Tolna Megyei Népújság, 1989. december (39. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-02 / 286. szám
2 - TOLNATÁJ 1989. december 2. / Hajdani hajósok és révészek városa- A beszélgetésre készülvén, fölskic- celtem magamnak egy kis grafikont a község lélekszámának változásáról. Nagyjából az 1800-tól napjainkig tartó 200 esztendőt fogja át. Mellesleg, nem volt nehéz dolgom, Bétának gazdag, érdekes a múltja, sok tudományos munka, helytörténeti dolgozat szerzője foglalkozik vele. Ami a számokat illeti: az első száz esztendőben másfél ezerről 4000-re nőtt a lélekszám, 1900-tól aztán fokozatosan csökkenni kezdett, majd ez a csökkenés 1960-tól átment zuhanásba. Ma 2200-an élnek az egykor nevezetes mezővárosból egyre inkább kis faluvá váló településen. A folyamat bizonyára nem véletlenül alakult így, társadalmi, gazdasági okai vannaksön, aki 1962-től a téesz, a jóformán egyetlen helybeli munkalehetőséget jelentő gazdasági egység főagronómusa volt, 1968-tól pedig az elnöke, miben látja ezeket az okokat?- A grafikon tényleg hűen tükrözi a helyzetet. Ami a legélesebb törést, az 1960-ast illeti, ez összefügg a téeszszervezéssel. Köztudott, hogy ennek egyik célja volt a munkaerőnek az ipar számára történő felszabadítása. Hogy milyen ipar számára, abba most ne menjünk bele. Ez a munkaerő, pontosabban ezek az emberek egy ideig még itthon laktak, aztán amikor módjuk volt rá, hogy ott lakáshoz jussanak, természetesen elmentek a városokba. De már korábban is egyre jobban érvényesült a tendencia, mely szerint a fiatalok mind kisebb számban választották élethivatásukul a mezőgazdaságot. Ebben az időszakban tovább mélyült a falu és a város közötti különbség. Akkor is, később is, itt sokkal nehezebben lehetett lakást, házat építeni, mint a városokban. így aztán a közép-, meg az idősebb korosztály behozta a földjét a téeszbe, maradt, a fiatalok közül meg aki csak tehette, odébbállt. De vannak speciális okok is. Furkópusztán például kendergyár - kenderfeldolgozó üzem - működött. Megszűnt, vagy inkább lazult a tervutasításos rendszer, kevesebb kendert termeltek, az üzemnek nem volt alapanyaga, így létjogosultsága sem. Egy korábban többé-ke- vésbé virágzó település - a község külterülete - néhány év alatt valósággal elnéptelenedett. Ez önmagában egy-kétszáz embert jelent. I- Az viszont nem bátai specialitás, hogy a nagyüzem kevesebb dolgozót kíván, mint az egyéni gazdálkodás.- Ez az egyik fő ok. Az így van úgy feleslegessé vált parasztemberek helyben nem tudtak elhelyezkedni. Ezt látván, és ezt ellensúlyozandó, próbálkoztunk is sok mindennel: téglagyártással, tésztakészítéssel, fafeldolgozással - egyik se jött be.- Szóltunk már a helyi sajátosságokról, országos tendenciákról, idekívánkozik, hogy megemlítsük: minél fejlettebb, iparosodottabb egy ország, a mezőgazdaságban annál kevesebben dolgoznak. Az Egyesült Államokban, az NSZK-ban a lakosságnak majdhogynem elenyésző töredéke él földművelésből.- Ez így van, de ez nem azt jelenti, hogy nálunk, a faluban a foglalkoztatást nem lehetne bővíteni. Nem annyi embert, mint amennyi '60-ban itt élt, hanem a többszörösét foglalkoztathafnánk csak a mezőgazdaságon belül is - a termékfeldolgozásban. Vagy a szolgáltatásban, helyben - ez is világtendencia! Tudjuk, tjogy az úgynevezett ötvenes években a szolgáltatást kisöpörték a falvakból, és ez a téeszszerve- zés után sem változott. Vendéglősök, szabók, cipészek, fodrászok, kovácsok, bognárok - együttvéve - tucatjai lehetetlenültek el.