsbe ment, áprilisban káplánjával, György bátai szerzetessel beiratkozott az egyetemre. Közben egy kis pereskedésre hazaszaladt - 1415- ben -, de a következő esztendőben ismét Bécsben találjuk. Ott is elég mozgalmas lehetett az élete. Február 22-én megjelent az egyetem tanácsa előtt, s elmondta, hogy aznap reggel szolgái kíséretében a kánonjogi előadásra indult, de ismeretlenek megtámadták, s szolgáival együtt súlyosan megsebesítették. Kérte, nyomozzák ki, s büntessék meg a tetteseket. Két ujja bánta a csetepatét, de hamar meggyógyulhatott, mert még abban az esztendőben itthon azon fáradozott, hogy összegyűljön a váltságdíj a,török fogságba esett magyar urakért. Aztán 1417-ben befejezte tanulmányait, s mint az egyházjog borostyánosa és a szépművészetek mestere tért vissza az apátságba. Műveltsége bizonyára sokat gyarapodott, természete azonban mit sem változott. A régi szomszéd, Töttös László ugyan elesett a boszniai hadjáratban, de az örökösnek, Töttös Jánosnak is kijutott a perlekedésből. Egyebek mellett azzal vádolták Pál apátot, hogy elfogatta a szomszéd két pongoráci jobbágyát, ítélet nélkül fölakasztatta őket, testüket pedig a Dunába dobatta. 1423-ból származik róla az utolsó híradás: júliusban háromszázad magával rátámadt Töttös János embereire. Szomorúan írja Sörös Pongrác: „A bekövetkezett perlekedésen kívül nincs is más hír ezen feltűnő alakról, a kiben, ha a vádak csak felében-harmadában volnának is igazak, éppen nem egyházias tulajdonságai mutatkoznak s korántsem volt rá alkalmas, hogy kolostora, ha talán tudományosságban emelkedett is, fegyelemben, jámborságban gyarapodjék.” Az egykor gazdag és híres kolostor történetére egyébként a török tett pontott: legkevesebb három alkalommal égette föl. Először 1526-ban, aztán 1529-ben, és végül 1539-ben. Az egykori apátság helyén most egy, az 1930-as évek második felében épített, mértéktartó ízléssel tervezett, szép templom áll. GYURICZA MIHÁLY / Ranschburg Agnes és D. Varga Márta a kizökkent időről
