Tolna Megyei Népújság, 1989. december (39. évfolyam, 285-308. szám)
1989-12-16 / 298. szám
1989. december 16. TOLNATÁJ - 5 Kápolna Deák István rajza Reggel óta szünet nélkül dórgott a menny, tüzes villámok cikáztak, az angyalok tízpercenként sírógörcsöt kaptak, ráadásul Szent Pétéinek is kiújult a lum- bágója. Egyszóval: randa egy nap volt odafönn, igaz, ezt előző este Aigner Szilárd megjósolta a tévéhíradóban... Pentele harmadszorra már erélyesebben kopogtatott a nagykapun, sőt, köhé- cselt is hozzá egy kicsit. Ez utóbbi furfang nem is marádt sikertelen, ugyanis kisvártatva reszketős kulcscsörgés hallatszott odabentről.- Ki ez már megint? - tárta sarkig Szent Péter a nyikorgó kapuszárnyat.- - 1 5110020020 - mutatkozott be illendően Pentele.- No, ha már így alakult, nem bánom - tapogatta meg fájós derekát a kortalan agg. - Aztán ott lenn elvégezte-e határidőre az adóbevallását?- Képtelen voltam kitölteni azokat a fránya papírokat - koccantak össze Pentele fogai a beismeréstől.- Azaz, meg akarta úszni a személyi jövedelemadó befizetését - nyomkodta meg Szent Péter csontos mutatóujjával Pentele orrát, hogy az elég kemény-e. - Mert nagyon nem szeretném, ha az adóellenőrök minket macerálnának maga miatt...- Hát még idels feljönnek? - fehéredért még tovább a friss örökéletű.- Repkednek azok ide-oda, minta búbosvöcsök - enyhült meg az öreg, Pentele meglehetős sasorrát egyengetve.- Sehogyan sem tudtam megbirkózni azzal az ötszáztizenhat keresztkérdéssel- ugrottak helyükre Pentele érzékeny orrcimpái az iménti tesztelést követően.- Ami késik, nem múlik - irányította Szent Peter szelíden Pentelét a kapu melletti portásfülkébe, és kezébe nyomott egy töltőtollat.- Csupán egyetlen kérdésem lenne - csavarta le gyanakodva a tolikupakot Pentele.- Bátran, fiam, csak bátran - biztatta őt Szent Péter, miközben gyorsan bekapott egy Voltaren tablettát.- Nyugtasson meg... Ugye itt még nem vezették be a személyi jövedelemadót?- De bizony, hogy bevezették! Mi is megünnepeljük a Mennyei Vallomás Napját!- Adóbevallás idefenn? - vékonyodtak el Pentele lapátfülei. - Hiszen az angyalok...- Itt sem mindenki angyal - emelte fel sűrűn használt mutatóujját Szent Péter.- Akadnak láthatatlan jövedelmek is?- AZ Úr szeme sem láthat meg mindent - vonogatta vállait az öreg.- S aki esetleg itt sem képes hiba nélkül kitölteni az adóíveket?- Majd meglátod fiam... - sóhajtotta Szent Péter, és Pentele elé tolta a zöld színű papírokat... * A kénköves füst éktelenül csípte Pentele szemeit, leértékelt inge a hátára tapadt, a forróság elviselhetetlen volt már a tornácon is. Hirtelen szőrös kezek taszították beljebb, a fortyogó üstök bugyrába... És ekkor Pentele hangosan röhögni kezdett! Ugyanis közvetlenül előtte, a legelső üstben az országszerte népszerű minisztériumi adószakértő rotyogott... WALTER BÉLA Széljegyzetek egy kántorrigmushoz bármiként közeledjünk hozza, embert fel- DarmiKemtéte|ező foga|om mértékegysége is emberi, s értéke attól függ, hogy milyen a felfogható, vagy akár elviselhető eszmény, amihez mérjük. Már Marx észrevette, hogy a görög művészet és „reánk gyakorolt varázsa nem áll ellentmondásban azzal a fejletlen társadalmi fokkal, amelyen kisarjadt". Fontos megállapítás, de fordítva is érvényes, mert a társadalom haladottabb állapotában is létrehozhat hozzá méltatlan alkotásokat, sőt ezek boldog megelégedéssel, enyhén túlozva, katartikus élménnyel is eltölthetik környezetüket. Hosszabb versezetböl írok ide egy párrimet, s bármennyire zörög is a két sor, mint látni fogjuk, nem tévesztette el hatását hallgatóságára: Búcsúzom, búcsúzom felső, alsó szomszédomtól, Lajkó Pál komámtól, Klincsok György sógortól. Mikszáth idézi a Szent Péter esernyőjében, megjegyezve, hogy „feltört a zokogás itt-ott a gyülekezet közt, amint a legérzékenyebb búcsúszavakkal szólította meg a