- Ami azt illeti, nem éppen szívderítő az eddig fölvázolt kép. Nem a „némi negatív - ám annál több pozitív vonás” szisztémáját, hanem inkább a tényeket követve, arról is szólnunk kell, hog Bétán azért más a helyzet, mint a többi elnéptelenedő faluban. A kistelepülések haldoklásának okát sokan az iskolakörzetesítésben, a túlközpontosítás- ban látják. Ezzel szemben Bátán évszázadok óta van iskola. Ma is kilenc osztályba, mintegy két és fél száz gyerek jár, önálló maradt a tanács, a közösségi kulturálpdás tárgyi feltételei kedvezőek. Korszerű a 70-es években épült művelődési ház, moziba járhatnak a bátaiak. Szép boltok, tüzéptelep kínálják az árut. Van posta, patika. Helyben lakik a körzeti orvos, az állatorvos, a katolikus plébános. Az elmúlt évtizedek veszteséglistájára talán csak a Bátaszékre került áfészközpont írható, és az, hogy Molnár László tiszteletes úr két évtizeddel ezelőtti halála óta helybéli lelkipásztor nélkül maradtak a számukban egyre fogyatkozó reformátusok. Látszólag tehát majdnem minden rendben, de a bevezetőben említett statisztika és az eddigi beszélgetés könyörtelenül mutatja a hanyatlást.- Nincs átmenő forgalmunk. Most, hogy beszélgetünk, lassan beesteledik. Nemsokára bejön és elmegy az utolsó busz. Utána legföljebb személykocsival vagy gyalog lehet útnak indulni. Ne feledjük, a személyautó-használat csak az utóbbi években vált nálunk tömegessé! A vasútállomás csaknem olyan távolságra esik, mint a szomszédos települések. A telefonálási lehetőségről jobb nem beszélni.- A községbe vezető vaspálya, mostanság divatos felszámolásától megkímélte a települést az ötvenes évek „láncos kutya” politikája. Éppen csak a töltés épült meg az akkor Mohácsra tervezett vasmű felé, így egyszer se ijedtek meg a helybéli gazdák lovai a büdös és hangos masinától.- Sajnos nem. Ráadásul a község elég jól „behatárolt”. Egyik oldalon a Duna, a másikon a megyehatár izolálja. Be vagyunk szorítva a Sárvíz, a Holt-Duna meg a meredeken leszakadó löszdombok közé. Házhelyet csak vagy jó szántóterületen, vagy régi, de azért meglehetősen sokra tartott porták lebontása révén lehet kialakítani. Az építkezés nehézségeiről már szóltam. De általánosabb értelemben is elmondhatjuk, hogy egészen mostanáig Magyarországon különböző kategóriájú állampolgárok éltek: a falusiak; a városiak és a fővárosiak. Aki Bátán lakott, jóval többet fizetett - s fizet! - például a villanyáramért. Holott állandó gondunk a hálózat elavultsága, kis kapacitása. Kemény tíz- vagy százezrekkel kell beszállni, ha egy portára az intenzív háztáji gazdálkodáshoz elengedhetetlen nagyobb erősségű áramot akarjuk bevezetni. Többet fizetünk a vezetékes vizért. Sőt! Csatornadíjat szednek tőlünk. Itt, ahol egyetlen rövid csatorna van - a községi tanács építtette, kis kapacitású tisztítóművel -, kizárólag az óvoda részére. Évekig tűrnünk kellett a hátrányos megkülönböztetést az építkezésekhez adható szociálpolitikai kedvezménnyel kapcsolatban. Másod-, harmad- vagy ki tudja hányadrangú állampolgárok voltunk, részben még ma is vagyunk! És ennek ellenére: a mellékutcákban betonutak épültek. A tanács állta a cementet, a sódert, az ottlakók pedig megcsinálták, társadalmi munkában. A vezetékes gáz majdnem az egész községen végigfut. Ezt se ingyen adták. A járdákat már nem is említem. Mindehhez olyan téesztagok áldozták föl a kis megtakarított pénzüket, akiknek aktív dolgozókként is, nyugdíjasként is átlag ezresekkel volt - és van - kisebb jövedelmük, mint azoknak, akik az iparban keresik a kenyerüket.- Valóban, komfortosabbá vált Bá- ta. Van ennek egy helyi sajátossága is. Lent a Bődében, a Duna partján vagy egy tucat, lábakra épült, hogy is mondjam, talán: kulipintyó sorakozik. Szépek és kevésbé szépek, de ott vannak. A bátaiak hozták össze őket, és ahogy hallom, többet is „összehoznának”, csak éppen tilos.