halottat”. A glogovai nábob nejének temetésén zengi e sorokat a kántor, s bár a kritikai kiadás sem tudja, hogy Mikszáth leleményéről van-e szó, vagy maga is az életből leste el - az utóbbi a valószínű - nincs okunk kételkedni abban, hogy „Klincsokné elragadtatva felkiáltott: - Istenem, hogyan bírta ilyen szépre kigondolni." A glogovai környezetben revelációként hatottak a kántor rigmusai, s a hallgatóság nyilván a tudós költőt tisztelte benne, a „helybeli lágyszívű kántort”, akiről Petőfi írt, s benne magát a költészetet. Tudós költőt mondtam az imént, s a jelző meg is illeti a hajdani glogovai kántort, s ha csak saját környezetében is, de értett „a legérzékenyebb búcsúszavakhoz”, melyek a személyes jelenlét illúzióját keltették hallgatóságában, mert magát az eltávozottat szólaltatta meg, aki mielőtt végképp elmerült volna a földben és feledésben, sorra búcsúzott mindenkitől. A nép azért is érezhette ünnepélyesnek ezt a hangot, mert sokkal józanabbul reagált közvetlen valóságára, beérve a kényszerű tényekkel: Faluvégen a vasvella, mégis bejött a korella, sem urakra, sem papokra, csak a szegény parasztokra. Gondolom, a lázadásba torkollott 1831 -es kolerajárvány idején keletkezett, melyben az a csoda, hogy a versbe emelt józan tárgyilagosság, mellőzve minden epikai kelléket, a tények szerény felsorakoztatásába sűríti a falu tragédiáját, a lázítás és lázadás parancsát is a sorokba rejtve. Egy koldusének, ami talán a századforduló táján keletkezett, lappangó fájdalmát rejti a tény keserűségébe: Akinek nincs pártfogója, azt az ág is jobban húzza. így van, bólintunk rá, de a két szerény sor mögött személyes tragédiák körvonalát sejtjük, mert a kommenciós cseléd sanyarú biztonsága mellett a vándor koldus végképp kivetett volt, s azt is tudta, hogy az a bizonyos ág őt húzza jobban, anélkül, hogy a sorsvonalak élesen elválnának egymástól. Illyéstől a részleteket is tudjuk, s kár lenne megfeledkeznünk Remenyik Zsigmond megrázó leleplezéséről, a Bűntudatról. Hevenyészett példáink szépség és hatás, közvetlenség és csináltság lehetséges ellentmondásait villantották fel, s rögtön hozzá kell tennünk, hogy idézett kántorrigmusunkat is a hatáskeltés vágya diktálta, ha ugyan nem parancsa, hisz a harangozó nyomatékkai mondja a lágyszívű kántornak, „szedje össze az eszét. Kövér halottunk van. Szép versek fognak kelleni”. A glogovai kántornak meg sem fordult fejében, hogy Arany János, aki feltehetően kortársa volt, nyilván nagyobb költő, mint ő, saját közösségben egyébként nem is lehetett versenytársa, s önbiA szépség, zalmat is az adta, hogy versenytárs nélkül a legnagyobb, s miután sikeresen megríkatta a gyülekezetét, bizonyítottan ö a költő, a többiek a legjobb esetben is csak az irodalomtörténetben kapnak helyet. Ez az aktualizált dilettantizmus mindig számíthat saját hitvallóira, mert Klincsok György atyafisága valószínűleg örök életű, s ismételjük el a Marx-tétel fordítottját: fejlett társadalom produkálhat hozzá méltatlan kulturális jelenségeket, mondjuk így, glogovai kántorrigmusokat. Az ellentmondás minden korban felismerhető. Móricznak például nemcsak Herczeg, hanem a siralmasan dilettáns Pékár Gyula vagy a negédes Szederkényi Anna is kortársa, s mindegyiknek több olvasója volt, mint neki. Az örökkévalóság szempontjából ez ugyan elhanyagolható, de mégis csak a jelenben élünk, s távolról sem közömbös, hogy közös jelenünk tudatát kik és hogyan formálják. Ma már természetesen könnyű választani Móricz és Szederkényi között, bár az irodalomtörténet igazát megcáfolhatja a gyakran alig ellenőrizhető valóság, mert az ócskapiac kelendőségi listáján Móriczot ma is többen megelőzik, s ebben a fordított értékrendben talán még Courts- Mahler is népszerűbb; róla egyébként sokáig az hittem, hogy a kétes régmúltban élt, pedig 1950-ben halt meg, bizonyítva, hogy az irodalom alatti jelenségek nincsenek korhoz kötve. Az ízlés természetesen változik, bár vannak tehetetlen korok, amelyek nem hisznek jelenüknek, s inkább a múlt elemeit rakosgatják össze, mint az impresszionistákat tagadó Párizs, vagy nálunk a századvég újgazdagjai, akik a „neo-múlt” bűvöletében éltek. Oktalanság kiiktatni azt, ami eljövendő, miként terméketlen a mesterkélt modernség hajszolása is. De ez más téma, nem ezen az úton indultunk el, a glogovai kántor sikere is másra figyelmeztet. Karrierje talán Petőfi hőskölteményével indul, vagy valamivel előbb. Ez még nem a giccs, ami kifejezetten újkori jelenség, inkább a felmagasztosított tájékozatlanság, ami megátalkodott- ságában mindent csak önmagával hajlandó mérni, s Klincsokné és leszármazottai mindig igazolják az épp hivatalban levő kántort. A giccset könnyű felismerni, mindig az érték elsekélyesítését jelenti. Petőfi hattyú-képe, ami Vajda versében már sejtelmeket ébreszt, bármikor átúszhat a falvédő-álomba is, de ez inkább érzelmi fogyatékosság jele. „Nem vadak, elmék vagyunk!” - figyelmeztet József Attila, bár felkiáltójelét esetenként kérdőjellel helyettesíthetjük. Sok a jó szándékú, bár gyakran értetlenséggel párosult panasz - s ne feledjük, a rádió, a tv megnövelte a nyilvánosságot -, hogy „rossz a műsor", a költők versei érthetetlenek és értéktelenek, a festők olyan képeket csinálnak, amilyent egy gyerek is tud. De azért ez így nagyon egyszerű. Tón« hrtnu R art ók mé9 mindi9 kevesebb izgalmat kelt, i eny, nugy Ddrum mjnt a legtöbbször importált divatzene, az is igaz, hogy a rossz költők gyöngécske verset írnak, de ez száz éve sem volt másképp. Azt hiszem, inkább az a kérdés, hogy a másod- vagy harmadrangút, vagy ami esztétikailag már értékelhetetlen, hol könyveljük el, a kor szükséglete vagy a glogovai kántor rovatában? Művészetünk az elmúlt évtizedekben kivételes értékeket is hozott létre, s csak a költészet kertjében maradva, Illyés, Nagy László, Weöres, Juhász Ferenc világirodalmi áttörést is jelentett, a Nyugaton nem is oly rég felfedezett Vörösmartyval vagy akár Radnótival együtt, akinek verseskönyvét az angol repülőterek butikjaiban is árulták, amint a kitűnő Cushing úrtól hallottam. Szóval lenne mivel kérkednünk. De vajon az értékkel kérkedünk-e mindig, akár önmagunk előtt is, vagy esetenként inkább a glogovai kántor kései leszármazottai előtt botolunk; ezt döntse el ki-ki magában. CSÁNYI LÁSZLÓ Kiss Benedek: Karácsony előtt Mit hoz a karácsony? Mit hoz? Mit hoz? Csillag az égen mért remeg? Rémegö csillag mért remegtet? Mit hoz a karácsony? Mit hoz? Mit hoz? Fagyos az utca, kopog a járda, fennen királysas dermedt árnya, fény-köszörülte szablya a csőre - terül ránk Hemdes denevérárnya. Születik mégis vagy meghal a kisded? Fagyos a szalma, ökrök zörögnek, ahogy a töreknek halmába túrnak; az embereknek, az állatoknak szája párás hab, ahogy lehelnek, mindegyre hívőn vágyakoznak, mind várakoznak. Fagyos az utca, kopog a járda, vetül Hemdes denevérszárnya arcra, tűzfalra, tetőre, kőre, asszonyra, aggra, csecsemőre, megszületettre, minden jövendő megszületőre. Mit hoz a karácsony? Mit hoz? Mit hoz? Csillag az égen mért remeg? Remegő csillag mért remegtet? Mit hoz a karácsony? Mit hoz az újév? Takács Jenő hazatért Eveken át, minden szombaton vendégszerető pécsi lakásukban találkoztunk. Estefelé gyülekeztünk, mindenki akkor jött és ment, amikor akart, s ott ült le, ahol tudott. Mert a pécsi Papnövelde utcai kétszobás lakásban mindig több volt a vendég, mint az ülőhely, s így nagyon természetes volt, hogy többen a padlóra telepedtek, s még az is természetes volt, hogy rendszeresen vihettünk könyveket a házigazda könyvtárából, aki csak annyit kért, hogy a kölcsönzött könyv helyére tegyünk egy cédulát, rajta a nevünk. Sokan megfordultak itt, emlékszem, egy este Farkas Ferenc