- Hát persze, hogy tilos. A terület ugyanis a gemenci tájvédelmi körzethez számít. Nem pongyolaságból használtam ez utóbbi szót, ugyanis csak „számit”, de nem tartozik hozzá. A körzet természetes határa a bátai Holt-Duna. A kis horgásztanyák pedig attól lefelé vannak. Csakhogy valamelyik bürokrata, aki a térképet rajzolta vagy szentesítette, nem tudhatta, hogy a sárközi holtágak gyakran változtatják a medrüket. A holtág valamikor délebbre folyt, most északabbra, a határ mégis a régi medret követi, amelyik jó, ha nagyobb árvízkor lát vizet. A tények ebben az esetben sem perdöntőek. Az sem számít, hogy a bátaiak génjeiben ott van a vízhez kötődés. Hogy az itt élők csak elvétve jutnak el a tengerpartra, de még a Balatonhoz is. Hogy egy-egy hétvégén szeretnének kikapcsolódni, maguk mögött hagyni a hétköznapok gondját-baját. Térkép van, no meg - nem környezetvédelmi, hanem - vadászati szempontok. Gemenc déli része valamikor a kalocsai érsek uradalma volt. Sokat változott a világ, csak abban nem, hogy a bátaiak ma is ugyanúgy kitiltatnak ebből, mint száz évvel ezelőtt. Ha valaki közülünk kibiciklizik vagy kiautózik a Duna partjára, szabályt szeg. Éppen csak az ispán hiányzik, aki megbotozza a vétkéért. I- Mindez, amiről az előbb beszélgettünk, nem elhanyagolható tényező. De van ennél fontosabb is.- Igen, a gazdaság. A mezőgazdasági termelés adott. Amiben előrébb kellene lépnünk, az a feldolgozás. Van egy baromfifarmunk. Gondolkozunk azon, hogy egy kisebb vágóvonalat létesítünk. A vágott baromfira a környékünkön is van kereslet, ez ugyancsak vonatkozik a tejfel- dolgozásra. Eldöntendő, hogy saját üzlethálózatot alakítsunk ki, vagy a meglévőkkel vegyük fel a kapcsolatot. Valószínűleg túlméretezett a jelenlegi javítóbázisunk. Az ott dolgozók esetleg valamilyen ipari mellékágazatba mehetnének át, vagy a szolgáltatás területén találhatnák meg a számításukat. Fontolgatjuk az általunk megtermelt szőlő helyben történő feldolgozását - ha, mint mondotta, történelmi munkában is utánanézett, láthatta, hogy valamikor a bátaiak jövedelmének milyen nagy része származott a szőlőtermesztésből, valószínűleg nem alaptalanul. Az általunk kitermelt fát feldolgozva ugyancsak növelhetnénk a bevételeinket és a helyi munkaalkalmat.- Tiszteletre méltónak tartom ezeket az elképzeléseket, mégis, mintha túl általánosak, homályosak, kiforratlanok lennének. Márpedig manapság gyorsan, határozottan kell lépnie annak, aki a felszínen akar maradni.- Máról holnapra a tőkével rendelkező, vagy azt megszerezni tudó vállalkozókkal kell számolnunk. És azzal, hogy változik, számunkra előnyösen, a szabályozó- rendszer. Nem azt várom én, ami világszerte gyakorlat, tudniillik, hogy az állam támogassa a mezőgazdaságot, már azzal is beérném, ha nem szipolyoznának ki bennünket. Befektethető tőkére, meg a tulajdonosi, a gazdatudat erősítésére van szükség.- A grafikonnal kezdtem, fejezzük is be ezzel. Ha a valóságban megrajzolt, a lakosság csökkenését jelző vonalat képzeletben meghosszabbítjuk, valahol a 2030-as esztendőnél találkozik az idősíkkal. Nullára fut, ami azt jelenti, hogy akkorra - persze csak elméletileg - Bétának egyetlen lakója sem lesz.- Arra én sem számítok, hogy egy-két esztendő alatt megfordul a folyamat. De ha a ma kibontakozó tendenciákat nézzük, azt, hogy remélhetően ebben az országban megszűnik az állampolgárok kategorizálása, a mezőgazdaság, a vidék elfoglalja az őt megillető helyet, akkor azt hiszem, tíz év múlva, egy hasonló beszélgetés során elmondhatjuk, hogy ennek a községnek gyarapodott a lélekszáma. ■ - Készséggel állok elébe! Tolna. Hajdanában város, megyénknek nevet adó székhelye volt. És ma? A sorsnak is nevezhető magyar történelem kevés régi városunkkal bántel oly csúnyán, mint Tolnával. Alta Ripa néven már a rómaiak alatt virágzó, erődített hely volt, ami nem csoda, fiiszen az Eszékről (Mursa) Aquincumba vezető fontos út mentén, egyúttal a dunai átkelőhely partján feküdt. Egy ezredéven át itt volt a Dunántúl és az Alföld közötti legforgalmasabb átkelőhely. A honfoglalás után is élő város maradt. Amikor Szent István kialakította a vármegyéket, Tolnát jelölte ki a hasonló nevű megye székhelyévé, mert ez volt'a környék legnépesebb városa, továbbá, mert a rómaiak idejéből fennmaradt, kőből- téglából rakott erőssége