is betoppant, máskor a Pécsre vetődött Végh György jelent meg, szomorúan és betegen, akkor már gyakorló hipochonder volt s egész este egy párnát szorított gyomrára. A helybeliek rendszeres vendégek voltak, Csorba Győző, Weöres Sándor, Martyn Ferenc, Bajcsa András s azt hiszem, mindenki, akinek valami köze is volt Pécs szellemi életéhez. A házigazda szívesen zongorázott is, legtöbbször saját szerzeményeit, Weöres mesejátékához, A holdbéli csónakoshoz írott kísérőzenéjéből, amit tudtommal máig nem adtak elő itthon, vagy improvizált, máskor Bartókot játszott, akihez belső barátság fűzte. Takács Jenő akkor már világszerte ismert és elismert művész volt, tanított Kairóban és Manilában, hangversenyezett Budapesten és New Yorkban, s nemcsak Bartók tudta barátjának, hanem Hindemith is. A lakás is világjárása emlékeit őrizte, az egyik sarokban megannyi orrfurulya volt, amit a Fülöp-szigetekröl hozott magával, s ha a vendégnek kedve támadt, ki is próbálhatta az egzotikus hangszert, ami akkor is jó mulatság volt, ha csak nyekergő hangot adott. • A szombat estéknek nem volt előre jelzett témaköre, mindenki szabadon beszélhetett arról, amiről akart, arra is volt példa, hogy egyesek az előszobában csoportosultak, a többiek eloszlottak a két szobában. Miről esett szó? Azt hiszem, kizárólag művészetről, például az akkor Pécsett élő Maros Rudolf újabb kompozíciójáról, Kodályról, az amerikai sajtóviszonyokról vagy Kairó közlekedéséről, ez utóbbiakról természetesen csak a házigazdának voltak tapasztalatai, máskor hosszú vita alakult ki Rilke költészetéről, az egzisztencializmusról amivel akkor ismerkedtünk, Camus legújabb regényéről, vagy éppen az őskori kultúrákról, amihez tudni kell, hogy Várkonyi Nándornak ekkor már megjelent hires könyve, a Szíriát oszlopai, illetve annak első változata, Weöres pedig már átköl- tötte a Gilgames eposzt. Egyetemmel értek fel Takács Jenöék szombat estéi, ma is csak hálával tudok visszagondolni rájuk. Aztán ennek is vége szakadt. Az idő elnehezült, Takács Jénő, aki korábban világjáró koncertező zongoraművész volt, egyre nehezebben tudott külföldre utazni, itton gyanakodva néztek rá, mert az a modern művészfelfogás, ami komponistaként is jellemezte, ellenséges jelzőket kapott, nem sokkal később pedig a Szabad Nép-ben szégyenletes kritika jelent meg Weöresről, Várkonyit pedig egyszerűen „burzsoá áltudósnak” nevezték. Takács Jenő ezt már nem itthon érte meg. Úgy érezte, sem személyének, sem művészetének nem jut hely a gyors fordulattal fenyegető hazában, ezért feleségével együtt elhagyta az országot. Nem kellett szöknie, útlevéllel ment, de nem is csinált titkot abból, hogy hosszú útra készül. Ez 1948-ban volt, úgy emlékszem, nyáron. vtF Hosszú vándorévek következtek, Svájcban, az Egyesült Államokban míg végűi visszatért a korábban Magyarországhoz tartozó Cinfalvára, azaz Siegen- dorfba, ahol ma is él. Évtizedeken át nevét nem írták le, műveiből is csak az utóbbi időben hangzott» fel néhány a rádióban, míg végre most a televízió megkereste s egy órán át hallgathattuk emlékeit, életének krónikáját. Takács Jenő hazatért, jóllehet az elmúlt években néhányszor megfordult Magyarországon. Inkognitóban, mondhatjuk, mert senki nem adott róla hírt, még a zenei élet sem vett róla tudomást, pedig a bécsi rádióban sűrűn játsszák műveit. 1981 -ben Takáts Gyula becehegyi házában időzött, ott volt Martyn Ferenc is, aki a közelben épített fel kis nyári lakot. Valamiképp én is szóba kerültem, nyilván a hajdani emlékek idézése során. Martyn Ferenc egy postai levelezőlapra gyorsan gyönyörű tájképet rajzolt a Mi- hály-hegyi kápolnával, az ő hasonlitha- tatlan modorában, s valamennyien alá is írták, Takáts Gyula, a költő, Martyn Ferenc, felesége, Klára asszony és Takács Jenő. De személyesen azóta sem találkoztunk. CSÁNYI LÁSZLÓ Mennyei vallomás