kiváló rezidenciája lehetett a vármegye ispánjának. Any- nyira kiváló, hogy maga Szent István is itt, a várfalakkal kerített városban alkotta 1016-ban törvényeinek egy részét. Oklevélben először 1093-ban szerepel, Tolnavárként, s csaknem az egész középkorban mint Tolnavár város szerepel. Hol a királyé, aztán a királynéé, esetleg az egyház vagy egy magánúr birtoka. Hogy nem volt akármilyen kis település, az kikövetkeztethető abból, hogy különböző vámokat szedhetett, s a rév is jól jövedelmezett. Tolna több országos esemény, vagy ha úgy tetszik, az állam életében jelentős rendezvény színhelye volt. Mátyás király itt tartott országgyűlést 1463 márciusában, amelyre a nemességet fejenként hívta meg, hogy innen indulhasson velük a török ellen. Ebben a hadjáratban védte meg a király hadai élén a Szerémséget és a Temesközt, és foglalta vissza a kulcsfontosságú Jajca várát. 1466-ban pedig nádori közgyűlést tartottak Tolna várában. 1518-ban II. Lajos király is Tolnavárra hívta össze az országgyűlést, amelyen a köznemesség követei útján képviseltette magát. Ekkor szavazták meg a fél forint rendkívüli hadiadót, és itt indulnak a király vezetésével a törökre. 1526-ban pedig II. Lajos itt várakozott lassan gyülekező hadaira. Galeotto, Mátyás király történetírója szerint „Tolna nagy város...” Aztán 1526- ban Mohácsnál elvérzett az ország. Szu- lejmán szultán hadai előtt nyitva állt „kincses Tolna-Baranya”. Tolnavár sorsát is a török pecsételte meg, hiszen 1541-től másfél évszázadon át hódoltsági területté vált. Evlia Cselebi, a híres török világutazó 1663-ban, tehát több mint egy évszázaddal Tolna török kézre kerülése után járt a városban. Leírja a várat, amelynek „parancsnok agája és várnépe készenlétben állnak. Kívül egy virágzó és díszes külvárosa van, összesen nyolcvan házzal, melyek mind a Duna partján fekvő keresztény házak...” Ezután említést tesz egy nagy tóról, amely valószínűleg a Duna mocsaras ártere, s amelyről így ír: ...Tavasszal, ha a Duna folyó kiárad, ez Tolna tava megtelik s tengerré lesz, benne a halászok hét hónapig halásznak...” Tolna tehát a török megszállás alatt is város maradt, amelyben a reformátusoknak virágzó kollégiumuk működött. A török kivonulása után mindössze 160 lakosa maradt Tolnának. (A szomszédos Szekszárdnak 290.) Vára elveszítette katonai jelentőségét, köveit széthordták és felhasználták az új építkezésekhez, s így nyomtalanul eltűnt. Fényes Elek 1851-ben megjelent könyvében Tolnáról ez olvasható: ...Hajdan kőfallal k erített királyi város volt; de a városnak nagyobb része most a Duna gyomrában hever, aminthogy vízapadáskor sok épület alapjai láthatók...” Tolna soha többé nem nyerte vissza régi fényét és jelentőségét, bár az évszázadok folyamán lassan gyarapodott. A múlt század derekára lakóinak száma meghaladta a 6000 lelket, s napjainkban már tízezren lakják. Egy részük tovább folytatta a Tolnán ősi foglalkozást: a halászatot és a hajózást. S a barokk korban néhány igazán szép építménnyel gazdagodott a közben városi rangját érdemtelenül elvesztő, majd joggal visszaszerző település. Közülük különösen az 1773-ban befejezett plébániatemplom és a hozzá tartozó plébánia-épületegyüttes, valamint az 1743-79 között épített Kálvária-kápolna érdemel figyelmet. Nagyon szép az 1790 körül emelt, copf stílusú Szentháromságoszlop. A volt Festetics-kastély falára helyezett emléktábla szerint gróf Széchenyi István is megszállt 1830-ban atyafiánál, gróf Festetics Leónál. Innen folytatta al-dunai útját. Vele átel- lenben működik az a Selyemgyár, amelyet még Bezerédj Pál földbirtokos alapított 1883-ban. Azóta, természetesen, alaposan kibővítették. Újabb épületei közül az" 1905-06-ban emelt tanácsház utal arra, hogy Tolna a századfordulón tehetős mezőváros volt. Dr. Csonkaréti Károly A volt Festetics-kastély Fülöp László bétái téeszelnök és fiyuricza Mihály a falu jövőjéről
